Bakonybéli időtlenség

Nos, sohase lépünk be ugyanabba a folyóba még egyszer. Ettől még ugyanolyan jó lehet a belépés, csak egy kicsit más.

A mostani BAKONYBÉLI látogatásom teljesen más volt, mint a legelső, de ugyanolyan jó. Először is most voltak vendégek rajtam kívül; az atya nem volt ott; ellenben Izsák és Anzelm (aki a múltkor az erdőben remetéskedett) meg igen. Sok változás történt az épületen: pl hogy elkészült a kápolna, ahol a zsolozsmákat tartották, és kicsit változtak a szobák és a vendégek konyhája/ebédlője is, előnyükre. Kicsit más lett a rendszer is a zsolozsmák időbeosztását és tartalmát tekintve is.

Amikor megérkeztem 23-án reggel, Izsák ott állt a buszmegállóban, és engem várt. Meglepődtem, nem számítottam rá. Azt hittem valaki mást vár. Nagyon megörültünk egymásnak. Meghívott a kóruspróbájukra, ahol csupa szép kis nótákat tanulnak. Megkértem, hogy az egyiket énekelje el velem csak úgy kedvtelésből. Hozott még egy középkori angol carolokkal teli kis füzetet, amit aztán szintén énekelgettünk. Míg nem kitalálta, hogy az egyiket elénekelhetnénk másnap a misén. Úgy is lett. Annyira izgultam a teli templomban, hogy majdnem kiesett a kotta a kezemből, a lábamon a gatyaszár csak úgy repkedett. Azért jól sikerült a dolog. Izsák még egy kirándulásra is meghívott Pannonhalmára, de nem mentem el velük, mert nyelvészetet tanultam - ééééés igen! mennyivel kellemesebb is volt, mint bort kóstolni!

Aztán ismét zajlott néhány beszélgetés. Nem mindegyik volt kellemes... Volt egy pont, amikor elsírtam magam az egyik után. Az történt, hogy én most ugye repkedek, mert nagyon élő és dinamikus az istenhitem. Na de vannak olyanok, akik meg most pont gödörben vannak ebben a témában, és kicsit kívülről várják a megoldást, ami meg nem kívülről jön... Arról panaszkodott az egyik fiú, hogy nincs ideje a hitre, mert túl sok a probléma... Ezt én meg nehezen tudom most megérteni, mert azt tapasztalom, hogy ha túl sok a probléma, akkor ha annál többet fordul az ember Isten felé, könnyebb lesz a probléma. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy sokszor meg is oldódik, elég hamar akár. És gyakorló hívőknél meg főleg furcsának találom, ha nem fordulnak a legeffektívebb segítséghez bajban. Na mindegy, hangot adtam ennek a furcsálkodásomnak, ami kicsit ellenséges hatást váltott ki a srácból - legalábbis így érzékeltem. És ez bántott engem. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy embereknek nem lehet véleményt mondani, mert megsértődnek... Nincsenek mostanában ilyen besértődős beszélgetéseim. Aztán volt egy másik diskurzus egy szerzetes nővérrel, akinél meg kérdeztem valamit, amit ő nem vett jó néven abban a pillanatban (később megbeszéltük, hogy nem haragudott, és ha haragudott volna, az csak az ő baja lett volna, nem az enyém), én meg a szívemre vettem. És volt még egy kérdésem egy harmadik ember felé, aki meg egyszerűen kíváncsiskodásnak tartotta a kérdésemet. Na ezen totál kiborultam, mert akkor már rövid időn belül ez volt a harmadik negatív eset. (Azért elgondolkodom ezeken a dolgokon, biztos hasznosak voltak... Majd kiderül.)

Anzelmmel most találkoztam először, és nem is beszélgettem vele, de azonnal megkedveltem. Nagyon kíváncsi voltam rá, mert a múltkor ugye nem volt otthon, és csak képeken láttam. Nehezen megfogható milyen ember is ő, sokan talán szigorúnak találnák, és valóban van is benne egy kis szigorúság. Viszont az alatt meg melegség van, kedvesség és érzékenység. Érdekes ember.

Ábel atya szabadságát tölti, távollétében egy vendég atya tartotta a misét, és millió szívből jövő hála, hogy nem énekelt, mert iszonyat hamisan teszi (remélem nem kárhozok el ezért :-)). Az összes zsolozsmát így csináltuk végig. Viszont imádja C. S. Lewist, az egyik ebédnél feldobtam a témát, és először legalább fél óráig mesélt róla nagy lelkesedéssel, majd kifejtette, hogy remek gombot nyomtam meg, erről megállás nélkül tud beszélni. Betette a szobámba az asztalra az összes, a monostorban fellelhető angol nyelven kiadott C. S. Lewis könyvet, úgyhogy megbocsátottam neki a hangja miatt :-)))))). Tényleg iszonyat, nem túlzok. Alapjáraton nagyon szeretik őt, szeretik, ha ott vendégeskedik, de a zsolozsmákon... hát hát.

Ma Izsák a monostor boltjába ment mise után árulni. Úgy egyeztünk meg még tegnap, hogy beszélgetünk a mise után, úgyhogy azt mondta, menjek be hozzá a boltba. Amikor odamentem, egy hétéves-forma, kezében képecskét szorongató kislánnyal beszélgetett éppen:
- Akit a képen látsz, az Szent Gellért püspök, aki itt lakott a Szent Kútnál, aztán Budapestre ment. Ott képzeld az történt vele, hogy felvitték a hegy tetejére, és ott... megölték. Úgy ölték meg, krimibe illő jelenet, hogy legurították a hegy tetejéről egy hordóban, és mire leért a hegy aljába, összetört a feje. Tudod, hogy hogy hívjuk azokat, akiket megölnek a hitük miatt?
- Nem.
- Vér...
- ... ???
- ...tanú. Vértanú. És arra emlékszel, hogy mit csinált, amikor itt lakott? Remete volt. Emlékszel, hogy ki az a remete?
- Nem. (Kb negyed órával azelőtt mondta el neki.)
- Hát hol laknak a remeték? Házban?
- Igen.
- Nem, kint laknak. És, vannak barátaik?
- Vannak.
- Nincsenek. Egyedül élnek az erdőben vagy egy barlangban. Na, emlékszel, annak a szent püspöknek a nevére, akinek a képe a kezedben van, és akit legurítottak a hegyről?
- Szent Gallér.

Fél órával később kezdődött a zsolozsma. Végigröhögtem, egyszerűen nem bírtam abbahagyni a röhögést, mert eszembe jutott a szent gallér... Anzelm kicsit szúrós szemmel nézett rám... Akkor sem tudtam mit csinálni. Röhögnöm kellett, annyira aranyos volt.

Ma azt éreztem meg - főleg hazafelé a buszon -, hogy Bakonybél az egész életemre meghatározó helyszín lett. A hely is, de főleg az ott élő szerzetesek. Már az első alkalommal is beleírta magát az életembe a találkozás (hajjaj! de még mennyire!), de most tudatosult bennem, hogy valószínűleg életem végéig benne is marad, és még sok mindent tartogat. Hozzám tartozik, olyan, mintha haza mennék oda, és egyre inkább belefonódik az életembe. És én ennek nagyon örülök.