Alnus glutinosa

Annyit sétáltam már a monostor arborétumában, hogy lassan az összes fa latin nevét fejből nyomom. Kedvencem a Salix alba név, azt meg külön viccesnek találom, ha a mézgás éger latin nevének első tagjából kivesszük az l betűt...

Nagyon jó és a hét vége felé eléggé megrázó lelkigyakorlat volt a mostani. Persze egy lelkigyakorlat annál sokkal személyesebb, mint hogy megossza az ember, épp erről is szól, a befelé tekintésről, de azért megfogalmazódott bennem néhány dolog, természetesen egyik sem újdonság.

Azt hiszem, elsődlegesen azt fogalmaztam meg, hogy rendkívül hálás vagyok azokért a nagyszerű emberekért, akik most körülvesznek. Ha nem lettek volna olyanok, akik nagy fájdalmat okozva kikerültek az életemből, a mostani barátaim nagy része nem lenne. Ez a lelkigyakorlat nagyrészt arról szólt. hogy átértékeljem a múltbeli fájdalmas végű kapcsolataimat, és megköszönjem azt, hogy már nincsenek a közelemben. Elképesztő olyan spirituálisan magas szinten létező és mellesleg lelkileg és intellektuálisan is példaértékű embereket mondhatni a barátaimnak, mint amilyenek a barátaim. Ordító a különbség néhány múltbeli kapcsolattal...

Nyilván ez azért van, mert az ember fejlődik, ha akarja, ha nem. Folyamatosan. Ha tesz érte, akkor felfelé halad, és akkor olyan irányban cserélődnek a hozzá közel állók, ha pedig nem tesz érte, akkor csúszni kezd, amit egy idő után már elég nehéz megállítani, mert észre sem veszi az ember.

A lelkigyakorlat alatt azt is megértettem, és maximálisan elfogadtam, hogy miért menekülnek valamibe emberek. Alkoholba, kapcsolatokba, szerekhez, stb. Rendkívül nehéz ítélet nélkül vagy a megítéltetés lehetőségének a fájdalma nelkül szembenézni azzal a különbséggel, amilyennek gondoljuk magunkat és amilyenek igazából vagyunk. Hatalmas erő kell hozzá, aztán pedig álhatatos kitartás, hogy az értékek felé haladni kezdjünk, elfogadva a sorozatos bukás-felállás kimerítő kettősét. Erőn felüli munka - és a legtöbben nem is képesek rá, inkább elmenekülnek és a körülményeket, a világot, a másik embereket hibáztatják. Teljesen érthetően. Áldozatnak sokkal könnyebb lenni és csúszni lefelé, hiszen a gravitáció megteszi a dolgát, nekünk csak bele kell engedni magunkat (jó adag önsajnálattal együtt persze).

Mindannyian hibázunk, okozunk fájdalmat, rosszul csinálunk dolgokat, őszintétlenek és gyengék vagyunk. Azok is, akik azt hiszik, hogy mindent jól csinálnak, de valahogy olyan a személyiségük, hogy el tudják hitetni másokkal, hogy jobbak náluk. Nem, én is ugyanolyan gyenge és küzdő vagyok, mint mindannyian, kivétel nélkül. És a küzdéseim okozta csapkodások során mások sérültek és sérülnek, mint ahogy én is sérültem, amikor mások önmagukkal való küzdelmének a harcterébe kerültem. Ezen a héten megértettem ennek a mechanizmusát, nagyon felszabadító volt, mindkét irányban.

Az fogalmazódott meg egy Izsákkal való beszélgetésünk során, hogy háromféleképpen reagálnak az emberek a saját tökéletlenségükre (és így másokéra): vagy kíméletlen őszinteséggel szembenéznek velük meg a menekülő stratégiájukkal, és az utóbbival felhagyva kínkeserves melóval elkezdenek dolgozni magukon és  tyúklépésben történő változáson; vagy homokba dugva a fejüket belemenekülnek valamibe - főleg alkoholba (kb harminc év körül kezdhet el nagyon lecsúszni és hazugságokba menekülni az ember, és az a legveszélyesebb ebben, hogy egy idő után kizárólag olyan emberekkel veszi körül magát, akik nem szembesítik és akik nem is húzzák pozitív irányba, majd reménytelenül bezárkózik a világába, tovább csúszik, és így öregszik meg) - feldobva a karjukat, hogy ja, kérem, így alakult; vagy pedig elkezdenek kettős életet élni, amikor mindenki tudja, hogy milyen apuka/anyuka (kivéve apukát/anyukát...), de kifelé mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne.

Életem egyik legjobb lelkigyakorlata volt, minden pillanatával és történésével abszolút a helyén.

***

Pangeának hívják, mexikói axolotl, és egy végzett csoportomtól kaptam ajándékba májusban. Június végéig volt velem, aztán elvittem egy tenyésztőhöz, hogy jó sorsa legyen, mert nagyon kényes az igényes módon való tartása, amit én nem tudtaqm volna neki biztosítani. Kéthetente kapok róla képeket, és szeptemberben meglátogatom, mert azért az én kedvenc állatom (ő A gyerek). Innen indultunk májusban, kb 4-5 centis volt, még a lábfejek sem voltak miknd kifejlődve:

 Néhány hete:



Pár napja, már 20 centis nagylány! :-)

Változatlanul nagyon cuki.

Alter Bridge

Még egy hét és végre itt a pihenés. Azt hiszem, ha valaha is, akkor idén nagyon megérdemlem. Nem emlékszem, mikor dolgoztam, tanultam és vizsgáztam ennyit utoljára. Teljes kifáradás. Gyakorlatilag június 26-án megvolt az utolsó vizsga, a szigorlat, a következő héttől 54 órám volt két hétig, majd negyven végig, hajnali fél 1-fél 2-ig készüléssel, mindennap. (Bevállaltam két elég macerás, rengeteg készüléssel járó intenzív csoportot, ezért kell ennyit készülnöm.)

Ez az év az egyik legjobb év volt, a könyöktöréssel együtt (kicsit más szempontból ugyan, mint az, amikor Dániában voltam, mert az nem felülmúlható szerintem, és ez már csak így marad). Sok minden történt, rengeteg nehézség, fájdalom és mély felismerések az egyik oldalon, egyre mélyülő barátságok és szeretetkapcsolatok, hatalmas szakmai és belső fejlődés a másikon - kizárólag pozitívan tudok visszagondolni, ez a végső mérleg.

Az elmúlt tanévben (ki hinné, hogy már a negyedik évet fejeztem be a Sapin?...) mindkét félévben brutál sok tantárgyat felvettem, valamint volt olyan két hónap, hogy negyven órát tanítottam is a nappali tagozat mellé, és mégis, azt érzem, hogy most mentek a legkönnyebben a vizsgák, a tavaly elmaradt szigorlatot is sikerült letenni. Nem görcsöltem, nem stresszeltem - nem voltam maximalista, ha kettest kaptam, az is jó volt. Lazán ment.

Az is nagyon feltöltött, hogy idén éreztem először, hogy amellett, hogy persze, érdekesek a tantárgyak, kerek egészet alkotott minden tantárgy, amit tanultam. Most először éreztem, hogy azért jöttem a Sapira, hogy ezeket tanuljam, amiket idén. Valahogy értelmet nyertek előző tantárgyak, és előjöttek előzőleg megtanult témák, aminek következtében átláttam az egészet.

Az az igazság, hogy tavaly nyáron egy hatalmas, sokéves teher ment le a lelkemről, azóta tényleg minden sokkal könnyebben megy. Mennyit számít... Az is megfogalmazódott és tudatosult bennem, hogy maradok a teljesen őszinte kommunikáció mellett, és ha nem tudok valakivel mit kezdeni, egyszerűen nem erőltetem a kezdést, hanem azonnal elengedem, bárki is legyen az. Sokkal könnyebb így. :-))

Elképesztő sokat tanultam szakmailag az elmúlt öt hét alatt (ezért volt érdemes iszonyú sokat dolgozni, mert ez az érem másik oldala). Egyrészt bevállaltam egy olyan nyelvvizsga felkészítőt, ahol párhuzamosan két vizsgára készültek a gyerekek, tehát mindennap négy óra helyett nyolcra kellett készülni. Rengeteget kaptam ebből a tapasztalatból. Másrészt pedig van nálunk az úgynevezett 'gold' csoport. ahol egész más tankönyvől tanulnak és interaktív tábla használatával. Átvettem egy ilyen csoportot úgy, hogy előtte nem tanítottam sem a könyből, sem a tablát nem ismertem. Így, egy hétvégét azzal töltöttem, hogy megtanultam a tábla használatát és megismerkedtem a tankönyvvel - ennek köszönhetően viszont 'gold'-os tanár lettem, így bármikor tudok vállalni ilyen csoportot, ami jelentősen megnövelte a lehetőségeimet a csoportválallás terén.

Angoltanár vagyok, ez a hivatásom, végtelenül szeretem, nem dolgozni megyek, amikor megyek, hanem játszani, és erre is jó volt ez a pár hét, hogy újra és újra tudatosuljon bennem ennek az igazsága. Úgy látom a környezetemben, hogy nem sokan mondhatják ezt el, én meg hálás vagyok a Jóistennek, hogy így van.

A következő nagyon fontos dolog, hogy megint tizenéveseket tanítottam/tanítok, akik megismertettek azzal a zenével, amire talán huszonéves korom óta várok. Amikor először meghallottam, az volt az érzésem, mint amikor sokáig víz alatt van az ember és egyszer csak felbukkan a levegőre és megtelik a tüdeje friss levegővel. Évekig kerestem ezt a zenét, úgy, hogy nem tudtam mit keresek, csak azt éreztem, hogy valamit elvesztettem nagyon régen és most végre megtaláltam.

Hát, nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról hazafelé, amikor először meghallgattam. Régóta vágytam igényes rockzenei impulzusra, mert a körülöttem lévők nem hallgatnak rockzenét már, így nem ismerem a mai felhozatalt. Más zenéket is megismertem, nagyon jó volt ez a találkozás ebből a szempontból (is) a srácokkal.

Írország régi vágyam, most végre teljesül. Remélem, hogy az immáron hagyománnyá vált évi rendes zarándoklat is benne lesz. ST barátnőm azt mondta, van egy sziget, ahova meztélláb zarándokolnak az őrültek emberek. Na, majd meglátjuk, hogy belefér-e időjárásilag. Azért nem szeretnék tüdőgyulladással visszatérni...

Bencés obláta jelölt lettem idén nyáron, megalakult a dékániánk Bakonybélben, végre elindult a folyamat. Erre is évek óta vártam, izgalmas. Végérvényesen a bakonybéli monostrohoz tartozom így, és ha eljutok a fogadalomtételig, akkor majd hivatalosan is (bár félig-meddig ez is már hivatalos). :-))))))

Most így ennyi, ez is csak dióhéjban. :-)

Címszavak

Eszembe jutott néhány dolog, címszavakban:

Jerk - mindig is kíváncsi voltam arra, hogy ennek a szónak a jelentését valaha is megérzem-e, mert hogy nem elég azt tudni, hogy milyen magyar megfelelője van. Azért gondolom, hogy mostanra megérett ez bennem, mert amikor ez a szó az eszembe jut, 3 arc is társul hozzá rögvest... :-))))

Helyemen vagyok - Nah, ez az igazi kegyelem. Állandóan mosolyognom kell. Pontosan tudom, hogy éppen ott vagyok, ahol lennem kell, az a hivatásom, amiért itt vagyok, azzal foglalkozom, amit tennem kell, és mind lelkileg, mind pedig spirituálisan hihetetlenül gazdagon gyarapodok. És visszagondolva az elmúlt egy év történéseire, pontosan ugyanezt tudom elmondani, minden mozzanata a helyén volt, minden mozzanatát újra ugyanúgy tenném. Semmit nem csinálnék másképp, nem akarnék megspórolni semmilyen érzést és tapasztalatot belőle, beleértve a nagyon fájdalmasakat (többnyire olyanok voltak). Jó és szükséges kilépni illúziókból, azt gondolom, és ha az csak úgy lehetséges, hogy sérül az ember, akkor azt is be kell vállalni, különben soha nem látjuk a valóságot, olyannak a másikat, amilyen, hanem azt feltételezzük, hogy sokkal jobb és életünk végéig vágyhatunk valami (valaki) olyan után, ami a mi szempontunkból kevés értéket hordoz. Isten úgyis tudja, hogy meddig kell menni a "kísérletezésben". Krízishelyzetekben derül ki, hogy ki milyen, abban, ahogy a helyzethez hozzááll, hogy rombol-e maga körül, másokat felelőtlenül, ide-oda csapongva használva és sérüléseket okozva (hiszen a másik úgyis aaaannyira előrehaladott spirituálisan, túléli...), vagy méltóság- és felelősségteljesen jutva túl a nehéz időszakon, nem taposva bele másokba. Újra megengedném magamnak, hogy megtapasztaljam egy másik ember rám nézve fájdalmas gyengeségét és a méltóság teljes hiányát, különben még ma is azt hinném, hogy elszalasztottam egy jó barátság lehetőségét egy fantasztikusnak gondolt emberrel. Nem beszélve a saját utamról azóta... Mindenképp megérte, minden pillanata.

M4 - Pipa, ez is megvolt. Nem tudom eldönteni, hogy szépnek vagy csúnyának látom-e a Fővám téri megálló random- és rusztikus-szerű betonnemtommicsodáit, talán keresztgerendáknak nevezném őket. Van bennük valami lenyűgöző, annak ellenére, hogy a panel-lakótelepekre emlékeztetnek.

Parfüm - Végre, újat kellett vennem. Majd' egy éve várok arra, hogy elfogyjon az előző, sajnáltam kidobni.

Figyelmesség - A parfümmel kapcsolatban jutott az eszembe. Három kategóriába tudnám szedni azokat, akik figyelmesnek mondhatók.
Az első kategóriába azok tartoznak, akik tényleg figyelmesek, a másik ember a figyelmességük fókusza, a másikért önmagáért figyelmesek
A második csoport trükkös, mert látszólag a másik ember a fgyelmük központja, de csak addig, amíg akarnak tőle valamit. (Ilyen az, amikor valaki teljesen érthetetlen módon parfümöt ajándékoz valakinek, aki gyakorlatilag senkije, majd amikor már javában "valakije", akkor nem fontos, hogy a névnapján annyit mondjon, hogy helló, ugyanakkor egy előző "valakinek" a születésnapját és a névnapját is elsőként tartja számon...)
A figyelmesek harmadik csoportja kicsit hasonlít a másodikra, mert ők azok, akik gyakorlatilag kizárólag saját magukra figyelnek (vagyis a totál önzők), és úgy használják a figyelmességet mint eszközt, akár teljesen érzelemmentesen, ha a szükség úgy kívánja.

Motiváció - Ez arról jutott eszembe, hogy másfél éve tanítok valakit, akinek ugyanazokat a hibáit javítom, minden egyes órán, teljesen feleslegesen, másfél éve. Egész jó is lehetne, hiszen már van egy középfokú nyelvvizsgája. Most végre elkezdett tanulni, mint a güzü, jegyzeteket készít arról, hogy milyen hibákat kellene kiküszöbölni, megírja az összes házit - mert új munkahely után néz és fierce a verseny... Hát, igen. A motiváció. Ez egyébként oda-vissza érvényes, mert sokkal inkább motivált egy tanár, hogy minél érdekesebbé tegyen egy órát, ha kölcsönös a buzgalom. Azon gondolkodtam, hogy a "tanárfikázós" (én csak így hívom) minőségbiztosítós lapon, ahol minden tanfolyam végén értékelni kell a tanárt, van egy ilyen kérdés, hogy "Mennyire motiválja Önt a tanár?" Olyan kérdés miért nincs, hogy "Mit gondol, mennyire motiválja Ön a tanárt?" (Ez így leírva még viccesebb :-)))))

Feltételes mód - Sokszor elhangzott a fejemben az elmúlt egy évben a "Mi lett volna, ha...?" klasszikus kérdés. Az az érdekes, hogy mindig is pozitív volt a válaszom erre, mint fentebb írtam, mert tudtam, hogy nem lehetett másképp, és minden így volt a legjobban. Ami a legjobb, hogy 100%-ban megtanultam hallgatni az intuíciómra, akkor is, ha már előre látom, hogy fájdalmasak lesznek a következmények. Nah, ettől kell igazán mosolyognom, de ez már az istenkapcsolat téma, amibe most nem mék bele.

Szerelempatak - Morális szemináriumon került elő ez a film, nagyon bájos, ajánlom, aki még nem ismeri esetleg: http://vimeo.com/88069694

Érettségi találkozó, 2014

Ki hinné, hogy már a 25. évforduló? Mintha tegnap lett volna... :)

Lustaság vs maximalizmus

Rettenetesen lusta vagyok. Rengeteg dolgom lenne a Sapin, minden hétre beszámolókat kell írni az egyik tantárgyból, és már időben el kellene kezdeni a tanulást, mert 15(!) tantárgyat felvettem a jelenleg heti 40(!) saját órám mellé... Ez csomó zh-t jelent, ja, és az egyik "tantárgy" egy szigorlat, amiről tavaly nyáron lemaradtam, hát most talán nekimegyek.

Szóval abból indultam ki, hogy lusta vagyok emellett a "kis" elfoglaltság mellett. A legrosszabb mégis, hogy egyáltalán nincs rossz érzésem. Olyanokat csinálok, hogy ha elmaradnak óráim pl, akkor aznap lehet, hogy be se megyek a főiskolára, hanem egész nap itthon maradok, ami enyhén szólva luxus hétköznap... Ezen a héten is ez történt kedden. Minden délelőtti céges órámat lemondták, egyetlen szemináriumra kellett volna befáradni, de én nem fáradtam be, hanem pl. megnéztem a Wall Street farkasa c. filmet (beadandó írása helyett persze...), olvasgattam, meg ilyesmik. Olyan ritkán akad ilyen nap, szemrebbenés nélkül kihasználom. Mivé lettem én, a hajdani brutál maximalista az élet útvesztőjében! Ha lenne hasonlóan laza, vállalkozó szellemű és bátor valaki a környezetemben, akkor merészebb dolgokat is bevállalnék (de az volt mindig is a problémám, hogy ilyennel még nem találkoztam - illetve most ha jobban belegondolok, Barbi kicsit ilyen volt, bele lehetett vonni időnként kicsit bizarrabb ad hoc döntésekbe, programokba, de ő volt az egyetlen, és ő ugye már rég nincs - na de ez az egész ad hoc cucc egy másik bejegyzésnyi gondolat. Pedig mekkora volt, amikor összepakoltunk egy pillanat alatt, és elmentünk a Zemplénbe pár napra... Ez hiányzik).

De az is jó program, ha hétköznap, fényes nappal a Duna-parton sétálgathat az ember a szikrázó napsütésben, tényleg sétálgatva, nem sietve, komótosan, élvezve a napsütést. Jó nagy kontraszt az örökös rohanással. Ez pedig a múlt héten történt, akkor is úgy döntöttem, hogy a dagadt ruhát másra hagyva felmék a padlásra.

***

A múlt szombaton volt a farsang Bakonybélben. Na, arról ugyan lemaradtam, de az esti táncházba épp odaértem az esti busszal. Igazán élmény volt 3 órán keresztül dél-alföldi ugrós táncokat lejteni barátok és egyéb csupa jó arcok társaságában. Még soha nem jártam ott farsang napján, amit most egy kicsit sajnálom, na de majd jövőre, és attól fogva!

Igazából azért mentem, mert Izsák barátom elmegy hosszú időre (először végigjárja a Caminót, ahova kicsit engem is "magával visz", mert egyrészt készítettem neki egy könyvjelzőt, amit elvisz a könyvében, másrészt elküldtem vele egy réges-régi nyakláncot - amiből még sok évvel ezelőtt két egyformát vettünk az akkori Kedvessel -, hogy letegye a Cruz de Ferro-nál egy mécses kíséretében. Szóval ilyenformán megyek vele :D), és hogy együtt legyünk egy kicsit, mielőtt elutazik. Elmentünk a lovához, aztán amikor lefelé sétáltunk a tanyáról, ahol Gojko (a ló) lakik, elől battyogtunk Izsákkal, mögöttünk kantáron vezetve Gojko, aki egy ponton, kicsit meglepő módon odahajolt hozzám, és egyszerűen beleszagolt a hajamba hátulról. Izsák csak annyit mondott, hogy "Hát, férfi!" :)

Furcsa, hogy hónapokig nem lesz itt, ami azért érdekes, mert évekkel ezelőtt is volt olyan, hogy fél évig nem láttuk egymást, csak az a különbség, hogy akkor még nem voltunk barátok, most meg sokszor ő az első, akit felhívok, ha valami van, hogy ő mit csinálna a helyemben. Annyiszor eszembe jut, hogy érdemes volt küzdeni évekig, még úgy is, hogy lutri volt a végkifejlet, mert igazán abból lesz jó kapcsolat, amit konfliktusok érlelnek, és ez mindenfajta kapcsolat esetén így van.

Szinte minden olyan tanítványommal, akivel nagyban különböző a személyiségünk vagy nem dolgoznak a vizsgáért, annyit, amennyit kellene, elérkezik a "dumcsi" eseménye. Ezt a "dumcsit" nem laza beszélgetésnek kell ám elképzelni! Ez a szembesülés ideje, és ez baromi fájdalmas szokott lenni, főleg a lányoknál, akik valamivel érzékenyebbek. A reakciókról, amik érkezni szoktak egyszer könyvet kellene majd írnom, de ez más téma. Na szóval egy ponton mindenki fentebb említett, nálam angoltanulós életében jön a "dumcsi", ami egy komoly konfliktus helyzet, ahol mint felnőtt, felelősséggel el kell gondolkodni dolgokon és hozni kell egy döntést (mit akarok, azt hogy akarom, stb). (Nemcsak a tanítványaim közül, hanem a magánéletemben is számtalanszor okozott embereknek ez a feladat megoldhatatlan problémát és megfutamodást, amiért ma már kifejezetten hálás vagyok nekik, különösen a legutolsó esetnek.) A dumcsi azért izgalmas, mert tükröt tart az embereknek arról, hogy hogyan kommunikálnak, egyáltalán tényleg tudnak-e őszintén kommunikálni, vagy ezt csak képzelik magukról (találkoztam ilyennel az elmúlt félévben, meglepő volt az ordító kontraszt aközött, amilyennek gondolják magukat és aközött, amilyenek valójában), és inkább megfutamodnak, másrészt előrelendíti az emberi kapcsolatokat valamerre, vagy így, vagy úgy, mert kiderül, hogy a másikat hibáztatják, vagy magukba néznek először. Nem húzzuk egymás idejét, ha nem jó, ami van, ez a bottom line.

Ez az eszmefuttatás azért jutott eszembe, mert azt hiszem Izsák volt az első bátor, felnőtt módon kommunikáló a sok konfliktus kerülő, hozzám közel álló, majd végül gyáván megfutamodó ember után, akivel még csak nem is barátként, egy komoly és érzékeny témákat érintő konfliktus-sorozat őszinte, évekig tartó, folyamatos megbeszélése után lettünk azok az egymást teljes őszinteséggel megtisztelő és szerető barátok, akik most vagyunk, és amit el sem tudtam képzelni valaha. Papp Miklós atya a morális teológia órán egyszer azt mondta a Sapin, hogy a konfliktus két ember kapcsolatában rendkívül fontos dolog, tessék hazamenni és konfrontálódni. Hát... Most már el sem tudom képzelni egyetlen kapcsolatomat sem őszinte kommunikáció nélkül. Nem konfliktus nélkül, mert úgy el tudom, hanem gyáva hallgatással majd elmeneküléssel a másik részéről ilyen esetben rendezés vagy legalább arra őszintén törekvés helyett. És azt hiszem, hogy már nem is tudnék senkit olyat közel engedni magamhoz, aki nem hasonlóan kommunikál. Talán már azokat is sokkal jobban ki tudom szúrni a nyári "tréning" óta, akik azt hangoztatják fennhangon, hogy csúcs módon kommunikálnak, közben pedig nem tudják, hogy mit takar a terminus, majd közölnek egy, a másik iránt komoly felelősséget és figyelmet kívánó folyamat végén (amely folyamattal kapcsolatban transzparenciát ígérnek, hogy ne derült égből villámcsapásként érjen egy megérkezett és fájdalmas - és mellesleg egyáltalán nem egy nap alatt meghozott - döntés) valami totál váratlan, gyávaságtól és a másik érzéseinek, igényeinek totál semmibe vételétől bűzlő maszlagot.

Néha olyan embereknek, akiket arra elég mély érzésűnek tartok, elmesélem az Izsákkal való barátságunk történetét, egyszer valaki - akinek a mély érzésre való képességével kapcsolatban alaposan befürödtem, több szempontból is erősen... - annyit kérdezett csak, amikor elmondtam, hogy minden kapcsolatért dolgozni kell, semmi nem megy magától, és hogy mi Izsákkal kb 3 évig küzdöttünk, hogy "De minek?" Tisztán látszik, mennyire érti a lelki mélységeket szegény. Nagyon megdöbbentem, kicsit sokkoló volt a válasz primitívsége.

Tényleg sajnálom azokat az embereket, akik mindent könnyen akarnak és gyorsan, semmiért nem akarnak megdolgozni, csak úgy magától klappoljon minden. Senki nem jó, akivel nem könnyű, odáig már el sem jutnak, hogy a gyémántot minden esetben meg kell csiszolni, hogy ragyogjon, hogy vannak esetek, amikor próbálkozni érdemes, mert lehet érték valamiben (valakiben...), ami nem egyértelmű első látásra, sőt, még akár nyilvánvaló nehézséget is hordozhat, és hogy nem feltétlenül annyira értékes az, ami könnyű... Sok értéket veszítenek az ilyen emberek, de az a jó hír számukra az egész tragédiában, hogy míg a mély érzésűek valahogy érzik, hogy elveszítenek valami értékeset, ennek a veszteségnek a fájdalmát, addig azok az emberek, akik csak a könnyű dolgokat keresik, és simán eldobnak bármit, fel sem fogják, hogy valami értékes járt a közelükben, hogy ajándékba kaptak egy csiszolatlan gyémántot (egy jó kapcsolat, barátság lehetőségét). Valahogy hiányzik belőlük a képesség a valódi odafordulásra a másikhoz, de a jó hír számukra tényleg az, hogy ez nekik nem fáj - pedig igen nagy veszteség ez a hiány! -, mert nem is tudják, mi hiányzik. Semmi baj ezzel, el kell őket kerülni, ennyi.

Szóval lusta vagyok, ha van rá mód.