Szóval abból indultam ki, hogy lusta vagyok emellett a "kis" elfoglaltság mellett. A legrosszabb mégis, hogy egyáltalán nincs rossz érzésem. Olyanokat csinálok, hogy ha elmaradnak óráim pl, akkor aznap lehet, hogy be se megyek a főiskolára, hanem egész nap itthon maradok, ami enyhén szólva luxus hétköznap... Ezen a héten is ez történt kedden. Minden délelőtti céges órámat lemondták, egyetlen szemináriumra kellett volna befáradni, de én nem fáradtam be, hanem pl. megnéztem a Wall Street farkasa c. filmet (beadandó írása helyett persze...), olvasgattam, meg ilyesmik. Olyan ritkán akad ilyen nap, szemrebbenés nélkül kihasználom. Mivé lettem én, a hajdani brutál maximalista az élet útvesztőjében! Ha lenne hasonlóan laza, vállalkozó szellemű és bátor valaki a környezetemben, akkor merészebb dolgokat is bevállalnék (de az volt mindig is a problémám, hogy ilyennel még nem találkoztam - illetve most ha jobban belegondolok, Barbi kicsit ilyen volt, bele lehetett vonni időnként kicsit bizarrabb ad hoc döntésekbe, programokba, de ő volt az egyetlen, és ő ugye már rég nincs - na de ez az egész ad hoc cucc egy másik bejegyzésnyi gondolat. Pedig mekkora volt, amikor összepakoltunk egy pillanat alatt, és elmentünk a Zemplénbe pár napra... Ez hiányzik).
De az is jó program, ha hétköznap, fényes nappal a Duna-parton sétálgathat az ember a szikrázó napsütésben, tényleg sétálgatva, nem sietve, komótosan, élvezve a napsütést. Jó nagy kontraszt az örökös rohanással. Ez pedig a múlt héten történt, akkor is úgy döntöttem, hogy a dagadt ruhát másra hagyva felmék a padlásra.
***
A múlt szombaton volt a farsang Bakonybélben. Na, arról ugyan lemaradtam, de az esti táncházba épp odaértem az esti busszal. Igazán élmény volt 3 órán keresztül dél-alföldi ugrós táncokat lejteni barátok és egyéb csupa jó arcok társaságában. Még soha nem jártam ott farsang napján, amit most egy kicsit sajnálom, na de majd jövőre, és attól fogva!
Igazából azért mentem, mert Izsák barátom elmegy hosszú időre (először végigjárja a Caminót, ahova kicsit engem is "magával visz", mert egyrészt készítettem neki egy könyvjelzőt, amit elvisz a könyvében, másrészt elküldtem vele egy réges-régi nyakláncot - amiből még sok évvel ezelőtt két egyformát vettünk az akkori Kedvessel -, hogy letegye a Cruz de Ferro-nál egy mécses kíséretében. Szóval ilyenformán megyek vele :D), és hogy együtt legyünk egy kicsit, mielőtt elutazik. Elmentünk a lovához, aztán amikor lefelé sétáltunk a tanyáról, ahol Gojko (a ló) lakik, elől battyogtunk Izsákkal, mögöttünk kantáron vezetve Gojko, aki egy ponton, kicsit meglepő módon odahajolt hozzám, és egyszerűen beleszagolt a hajamba hátulról. Izsák csak annyit mondott, hogy "Hát, férfi!" :)
Furcsa, hogy hónapokig nem lesz itt, ami azért érdekes, mert évekkel ezelőtt is volt olyan, hogy fél évig nem láttuk egymást, csak az a különbség, hogy akkor még nem voltunk barátok, most meg sokszor ő az első, akit felhívok, ha valami van, hogy ő mit csinálna a helyemben. Annyiszor eszembe jut, hogy érdemes volt küzdeni évekig, még úgy is, hogy lutri volt a végkifejlet, mert igazán abból lesz jó kapcsolat, amit konfliktusok érlelnek, és ez mindenfajta kapcsolat esetén így van.
Szinte minden olyan tanítványommal, akivel nagyban különböző a személyiségünk vagy nem dolgoznak a vizsgáért, annyit, amennyit kellene, elérkezik a "dumcsi" eseménye. Ezt a "dumcsit" nem laza beszélgetésnek kell ám elképzelni! Ez a szembesülés ideje, és ez baromi fájdalmas szokott lenni, főleg a lányoknál, akik valamivel érzékenyebbek. A reakciókról, amik érkezni szoktak egyszer könyvet kellene majd írnom, de ez más téma. Na szóval egy ponton mindenki fentebb említett, nálam angoltanulós életében jön a "dumcsi", ami egy komoly konfliktus helyzet, ahol mint felnőtt, felelősséggel el kell gondolkodni dolgokon és hozni kell egy döntést (mit akarok, azt hogy akarom, stb). (Nemcsak a tanítványaim közül, hanem a magánéletemben is számtalanszor okozott embereknek ez a feladat megoldhatatlan problémát és megfutamodást, amiért ma már kifejezetten hálás vagyok nekik, különösen a legutolsó esetnek.) A dumcsi azért izgalmas, mert tükröt tart az embereknek arról, hogy hogyan kommunikálnak, egyáltalán tényleg tudnak-e őszintén kommunikálni, vagy ezt csak képzelik magukról (találkoztam ilyennel az elmúlt félévben, meglepő volt az ordító kontraszt aközött, amilyennek gondolják magukat és aközött, amilyenek valójában), és inkább megfutamodnak, másrészt előrelendíti az emberi kapcsolatokat valamerre, vagy így, vagy úgy, mert kiderül, hogy a másikat hibáztatják, vagy magukba néznek először. Nem húzzuk egymás idejét, ha nem jó, ami van, ez a bottom line.
Ez az eszmefuttatás azért jutott eszembe, mert azt hiszem Izsák volt az első bátor, felnőtt módon kommunikáló a sok konfliktus kerülő, hozzám közel álló, majd végül gyáván megfutamodó ember után, akivel még csak nem is barátként, egy komoly és érzékeny témákat érintő konfliktus-sorozat őszinte, évekig tartó, folyamatos megbeszélése után lettünk azok az egymást teljes őszinteséggel megtisztelő és szerető barátok, akik most vagyunk, és amit el sem tudtam képzelni valaha. Papp Miklós atya a morális teológia órán egyszer azt mondta a Sapin, hogy a konfliktus két ember kapcsolatában rendkívül fontos dolog, tessék hazamenni és konfrontálódni. Hát... Most már el sem tudom képzelni egyetlen kapcsolatomat sem őszinte kommunikáció nélkül. Nem konfliktus nélkül, mert úgy el tudom, hanem gyáva hallgatással majd elmeneküléssel a másik részéről ilyen esetben rendezés vagy legalább arra őszintén törekvés helyett. És azt hiszem, hogy már nem is tudnék senkit olyat közel engedni magamhoz, aki nem hasonlóan kommunikál. Talán már azokat is sokkal jobban ki tudom szúrni a nyári "tréning" óta, akik azt hangoztatják fennhangon, hogy csúcs módon kommunikálnak, közben pedig nem tudják, hogy mit takar a terminus, majd közölnek egy, a másik iránt komoly felelősséget és figyelmet kívánó folyamat végén (amely folyamattal kapcsolatban transzparenciát ígérnek, hogy ne derült égből villámcsapásként érjen egy megérkezett és fájdalmas - és mellesleg egyáltalán nem egy nap alatt meghozott - döntés) valami totál váratlan, gyávaságtól és a másik érzéseinek, igényeinek totál semmibe vételétől bűzlő maszlagot.
Néha olyan embereknek, akiket arra elég mély érzésűnek tartok, elmesélem az Izsákkal való barátságunk történetét, egyszer valaki - akinek a mély érzésre való képességével kapcsolatban alaposan befürödtem, több szempontból is erősen... - annyit kérdezett csak, amikor elmondtam, hogy minden kapcsolatért dolgozni kell, semmi nem megy magától, és hogy mi Izsákkal kb 3 évig küzdöttünk, hogy "De minek?" Tisztán látszik, mennyire érti a lelki mélységeket szegény. Nagyon megdöbbentem, kicsit sokkoló volt a válasz primitívsége.
Tényleg sajnálom azokat az embereket, akik mindent könnyen akarnak és gyorsan, semmiért nem akarnak megdolgozni, csak úgy magától klappoljon minden. Senki nem jó, akivel nem könnyű, odáig már el sem jutnak, hogy a gyémántot minden esetben meg kell csiszolni, hogy ragyogjon, hogy vannak esetek, amikor próbálkozni érdemes, mert lehet érték valamiben (valakiben...), ami nem egyértelmű első látásra, sőt, még akár nyilvánvaló nehézséget is hordozhat, és hogy nem feltétlenül annyira értékes az, ami könnyű... Sok értéket veszítenek az ilyen emberek, de az a jó hír számukra az egész tragédiában, hogy míg a mély érzésűek valahogy érzik, hogy elveszítenek valami értékeset, ennek a veszteségnek a fájdalmát, addig azok az emberek, akik csak a könnyű dolgokat keresik, és simán eldobnak bármit, fel sem fogják, hogy valami értékes járt a közelükben, hogy ajándékba kaptak egy csiszolatlan gyémántot (egy jó kapcsolat, barátság lehetőségét). Valahogy hiányzik belőlük a képesség a valódi odafordulásra a másikhoz, de a jó hír számukra tényleg az, hogy ez nekik nem fáj - pedig igen nagy veszteség ez a hiány! -, mert nem is tudják, mi hiányzik. Semmi baj ezzel, el kell őket kerülni, ennyi.
Szóval lusta vagyok, ha van rá mód.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése