Úton

Ma majdnem az egész nap beszélgetéssel telt. Viszonylag sok emberrel beszélgettem, és ez nagyon jó volt. Viszont nem nagyon csináltam semmi mást, pedig minden szabadnapomon elhatározom, hogy majd ma elintézem a fontos dolgok felét... És soha nem jön össze. Ez viszont rossz érzés. Mert mindig ezt csinálom.

Pár napja felhívott János barátom, hogy a kedvesével együtt azt szeretnék, ha összeköltöznék velük... Hát meglepődtem, meg kell mondanom. Szellemileg és kulturális szempontból ez lenne a legek legje (Tamara zongorista és jazz-énekes, János pedig zenész és alkotóművész, mindkét szülője festő-szobrász-iparművész). Rengeteg kulturális összejövetel van náluk, érdekes arcok fordulnak meg, szóval hihetetlen előremozdító erő lenne ebben a tekintetben.

Én meg mégis tanácstalan vagyok... Sok szempontból félek egy ilyentől azóta, amióta csomó dologra rájöttem magammal kapcsolatban a drámán, meg azóta, amióta komoly komplexusaim vannak amiatt, hogy szerethető vagyok-e... És nem akarom, hogy csalódjanak bennem emberek, és aztán elköszönjenek tőlem... újra. Messziről kedvelni valakit nem ugyanaz, mint együtt lakni vele, és itthon mégiscsak a családommal vagyok, akik ismernek és elfogadnak, van egy kialakult életritmusunk, tiszteletben tartjuk egymás igényeit, ismerjük egymás szokásait, nem zavarjuk egymást, és nincsenek udvariassági körök, amik viszont mindenki mással óhatatlanul vannak. Akkor is, ha a pokolba kívánok mindenkit, mert olyan napom van, és nem szeretnék egy lélekkel sem találkozni. Ezt pedig itthon simán meg tudom csinálni. A párommal (amikor van) minden félelem nélkül együtt tudok élni, de az azért más. Szóval nem tudom mit tegyek, és ez a bizonytalanság újfajta gyomorgörcsöt okoz.

Más dolgokban viszont teljesen azt érzem, hogy sínen vannak, illetve nagyon jól haladnak. A legjobban a megbocsátás téma foglalkoztat mostanában ugye. Már nem is tudatosan van ez így, azt hiszem, de tudat alatt úgy látszik még mindig, hiszen megint egy olyan könyv került a kezembe, amelyik erről szól: Philip Yancey, Meghökkentő kegyelem. Olyan nagyon durva esetek vannak benne (holocaust és egyéb rémtörténetek), amiket én biztosan nem tudnék megbocsátani, ezzel szemben azok az emberek valahogy kaptak akkora lelkierőt, hogy felül tudtak emelkedni rajtuk.

A másik téma, ami foglalkoztat, az a legutóbbi dráma óta jár a fejemben. Azt játszottuk, hogy mindenki elképzelte, hogy milyen állat lenne, aztán meg is teremtettük az "állatkertünket". Én hattyú voltam. Nagyon nem szeretem ezeket a játékokat, mert nem tudok magammal mit kezdeni. Már többször előfordult, hogy kiszálltam játékokból (főleg azokat a játékokat rühellem, amelyikben járással kell kifejezni a hangulatunkat :s. Idegesítenek), de most azt gondoltam, hogy mennyire kellemetlen lenne, ha megint kivonnám magam, úgyhogy benne maradtam. Egy darabig ücsörögtem ott a kis "tavam" közepén, és elkezdett iszonyúan zavarni, hogy a többiek mind játszottak, én meg csak ott ültem. De mivel nem volt ötletem, hogy mit csináljak (és mert az volt a rögeszmém, hogy csinálnom KELL valamit, mert ezt várják el tőlem), felvettem egy szerepet, elkezdtem mindenkit védelmezni, én, a jóságos hattyú, mindenki barátja. Nem is értettem, hogy miért csinálom, meg a többiek sem nagyon, és a végén volt egy lány, aki amikor el kellett mondanunk a játékkal kapcsolatos érzéseinket, azt mondta: "Legszívesebben megfojtottam volna azt az altruista hattyút!" És Saci pedig azt mondta, hogy nem kell védeni másokat, mert simán meg tudja mindenki védeni magát, miért nem tudok szimplán önmagam lenni...? És az volt a legviccesebb, hogy egyáltalán nem esett jól az a szerep, de jól körülhatárolt szerepek nélkül NEM TUDOM KI VAGYOK IGAZÁBÓL. Annyira rosszul esett akkor, amit az a lány mondott (azonnal meg is mondtam neki), de hálás vagyok, hogy ezt mondta, mert rá nem jöttem volna erre magamtól ( bár két napig lelkibeteg voltam utána).

És itt egy másik esemény kívánkozik ide, mert szorosan összefügg a témával. Ez pedig a júliusi weight-flow contact hétvége, amiről már említést tettem, csak még nem írtam róla. Két borzasztóan érdekes gyakorlat volt benne, amiből az egyik teljesen ráfelel a drámán felszínre jött kérdésre.

(Röviden a weight-flow contact lényege: önálló és páros gyakorlatok vannak, amik által az ember egyrészt a testét ismeri meg különböző mozgásokon keresztül, valamint megtanul együtt mozogni egy másik emberrel - mindig mással -, másrészt - ami sokkal fontosabb - ezek a gyakorlatok reprezentálják a lelki életet, és azt, hogy hogyan reagálunk eseményekre vagy oldunk meg dolgokat az igazi életben.)

Mindkét, számomra ütős gyakorlatot párban végeztük. Az egyik, amelyik korrespondál a fentiekre, három fázisból állt. Először egyikünk dominált (a feladat az volt, hogy a domináns személy lassan mozog a térben, a másik pedig megpróbálja kitölteni a teret körülötte a saját testével), aztán szerepcsere, végül megszűntek a szerepek. Addig a pontig, amíg tisztán meg voltak határozva a szerepek, vidáman részt vettem a gyakorlatban, még élveztem is. Hanem amikor már nem voltak szerepek, egyszerűen lemerevedtem! Nem mertem önmagam adni, mert nem akartam dominálni - mert nem akartam erőszakosnak és ezzel riasztónak tűnni -, viszont behódolni meg nem tudok, mert nem olyan a személyiségem. Azt kell hogy mondjam, hogy borzasztóan rossz volt rájönni arra (amit az altruista hattyúként is megtapasztalhattam később), hogy nem merem felvállalni magamat, azt, aki tényleg vagyok, mert attól félek, hogy akkor kiábrándulnak belőlem az emberek, vagy rosszat gondolnak, vagy összedől a rólam alkotott kellemes benyomásuk és képük, és akkor elfordulnak (hiszen pont ez történt a kapcsolataimban, amikor önmagam adtam)... És hogy nem tudom ki is vagyok igazából a szerepek nélkül, merthogy társaságban mindig valamilyen szerepet játszom, általában olyat, ami pozitív benyomást kelt. Emberekkel egyenként nem, barátokkal és itthon sem (erről tudnának mesélni itthon :-))), de olyan társaságban, ahol távolabb állnak tőlem, igyekszem megőrizni a rólam alkotott pozitív véleményt. És ez szörnyű! És aztán továbbgondoltam ezt a kérdést, a kapcsolataim vetületében... Hát nem dobódtam fel. Ezzel a felismeréssel még nem tudok mit kezdeni, de örülök, hogy rájöttem, mert így legalább tudom figyelni magam, és talán oldódik majd a helyzet. Erőlködni biztos nem fogok, hogy megszüntessem, mert abból még soha nem származott semmi jó. Arra is rájöttem, hogy utálom magamban az erőteljességet...

A másik érdekes gyakorlat engem inkább csak meglepett, azon más borult ki, de totál. Először megtanultunk esni. Én nem mertem, mert félek a fájdalomtól (és ha átültetjük ezt ugye a lélek szintjére sem meglepő...), de végül a vezető ragaszkodott ahhoz, hogy én is megtanuljam, külön foglalkozott velem, így a végén sikerrel jártam. Aztán azt játszottuk, hogy egyikünk dőlt, a másik megtartotta. Szemben álltunk egymással, és mindig meg KELLETT tartani egymást. A következő lépésben szemben álltunk egymással, de amikor dőltünk, a másiknak mindig el kellett lépnie. A végső stádium az volt, hogy ott állt a partnered veled szemben, nézett a szemedbe, akár mosolygott is, de eldönthette, hogy megtart, vagy ellép előled... Ez nagyon durva volt. Én egy amerikai sráccal voltam párban, akinek az volt a szokása, hogy kétszer megtartott, aztán harmadjára ellépett. Én ezt szépen megszoktam, és már nem is figyeltem rá, amikor is egyszer csak elsőre ellépett, és én akkorát estem, mint a nagykabát. A legjobban lelkileg rázott meg a dolog, mert arra számítottam, és ELVÁRTAM, hogy megtart kétszer, és majd csak harmadjára kell padlóra kerülnöm...
- Megszoktad, hogy kétszer ott maradtam, és csak harmadszorra léptem el, igaz?
- Igen, olyan kiszámítható voltál...
- Hát... Az élet nem ilyen.
Az volt a játék mottója, hogy "Mindig arra számíts az életben, hogy elesel. Nem követelheted, hogy bárki megtartson, légy hálás, ha így van." Egy lány zokogott. Azt kérdezte, hogy akkor ő most már senkiben nem bízhat meg? Az volt a válasz, hogy megbízol, vagy követelsz? Mert az nem ugyanaz.

És tényleg így van ez az életben. Valaki mellénk kerül, mert úgy hozza a sors (ez vonatkozik családtagra vagy barátra, kedvesre, de egyéb viszonyulásra is akár), és egy idő múlva kiszámíthatóvá akarjuk tenni, és elvárjuk, hogy hordozzon, megtartson, holott senkinek nem kötelessége ezt tenni, csak hatalmas ajándék tőle, ha mégis megteszi szeretetből... És megsértődünk, haragszunk, számon kérünk, ha ellép, amikor esünk, mert nem bírja vagy nem akarja bírni a mi terhünket is a saját súlya mellett. Vagy szimplán csak gyáva, amit megint csak nem lehet leverni senkin. Annyit tehetünk, hogy elkerüljük az olyanokat, akik mozdulnak, amikor kezdünk dőlni (és nem csak azért, mert nem tartanak meg, hanem azért is, mert tutira minket viszont rendesen igénybe vesznek, amikor ők gyengülnek...). Erre azért vannak jelek, csak merjük és akarjuk észrevenni őket, hogy aztán ne zúgjunk akkorát... Azokra pedig áldás szálljon, akik sziklaként állnak mellettünk. Mert azért ilyenek is vannak szerencsére.