Most hogy végre ismét vége a vizsgaidőszaknak (hihetetlen, hogy legoptimálisabb számításaim szerint már csak egy lesz...), ezt a könyvet kezdtem el olvasni. Persze attól az Andi barátnőmtől kaptam, akivel a Caminót jártam egy hétig 7,5 évvel ezelőtt (akkor még két ismeretlen vándorként), hogy majd hat évvel később a bakonybéli monostor kertjében botoljunk ismét egymásba, hogy végül eztán ugyanabban közösségben éljük bencés életünket oblátaként. (Érdekes, hogy milyen találkozásokat hoz az élet, amik évekkel később bontakoznak ki teljesen véletlenül. Persze az, hogy van-e véletlen, mély filozófiai vagy teológiai kérdés, amibe most nem megyek bele...) Na, szóval Anditól érkezett a könyv. Ő amikor elolvasta, gondolatban újra végigjárta a Caminót. Érdekes, hogy bennem ez fel sem merül. Viszont vannak benne folyamatosan az életemmel, lelki utammal összecsengő részek, mint most épp pl. ez:
"A Pacifikus Túraösvény-túrázásban az volt a legérdekesebb és legalapvetőbb felismerés - bár eközben mégis oly egyszerű... mint a legtöbb dolog -, hogy milyen kevés választási lehetőségem van, s milyen gyakran kényszerülök olyasmit tenni, amire a legkevésbé sem vágyom. Hogy nem lehet sem elmenekülni, sem megúszni. Hogy nem lehetséges a valóságot egy martinival tompítani vagy egy kis hempergés után úgy tenni, mintha nem is létezne."
Ó, igen. Nálam most épp újabb bálványok ledöntése (is) van folyamatban, ami veszteségekkel, fájdalommal és gyásszal jár. Ezeken a nem éppen legkellemesebb érzéseken felülemelkedve alapvetően hálás vagyok azért a képességért, hogy képes vagyok szembenézni mindennel, soha nem futok el és nem kábítom el magam azért, hogy ne lássam a valóságot. Meg azokért a mellettem álló emberekért is végtelenül hálás vagyok, akik ebben társaim.
Végiggondoltam, hogy öt éven belül a harmadik barátságom ér véget, de kb ugyanennyi új, érettebb érkezett. Esztivel is volt egy kb kétéves szünet, amikor feldolgozta, hogy hívő lettem, és amikor újra képesek voltunk beszélni, erősebb lett a kapcsolat és a szeretet közöttünk. Annyira erős volt a barátságunk, hogy kibírta a hosszú időt. Volt olyan "barátságom" is, ami nem bírt ki ilyen komoly válságot, egy éve véget is ért. Barbi óta a második barátkozás-féle volt, aki "szakított velem". Lóri annak idején úgy fogalmazott, hogy nem baj, ha valami nem működő dolog kikerül a hátizsákból, mert valami más értékesnek biztosít helyet. Nagyon örülök, hogy ezek miatt a dolgok miatt tudok sírni, tudom őket gyászolni. És aztán el tudom őket engedni.
Nagyon jó, hogy van egy kis időm olvasni... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése