Miért is nem írtam egy ideig

Azért, mert brutális két hét van a hátam mögött. Sok pozitívummal azért, pl a múlt hétvégi bakonybéli látogatás sok mindent felülmúlt, vagy a tegnap délután Barbival, vagy egy-két óra pl a hajléktalan csoporttal. De ezeket a rövid időszakokat leszámítva szétesett a világ.

Főleg tegnap. Ha a tegnap reggelre volt felvezetés az elmúlt két hét, akkor örülök is neki, mert biztos sokkal rosszabbul bírtam volna... Mert a tegnap reggelnek előzményei is vannak:

Költöznöm kell, mert lebontják a házat, ezt már rég tudom, és még nyáron megegyeztünk a főbérlőmmel, hogy kölcsönösen két hónap felmondási időt adunk egymásnak. Ő nekem azért, hogy legyen elég időm találni valamit, és ne olyat, amit egyébként ha nem szorítana az idő semmiképp nem fogadnék el, én meg neki azért, hogy találjon valakit helyettem, ha esetleg mégis csak nyáron kezdenének neki a bontásnak. Na ebben jól megegyeztünk, és én tartottam is magamat ehhez a megállapodáshoz. Nyáron, amikor felbukkant valami lehetőség, akkor mindig két hónap költözési időt mondtam, és azt is elmondtam, hogy miért.

Telt-múlt az idő, egyszer csak kiderült, hogy ugyan még mindig bizonytalan a konkrét időpont, de már felajánlották neki a pénzt az önkormányzattól, és már csak az a kérdés, hogy milyen szerződést kössön velük a kiköltözést illetőleg. Akkor azt kértem, hogy kérdezze meg, hogy itt lehet-e maradni a bontásig a lakásban, mert én nagyon szívesen itt maradnék, hiszen szeretem. Azt mondta megkérdezni. Közben megint eltelt két hét, és másfél hete pénteken felhívott, hogy november végéig költöznöm kell (!!!!!!), mert ő bizony aláírta a szerződést, és már kiutalják neki a milliókat. NEM kérdezte meg, hogy ott lehet-e maradni a lakásban, mert őt csak a pénz érdekelte, méghozzá minél gyorsabban. Na ekkor már nagyon elszomorodtam, mert iszonyú rosszul esett, hiszen nem ezt beszéltük meg...

És aztán jött a következő aranyos lépése. Odaadta a bútorokat egy ismerősének, azt is mondván, hogy november 22-én tud eljönni értük az illető, aki el is jött pár nap múlva, és meg is nézte a bútort. Megbeszéltem vele, hogy mivel én november 22-én egyáltalán nem vagyok itthon, és ráadásul a bútorban tartom a ruháimat, szeretném, hogy azután vigye el őket, amikor én már kiköltöztem pár hét múlva (csak két héttel kellett volna többet várnia). Azt mondta, hogy neki mindegy, rendben, tud várni. Közben én azért szép lassan kipakolgattam a szekrényekből (már amennyire ezt a meglehetősen szűkös szabadidőm engedte).

A főbérlőm mint kiderült mégis csak ragaszkodott a 22-éhez, vagyis a tegnaphoz, úgyhogy mégis megbeszélte a férfivel, hogy jöjjön csak a bútorokért amikor neki megfelelő, mindegy milyen nap és hogy otthon leszek-e, az nem számít, majd ő a lakásban lesz. Vasárnap az egyetlen nap, amikor kialudhatom magam, mert egész héten fél 5-kor meg 5-kor kell kelnem. Azt mondta a főbérlő, hogy ide jön vasárnap hajnalban pakolni. Akkor már nem csak szomorú voltam, hanem irtó dühös is, mert elmondtam neki, hogy mi a helyzet az alvással meg a vasárnappal... Megkértem, hogy jöjjön fél 10-re. Arról fogalmam sem volt, hogy mit beszélt meg a szekrények új tulajdonosával... Akkor azt mondta, hogy jó, akkor 9-re idejön.

Nekem a horror az volt - és megmondom őszintén, még ma is sokkolt az egész drasztikussága -, hogy 9-kor bekopogott 5 férfi, és elkezdték rámolni az otthonomat. A főbérlő fél 10 után érkezett (!!!!!!), és mintha ott sem lettem volna, rendezkedett a személyes holmijaim között, az intim szférámban. Az egyik ember odavetette, hogy
- Te laksz itt?
Mintha egy zsák krumpliról beszélt volna.
És a legrosszabb az volt, hogy nekem 10-kor el kellett mennem itthonról, és úgy rámolták a lakást, meg rendezkedtek, hogy itt sem voltam... ISZONYÚ VOLT!

Nem értem ezt a mérhetetlen tapintatlanságot a főbérlőm részéről. Emberileg nullába vétel, a másik igényeinek a totál leszarása nem is egyszer, és nagyon durva felrúgása a kölcsönös megállapodásoknak.

A megbocsátásról szóló íráson amiatt gondolkodtam el különben, mert iszonyúan haragszom rá, és most még nem tudok neki megbocsátani. Biztos eljön majd az az idő is, hiszen nem súlyos dolog ez, de még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyenek az emberek (pedig már megtapasztalhattam az elmúlt 3 évben, hogy nagyon szomorú, de így van. Akiben a leginkább bízol, és azt feltételezed, hogy van benne annyi empátia, és átérzi a kiszolgáltatott helyzetedet, és pont ezért nem fog veled szemétkedni - vagy épp mert abban a hitben vagy, hogy szeret az a másik, és soha, de soha nem gondolnád mire képes - pont az szúr ki veled a leginkább, mert eszébe sincs belegondolni a te helyzetedbe, vagy a te igényeidet figyelembe venni... MERT ILYEN AZ EMBEREK 99%-A. Csak saját magukkal törődnek, és még akkor is inkább keresztül viszik az egoista terveiket, ha közben nagyon pontosan érzik, hogy mennyire gáz amit csinálnak, és rosszul is érzik magukat miatta. Én ezt sosem hittem el, és mindig iszonyúan sokkolt, újra és újra, amikor megtörtént. Most sem fogom sokáig így gondolni, tudom. De most így gondolom, talán érthetően.)

Nem valami pozitív kicsengés, mi? A padlóról nem pozitívkodik az ember - illetve irigylésre méltó, aki onnan is tud. Egyetlen szerencsém - újra és újra be kell látnom - az Istennel való szoros kapcsolatom. Tudom, hogy jól van így, minden. Meg kellett és meg kell tapasztalnom mindazt a rengeteg fájdalmat, ami folyamatosan ér, mert ha szociálisan sérült emberekkel fogok foglalkozni, akkor tudnom kell mit beszélnek ők, és én is miről beszélek. Úgyhogy ilyen szempontból nem bánom, és hálás vagyok az Úrnak. De ettől még dühös vagyok és szomorú, és nem is kicsit. Elég nehezemre esik áldásokat küldeni neki az imáimban. Most még nem érzésből teszem, csak kötelességből.

Barbihoz költözöm egyébként (hacsak nem találok addig otthonra, amit kétlek, mert energiám sincs keresni, meg időm sem). Fura ez, de az Úr álomban mondta meg neki, hogy meg kell osztania velem a fedelét egy időre. És nem probléma neki, teljesen természetes. Pedig nem tudjuk, hogy mennyi lesz az az annyi...

Csak hogy valami pozitívval zárjak, Bakonybél felhőtlenül boldog másfél nap volt. Játszottunk, hahotáztunk, együtt ebédeltünk, és részt vettem a kora reggeli Lectio divinán, amin még eddig soha. Elképesztő jó volt együtt imádkozni a szerzetes testvérekkel a 45 perces meditáció alatt. Végre eleget beszélgettem Ábellel, és ami a legjobb, hogy végre nem csak arról, hogy hogy vagyok lelkileg, hanem Istenről is. Már rég vágytam erre. Kaptam is egy könyvet tőle, amit el kell olvasnom, aztán megbeszéljük amikor legközelebb megyek. Ja, ami még ennél is viccesebb, hogy egy napon születtünk, pont 10 év különbséggel. Legközelebb a születésnapunkon megyek, hogy együtt ünnepelhessünk. Most először jöttem onnan úgy el, hogy nem maradt bennem hiány, vagy annak az érzése, hogy belém szorult valami.

Iszonyú sokat olvasok is, szinte minden szabadidőm azzal megy el, meg a zh-kra készüléssel, a beadandókkal, az előadásokkal. Nagyon jó könyvek a kötelező olvasmányok. Bárcsak több időm lenne olvasni. Már rég nem járok biciklivel szép időben sem, mert a BKV-n nagyon szeretek olvasni, és gyakorlatilag az az olvasással tölthető időm legnagyobb része. Na majd egyszer mindenre lesz elég idő... Nyelveket tanulni, olvasni, filmeket nézni garmadával, zongorát gyakorolni (Barbinál lesz lehetőségem, ő zongoratanár, van otthon zongora), gregoriánokat tanulni, írni, újra kollázsokat gyártani, és még ezer más dolgot, ami örömet okoz ebben az őrületben, amit világnak hívunk...