Biciklis zarándoklat

Gyönyörű volt, mindenféle szempontból. Lelkileg leginkább. És ha nem készült volna ki a térdem teljesen az utolsó három napban, azt mondanám, hogy testileg is üdítő volt. A többször is napi több mint 100 km-es tekerés ellenére. A kellemetlen fenékfájás csak 3 napig tartott, aztán nyomtalanul elmúlt. Izomláz sose volt komolyabban, jóval az elviselhetőség határain belül talán csak az első pár napban érzékeltem. 638 km volt a vége, 7 nap alatt letekervén. A legutolsó nap tortúráját végig emelkedővel és a botrányos útminőséggel nem kívánom vissza a beakadt térdporcommal (a végén már csúnyákat is mondtam majdnem sírva, mert annyira fájt minden egyes pedálnyomásnál...), de a többit, főleg azt a békét és szeretetet, ami a csapatban honolt végig, mindenképp.

10-en tekertünk, 4 kísérővel, akik nélkül sehol nem lettünk volna. Ők vártak minket ebéddel a megbeszélt ebédelős helyen minden nap, és a szállásra is mindig előttünk értek. Főztek nekünk vacsorát, és reggel csak otthagytuk nekik a nagy csomagjainkat, amiket mindig ők pakoltak be a kisteherautóba azután, hogy elmosogatták utánunk a reggelizés után ottmaradt szennyes edényeket...

A németországi Niederalteichból indultunk, és Bakonybél volt a végcél, Ausztriát átszelve nyugat-kelet irányban, Passaut, Linzet, Melket, Bécset és más városokat érintve. Az út a Duna mentén haladt majdnem végig.

Aludtunk családoknál, 3, 4-ágyas szobákban, két külön szobában (egy a fiúknak egy pedig a lányoknak), és egyetlen légtérben mindannyian együtt is, a legtöbbször a földön. Soha, semmilyen nyafogás vagy panasz nem volt, sem fikázás vagy egymás fúrása. Szeretetben és békességben telt a túra. Nagyon jó volt a csapat. Volt velünk egy orvos, akihez a fájós nyavalyáinkkal fordulhattunk tanácsért (pl sokunknak azóta is zsibbadnak az ujjai és a karja az elnyomódott idegektől), és egy mérnök srác, aki mindenki biciklijét megszerelte, amikor szükség volt rá. Egyik nap pont az ő kereke lett defektes (ez volt az egyetlen defekt az egész túra alatt), megcsodálhattuk a javítás fázisainak szépségeit.

(Ő egyébként nagyon sportos, jövő héten az Alpokba szervezett gyalogos túrát, amire elhívott - és amire el is megyek, ha megszerveződik. Egy hónappal ezelőtt jött vissza egy olyan biciklitúráról Lengyelországból, ahova teljesen egyedül ment el, és több mint 500 km-t tekert le egyszerre, alvás nélkül... Kicsit őrült csak.)

Rengeteget beszélgettem, végre valaki olyannal is eltölthettem az átlagosnál jóval több időt, akit nagyon szeretek, és aki mindig hiányzik amiatt, hogy sosincs elég idő egymásra; Györgyivel is találkoztam amikor Győrben aludtunk hétfőn, és sétáltam egy nagyot Győrben teljesen szabad szívvel és jó érzéssel, minden gyomorgörcstől mentesen. Na ennek szívből örültem. Teljesen megszűntek a rossz érzéseim a Győrben tartózkodással kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy bármikor újra szívesen megyek mostantól.

A legelső napon, indulás előtt mindannyian kaptunk egy-egy szétnyitható zarándokkeresztet, amibe jelképesen minden nap másvalakit "tettünk", akiért aznap zarándokoltunk. Volt olyan nap, amikor olyasvalakit tettem bele, akivel kölcsönösen nagyon szeretjük egymást, de épp nagyon furcsa volt a kapcsolatunk már egy ideje, tele félreértésekkel, és alighogy elkezdtem imádkozni érte, tíz perc sem telt el, és megbeszéltünk a dolgainkat. És olyasvalakit is hordoztam egyik nap, akit inkább csak távolról kísérek az imáimban, találkozni már nem szeretnék vele (bár nem utasítanám már el, ha úgy alakulna), de szívből kívánom neki, hogy megismerje az igazi, értékes, mindent elborító, teljes és mély boldogságot, egyáltalán a szellemi és lelki mélységet.

Visszaérkezvén tegnap délután Bakonybélbe, kongó harangok vártak minket, hatalmas eszem-iszom, integető családtagok az utcákon, büszkeség, elismerés. Szép volt.

Olyan nagyon szép volt...