Ismét dráma-vasárnap volt...
Ahogy a Változások című bejegyzésemben írtam már korábban, volt egy meglehetősen rossz élményem, ami után nem szívesen mentem drámára, és hónapról hónapra egyre rosszabb volt ez. Elképesztően gyáva módon nem mertem megmondani a vezetőknek, hogy mennyire szenvedek ott, ellenben a szünetben sosem mulasztottam el megemlíteni a drámatársaimnak a dolgot, akik minden egyes alkalommal erősen javasolták az őszinte kitálalást, amit én meg is ígértem mindig. Aztán annyiban maradt, és minden újabb ilyen vasárnap hol nem mentem drámára, hol sokkal korábban elmentem, vagy később érkeztem. Minden egyes alkalommal így volt ez.
Nos tegnap, amikor reggel megbeszéltem, a napomat az Úrral, elmeséltem Neki, hogy mennyire zavar már ez a dráma-kérdés engem, és mennyire nem merek lépni egy jottányit sem az ügyben. Azt mondta:
- Ma itt az idő, nincs mese, beszélned kell velük. Le kell rendezned a dolgot.
Borzasztóan megijedtem először, mert kb annyira szerettem volna meglépni a dolgot, mint amennyire azt szeretném, hogy egyesével kitépkedjék az összes hajamat.
Már majdnem odaértem annak az épületnek a kapujához, amelyikben ezek a szeánszok megtörténnek, amikor cipő kopogást hallottam a hátam mögött, majd odalépett hozzám Saci, az egyik vezetőnk, akinek ez volt a legelső mondat, amit köszönés után mondtam, minden gondolkodás nélkül:
- Ma beszélnünk kellene, hármunknak. Gondolom Te is érzed...
- Nem, sejtelmem sincs miről beszélsz, de mindenképp beszéljünk.
??? Nem is értettem magam. Na innen már aztán nem volt visszaút...
Aztán amikor felmentem, a többiek azzal fogadtak, hogy ma nem játék lesz, hanem a csoportban mindenki elmondja, hogy hogyan áll a drámához, a csoporthoz, a vezetőkhöz, hogy érzi magát. Ezt a múltkori alkalom végén eldöntötték már (csak én akkor is sokkal előbb elmentem, lemaradtam erről is)... Leesett az állam!!!! ÉS TÉNYLEG MA VOLT ITT AZ IDŐ... Elképesztő.
Felszabadító volt elmondani (sírva, mert még mindig nagyon bántott a dolog, november óta folyamatosan), hogy mennyire rosszul esett az a bizonyos lépésük, meg az, hogy nem kértek bocsánatot amiért fájdalmat okoztak, mindegy, hogy jó szándékkal, vagy sem... Bocsánatot kértek. Aztán előkerült az egyre erősebb hitem, amivel kapcsolatban meg azt mondták, hogy jó lenne, ha bevinném a csoportba a transzcendenst, kicsit elmennének egy új irányba a dolgok, és nem is biztos, hogy baj lenne az... És akkor már tudtam, hogy ezért nem jöhettem el onnan, úgyhogy maradok is. Mondtam nekik, hogy eddig nem vittem be Istent oda, mert senki más nem tűnik hívőnek a csoportban, de most már annyira egybeforrt a dolog azzal, aki vagyok, hogy nem tudom kívül hagyni, és nem is szeretném. Azt mondták néhányan, hogy ezzel érdekes lenne játszani... Tényleg. Csak most nincs semmi bajom, amivel úgy érezném, hogy játszanom kellene. Volt egy időszak, amikor sokat vitatkoztam Istennel, mert nem bíztam benne, és nenm hittem neki, akkor jó lett volna kijátszani ezt magamból, de akkor még nem nagyon reklámoztam ott, hogy hogyan is állok én a kérdéssel. De most látom, hogy mindenki, de mindenki teljesen nyitott rá a csoportban, ez felbiztatott. És aztán ami főleg meggyőzött, az a másik vezető, Győző volt, aki elmondott egy rövid gondolatsort a transzcendensről. Teljesen felvillanyozott, valami megint megnyílt... Szóval jó, hogy maradok.
Maradok!
Szünet után
13 éve
6 megjegyzés:
De jó! De jó!!
Veled együtt örülök!! Majd írok SMS-t! ÉS beszélhetnénk is, amikor neked jó!
Addig is hatalmas cuppok!!
:-)))))
jó nagyot beszélgettünk, nagyon jó volt.
puszik
Szia! Valami feltûnt nekem az írásodban. Úgy kezeled a hitedet, mintha az elválasztana másoktól. Nem vitted be a drámába, mert más hívõ nem volt a csoportban, nem beszélgetnél csak hívõ pszichológussal, de jobb, ha nem pszichológus, hanem lelkész... Az még nem jutott eszedbe, hogy belépj valamelyik szerzetesrendbe? (ezt õszintén kérdezem, éppen a héten hallottam a vallási félórában a Kossuth rádióban valamelyik rendrõl, és nõi szerzetesek beszéltek) Móni
szia Móni!
nagyon jó, amit írtál. kösz.
nem, nem gondolom, hogy a hit elválaszt másoktól, inkább pont hogy sokkal közelebb érzem magam az emberekhez, amióta ebben élek. csak azért nem viszem be olyan helyekre, ahol nem ez a lényeg, mert nem akarom, hogy bárki is terhesnek érezze. tiszteletben tartom, hogy más nem ebbe az irányba tart, ennyi az egész. még sokkal inkább tiszteletben tartom, mint azelőtt, ezért nem is említem, ha nem muszáj. Bakonybélben is "csak" éljük ezt az életet, és nem folyton erről beszélünk (én el szoktam mondani a tapasztalataimat, és megkérdezem a szerzeteseket a sajátjaikról, de ezen kívül nem esik szó hitről, hiszen az az állapot a normális).
eszembe jutott egy történet, a múlt héten esett meg. vendégül láttunk egy francia kórust, és amikor egy beszélgetésnél a hitre terelődött a szó, az egyik bácsi ezt mondta nekem:
- tanácsolok magának valamit. keressen örömöt is az életben.
nem is ismer... pont egy borospohár volt a kezemben, halálra zabáltam magam mindenféle finomsággal, hatalmasakat röhögtem mert poénkodtunk, nem értettem a megjegyzést. szóval ezért nem viszem be bárhova... megdöbbentőek ezek a reakciók, és egyre többet kapok ilyeneket, miközben én teljesen ebben a világban, teljes, szabad, vidám és boldog életet élek.
de, gondolkodtam azon, hogy bevonulok Attyapusztára a kármelitákhoz. csak hát ez nem az én döntésem, Istené, és még nem mondta egyértelműen, hogy erre hívna. megvan rá az esély, most eléggé úgy néz ki :-)))). de én még mindig nagyon vágyom társra, testi közelségre egy férfivel, családra, gyerekekre, és amíg ez a vágy bennem él ennyire erősen, addig semmiképp nem a szerzetesség az irány...
azért hívő pszichológus, mert a tudomány nem elég a gyógyuláshoz, az csak a problémára világításhoz elég. Isten gyógyít, ezt pedig csak egy hívő érzi, aki ebben a lelkiségben él. Isten nélkül, ha már átadtad Neki az életedet, semmi nem történik többé, egyetlen pillanata sem az életednek, főleg nem a lelki gyógyulás. csak ezért választanék hívőt, ez sem a nem hívő elvetése. egyszerűen nem akarom és nem is tudom már Isten nélkül, ezt az erős kötődést pedig csak egy másik, ugyanennyire kötődő hívő érti meg.
és miközben ilyeneket írok, egyáltalán nem vagyok merev és elutasító senki mással sem, jobban szeretem az embereket, mint valaha az életemben.
tényleg örülök, hogy írtál :-))
Szia! Nem is elutasításra gondoltam, hanem inkább bezárkózásra, rejtõzésre. Bár nekem, nem hívõnek furcsa az, és nem tudok vele mit kezdeni, mikor valaki állandóan Istenrõl beszél, minden történés kapcsán megemlíti, és mindenben az õ kezét látja. Lehet, hogy így van (az õ nézõpontjából mindenképp), de mivel én nem hiszek, nekem olyan, mintha mindenre pl. a globális felmelegedés lenne a válasza. De nagyon érdekes olvasni a lelki épülésedet, és engem is elgondolkodtat, hogy nálam mi is a helyzet, meg úgy általában. Nemrég jöttem rá, hogy milyen csodálatos dolog is az elménk, és milyen jó dolog szabadon gondolkodni, észrevenni érdekes dolgokat, ami kizökkenti az agyunkat a hétköznapi "taposómalomból". (Biztosan ismered, mikor már órák óta ugyanaz jár a fejedben, újra és újra, és nem tudsz túllépni rajta, nem tudod más oldalról nézni. Vagyis tudnád, csak nem jut eszedbe. Ezt most tedd át elsõ személybe, mert lehet, hogy én nem tudok, és te tudsz.) Móni
szia!
na ezen viszont én gondolkodtam el.
nem, nem látom mindenben az Ő kezét, és nem is keresem. egyszerűen csak nagyon szoros a viszony kettőnk között, mindent megbeszélek vele. kicsit (illetve teljesen) olyan, mint amikor szerelmes az ember, és semmiből nem hagyja ki a szerelmét.
a bezárkózás és elrejtőzés már egyáltalán nem jellemző rám, régen kifejezetten ilyen voltam, igen. azóta teljesen kinyíltam, amióta ez a helyzet a bensőmben :-))). erről Barbi tudna mesélni - mármint a régi énemről...
ismerem azt az érzést, amiről írtál, amikor egy helyben toporogsz, és nem tudsz tovább lépni, mert nem tudsz kilépni a gondolkodási sémádból. sokszor megőrjített ez régebben. most is vannak ilyen gondolat kezdemények időnként, de olyankor megbeszélem Istennel, hogy eddig jutottam, nem látom át hogyan tovább, hogyan kellene gondolkodnom, hogy más szemszögből nézzem a dolgot, és Ő az esetek nagy részében megmutatja. van úgy, hogy már aznap, de előfordul úgy is, hogy napokat kell várni a meglátásra. és olyan is van, hogy egyáltalán nincs meglátás, akkor pedig türelmesen elfogadom, hogy nem kell máshogy látnom az adott dologban valamiért, és nem is lényeg, hogy miért. izgalmas ez.
az elme tényleg nagyon érdekes, hihetetlen mi mindenre képes. létrehoz dolgokat, alakítja a környezetet, zseniális felfedezéseket tesz. jó kis találmány :-)))).
Megjegyzés küldése