Pécs

Régen nagyon szerettem utazni a kórussal. Mindenfelé jártunk nem csak Magyarországon, hanem Európa szerte.

A mostani hétvégét alig vártam, hogy vége legyen. Nagyon rosszul éreztem magam, volt egy olyan nap, amikor legszívesebben ordítottam volna, nem voltam egyedül eleget, pedig vágytam rá, és ezért türelmetlen is voltam bizonyos helyzetekkel és emberekkel szemben. Egy darabig nem mutattam ki, hanem befelé irányítottam, amitől elkezdtem remegni egy idő után, és nem tudtam megállni. Szörnyű volt. Aztán már nem tudtam nem kimutatni, ezt meg utálom, mert próbálok mindent belül lerendezni, de most a Mami-történések idegállapota mellett egyszerűen nem ment egy bizonyos ponton túl.

Például az nagyon zavart, hogy a szobatársaim - egy kivétellel - folyamatosan szidtak valamit meg elégedetlenkedtek. Minden rossz volt, a szállás, a reggeli, az ágy, a szoba, a fürdő, a WC, MINDEN!!!!! Az agyamra ment egy idő után. Ja, és persze embereket is folyamatosan fikáztak. Annyira elszoktam már ettől. Én is ilyen voltam régen, de most már sem nem panaszkodom nyilvánosan, sem nem pletykálok ki embereket egy ideje, és olyanok sincsenek a közvetlen környezetemben, akik ezt tennék... Az volt a legjobb, hogy ketten is a szobatársaim közül mélyen hívő keresztények... Ezzel szembesülni mindig nagy csalódás nekem. Hát nem arról szól a dolog, hogy ilyeneket már nem csinálunk, mert az újjászületéshez ez is hozzátartozik? Eléggé el vagyok maradva azt hiszem abban a tekintetben, hogy miről is szól az Istennel való kapcsolat, és hogy az mit visz végbe a szívünkben. Az enyémben azt mindenképp véghez vitte, hogy rossznak tartom a mások fikázását és a folyamatos, nyilvános panaszkodást és nyarvogást olyan dolgokon (de ha jól belegondolok nem csak olyanokon), amiken nem tudunk változtatni, ezért nem csinálom. Na az ilyesmikhez nem volt idegem abban a lelkiállapotban, amiben vagyok.

Elment a kórus két este is bulizni, egyszerűen nem tudtam velük menni, egyetlen porcikám sem kívánta. Visszamentem a szállásra mindkétszer, és végre egyedül lehettem, nem kellett visszanyomkodnom a szomorúságot. Még az is rossz érzés volt, hogy elmentem egy koncertre az utolsó este, ami legalább annyira vicces is volt mint szakmailag remek. Az járt a fejemben, hogy nem kellene ilyeneken ülnöm még egy jó pár napig-hétig, mert nem esik jól...

Most nem megyek egy darabig kórusra. Majd ha sokkal jobban leszek.