Vertikális mozgástér

Kíváncsi vagyok, hogy csak én vagyok-e ilyen kretén, hogy már megint depibe hajlik két szemem világa, vagy más is ilyen sűrűn szálldos vertikálisan mindkét irányba sebesen váltakozva. Ma egész nap az volt az érzésem, hogy abszurd mértékben őrült az a világ, amiben élek. A Madách téren tartottam órát reggel, egy olyan teremben, aminek az ablakai a Károly körútra nyílnak. Dél körül iszonyatos szirénázás, mintha legalábbis fél Budapest leégett volna. Nosza, kinéztünk az ablakon (a saját szavamat nem hallván, fel kellett függeszteni a tanítást míg elhaladtak a szirénák), és mit láttunk? Az eszeveszett lárma egy delegációs konvojnak szólt. Ez már eleve egyetlen pillantás alatt szürreálissá tette az érzékelésemet. Na de ez aztán akkor tetőződött is, amikor este a sokadik óra után kiléptem a Katedrából, és elindultam a Károly körúton hazafelé. A konvoj ugyanis éppen akkor tartott visszafelé, így testközelből élvezhettem a fülsiketítés minden áldását.

És elkezdtem röhögni, pedig ijesztő volt az abszurditás. Valahogy egy pillanat alatt karikatúra-szerűnek tűnt, hogy azok az emberek, akik azokban az autókban ültek halálosan komolyan vették a saját fontosságukat... És akkor nagyon sajnálni kezdtem őket, mert az volt az érzésem, hogy olyanok, mint majmok a ketrecben, végtelenül szánni valóak...

Annyira idegen a világ. Máskor is volt már ilyen érzésem, de most nagyon így érzem. Főleg a város belsejében. Díszletnek érzékelem az őrülethez a tárgyakat, épületeket. Persze kétségtelenül vannak gyönyörű díszletek, de azok is az ember tehetségét ünneplik, és nem Annak a dicsőségét, Akitől a tehetség érkezett. A közéletről nem is beszélek, mert politikával nem törődöm egyáltalán, meg nem is vagyok képben, csak amit érzékelek magam körül a legfinomabban szólva is érthetetlen számomra. A legijesztőbb a minden szintet bevonó sekélyesség. Eltűnt a mélység, és az élet minden szintjét és rétegét bevonja egy jótékony védekező réteg, olyan vastag, amilyen kemény és áttörhetetlen az egónk. Az EGÓ manifesztálódott a világban, minden rétegnek a saját maga szintjén és megjelenési formáiban.

Egy idősebb ismerősöm elmesélt egy történetet, ami a napokban történt meg vele. A Tiszánál pihentek két kisgyerek rokonával, és kitalálták, hogy elmennek csónakázni, ha jól emlékszem kenuval. El is indultak a parthoz közel, míg nem odaértek egy vízimotoros pályához, ahonnan úgy döntöttek, hogy visszafordulnak. A motoros pálya kijelölt terület, szabály kötelezi a motorosokat, hogy a területen belül maradhatnak csak, azon nem jöhetnek kívül. Persze a huszonéves macsóknak, akik ráadásul 3 nőcit szállítanak egyszerre egy motoron, semmilyen szabály nem szabály, úgyhogy fittyet hányva minden előírásnak, nagyon megközelítették az ismerősömék kenuját, ami elkezdett imbolyogni, a gyerekek pedig félni kezdtek, mert félő volt, hogy felborulnak a hullámok miatt. Így hát az ismerősöm megkérte szépen macsóékat (közben egy másik ilyen motoros is odaért, meg kell védeni egymást, vagy mifene!), hogy menjenek vissza a kijelölt területükre. Ez a hölgy egy végtelenül türelmes, halkszavú valaki, úgyhogy teljesen normálisan közölt egy kérést. Azt mondta egyszerűen döbbenetes volt a reakció, az a mérhetetlen agresszió, ami egy ilyen egyszerű kérést követett. Elkezdtek vele ordítani a macsóék, hogy az ilyen öreg kommunista kurvák miatt tart ott az ország ahol, és vízbe kellene fojtani az ismerősömet a rohadt kommunista korosztályával együtt... Pedig pusztán közölt egy - egyébként teljesen jogos - kérést...

Hát nem őrült a világ tényleg? Ne mondja nekem senki, hogy ez normális. Az lehet ugyan, hogy természetes. Már az is ijesztő, hogy ezt természetesnek lehet nevezni, de semmiképp nem normális. Rémisztő.

***

Na jó, azért kedves dolgok is történnek. Pl akkor történt a következő eset, amikor Barbinak épp arról ríttam, hogy mennyire nem érzem nőnek magamat (iszonyú lelki tusakodásaim vannak ez ügyben...). Álltunk a buszmegállóban, amikor valaki hátulról megsimogatta a hajamat, majd ezt hallottam egy férfihang előadásában:
- De szép hajad vaaaaan!
Amikor pedig elém került a kigyúrt, macsó-szerű pasas, akkor meg ezt is mondta:
- És mennyire csinos vaaaagy!

Tegnap pedig először a hátam mögött jött egy férfi, amikor pedig mellém került:
- Szia, ne haragudj már, ez tényleg a sajátod?
(Fogalmam sem volt miről beszél, már kezdtem megrémülni, hogy mit is akar tulképp. Folytatta is.)
- Természetesen ilyen göndör a hajad, vagy bogyorítod?
- Természetesen. Az a titka, hogy nem fésülködöm.
- Tényleg? De miért?
- Mert akkor nem lenne ilyen göndör. A fésű kiegyenesíti, és akkor szálegyenes ugyan nem lesz, de göndör sem, csak hullámos.
- Jöttem mögötted, és azt gondoltam: "Bakker, de kellemes!"
- :-)))). Köszönöm szépen.
- Tényleg ne haragudj már, hogy megszólítottalak, csak annyira szép, hogy gondoltam megkérdezem.
- Nem bánom, jól esik. Köszönöm szépen.
- Minden jót!

Lehet, hogy revideálnom kell a hiányzó nőiességemről alkotott elképzeléseimet... Persze kipróbálhatnám, hogy levágom a hajamat, mert akkor vajon ugyanígy található lenne-e rajtam valami nőiesen szép, amit megjegyeznek? Na hát ez az.

(Most az jutott eszembe, hogy a nagymamámnak 83 évesen olyan haja volt - persze hófehér -, hogy egyrészt teljesen göndör, másrészt meg olyan sok és vastag szálú, hogy nem tudtam összefogni, amikor levágtam. Lányok mind ezt örököltük a családban.)