Lelkigyakorlat

A múlt héten egy egyhetes, csendes szentignáci lelkigyakorlaton voltam a dobogókői jezsuita lelkigyakorlatos házban, amiről mindenképp írok majd, ha lesz időm (most nincs, mert tanulnom kell a keddi vizsgára, aztán meg majd a jövő keddire), mert várakozáson felüli, elképesztő és fantasztikus volt. Kavarog bennem az a rengeteg pozitívum és felismerés, amit kaptam és megéltem ott, soha nem volt még ilyenben részem, semmilyen szempontból. Olyan része is van, ami elmondhatatlan, mert nem gondolat, hanem a teljesség érzése és az Úrral való teljes egység tapasztalása, az egész hét folyamán, minden pillanatban. Egy dolgot viszont megtaláltam, az egyik napi homília történetét, amit az atya felolvasott nekünk a misén (minden nap volt mise, rendhagyóak voltak, ilyeneken sem vettem még részt soha azelőtt). Engem megragadott, és örültem, hogy megtaláltam a neten, mert gondoltam megosztanám.

A történetet egy idős zsidó asszony mesélte el:

A nagyapa áldása

Kislánykoromban, péntek délutánonként, amikor nagyapához mentem, ott várt a finoman illatozó tea az asztalon. (Különös módon tálalta nagyapám a teát: nem adott teáscsészéket, kistányért alá, cukortartó sem volt nála. Egy ezüst szamovárból poharakat töltött meg. Először egy teáskanalat tettünk a poharakba, hogy ne pattanjon meg a finom üveg. És nagyapám nem is úgy itta a teát, mint mások mifelénk. Egy kockacukrot vett a fogai közé, azon szűrte magába a forró teát. Én is úgy tettem, mint ő. Sokkal jobban tetszett nekem így, ahogy ő csinálta, mint nálunk otthon.)

Ha kiittuk a poharainkat, két gyertyát tett nagyapám az asztalra és meggyújtotta őket. Aztán néhány (héber) szót váltott Istennel. Néha hangosan kimondva, néha csak magában mormolva, néha csak behunyta a szemét, és hallgatott. Ilyenkor, tudtam, a szívével beszél Istennel. Türelmesen vártam, mert tudtam, ezután a hét legjobb percei következnek.

Amikor abbahagyta a beszélgetést Istennel, hozzám fordult: "Gyere ide hozzám!" Magamat kihúzva elé álltam. Fejemet lágyan érintve tette rám a kezét. És akkor köszönetet mondott Istennek, hogy vagyok, és hogy ő a nagyapám lehet. Kitért néhány olyan dologra is, amivel az elmúlt napokban meg kellett küzdenem, és elmesélte ezeket Istennek. Egész héten izgatottan vártam, mit is fog majd Istennek mesélni rólam. Ha hibáztam, akkor dicsérte az őszinteségemet, hogy bevallottam a hibát. Ha valami nem sikerült, akkor arról beszélt, mekkora kitartással próbálkoztam megoldani a feladatot. Ha sikerült úgy elaludnom, hogy nem kellett égve hagyni a lámpát az éjjeliszekrényen, akkor a bátorságomat dicsérte. Amikor végére ért, akkor megkérte a régvolt asszonyokat - akiket én már jól ismertem az elbeszéléseiből, Sárát, Ráchelt, Rebekát és Leát -, hogy vigyázzanak rám.

Ez a néhány perc volt egész héten az az idő, amikor teljes békében és biztonságban éreztem magam. Otthon, a családomban, csupa orvos és ápolónő volt, mindenki azért küzdött, hogy többre vigye. Úgy látszik, mindig volt még valami, amit meg kellett volna tanulni. Ha egy dolgozatra a lehetséges 100 pontból csak 98-at kaptam, apám azt kérdezte: "És a másik kettő hol maradt?" Egész gyermekkoromban ezek után az elmaradt pontok után loholtam. Nagyapámat ilyesmi egyáltalán nem érdekelte. Neki elég volt, hogy vagyok. És ha nála voltam, valahogy tudtam, hogy igaza van...

Hét éves voltam, amikor meghalt. (Addig nem volt olyan hetem, amikor nem lett volna.) Nehéz volt nélküle. (Úgy tudott rám nézni, mint más senki, és néhány olyan nevet is adott, amit csak tőle hallottam: Nehume-le, ami azt jelenti, hogy "szeretett kis lélek". Azóta sem nevezett így engem senki.) Először attól féltem, hogy ha nincs már ő, aki rólam Istennek mesél, akkor megszűnök létezni. Aztán, később, rájöttem egy titokra: megtanultam, még akkor, nagyapám szemével látni magam. És azt is, hogy egyszer megkapni az áldást azt jelenti, hogy azt mindenkorra megkaptam.

Sok évvel később, amikor anyám már nagyon öreg volt, és furcsa módon ő is elkezdett gyertyákat gyújtogatva Istennel beszélgetni, elmeséltem neki ezt. Szomorúan felnevetett, és ezt mondta: "Életed minden egyes napján megáldottalak. Csak nem volt bennem annyi bölcsesség, hogy ki is mondjam..."

Amikor befejezte a történetet az atya, azt mondta, hogy ha nem is tudunk olyan személyt mondani az életünkben, aki így beszélne rólunk, a Szentháromság egymás között biztos, hogy ezzel a hatalmas szeretettel és hálával beszélget mindegyikünkről maguk között, mindig.