Ajándékok

Ebben a hónapban van a pszichodráma utolsó alkalma. Két és fél év volt, nagyon hamar elment, de hogy mennyi minden történt ez alatt az idő alatt... Nem nosztalgikus még a feeling, bár néha furcsa belegondolni, hogy nem fogok többé találkozni emberekkel, akikkel olyan mély és néha magam előtt is meredek érzéseket megosztottam magamból, amiket soha, senkivel eddig nem, és biztosan nem is fogok a hátralévő "civil" életemben. Szeptemberben indul egy asszisztens képző, amire benevezek, de az is "szakmai" közeg lesz hogy úgy mondjam, nem hétköznapi.

Már a múltkori nap után elgondolkodtam, hogy mi is az a legnagyobb ajándék, amit magammal viszek egy életre ebből a két és fél évből. Volt fél év tavaly, amikor kínkeserves volt a járás, nagyon utáltam, és minden amellett szólt, hogy kiszálljak. Mégis maradtam, magam sem értem miért. Azt biztosan tudtam, hogy nem fogok már játszani, és nem láttam be, hogy mire jó az egész drámásdi. Nagyon örülök, hogy maradtam, mert megtanultam életem egyik legfontosabb készségét, és ez az, amit a legnagyobb ajándéknak érzek.

Megtanultam megengedni az érzelmeimet. Jókat, rosszakat egyaránt. Sőt, ennél is tovább lépve, megtanultam különbséget tenni az érzések és a gondolatok között, illetve megtapasztalni, amikor az érzések közé gondolatok keverednek, amik aztán elterelik az érzés megélését az agyalás irányába. Ez roppant egyszerűnek tűnik, de borzasztó nagy csapda, mert mi, emberek, csak a kellemes érzéseket szeretjük érezni, (sőt! Sokan még azon is elgondolkodunk, hogy megérdemeljük-e őket egyáltalán, és akkor bűntudattal inkább szorongani kezdünk, mert abból nem lehet nagy baj :-), a fájdalmasakat pedig megpróbáljuk agyalással elterelni. Megtanultam megállítani a gondolataimat, hogy ne álljanak az érzések útjába.

Nem szeretjük megengedni a fájdalmas érzéseket. Megpróbáljuk először elhessegetni vagy elterelni őket valami tevékenységgel vagy egy (akármilyen szar) párkapcsolattal, ami azért szükséges, hogy legyen kihez odabújni vagy legyen valaki, aki megnyugtat bennünket, ha rosszul érezzük magunkat, illetve eltereli az alaphiányról a figyelmünket (naaaagy szívás táptalaja, mert nem akarjuk belátni, hogy szar, és hogy csak szükségből van és nem igaziból... :-)). Aztán ha nem megy az elterelő hadművelet, akkor gyorsan megmagyarázzuk, hogy miért is nem kéne éreznünk a rossz érzéseket, hiszen az élet szép, nincs semmi baj, minden jó, van hol laknunk, van kihez szólnunk, van mit ennünk, mennyivel rosszabb helyzetben vannak mások nálunk, stb, stb, blabla.

Vagy miért nem kellene szeretnünk valakit, aki nem érdemli meg, hiszen ezt vagy azt tette velünk, és mekkora hülyeség, hogy minden szemétségek ellenére mégis szeretjük, hiszen egy értelmes ember már rég túllépne és belátná az eszével, hogy túl kell lépni, hiszen nem érdemli meg a szeretetünket, hiszen nagyon kiszúrt velünk... stb, stb, blabla.

Nnnnnna. Hát azért én borzasztóan hálás vagyok a drámának (sok más dolog mellett), hogy megtanított különbséget tenni az érzelmek és a gondolatok között, és (legfontosabb!) hogy megtanította azt, hogy először kötelező megélni a legfájdalmasabb érzelmet is, legyen az szeretet valaki felé, aki nem érdemli meg, vagy gyász vagy harag, düh, gyűlölet, MINDEN!!!!! Minden. Aztán ha megengedtük, hogy létezzenek, és megtegyék a hatásukat, kijöjjenek a túlnyomás miatt kinyílt szelepen, utána, (és csakis utána!) már lehet gondolkodni és összefüggéseket keresni. Persze ez nem azt jelenti, hogy odamegyek és fejbe verem azt, akivel bajom van, hanem egyszerűen tudatosítom, hogy mit érzek, az érzelmeim létezését, és bármennyire is jókislány vagy jókisfiú akarok lenni, vannak néha romboló érzelmeim, amik lehet, hogy önzésből fakadnak, vagy a saját hülyeségemből, DE VANNAK!!!

És azt, hogy vannak, tudomásul kell vennem, és ki kell élnem. Van aki sír, van aki futni megy vagy táncol amíg bírja a lába, tök mindegy. Nem lehet gondolkodni az érzések helyén. Akkor lehet elkezdeni gondolkodni csak, amikor már elmúltak az érzések. Mert az érzelmek természetesek, mindenféle magyarázat nélkül vannak. Jönnek-mennek, fájnak, felemelnek, és tanítanak.

Régen olyan voltam (és néha még most is rajtakapom magam, ha már szeretnék kicsit fellélegezni a fájdalmak tanításából), hogy ahogy jött a gyomorgörcs, rögtön hárítani próbáltam, hogy ne érezzem. Ha sikerült is megszabadulnom tőle egy időre, sokkal durvábban jött elő később. A második játék alkalmával (ami májusban lesz két éve, tehát nem most volt...) tanultam meg, hogy nincs semmi baj az érzésekkel. Akkor döbbentem rá, hogy van egy csapóajtó a fejem meg a szívem között, amit azonnal bezárok, amint fájdalmas érzések jönnének, és elkezdem megmagyarázni magamnak, hogy mi miért történik, hogy minek van létjogosultsága minek pedig nincs, és főleg, hogy nem akarok fájdalmat érezni. Erre Saci, az egyik drámavezető hívta fel a figyelmemet. Azután elkezdtem tudatosan figyelni erre. Nagyon hosszú időt vett igénybe, mondjuk volt lehetőségem figyelgetni :-)))). Mostanra jutottam el oda, hogy megállok és megengedem a fájdalmat, amikor jön, úgy, hogy közben zavartalanul végzem a dolgom és élem a külső életem, mert nem zavar bele a belső életem. Teljesen különválik a kettő (nem, nem ezt hívják skizofrénnek). Egész egyszerűen ha érzelmek jönnek, akkor érzek, amikor meg cselekedni kell vagy analizálni, összefüggéseket keresni, akkor meg gondolkodom és hatékony megoldásokat keresek. De sosem együtt a kettőt.

Volt két iszonyat brutál hetem az elmúlt időszakban. Már rég nem voltam ennyire rosszul lelkileg, de csak akkor vettem komolyan fontolóra, hogy elfojtom a szenvedést, amikor már a külvilág is észre vette rajtam, hogy nem vagyok ugyanaz. Ez az elmúlt másfél évben nem volt jellemző, voltam nagyon rosszul, de sosem látszódott kívül. Ez most két hétig tartott, soha nem hittem, hogy vége lesz, de mentem az árral, nyitva hagytam a csapóajtót, és sokszor azt éreztem, hogy megfulladok, mert összenyomorítja a szívemet. Hagytam, és végül amikor már csend lett a lelkemben teljesen váratlanul egyik reggel, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is történt, mi volt az ok, jogos volt-e vagy sem, mi a megoldás. De nem előbb. Addig, amíg fájt, addig nem engedtem meg magamnak a gondolkodást, mert az eltereli a figyelmet az érzésről, és teljesen más síkra, a gondolkodás síkjára tereli. A kettő pedig nem ugyanaz, mert az egyik a fejben megy, a másik a szívben, és ez a kettő totál különböző, nem tudnak egyszerre működni. Az ember vagy gondolkodik, vagy érez. (Tudom, most van aki azt gondolja, hogy tévedés, mert lehet egyszerre gondolkodni és érezni, de ha jobban belegondolsz, azt már agyalásnak hívjuk, amikor átgondoljuk, hogy mit is kéne éreznünk, meg miért érzünk valamit. És akkor már a fejünkben vagyunk, nem a szívünkben :-).)

Egyszer Petra nevű, evangélikus lelkész barátném mondta a nagymamám halála után, hogy addig kell sírni, amíg el nem fogynak a könnyek, mert egyszer már nem lesz több könny. Nem szabad határt szabni a természetesen, maguktól jövő könnyeknek, mint ahogy egy gyermeknek is a maga idejében kell megszületnie, és nem akkor, amikor mi úgy gondoljuk (nem véletlen a párhuzam...). Hát így van ez az érzelmekkel is. Addig kell érezni és ki is mondani őket (és nem cselekedni a nyomukban), amíg vannak. Nem szabad ezt összetéveszteni a szenvelgéssel, önsajnálattal, hisztivel, stb. Azoknak mind gondolati háttere van, sosem tisztán érzelmek, mindig keverednek valami magyarázattal. Amikor az ember tisztán egy érzelmével lép kontaktusba, az nagyon tiszta és mélyről jövő érzés, és sokkal, de sokkal intenzívebben fáj, mint amikor gondolattal keveredik, mert nincs ami tompítsa. Na ezért nem akarjuk érezni, mert iszonyúan intenzív tud lenni. Ez persze az örömre is vonatkozik.

Ma a metrón láttam egy plakátot, amit szokásommal ellentétben el is olvastam. A Class-sorozat egyik darabja volt, kb 30 dolgot sorolt fel, ami jó érzést okoz. Egytől egyig végiggondoltam az összeset, és a lelkem mélyéig átéltem őket. Ilyenek voltak, hogy hallani a hóesést, még meleg kenyeret enni, mezítlábasan füvön séltálni, együtt kelni a nappal, frissen vágott fű illata, olyan tárgyra bukkanni, amit már rég elfelejtettünk, ajándékot csomagolni, percekig kacagni, összemosolyogni egy ismeretlennel a metrón, kézen fogva sétálni, hóvirágot kapni valakitől, a lemenő nap fénye este 8 körül, ilyesmik. Mosolyogva olvasgattam a listát többször is, vissza-visszatérve egy-egy a többinél is kellemesebb emlékhez, kiegészítve a saját örömforrásaimmal, és mindegyik érzelmet - az öröm legkülönfélébb változatait - totál átéltem, amit a különböző dolgok kihoztak belőlem. Olyan nagyon jó volt!