Valóban feltámadt! Alleluia! :-)

Úgy keringek tegnap este óta a lakásban, mint egy beszívott drogos. Hívő életem harmadik Húsvétját töltöttem Bakonybélben, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezt a mostani eufóriás alapállapotot lehet-e majd fokozni a jövőben. Elég nehéz magamhoz térni - nem is esne jól.

Megjártam az utat a lelkemben a csütörtöki lábmosástól a feltámadásig, elmélkedve virrasztottam a többiekkel, megérintett a halál komorsága és a sírban fekvő test, megdöbbentem, amikor elhallgattak a harangok és az orgona, ujjongtam, amikor aztán újra megszólaltak, felcsendült a "dicsőség" csengőkkel, és elhallgattak a kereplők. Énekeltem Jeremiás-lamentációt péntek reggel, és minden este duettet Izsákkal a szertartásokon, felolvastam szombat éjjel, és most, újra és újra visszahallgatva az énekeket, egyfajta transzba ejtett az egyik. Belinkelem, mert a Mária rádió élőben közvetítette az összes liturgiát (nemcsak az esti szertartásokat, hanem az összes imaórát is csütörtöktől vasárnap délig - gyakorlatilag beköltözött a monostorba a stáb arra a pár napra), de csak még kb egy hétig lesznek hallhatóak a felvételek a rádió portáljának archívumában, aztán eltűnnek onnan.

http://www.mariaradio.hu/lejatszo.php?hallgat=mr-2011_04_22_19_00_00.mp3

25 perc 35 másodpercnél van az ének, aminek ez a szövege (ott, amikor énekeltem nem is fogtam fel a szövegét, kizárólag az éneklésre koncentráltam, és csak most érkezett meg hozzám a jelentés, sokszori meghallgatás után):

Én népem, mit tettem én ellened?
Vagy miben ártottam én néked? Felelj meg nékem!

Én teéretted megvesszőztettem elsőszülötteivel Egyiptomot - és te megvesszőztél és kiszolgáltattál engem;
Én kivezettelek Egyiptomból a fáraót alámerítvén a Vörös-tengerbe - és te átadtál engem a főpapoknak.

Én népem ...

Én megnyitottam előtted a tengert - és te lándzsával megnyitottad oldalamat;
Én előtted jártam a felhőoszlopban - és te Pilátus tanácsházába vezettél engem.

Én népem ...

Én mannával tápláltalak a pusztában téged - és te engem arcul vertél és megvesszőztél;
Én téged forrásvízzel itattalak a sziklából - és te epével s ecettel itattál engem.

Én népem ...

Én teéretted megvertem a pogány királyokat - és te fejemet náddal verted;
Én neked királyi pálcát adtam - és te töviskoronát adtál fejemre.

Én népem ...

Ezen a szövegen meditálok tegnap éjjel óta. Újra és újra meghallgatom, és egyre mélyebbre engedem a szöveget. Mostanában sokszor felteszem Istennek azt a kérdést, hogy ma is megmutatja-e Magát a halandó embernek olyan egyértelműen, ahogy Ábrahámnak, Mózesnek, Jákobnak és másoknak, akikkel szövetséget kötött megmutatta. Aztán végül eljött emberi testben, kinyilatkoztatva a maga teljességében Magát a kiválasztott népnek - aki nem ismerte föl, hanem kivégezte. Ma sem ismernénk föl, ma is kinyírnánk Őt. Én tutira megtagadnám, nem hinnék neki, miközben folyton azt kérem, hogy nyilatkoztassa ki magát a világban egyértelműen a jelenben is.

Teljességgel átjár ennek az éneknek a szövege. Én ezt tettem veled - és te viszonzásul meg ezt tetted (... de ezért nem neheztelek rád, ILYEN VAGY ÉS KÉSZ! Elfogadom, a gyermekem vagy így is, és ha te is elfogadsz, összefonódok veled, a legszorosabbra kötve a szövetséget). Már rég el kellett volna pusztítania az embert, amilyen megátalkodott fajzat az. És nem! Megmossa az áruló Júdás és a többször is betoji Péter lábát. Ismeri őket, tudja mit tesznek majd, és ennek ellenére teszi ezt. Ez a misztérium, ami most nem hagy nyugodni, mert szeretném megérezni. Megérteni úgysem fogom, meg sem próbálom. Inkább megérezni szeretném ennek a szeretetnek a lehetetlenségét, hogy annak ellenére, hogy az egyik kiteszi őt az életéből egy pillanat alatt (sőt! Mennyivel messzebbre is megy...), miközben előtte az vele járt, vele evett, bejárást nyert az intim szférájába, valószínűleg többször is elmondta, hogy mennyire szereti Őt, és Mesternek szólította; a másik meg annyira gyáva, hogy megtagadja őt többször is, és cikis helyzetben hátat fordít és elszalad. Hogyan tudja őket mégis szeretni, mintha mi sem történne majd? És nem arról van szó, hogy azért szereti őket, mert nem tudja mi fog történni, hanem épp annak ellenére... Megsemmisítő.

Szeretnék részese lenni ennek a szeretetnek, mérhetetlen vágy van bennem, hogy így tudjak szeretni. Ezt nem lehet izomból nyomni, ezt csak a kegyelem ajándékozhatja, türelemmel ki lehet várni - vagy meg lehet unni a várakozást, és izzadva próbálkozni, önerőből - ami ingoványos talaj.

Nehéz megfogalmazni mennyire megérint ez engem. A három nap alatt mindhárom szerzetes prédikált, mindegyik ütős volt. Anzelm szavai keveregnek az ének szövegével bennem. Anzelm péntek este, a sírba tétel előtti szertartáson beszélt arról a szeretetről, amivel a körülötte lévőket jól ismerő Jézus megengedte Júdásnak és Péternek is, hogy önmaga legyen, hogy elárulja és megtagadja őt. Anzelm azt kérdezte, hogy mi vajon tudjuk-e szeretni azokat az embereket, akik elárulnak és megtagadnak - eldobnak, megcsalnak, kihasználnak minket, zsarnokoskodni próbálnak felettünk - különböző módokon fájdalmat okoznak nekünk... Szomorúan ingattam a fejemet.

Aztán vasárnap Ábel prédikációja alatt elképzeltem azt, hogy meghal egy szerettem, és amikor kimegyek a temetőbe, hogy virágot vigyek a sírjára, azt látom, hogy a sír üresen tátong. Fizikailag éreztem a rettenetet és a pánikot, hogy akkor most hova tűnt a teste?! Mi lett vele?! Mit csináljak, kit kérdezzek, van-e megoldás, vagy örökre cipelhetem ezt a fájdalmat és bizonytalanságot az életem hátralévő részében? (Megpróbáltam nem "visszafelé" - vagyis a feltámadás happy endjének tudatában - végigélni a húsvéti ciklust, hanem lépésről-lépésre, az épp akkori történéseket követve csak.) Mert ezen a ponton még ugye nem tudtuk, hogy fel is támadt, csak azt, hogy üres a sír, és nincs sehol a test, az asszonyok meg szaladnak a tanítványokhoz, majd ők megoldják. Ábel arról beszélt, hogy a kő, amellyel eltorlaszolták a sír bejáratát, több tonnás volt, nem lehetett feltűnés nélkül csak úgy elgörgetni kisujjból, két őrrel az oldalában... vagyis nem hengeríthette el ember... Mindannyiunknak vannak sírboltjaink a lelkünk mélyén, amik nem ténylegesen halottat rejtenek, hanem rossz kapcsolatokat, neheztelést, haragot vagy fáradtságot, a taposómalom gyötrelmét vagy bármi olyan tartalmat, amit ugyan szeretnénk eltemetni, de az is jó lenne, ha kiürülne a sírbolt, a kő elhengeredne, és megkönnyebbülhetnénk, hogy eltűnt a tartalma. Ezeket a köveket sem tudjuk mi elhengeríteni, egyedül Ő... Izsák pedig arról beszélt szombat éjjel, hogy egyet tehetünk: megengedhetjük Istennek, hogy a vállunkra tegye a kezét vagy karon fogjon bennünket és együtt járjon velünk - Ábel gondolataival párhuzamot vonva: kedvére hengerítgessen, mindig csak a megfelelő követ mozdítva el a megfelelő méretű és tartalmú sír elől. Ne mi erőlködjünk, engedjük meg, hogy megtörténjen.

Izsák épp Ábrahám és a szombat éjjeli olvasmányok történeteire építette a homíliáját, amiben főként életünknek azon áldozatairól volt szó, amiket ténylegesen le kell tenni, el kell engedni, nem menekülnek meg végül mint Ábrahám fia, Izsák, vagy Izrael népe a Vörös-tenger partjánál. Mert Isten igenis elkéri időnként a számunkra legdrágábbat - embereket, kapcsolatokat, álmokat, vágyakat, életutakat, egészséget, bármit. És ha nem engedünk, akkor abba beleroppanunk, nincs esély. (Eléggé egyértelmű az egér és az elefánt küzdelmének kimenetele is...)

Nagyon szép és igazi Húsvét volt, mint egy pszichodrámával megspékelt lelkigyakorlat... És azt a vágyat is el kell engedni, hogy ne essek ki ennek a lelkiségéből. Egy újabb (ugyan csak kisebb kaliberű) Izsák...