Lyon

Nem is akartam elmenni, mert már rég azon gondolkodtam, hogy mitől nem jó a kórusban lenni. Aztán meggyőzött a Panki, és kiderült, hogy nagyon jól tette.

Lyon a (kórus)életem egyik meghatározó élményének bizonyult, több szempontból is, de ami még érdekesebb, ezzel nem vagyok egyedül, mint kiderült. Sokat beszélgettem másokkal, akik hasonló felismerésekről számoltak be.

Valamiért egy ideje nem volt jó a kórusban lenni, és nem tudtam megfogalmazni, hogy miért. Kerestem az okokat, és a lyoni Voca Mundi kórussal kellett találkoznom ahhoz, hogy végre világossá váljon, mi nem működik.

Amikor megalakult a kórusunk 31 évvel ezelőtt, mindannyian lelkes gimisek voltunk, volt bennünk lelkesedés mind az iránt, amit létre hoztunk (a közös értékteremtés a zenén keresztül), mnd pedig egymás iránt. Többször együtt karácsonyoztunk, együtt töltöttük a szilveszter estét, kirándulni jártunk, az egyik társunk balatoni nyaralójában töltöttünk egy hétvégét, farsangokat szerveztünk, nagyon jó volt.

Aztán teltek-múltak az évek, családosok lettek sokan, elmaradtak az együttlétek, és így is maradtunk. Szép lassan megszűntünk közösségként funkcionálni, ki-ki beesik a próbára, esetleg késve, aztán a végén mindenki rohan haza. Nem beszélve arról, hogy a heti kétszeri rendszeresség lecsökkent egyetlen alkalomra.

Lyonban azt tapasztaltuk meg többen is egymástól teljesen függetlenül, hogy a másik kórusban élet van, az emberek találkoznak is egymással amellett, hogy egymás mellett ülnek a kóruspróbán. Persze, fiatal kórus (3 éves körüli), még más energiák vibrálnak ilyenkor, de az, ahogy tudatában vannak minden kórustag létének a kórusban, megkapó volt.

Ennek nyomán több felismerés is megfogalmazódott bennem. Egyfelől az, hogy azért, hogy közösség alakuljon, tenni, dolgozni kell. Ez rendkívül egyszerűen hangzik, de a mindennapok sodrása, a saját lustaságom, az a tény, hogy vannak olyan kórustagok, akik egyáltalán nem állnak közel hozzám, könnyen megölheti a lelkesedést, ha nem emlékeztetem magam arra, hogy konzekvensen amellett döntök, hogy építeni akarom a közösséget, mert abból lesz érték. Csak abból lehet kivenni valamit is, amibe beleteszünk, amiért megdolgozunk, ez az igazság. Évekig csak kivenni akartam, és nem értettem, hogy miért nincs benne már az, ami volt. Nem lehet örökké kivenni, bele is kell tenni, s ez kamatozik később.

A következő felismerés az új kórustagokkal volt kapcsolatos. Többen jelezték az úton, akik valamikor újak voltak, hogy rettenetesen nehéz volt nekik, mert sokáig (van, aki még jelenleg is) kívülállóként érezték/érzik magukat. Egy ilyen beszélgetés alkalmával azt mondtam, hogy "jah, igen, hát ilyen a mi kórusunk, évekig kell küzdened, akkor talán van esélyed, hogy beilleszkedj, és volt, akinek ez nem sikerült, és inkább elment". Aztán amikor hazajöttünk, elgondolkodtam ennek a kijelentésnek a kegyetlenségén. Szörnyű. Miért kellene bárkinek is évekig szenvednie az érdektelenségtől, amikor szeretettel és nyitottsággal is felé lehet fordulni? Én sosem voltam "új", mert az alapítótagok egyike vagyok, természetes volt, hogy a csoportba tartozom, és sokáig nem is voltam különösebben szociális, úgyhogy nem is érzékeltem ennek a kérdésnek a súlyosságát, de voltam már olyan heyzetben, ahol évekig jártam valahova, ahol egyszer sem kérdezték meg, hogy ki is vagyok, és nem volt felemelő.

A harmadik "aha-élmény" pedig a személyes felkészültséggel kapcsolatban ért. A lyoni kórus havonta egyszer próbál egy vasárnap egész nap, magától értetődő tehát a kórustagok személyes felelőssége az otthoni felkészültség tekintetében, hiszen nem telhet az az egyetlen nap szólampróbával. Amikor az Óbudai hetente kétszer próbált, ennek volt tere és ideje, de most már nincs. Mindig az az érzés egy koncert előtt, hogy nincsenek kész a darabok, bizonytalanok, ami lehetetlenné teszi a felszabadult zenélés örömét, azt, hogy bele lehessen feledkezni a megformálásba, vagy épp abba, hogy miről szól a darab. Ezt sem egyedül én fogalmaztam meg az úton, hanem többektől hallottam vissza a saját gondolatomat, hogy otthon foglalkozni kell a darabokkal, és felkészülten próbára jönni, azért, hogy megteremthessük a muzsikálás lehetőségét, illetve, hogy az elmúlt harmincegy év színvonalát folytathassuk új művek megszólaltatásával.

Hú, hát, remélem, hogy lesz bennünk kitartás, és hogy az itthon maradt kórustagok is partnerek lesznek a reformtörekvésekben.

Úgy legyen, ámen.