Londonország

Csak gyűlik, gyűlik a fejemben a sokminden, amiről aaaaannyira szeretnék mesélni... de egyáltalán nincs időm. Félelmetes. Állandóan fogalmazom amit majd megosztok pl a múlt hétvégi Weight flow contact tréninggel kapcsolatban, amin részt vettem, és ami elképesztően jó volt. De erre sincs időm, mert mindig órákat töltök el írással, és most nincsenek óráim. És sokáig nem is lesznek, mert...

... mert szombaton Londonba utazom többek között a gyerekekhez, Amandához és Rafihoz, akiket már két éve nem láttam, mert még Veszprémben laktunk, amikor meglátogattak, az meg már nem most volt, különösen ha arra gondolok, hogy azóta meg már Győrben is laktam majdnem egy évig, Pesten meg már lassan másfél éve lakom. Azelőtt pedig fél évvel voltam én náluk a Bat- és Bar-mitzwah-jukon, amikor felnőtté avatták őket. 8 évesek voltak, amikor megismerkedtünk, most 15 évesek... Ja, ikrek egyébként. Pont, mint két tojás (itt még háromévesen):



Amanda sötétbarna szemű, barnás bőrű, gyönyörűen énekel és zongorázik, egyébként színésznek sem lenne rossz, láttam egy-két iskolai előadásukat, ahol lesöpörte az összes osztálytársát a színpadról a tehetségével. Nyugodt természetű, ez a képen is látszik. Már háromévesen is végig tudta ülni egy szó nélkül a fotózást. Rafi kék szemű, nagyon fehér bőrű, csellista és jazz-zongorista, gyönyörű szoprán hangja volt még három éve. Imádtam, amikor énekelt vagy csellózott, én meg zongorán kísértem a könnyebb nótákat (mert azért annyira sajnos nem tudok zongizni). Egyébként meg mindent tud a tudományokról, már nyolcévesen is a tudományos könyveket imádta olvasni. Sajtkukac-a-fenekében típus, nem tud egy helyben maradni. A legviccesebb, hogy Amanda a zöldségeket és a gyümölcsöt csípi, Rafi meg a húsos fazék - húst hússal mindig. Ezért aztán azt csinálták mindig, hogy a tányérjukon megették ami nekik bejött, aztán tányért cseréltek :-))))))). Imádom őket. Most kb ilyenek:


Na szóval megyek szombaton, és csak két hét múlva jövök. Azalatt az idő alatt pedig nem hiszem, hogy fogok tudni blogozni, optimálisan legalábbis nem. Majd meglátjuk.

Meg aztán utána sem igen... mert a kórussal Nyíregyházára megyünk egy kórusversenyre, aztán Barbussal megjárjuk a magyar Camino (Via Margaritarium) Mátra-Börzsöny szakaszát, és én még azt is tervezem, hogy elvonulok Bakonybélbe, a bencés szerzetesekhez csendes elmélkedésre szeptember első hetében, mert csak a 8-i héten kezdődik a nyelvisi. Szóval nem leszek egy ideig. Pedig annyi mindenről akarnók írni...

Ma éreztem egyébként először azt az izgalmat, hogy újra ott leszek nemsokára a kedvenc helyeimen - Greenwich park, Tower Bridge, és a Globe színház! Legalább három előadásra elmegyek, már eldöntöttem, de ha tehetném, minden nap odaállítanék. Felejthetetlen. Vasárnap este pont koncertet ad az a kórus, akikkel másfél évig énekeltem, amíg ott éltem. Velük olyan helyeken szerepelhettem, mint a cambridge-i King's College kápolnája, vagy a National Portrait Gallery illetve a híres Queen Elizabeth Hall. És pont még egy vasárnap ott leszek, akkor meg el tudok menni egy istentiszteletre abba az anglikán templomba, Kensingtonban, ahova jártam.

És hát a nénik... Takarítottam két néninél. Mrs Nicol zongorista volt ifjúkorában:



Mindig vásárolt nekem kaját, és készített pudingot, amit ott ettem meg helyben üdítővel kísérve, valamint csomagolt a munka végén elemózsiát. Amikor folyton felfáztam, akkor árpalevet készített minden alkalommal, kutya bajom nem volt utána évekig. Volt egy gyönyörű kép róla, amikor 24 éves volt. Szinte megbabonázott a szépsége, portörlés közben mindig jól megnéztem a képet. Elkértem tőle mielőtt hazajöttem, és ő nekem adta.

Mrs Westlake-nél mindig úgy kezdődött a takarítás, hogy teácskát főztünk és kekszikét eddegéltünk, bájosan csevegve a háború előtti életéről, aztán mehetett a meló:




Minden kérdésemre válaszolt, bármit kérdeztem, nekem pedig voltak időnként cifra kérdéseim... Neki legalább 2-2,5 évig véres és gennyes fekélyek borították a lábát, sokáig kórházban is volt vele hónapokig, ahol minden nap meglátogattam. Akkor volt egy járvány a kórházban, sok idős beteg meghalt. Nagyon féltem, hogy nem jön ki onnan, annyira gyenge volt. Néha elsírta magát előttem az elviselhetetlen fájdalomtól, de senki más előtt nem láttam sírni, nagyon erősen tartotta magát. Mégis, engem valahogy elfogadott, előttem megnyílt, pedig echte angol... Ott voltam aznap reggel, amikor meghalt a férje, a temetésre is meghívott mint barátot... Imádom és tisztelem őket, és amióta itthon vagyok minden hónapban felhívom őket telefonon. Dolgozni is nagyon szerettem náluk. Ma már mindketten közel 87 évesek. Annyiszor elmegyek hozzájuk a tíz nap alatt, ahányszor csak tehetem, mert ki tudja látom-e még őket...

És ott van Sharon, az én vicces barátném, és Robin, a férje:


Sharon mellrákkal küzdött, és mielőtt hazajöttem 2oo5 nyarán, a kemótól kopasz volt, ezért odajött hozzánk az egyik parkban egy buddhista szerzetes, mert azt hitte, hogy ő is az... És érdekes dolgokat mondott mindannyiunkról (még egy szlovák barátnőm, Renata is velünk volt akkor). Én, az akkor még erősen szkeptikus, egyetlen szót sem szóltam, mert nem hittem a pacáknak. Akkor már néztem nagy kerek szemekkel, amikor elmondta, hogy tanár vagyok, és hogy ne menjek férjhez 37 éves korom előtt - és én akkor már évek óta azt gondoltam magamnak, hogy 37 évesen szeretnék családot alapítani, vagy legalábbis megállapodni, de senkinek nem mondtam el. Ő mondta azt is, hogy ne csak a keresztény tanokkal foglalkozzam, hanem nyíljak meg a keleti filozófiák felé is, a buddhizmust és a taoizmust is tanulmányozzam esetleg, mert nem csak a kereszténység létezik. Akkor azt válaszoltam neki nagy magabiztosan, hogy pont elég nekem Jézus (akivel egyáltalán nem foglalkoztam, nem is tudtam róla semmit) és a keresztény vallás (amit meg megvetettem). És eltelt másfél év, eszembe sem jutott a pasi, és egy szép napon azon kaptam magam, hogy a yin-yang jellel a nyakamban érzem jól magam, sorakoznak a taoista, buddhista és egyéb keleti dolgokkal foglalkozó könyvek a polcomon, szufista tanokkal tudok azonosulni, és a francba... pont ezt mondta a buddhista annak idején.

Istenanya

Már rég foglalkoztatta a lelkemet az a rossz érzés, hogy nem tudom elképzelni az Istent férfinak. Egyszerűen nem megy. Mindig azt éreztem, hogy nem tudom őszintén kitárni a lelkem egy hímnemű Istennek, mert úgysem értene meg... Egy ideje azt érzem, hogy a Mindenhatót csak a yin-energiával tudom azonosítani. Azzal a sötét yin-energiával, ami életet ad - és elvesz, befogad az ölébe, és melegséget áraszt - a női princípiummal.

És akkor kb két hónappal ezelőtt volt egy Istenélményem. Ültem a Margit hídnál a HÉV megállóban (na igen, megint a HÉV...), és egyszer csak eltűnt a külvilág. Egy nagymellű, kövér Istenanya jelenlétét éreztem, ahogy átölel a nagy, puha, meleg testével, a jó illatával, magába foglal, védelmez, és szeret, határtalanul. Hatalmas biztonság áradt szét bennem, semmi más nem létezett, csak ez az összeforrott állapot, ahol a lelkem a csillagokban repült. Teljesen váratlan volt ez, nem is készültem rá, nem meditálás közben ért, egyszerűen csak ültem mit sem sejtve, néztem ki a fejemből, és akkor jött az élmény, a semmiből. Még sokáig ebben az egységben éltem, azt hiszem napokig tartott, aztán elmúlt. De a hatása az volt, hogy sokkal szabadabban és őszintébben tudtam utána imádkozni. És tudtam, éreztem, hogy mindig ott van velem, bármi van. Akkor is, ha megint én akarom irányítani a dolgaimat, mint rendesen, és elfordulok a saját hülye fejem után rohanva. Egy biztos sziget, örökké megbocsátó.

(Nagyon kevés embernek beszéltem erről az élményről, és aközül a pár ember közül sem vagyok biztos abban, hogy hányan gondoltak továbbra is normálisnak... De mindegy is.)

Régóta hiszek Isten létezésében, mert megtapasztaltam sokszor a jelenlétét. Ugyanígy vagyok a Szentlélekkel is. Bár én nem szeretem a keresztény terminológiát használni, de a Szentlelket szeretem, mert kifejezi azt a tüzet és lelki "üzemanyagot", amit jelent. A keresztény hármasság mindig sarkalatos kérdés volt nálam, mert az Atyát (illetve egy ideje Anyát ugye...) és a Szentlelket a belső tapasztalások miatt nem erőfeszítés hinnem. Egyedül a Fiúval voltam mindig is gondban - vagyis Jézus szerepével az egész hitrendszerben, ugyanis Őt nem tudtam ezidáig megtapasztalni, csupa kérdés volt bennem - és őszintén szólva szorongás. Mindig gyomorgörccsel hallgattam vagy olvastam vele kapcsolatban, mert csomó mindenben nem hiszek. Pl a feltámadásban, vagy a Mennyországban/pokolban, a Sátánban, az utolsó ítéletben, abban, hogy Jézus Isten maga, és még sorolhatnám. Ezért is választottam egyfajta sajátos hitet, ami inkább nyugszik taoista, szufi és buddhista alapokon, mint keresztényen.

És most megint változott valami... Kató óta megint folyamatos egységben létezem az Istenanyával, egyre többet imádkozom, mostanában egyáltalán nem fontosak olyan kérdések, amik miatt nemrég naponta kiborultam, és mély depresszióba estem - pl a párkapcsolat hiányának az égető kérdése - hanem az Isten-űrt, amit más - másik ember, bármi! - nem is tölthet be, most maximálisan az Isten tölti ki, ahogy annak mindig is lennie kellett volna, illetve ami a cél. Mindenki azt mondta, hogy ha sikerül elengednem a csalódás feletti szenvedést és a párkapcsolat fontosságát, akkor majd lesz társam... És én nem tudtam elképzelni, hogy valaha is el tudjam ezt engedni, annyira sóvárogtam. Ha megpróbáltam én, akarattal elengedni, akkor mindig ott volt az a hátsó szándék az agyam hátuljában, hogy azért próbálom elengedni, mert akarom, hogy minél előbb eljöjjön - és most mosolyognom kell, ha ennek az abszurditásába belegondolok :-)))). Ezt az ember nem tudja akarattal elengedni, hogy is tudná! Ez csak megtörténik. És egyszer csak történt valami, ami megmutatta, hogy jelen pillanatában az életemnek nem az a fontos, amit annyira hajszolok, mert most így kell teljes életet élnem. Meg kell tanulnom valamit, amit csak a magányban lehet megtanulni. És most először nem érzek semmiféle hátsó gondolatot vagy ámítást emögött az elengedés mögött.

És megnyílt egy csatorna, amin csak úgy áradnak azok az információk, amikre most nekem szükségem van. A legtöbb érdekes módon a párkapcsolati kérdésekkel és problémákkal függ össze (mondjuk ez van azért a leginkább kiélezve most tanulás és lelki érés szempontjából), de az Isten kereséssel és Jézussal kapcsolatban is hihetetlen sok dolog jön.

Most a hétvégén nagyon durván az orrom előtt zajlott le egy párnál egy durván kisajátítani próbáló, félelmekkel teli, játszmás és cseszegetős viselkedés, aminek a nyomán bennem folyamatos gyomorgörcs alakult ki. Sajnáltam azt, aki elszenvedte a folyamatos atrocitást a párjától - és borzasztóan unta az egész gyötrelmet - de a legrosszabb az a pillanat volt, amikor felismertem, hogy én pontosan ugyanezt csináltam a saját kapcsolataimban... Szörnyű érzés volt erre rádöbbenni! És borzasztóan elkezdtem sajnálni a volt párjaimat, és hálás voltam nekik, hogy azért hosszú hónapokig bírták, mielőtt bedobták a törölközőt. Ez a tapasztalat nagyon mélyen belém égett most. Az, hogy NA EZT TÖBBÉ NEM! Senkivel szemben! Órákkal később is gyomorgörcsöm volt. De legalább megláthattam kívülről a hibás működésemet anélkül, hogy megint elkövettem volna egy kapcsolatban, integrálhattam az információt, és ha egyszer arra kerülne a sor élesben egy kapcsolatban, hogy újra így viselkednék, remélhetőleg eszembe jut majd, hogy kívülállóként is mennyire rosszul éreztem magam, pedig nem is engem cseszegetett a párom. Talán ez elég lesz ahhoz, hogy azonnal abbahagyjam, mielőtt újra tönkretenném a kapcsolatot.

Ezek mellett a személyes tapasztalatok mellett pedig rengeteg keresztény könyv került most a kezembe, pedig nem kifejezetten keresem a keresztény könyveket. Két témát érintenek mind: Jézussal kapcsolatosak - mintha direkt segítene az ég, hogy végre megértsem a dolgot - és fura mód a párkapcsolat a másik vonal. Azért fura, mert pontosan ez a kettő kérdés az égető pillanatnyilag ahhoz, hogy tovább tudjak lépni a lelki fejlődésben.

És az is érdekes, hogy a könyvek egy része hogy került hozzám. Az egyik forrás Barbi, tőle kaptam most néhány könyvet. Az egyik legjobb L. Crabb Mélybenéző című könyve.

A másik forrás az egyik szomszédunk. Erősen hívő református család, négy gyerekkel. Nagyon szeretem az anyát, már évek óta meg szoktunk állni beszélgetni egy kicsit a lépcsőházban, ha nagy ritkán összefutunk. Évente eddig kb két alkalommal sikerült összetalálkozni így teljesen véletlenül. És soha, de soha nem volt szó vallásról, hitről - illetve csak érintőlegesen. Inkább a ki-hogy-van kérdést feszegettük tíz percben, nem is tudtam, hogy reformátusok egészen mostanáig, és azt sem, hogy rendszeres templomjárók, és a gyerekeik keresztény iskolába járnak. Most furamód kb egy hónapja szinte naponta találkozunk, és előfordul, hogy órákig állunk a lépcsőn, és előkerült a hit is és Jézus... És ő nyomott a kezembe három könyvet. Az egyiknek az a címe, hogy Csalódás Istenben (Philip Yancey írta). És most, hogy olvasom, végre sokkal jobban megértettem ki is Jézus, mint eddig valaha is. Azt nem tudom, hogy mi többet fogok tudni elhinni vele kapcsolatban és hogyan mint eddig, mert vakon nem tudok hinni szinte semmiben, de legalább már értem a dolgot, amennyire agyilag felfogható a kérdés. A szimpatikus a dologban az volt, hogy pont a fonákjáról kezdte feszegetni a témát, a világban létező sok tragédia és csalódás szempontjából. Nagyon érdekes olvasmány.

Arra is rájöttem, hogy mennyire fontos az értékrend felállítása és a határaink meghúzása ahhoz, hogy ne vesszünk el teljesen egy kapcsolatban, teljesen alárendelve magunkat a másiknak. És arra is rá kellett jönnöm amikor belegondoltam, hogy nem is tudatosan, de az értékrendem a keresztény értékeket követi - ami természetesen univerzális. Azt is jó volt olvasni, hogy bizonyos kérdések, amikben bizonytalan voltam - pl annak a kérdése, hogy mennyire tolerálja az ember a hazugságot egy párkapcsolatban - a saját érzéseimet támasztották alá, a zéró toleranciát. Vagy a lelki fejlődés fontosságának a kérdése. Mindig is éreztem, hogy fontos ez az igény, és mivel nekem fontos, ezért a társamtól is fontosnak éreztem ugyanezt a törekvést, de azt gondoltam, hogy ez elengedhető. Hát nem. Fontos. Mint ahogy egy hasonló gondolkodású közösség megtartó ereje is ugyanolyan fontos. A viták és beszélgetések, az eszmecsere hasonló lelki szinten állók között. Ezért fontos egy ilyen társ. És a határok és keretek. Meg a betartásuk is természetesen.

Szedd össze magad!

Két dolgot is kaptam két tanítványomtól. Egyikük elküldte a verseit, amiket engedélyezett, hogy közzétegyek. Szerintem nagyon jók, itt van pl egy, ami a legjobban tetszett nekem:

Kovács Attila

Kemény vagy

Arra koncentrálsz,

hogy életed egy hatalmas kalapácsütés legyen.

Csak a csattanáskor döbbensz rá,

hogy ebben a játszmában

te a tükör vagy,

és többé nem áll össze az ezer szilánk.

A másik küldemény azért érkezett, mert tábla hiányában fejjel lefelé szoktam írni a papírra, amin minden csoportban először csodálkozni szoktak. Olyan körülményes forgatgatni azt a papírt, időspórolásból fejlesztettem ki a mutatványt. Persze azt nem mondhatom, hogy gyönyörű az íráskép, de teljesen olvasható (nagybetűk), szóval működik. Na erre meg ezt küldte egy kedves ember, a következő üzenettel:

"Lehetne, hogy a következő angol órára Te is így írd a fordított szövegeket, ha nincs tábla?"