Akkumulált nyaralás

Atyaisten de rég írtam már! És mennyi minden történt azóta... Azt sem tudom hol kezdjem.

Talán Londonnal lehetne, mert az a legfrissebb élményem, aztán esetleg visszafele lehet haladni az időben.

London meglehetősen fárasztó volt, már az ottlétem elején elkezdett rángani a szemem a fáradtságtól, és ez azóta sem múlt el. Ahhoz képest, hogy úgy indultam el, hogy fogalmam sem volt hogy fognak telni a napjaim pontosan, a végén már csak kapkodtam a fejemet, hogy minden beleférjen az időbe. Azért volt egy pár alapelv: a Mrs-eket háromszor meg kell látogatni a tíz nap alatt, el kell menni a Globe-ba legalább egyszer, de ha lehet, akkor inkább többször, Sharon barátnémnál kell aludnom egyszer, annak a kórusnak a koncertjére, ahol másfél évig énekeltem ott kinn is el kell menni - ez másnap volt, hogy megérkeztem -, és híznom kell 3 kilót!

Amikor megérkeztem és a busz elindult a Luton reptérről az ismerős házak között, már mosolygott az arcom, mert azt éreztem, hogy otthon vagyok. A legelképesztőbb dolog az volt, hogy a 3 évvel ezelőtt vásárolt Oyster utazási kártyámon még mindig volt egy rakás pénz, ami azt jelentette, hogy a buszon azzal utazhattam. Tök elfelejtkeztem arról, hogy 3 évvel ezelőtt feltöltöttem, mielőtt hazajöttem. Hát nem kicsit örültem, amikor próbaképpen odaérintettem a buszon a mágneshez, és működött. (Ez egyébként úgy működik, hogy az ember, mint egy kártyás telefonra, feltölt rá pénzt, és mindenhol van mágnes, ami a megfelelő összeget leveszi róla az utazáskor. Jóval olcsóbb, mint a papír jegy, gyorsabb és kényelmesebb is.)

Részleteiben nem érdekes a dolog, úgyhogy csak összefoglalom mi minden történt. Találkoztam az összes barátommal (nincsenek kevesen :-)))), a néniknél valóban háromszor voltam.

(Egyikőjük állapota aggasztó, vasággyal együtt 2o kiló kb, annyira lerottyantotta őt a fél év kórház. Nincs kedve enni - nem is teszi -, elsötétített szobában ül egész nap, pedig naponta eljárt otthonról a kórház előtt, iszonyú picike és törékeny lett... Megijesztett. 87 éves... Az ő korában ez már öngyilkosság. Megígértettem vele, hogy eszik és elmegy otthonról, ha egy kicsit hízik majd. Ha valaki szokott imádkozni, légyszi tegye meg csak egy odagondolás erejéig, ahányszor csak eszébe jut. Köszönöm.)

Rengeteg időt töltöttem a gyerekekkel, akik sokat változtak, különösen Rafi. Magasabb lett nálam, nem ismertem meg, amikor odaállt elém, és irtó vicces lett a mutálós hangja. Olyan hangokat adott ki magából, amitől néha leestem a székről a röhögéstől. Hallgattunk zenét együtt, zenéltünk is együtt (Rafi csellózott, Amanda meg én zongoráztuk a kíséretet), néztünk mindenféle mókás dolgot a YouTube-on - 15 évesek, ne felejtsük el! Mindent megmutattak, amit viccesnek találtak. Szójátékokat játszottunk, és vicces, hogy Rafi még mindig magától értetődőnek találja - pedig nem így van! -, hogy pontosan olyan jól beszélem a nyelvüket, mint ők, tehát fel sem merül, hogy nem játszom velük. Tanítottam nekik új angol szavakat (ez amikor 8 évesek voltak mindennapos volt, dehát ez érthető, hiszen felnőtt szavakat nem biztos, hogy ismer egy gyerek a saját nyelvén sem), most azért ez már meglepett. Elmentünk együtt egy PROM koncertre a Royal Albert Hallba, és moziba is elmentem a kedvükért, a Wall-E c. animációs filmet láttuk... háááát... CSAKIS a kedvükért mentem el. A régi kórusom koncertjére is elmentünk hármasban, rengeteget beszélgettünk és rengeteg ölelést kaptam tőlük, különösen Rafitól :-))))).

(Vele meg a ragaszkodásával kapcsolatban van egy aranyos történetem. Amikor 8 éves volt, rengeteg feszültség volt közöttünk fél évig. Utáltuk egymást, én néha bele bírtam volna fojtani egy kanál vízbe, ő meg nem tudom mi mindent tett volna velem nyolcévesen, semmi jót, az tuti :-))). Aztán ez egycsapásra megváltozott. Elmentek nyaralni két hétre, és amikor visszajött, mintha kicserélték volna. Odabújt, és nem csak tettette, mert nem volt miért. Sokat beszélgettünk, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Aztán egyszer, amikor odaült az ölembe - annyira picike volt! - megjegyezte, hogy kár, hogy nem vehet feleségül, mert ő még csak egy gyerek... :-))))))). Aaaaannnyira, de annyira édes volt!!!!)

A Globe-ban csak egyszer jártam, egy ritkán játszott darabot, az "Athéni Timónt" játszották. Modern rendezés, meglehetősen érdekes megoldásokkal. Vígjátékra vágytam, és amikor felhívtam a jegypénztárat, megkérdeztem, hogy vidám-e a darab. Súlyosan nem volt az :-)))). De sajnos csak az volt az egyetlen nap, amikor ráértem, és aznap ezt játszották, slussz-passz. Azért sikerült megint a színpadon könyökölnöm, és jól is szórakoztam :-)))).

Sharontól beszereztem egy rakás meditációs cd-t, a saját bandájuk cd-jét - ez egy családi vállalkozás. A négytagú családjukból hárman játszanak a rockbandában, a 17-éves fiuk a dobos, és az egyetlen tag, aki nincs a zenekarban, a 21 éves másik fiuk. Tehát Sharon és a férje, Robin is bandatag. És nem is rossz a zene! Sharonnal elmentünk a varázs erdőbe sétálni (kb olyan az erdő, mint amilyen La Faba felé volt az út a Caminón, a másik blogon vannak képek), meditáltunk együtt, rengeteget beszélgettünk, és megkaptam ajándékba azt a Deepak Chopra könyvet (Seven Spiritual Laws of Success a címe), amit már három éve ajánlott, hogy feltétlenül szerezzek meg, de eddig még nem sikerült. Szóval tőle felpakolva jöttem el, de nemcsak ilyen értelemben, hanem spirituálisan is.

Híztam 3 ,5 kilót, de most egy hét itt tartózkodás alatt leadtam másfelet... Valami nem smakkol nekem itthon. Persze ott a hízás érdekében tettem is, itthon meg nincs kedvem enni... Annyi a mentségem, hogy nem vagyok 87 éves :-))). Már első nap Londonban degeszre zabáltam magam a kedvenc desszertjeimből: karamelles shortcake, cheesecake, csokis trifle, csokis digestive, kétszer is elmentem pizzázni a kedvenc Domino's Pizzába (meglepett, hogy Amszterdamban is találtam ilyen pizzériát), és mindenhova ebédelni illetve vacsorázni hívtak, néha egy napon belül mindkét étkezésre, különböző helyekre. De ha 3 helyet látogattam egy nap, akkor legalább sütike-teácska, vagy kekszike-teácska mindenképp volt, ez azért naponta 3 alkalommal fix volt. Tehát érthető a kilók gyarapodása...

(Én evés szempontjából katasztrófa vagyok, de ezt talán már említettem. Amíg itthon volt az utazás előtt anyum, minden nap ettem, mert főzött. Odakinn ugye folyton ettem, mert mindenhol főztek, ahova mentem - vagy együtt főztünk a nem beteg néninél, aki szintén 87 ugye -, most majd Nyíregyházán megint rendesen fogok enni, mert lesz reggeli-ebéd-vacsora, aztán a magyar zarándokúton is, mert ott Barbus lesz az anyukám, és ő főzni fog nekem, mint tavaly is, én meg mosogatok, Bakonybélben pedig adnak ebédet, ha kéri az ember, mert nincs főzési lehetőség. Hát én kérni fogom.)

Még egy (számomra) fontos dolgot csináltam, elmentem a régi tanáromhoz, és kértem tőle ötleteket és tanácsokat a tanításhoz. Egy rakás fénymásolt anyaggal, játékkal és ötlettel lettem gazdagabb.

Most megint nem tudom folytatni, mert elmegyek újabb 2,5 hétre - és tutira annyi élmény lesz, hogy jövő nyárig sem fogom tudni befejezni a leírásukat, viszont írni fogok naplót mindenhol, és a legérdekesebb dolgokat mindenképp leírom majd. Meg azt is, hogy hogy szerepeltünk a nyíregyházi kórusversenyen, ahol a zsűri elnöke kifejezetten nem kedveli a karnagyunkat, így minket sem :-)))). De sebaj, lényeg, hogy együtt leszünk hosszabb ideig a kórussal, énekelgetünk gyönyörűséges nótákat, találkozunk más kórusokkal, állatkertbe megyünk majd meg élményfürdőbe, moziba, múzeumba, hát kell ennél több? Ugye, hogy nem? :-))))