Egy történet, egy kérés

Elkezdtem írni. Terveim vannak vele. Azt javasolta az egyik tanítványom, hogy írjam meg a londoni történeteimet, és én elkezdtem. Kb 35 történet van a fejemben, megírtam az elsőt. Szeretnék megkérni mindenkit, akinek van egy kis ideje, van építő kritikára hajlama és szívesen megosztaná velem mit gondol, az írjon kritikát a történetemről, de ne ide, hanem az emailcímemre. Stílus, mondanivaló, humor vagy hiánya, bármilyen megoldás érdekel. Előre is köszönöm az együttműködőknek. Az emailcímem: szedlaki kukac yahoo pont co pont uk.

Londoni A-tól Z-ig

Ez a térképkönyv egy fogalom. Enélkül elképzelhetetlen a komoly élet London-ban, nem is beszélve arról a figyelmen kívül nem hagyható aprócska tényezőről, hogy szinte biztosan el is lehet tévedni a városban nélküle. Egyszóval nagyon rossz ha nincs, ezt én azonnal felismertem, és már a legelső nap beszereztem. Elvégre is komolynak szántam a londoni életemet.

Az első néhány hónapban minden hétvégét a városban töltöttem turistáskodással, szombat reggeltől vasárnap estig. Szombat éjjel azért hazamentem aludni, de nem nagyon találkoztam senkivel, annyira későn, és vasárnap reggel is korábban elindultam, mint hogy a család felébredt volna. Majdnem minden látványosságot megnéztem rövid idő alatt, és London nem kisváros. Hamar rájöttem mennyire nem fogom megbánni, hogy befektettem a Könyvbe.

A legelső szombaton – felejthetetlen emlék! – tipikus, külföldieket marasztaló és szívélyesen köszöntő időjárásban indultam el expedícióim sorozatának első állomására. Azt a fajta időjárást kell elképzelni, amiről az embernek Seress Rezső Szomorú vasárnap című depressziót és életidegenséget sugárzó sikerszáma jut eszébe. Esős, szeles, hideg és nyálas télvégi nap volt, csak a legbátrabbak, a leghülyébbek, a józanok - akik nem hajnalig tartó tivornyázással töltötték a péntek éjjelt, ahogy az elvárható egy valamire való fiatalabb embertől a ködös Albionban -, valamint azok, akik nem ismerik a helyi szokásokat, dugták ki orrukat az utcára a déli harangszó előtt. Mindegyik kategóriának megfeleltem ezen a reggelen. Az újonnan beszerzett, még friss papír illatát árasztó térképemmel a hónom alatt, büszkén és boldogan jelentem meg az Oxford Streeten, egész pontosan a Bond Street-i metrómegállóban bukkantam a felszínre olyan 8.00-8.30 tájban. A British Múzeumot kerestem teljes elszántsággal az arcomon, de fogalmam sem volt hol vagyok és merre kellene elindulnom. Tényleg annyira korán volt még és annyira rossz idő, hogy egy teremtett lélek se járt az utcán, de én eltökéltem, hogy még aznap megtalálom a múzeumot, bármibe kerüljön is.

Elhatároztam, hogy nem mozdulok a metró kijárattól, amíg meg nem tudom a helyes irányt. Elővettem a könyvet, és egészen belemerültem a tanulmányozásába. Volt időm, elég sokáig senki nem jött. Mi tagadás, a budapesti térképet azért sokkal könnyebb olvasni. Irgalmatlanul nagy város London, a térképén való kiigazodás pedig felér egy szemeszterrel tipográfiai ismeretekből az ELTE földrajz szakán. Már vagy öt perce néztem az utcák labirintusát nagyon remélve, hogy a megfelelő oldalon nyitottam ki a könyvet, amikor egyszer csak megjelent egy női fej a metró kijáratánál. Felcsillant a szemem. Elérkezett végre az idő, hogy más részét is felfedezzem a városnak, mint a Bond Street-i metrókijáratot - gondoltam. Magamra öltöttem a legislegszebb mosolyomat, és hónom alá csapva az A-tól Z-iget, odalibbentem a hölgyhöz. Megpróbáltam lazának tűnni, bár a fogaim folyamatosan összekoccantak, olyan hideg volt. Bocsánatot kértem, ahogy illik. Ez az, amit az ember már az első nyelvórán megtanul, hogy minden olyan esetben, amikor megszólítunk egy idegent a Szigeten, előbb egy mintaértékű „Excuse me”-t rebegünk, persze jól hallhatóan, mert különben nem ér a játék. Ha makulátlan, jogosultságot nyerünk arra, hogy belekezdhessünk a tényleges párbeszédbe. Megtettem tehát ezt a kötelező nyitólépést, és épp levegőt vettem, hogy rátérjek a lényegre, ám ekkor meglepő reakciót kaptam. Amikor meglátta, hogy egy valamiféle könyv van nálam, csipetnyi undorral vegyített lenéző fintor jelent meg az arcán - elvégre mégis csak angol, nem undorodhatott feltűnően -, és már-már pánikszerűen elrohant volna, teátrálisan félrefordítva fejét, amikor egyetlen ugrással elálltam a menekülési útvonalát. A magyarok soha nem adják fel! A hőmérséklet és az elbűvölő modorom miatt letörölhetetlen mosolyommal az arcomon ismét bocsánatot kértem, mert hátha az orkán erejű szél megakadályozta volna, hogy meghallja az első próbálkozást, és előrántottam a térképkönyvet, úgy tartva, hogy jól láthassa a címlapját. Akkor arcába szín szökött, szemébe pedig élet, felderült, már ő is mosolygott, és készségesen eligazított egy pillanat alatt.

Sokáig tanakodtam, hogy vajon mit gondolhatott először, mit akarhatok rásózni. Egy sajátkezűleg írt, posztmodern, obszcén verseimet tartalmazó kötetet az anyanyelvemen; egy legújabb fordítású, absztrakt képekkel illusztrált Bibliát; vagy az „Ébredjetek!” című folyóirat budapesti különszámát 36 nyelvre lefordítva...? Örök rejtély marad.