Gondolkodtam, hogy elmeséljem-e,

vívódtam, és úgy döntöttem így teszek, név nélkül (na jó, félig-meddig, majd meglátod a végén miért mondom ezt).

Nagyon durva dolog történt ma, iszonyú dühös lettem egy papra. Elmentem misére az egyik budai templomba. Azzal kezdődött, hogy kijött a pap, majd elkezdte az oltáron keresgélni a szemüvegét, és amikor nem találta, akkor beszólt a mikrofonon keresztül a sekrestyébe, hogy keressék meg, és hozzák utána. Ez már fura gesztus volt, csengetés után így kezdeni...

Aztán iszonyú tempóban elkezdte hadarni a szöveget. Elmélyülésről szó sem lehetett, fel sem bírtam fogni a szavakat, már vége volt a kb kétperces prédikációjának is. Ez csak fura volt, de kicsit örültem, mert megbeszéltünk Barbival egy találkozót, és arra gondoltam, hogy főleg az áldozás miatt mentem be a misére, az is akkor jó hamar fog történni, és így nem fogok sokat késni, csak pár percet.

Jött az áldozás, beálltam a sorba. Én mindig a kezembe kérem az ostyát, mert nem szeretem, ha a számban turkálnak. Soha nem áldoztam még másképp, nem is szeretnék, maximum akkor, ha a kezemben lesz egy gyerek, ezért nem tudom odanyújtani. Vagy ha mindkét kezem el van törve, vagy ilyesmi. Rám került a sor, a pap egyszerűen nem tudta kivenni az ostyát, kétszer visszaejtette, és képtelen volt felemelni a tömzsi ujjaival (ha Laár Andrást akarnám idézni - amit a világért sem tennék most, ebben a komoly alaphangulatban... -, akkor azt mondanám, hogy virsli ujjaival :-). Egy idő után, amikor az egész gyülekezet várta, hogy végre felcsippantsa az ostyát, befrusztrált a pasas teljesen, és ideges lett. Végre sikerült a manőver, amit az követett, hogy bele próbálta dugni a számba az ostyát, én pedig nem szerettem volna, egyre magasabbra tartottam a kezem. Akkor még erőszakosabban próbálkozott, mire én hátra húztam a fejemet, és közöltem vele, hogy a kezembe szeretném az ostyát. Erre megtagadta tőlem, és odaadta a következőnek (két sorban haladt a tömeg, átfordult a másik sorhoz). Vártam, odatartottam a kezemet, erre gyűlölettel és undorral az arcán elfordította a fejét, és nem vett rólam tudomást, tovább áldoztatta a többieket.

Sarkon fordultam, és kiviharzottam a templomból. Nem hittem el, hogy ez megtörtént, hogy képes Isten embere, akinek az a hivatása, hogy a szeretetet hirdesse, és Jézust kiszolgáltassa az embereknek kiközösíteni és ennyire megalázni egy embert, csak mert nem azt akarta, amit ő. Csak annyit tudtam ismételgetni kifelé menet közben, hogy "Ilyet! Elképesztő!". A legrosszabb az volt, hogy az emberek nem a papon botránkoztak meg, hanem rajtam, és ugyanolyan gyűlölettel néztek rám, mint amilyennel a pásztoruk kiközösített.

Sírva hívtam fel Ábelt, aki először úgy hangzott, hogy elszörnyedt (vagy csak én reméltem így), aztán csak annyit mondott, hogy ne szívjam mellre, mert az illető csak a saját pszichés betegségét nyomta rám. Nagyon csúnyát mondtam az illetőre akkor, és még órákon keresztül remegtem az indulattól, de most már elmúlt a harag belőlem, és csak nagyon sajnálom azt az embert, mert tényleg nagyon beteg lelkű. Csak az a baj, hogy egészséges emberek lelkével foglalkozik, ez az élethivatása... Bár egy egészséges lelkű elmenekül, vagy totál kiakad, mint ma én - mert én azt gondolom ám, hogy egészséges vagyok :-). Ábelt minden esetre továbbra is nagyon bírom. Ismét csak nem kezdett el prédikálni nekem az alázatról, meg miegyébről, hanem csak annyit mondott amit már leírtam, illetve még annyit, hogy nem érti, teljesen szabályos az ostya kézbe kérése, így is ki lehet szolgáltatni. (Igaz, már a szombathelyi kaland után is megmondta, hogy sok ilyennel fogok találkozni a katolikus egyházban, és bakker nem gondoltam, hogy tényleg igaza van...) Nem hittem volna, hogy ilyen létezik.

Megnéztem dr Vilit a neten (Vilmosnak hívják a kedvest, és még doktor is a szentem), most nem fogom ecsetelni mennyi címe és magas rangja van. Emberségből és hivatásból minden esetre megbukott nálam, és csak imádkozni tudok azért, hogy irgalmazzon neki a Jóisten, mert biztos nem ez volt a legdurvább cselekedete. Tényleg nagyon beteg a katolikus egyház, ezt be kell látnom, mert már nem az első durva esettel találkozom... Annyira hálás vagyok, hogy a bakonybéliek számomra a minta, és más szerzetesi közösségek, mert a mezei plébánosok között tényleg kevés a normális, a szerzeteseknél meg pont a fordítottja, a zakkant kevés...

Megint csak szerencse, hogy olyan a kapcsolatom Istennel és hogy olyan a katolikus atya lelkivezetőm, amilyen, mert ha még csak keresnék, és ilyen emberekkel találkoznék sorozatosan az egyház berkeiben, mint ez a mai pap, egy életre elrettentene a katolikus egyház.