Homiletika

A prédikáció tudománya, ebben a félévben kötelező tantárgyunk volt. Namármost. A csoport 8 hallgatóból állt, összetételét tekintve pedig 7 papnak készülő szerzetes fiúból és belőlem, az egyetlen laikusból és nőből ráadásul. Vizsgáznunk is kellett ám! Írni kellett a pünkösdi szentírási helyekre (a kétnapi olvasmányok illetve szentleckék és az evangéliumok közül kötelezően az aznapi - a vigíliáról vagy a másnapi miséről - evangélium és az olvasmány vagy szentlecke tetszés szerint) egy homíliát (prédikációt), amit el kellett mondani egymás előtt a vizsga napján, amire aztán megkaptuk a félévi jegyünket. Nekem is ez volt a feladat. Próbáltam a félév során többször is meggyőzni a tanár atyát, hogy engedje meg, hogy én írásban adhassam be, és aztán meghallgathassam a többieket, de ne kelljen már prédikálnom. Nem engedte meg, amiért most már nagyon hálás vagyok, mert nagyon jó élmény volt.

(A történethez hozzátartozik, hogy előző nap elküldtem Izsáknak, aki mégiscsak egy homília-mondást rendszeresen gyakorló pap, és kértem, hogy nagyon őszintén mondjon véleményt, mert nem szeretnék lebőgni azzal, hogy hülyeségeket beszélek. Ha nem gondolja, hogy jó, átírom. Nem kellett egyáltalán átírnom, csak azt javasolta, hogy tegyek bele egy szóviccet a kétértelműséget demonstrálandó, mert egy olyan is belefér. És tényleg.)

A vizsgán csak vázlat lehetett nálunk, nem leírt teljes szöveg, mert nem lehetett felolvasni, szabadon kellett beszélni.

Íme a homíliám, amit már sosem fogok többet elmondani (persze akkor megtehetném, ha evangélikus vagy református lennék és lelkésznek készülnék, de nem ez a helyzet még csak perspektivikusan sem), de tényleg nagyon örülök, hogy legalább egyszer megtehettem:

„Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai." (Ter 11,1)

Kedves Testvérek, amikor elolvastam ezt a sort, nyelvtanárként az első gondolatom az volt, hogy „Ez gyönyörű! Ez minden nyelvtanár álma!" Ezt pedig azonnal követte a második: „Ha ez így lenne, más hivatás és munka után kellene néznem..."

Egy nyelv, egy szókincs - de vajon a jelentés is egy?

Gyakran tapasztalom azt, hogy anyanyelvemet beszélőkkel sem értjük egymást, a meg nem értettséggel járó szenvedést. Elbeszélünk egymás mellett. Ennek több oka is lehet:

- különböző háttér, neveltetés, IQ,,

- a legfontosabb különbség a világnézeti, gondolkodásmód- illetve értékrend-beli.

- a szavak különböző konnotációval bírnak (amikor elmondom egy beszélgetés során, hogy egyedül vagyok és merre orientálódom egyre inkább, másképp reagál egy Istennel szoros személyes kapcsolatban élő, mint egy olyan, akinek semmi vagy csak kevés köze van Istenhez. Az előbbi nem kérdez, mert érti, az utóbbi sajnálkozik azon, hogy biztos a sok csalódás keserűsége okozza...) Persze a negatív félreértések mellett vannak pozitív jelentéstartalom különbségek, amikre a szóviccek épülnek, különben nem értenénk (és milyen kár lenne) pl azt, amikor a horgász kifog egy kövér pontyot, és annyira megörül, hogy boldogan mondja neki: „Haza viszlek vacsorára!" A ponty meg azt feleli: „Á, fogyózom! Menjünk inkább moziba."

Ugyanakkor azt is sokszor megtapasztaltam már, hogy más anyanyelvet beszélőkkel mélyen, akár azonnal megérthetjük egymást, olykor szavak nélkül is, a teljesség akár extatikus élményét, amikor egy hullámhosszon vagyunk - mert egy közös nyelvet beszélünk.

Mi ez a közös nyelv?

„Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: "Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak." Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek." (Jn 7,37-39a)

Amikor egy új, akár teljesen kezdő nyelvi csoportom alakul, mindig nagyon különböző képességű, tudásszintű, hozzáállású, személyiségű emberek alkotnak új közösséget, és ezt a nagyon színes közösséget kell megtanítanom egy új közös nyelvre. Hogy teszem ezt? Szabályokat adok nekik, előre felhívom a figyelmüket a buktatókra, bátorítom és vigasztalom őket, ha elcsüggednének. Mindenkire külön-külön, egyenként odafigyelve, mindenkinek szem előtt tartva a sajátosságait, igényeit.

Ha úgy tetszik, Jézus egy nyelvet tanított ott a templomban egy olyan közösségnek, ahol elvileg egy nyelvet beszéltek, egy szókincset használtak - és mégis, sokan nem értették őt. Jézus ma is, folyamatosan tanít minket - Isten népét, ami a közös alap, a Lélek nyelvére. Feltárja az egyetlen szabályt - a szeretetparancsot -, felhívja a figyelmünket a buktatókra, vigasztal és bátorít, ha elcsüggedünk. Ahogy egy nyelv tanulása halálunkig tart, ha komolyan vesszük (én mindenképp, hiszen ez a hivatásom), Jézus is életünk végéig tanít minket a szeretet nyelvére, a Lélek nyelvére.

De ennél sokkal többet is tesz: „tanárokat" képez ki: minket, Isten népét, papokat, szerzeteseket, a keresztény hitüket hivatásként élő laikusokat is, mint jómagam, hogy vegyenek részt a munkában.

És hogy mi ez a munka? A Lélek nyelvét, a szeretetet tanítani, összehozni a különbségeket, átadni a szabályt, felhívni a figyelmet a buktatókra, bátorítani és vigasztalni, ha szükséges. Ugyanakkor megengedni azt, hogy minden ránk bízott a saját tempójának megfelelően haladhasson, akár elbukhasson, és bízni abban, hogy még ha nem is látványosan, de gyarapodik. Úgy tenni mindezt, hogy mindenki, aki a közelünkbe kerül, biztonságban érezze magát velünk, a szeretetünkben.

Kedves Testvérek, adja meg Isten a Lélek szeretetével és erejével azt a bölcsességet, hogy a „mennyei tantestület" tagjaiként méltó munkatársai lehessünk.