Timsel!

Jelentése: lehet, (lehetőséged van rá).

John Steinbeck: Édentől keletre című könyvét olvastam el végre. 20 évvel ezelőtt kezdtem el, nekünk két kötetben volt meg, de csak az első kötete. Eddig kellett várnom, hogy egyben elolvassam. Azt hiszem nem is nagyon értettem volna meg akkor a mélységeit, nem is volt ismerős most a történet, csak arra emlékeztem, hogy nagyon jó volt olvasni. Nem valami felemelő sztori, de nagyon megfogott benne egy gondolat. Három szereplője a Káin és Ábel történetet vesézi ki egyetlen szót vizsgálva. Miután Káin dühös és csalódott lett azért, mert Isten Ábel áldozatát elfogadta, az övét pedig visszautasította, Isten figyelmeztette őt. Két különböző bibliában egy szó kétféleképpen van fordítva. Az egyikben Isten azt mondja Káinnak: "Ha pedig nem jót cselekszel, a bűn az ajtó előtt hever. És rád van vágyódása, de te uralkodni fogsz rajta". Ami azt az ígéretet jelenti, hogy Káin le fogja győzni a bűnt. A másik fordítása szerint Isten azt mondja: "... de te uralkodjál rajta". Ez pedig egy parancs. Az eredeti szó azonban a timsel, ami azt jelenti: választási lehetősége van az embernek arra, hogy ellenálljon vagy ússzon az árral. Változtasson, vagy alárendelődjön. Szép, nem?

Ez az elmúlt két hétben sokszor eszembe jutott. Nem szeretem, amikor felfedezem magamban azokat a szülői tuljadonságokat, amiktől szabadulnék, gyerekkorom óta, csak akkor még külső körülményként, most már azonosulva. És néha úgy érzem, hogy annyira belém ivódtak, hogy képtelen vagyok változtatni. Bakonybéli Ábel azt mondta, és rögtön eszembe jutott a bibliai Ábelék története, hogy el kell fogadnunk, hogy bizonyos örökséggel rendelkezünk, de azt is tudnunk kell, hogy azok nem mi vagyunk, megvan a lehetőségünk a változtatásra. Nem kell a tökéletességet kitűzni célul, elég csak egy icipicit jobban csinálni, tudatosan máshogy, mint ahogy eddig.

Talán nem kell mondanom, hogy négy nyugodt és szárnyaló hónap után ismét a haladás időszaka van, mélyrepülésben... Beszélgettünk a kishúgommal ma:
- Örülök, hogy kinn van a fejed a kakiból - mondta.
- Nem volt benne...
- De két nappal ezelőtt nagyon rosszul hangzottál...
- De ez sosem kaki, ez az arannyal kikövezett út. Ilyenkor tanul az ember, és a legmélyebb kapcsolatba kerülhet Istennel. Én legalábbis mindig csak ilyenkor találkozom Vele igazán. Amikor jól vagyok, akkor elhanyagolom. Akkor bújok Hozzá, amikor minden szétesik, mert mindig rájövök, hogy nincs más. Úgyhogy most is nagyon örülök. :-))))
- Jó, hogy ezt így látod :-).

Annyi mindenért hálás lehetek... Hétvégén megint Bakonybélben voltam, és nagyon jó volt, főleg a beszélgetések, főleg Ábellel. Vasárnap pedig Dobogókő, a csendes lelkigyakorlat az Úrral és Lóri atyával, nagyon várom. :-)

***

Csík zenekar zene, nagyon szép...

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál

Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Ugye, hogy ez is szép, mint a timsel? :-)))

Nyaraláááááás!!

Már aaaaaannyira, de aaaaaannyira vártam!

Eredetileg a Caminóra akartam újra elmenni, de örülök, hogy nem így lett, mert egyrészt nem lenne semmire és senkire időm, másrészt meg hulla fáradt lennék, és nem biztos, hogy akkora öröm lenne a nyaralás (nem is biztos, hogy annak érezném). Viszont így sokat nyaralunk együtt Barbival, meg az imacsoport többi tagjával is, elolvasom azt a könyvet, amit kb húsz évvel ezelőtt elkezdtem, de csak az első kötete volt meg, azóta meg nem volt érkezésem arra, hogy megkeressem a második kötetét, és találkozókra is van végre időm. Meg arra, hogy elkezdjem írni a sztoris könyvemet, amiből egy sztorit már megírtam, de lehet sajnos, hogy jövő nyárig így is marad...

Viszont határozottan pihenéssel telnek a napok. Sporttal, kultúrával, beszélgetésekkel, kirándulásokkal, látogatásokkal, nagy evésekkel, és sok alvással.

Voltunk Kapolcson egy napot, aztán a Börzsönyben hármat, tegnap jöttünk haza a Zemplénből, holnap Balaton, szombaton tovább Bakonybélbe, szerdán pedig autóstoppos utazás a Somogyba. A vége pedig egy tíznapos szentignáci lelkigyakorlat lesz Dobogókőn.

Azt viszont nem tudom, hogy a jegyzeteimet mikor fogom elrendezgetni. Már 3 éve készülök rá minden nyáron, de csak gyűlik és gyűlik az év folyamán az egyre nagyobb paksaméta, és nagyon úgy látszik, hogy idén sem lesz időm rendet rakni... Vicces.

Teológia

Felvételt nyertem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola teológia szakára, nappali (!) képzésben... :-)

Nagyon érdekes volt a felvételi mindkét része (egy hét különbséggel volt az írásbeli és a szóbeli).

Az írásbelire a Katolikus Egyház katekizmusának kompendiuma c. könyvből kellett felkészülni. Az írásbeli egy szombati napon volt, délután. Reggel gondoltam elmegyek misére, és áldást is kérek a végén a felvételire. A helyi templom zárva volt, gyorsan elmentem Újpest központjába, a nagytemplomba, ahol reméltem, hogy valamikor még a felvételi előtt lesz mise. Egy igeliturgiai szertartás volt, amit a pap szabadsága miatt egy apáca (pontosabban szociális testvér) tartott. A végén odamentem hozzá, majd miután megkérdezte, hogy hova felvételizem, és én elmondtam neki, valamint azt is, hogy iszonyatosan izgulok, azt javasolta, hogy lassan, szóról szóra (illetve inkább sorról sorra) elmélkedjem át a nícea-konstantinápolyi hitvallást (ez a hosszabb, az apostoli a rövidebb). Ezt meg is tettem, ahogy a lelkigyakorlaton tanultam a Manrézában Dobogókőn, és ahogy a végére értem, teljesen megnyugodtam. Így indultam el az írásbelire.

A felvételi teszt röpke hatoldalas volt, az első 3 oldalon kb 30 kérdés - de nem ám feleletválasztós! -, olyan, amire le kellett írni a választ az ember fejéből. Némelyik kérdés nagyon rövid volt, mások elég hosszúak. A következő feladat szövegértés volt. Egy teológiai témájú írást, amely több mint egyoldalas volt, kellett összefoglalni 6-7 mondatban. Kétszer el kellett olvasnom, mert nem volt egyszerű szöveg. Az utolsó feladat pedig egy esszé jellegű kérdés, kifejtős, kb 15 mondatban kellett válaszolni arra a kérdésre, hogy szerintem a mai Magyarországon milyen nehézségekbe ütközik a Katolikus Egyház. Minderre kaptunk 60 percet eredetileg, de negyed órával később kezdtünk el írni, mert vártunk a későkre. 3 óra helyett negyed 4-kor kezdtük, de 4-kor pontban közölte a felügyelő, hogy összeszedi a dolgozatokat. Én azért megjegyeztem, hogy van még negyed óránk, mire ő mosolygott egyet, és adott még 5 percet. Így összesen volt 50 perc az egészre. Egyszerűen nem volt idő gondolkodni. Ha az ember nem tudta rögtön elkezdeni írni a választ egy kérdésre azonnal, ahogy meglátta, akkor nem volt esélye, hogy visszatérjen rá, mert nem volt idő. A szöveg elolvasása is sok időt vett igénybe, nekem pedig kétszer is el kellett olvasnom, aztán meg tömöríteni... Az "esszé"-re már csak 5 percem maradt, összesen 3 mondatot tudtam leírni, minden gondolkodás nélkül, ami eszembe jutott. És mi jutott az eszembe? Az, hogy a visszaélések miatt nem vonzza a hívőket az Egyház, ez egy komoly nehézség... Űűűűgyes, aki ilyet ír egy felvételin...

(Utána kétségbeesve hívtam Ábelt, hogy elmeséljem neki mekkora hülye vagyok, mire ő azt mondta, hogy nagyon jót írtam, ez az igazság. Na de mondom, és ha megbotránkoznak ezen?
- Ha megbotránkoznak, ha nem, akkor is így van - jött a válasza.
Nem rossz fej :-)).)

Ami nagyon érdekes volt az írásbelin, az a legelső kérdés volt. Írtam már feljebb, hogy a szociális nővér a templomban azt javasolta, hogy elmélkedjem végig a nícea-konstantinápolyi hitvallást, mert hogy szoktak belőle kérdezni a tesztben. A felvételi legelső kérdése ez volt: "Írja le szóról szóra a nícea-konstantinápolyi hitvallást"... (Mellesleg megjegyzem, hogy csak erre az első kérdésre 5 percbe tellett a válasz, mert nagyon hosszú ennek a hitvallásnak a szövege. Szóval az összes többire maradt 3/4 óra... :-)

A szóbelire meg voltam győződve, hogy alkalmassági beszélgetés lesz. Aztán tök véletlenül ránéztem a főiskola honlapjára, azon belül is a felvételivel kapcsolatos tudnivalókra, mire kiderült egy héttel a szóbeli előtt, hogy a Szentírás ismerete, általános műveltség ÉS alkalmassági beszélgetés a szóbeli. Gyorsan felhívtam Ábelt, hogy mit nézzek át alaposan szerinte, mert hogy tutira nem tudom (a tanítás mellett meg főleg...) elolvasni a Bibliát kevesebb mint egy hét alatt... Ábel adott is tanácsot, hogy mely könyveket nézzem át, köztük Mózes első két könyvét, a Teremtés és a Kivonulás könyvét. El is olvastam őket, meg átnéztem egy kis vallástörténetet, az egyházszakadásokat, a protestantizmus kialakulását, pár alapvető dolgot.

Két helyiségben zajlottak a szóbelik, fel kellett iratkozni listákra, aztán a lista alapján név szerint szólítottak be. Én a rektor úrhoz iratkoztam fel, mint kiderült. Ahogy várakoztunk az aulában, beszédbe elegyedtem egy lánnyal, aki szintén a teológiára jelentkezett, és aki elmondta, hogy azt hallotta, hogy erre a szakra kizárólag szerzetes FIÚKAT vesznek fel, lányokat nem. Na, mondok, kiváló... Ezzel a tudattal már sokkal jobban és magabiztosabban érzem magam :-))).

Amikor már láttam, hogy a listán előttem feliratkozó lány ment be, elkezdtem sétálni az aulában. Már hihetetlenül ideges voltam, főleg amiatt az ici-pici információ darabka miatt, amit épp azelőtt hallottam. Van az aulában egy hatalmas Mózes szobor, megálltam előtte, és csak néztem az arcát. Egyszer csak elkezdett a fejemben az a vers menni, hogy: "...szólította őt Isten..., és azt mondta: 'Mózes, Mózes!' Ő azt felelte: 'Itt vagyok!' (Kiv. 3,4). Aztán behívtak.

Odabenn az volt a feladat, hogy kb 6-8, lefelé fordított cetliből, amiknek a tartalma nem volt látható, és amikre egy-egy igehely volt írva az Ószövetség teljesen különböző részeiből, húzni kellett egyet, és elkezdeni hangosan olvasni. Kihúztam a legszimpatikusabb papírdarabot, és amikor felfelé fordítottam, ez volt ráírva: Kiv. 3- ... és elkezdtem olvasni, és amikor odaértem ahhoz a részhez, ahol Isten szólítja Mózest, akkor egy kicsit meglepődtem... olyannyira, hogy nem bírtam megszólalni utána. Az volt a kérdés, hogy mi az örömhír ebben a bibliai részletben. Mire én elmondtam nagyokat nyeldekelve, hogy nem csak ószövetségi figurákat szólított meg Isten, hanem ma is ugyanúgy hív embereket, és akár igent is mondhatunk a hívásra, mert az olyan jó. Erre azt kérdezték, hogy az Újszövetségben kik voltak azok, akik igent mondtak? Felsoroltam az összeset, amivel nagyon meg voltak elégedve. Aztán kérdeztek a lelkigondozásról, hogy miért is érdekel engem ez a téma. Ezt kifejtettem.

Ezt követte az a pillanat, amikor a rektor úr elmondta, hogy a teológiára nem szoktak lányokat felvenni, sőt mi több világi fiúkat se nagyon, kizárólag szerzetes fiúkat, és egyrészt van rengeteg más lehetőség, amire esetleg átjelentkezhetek, mint pl a katekéta szak, vagy a lelkipásztori munkatárs, vagy a részképzés, amit a már meglévő diplomámmal elvégezhetek, másrészt viszont nagyon jó, hogy van már egy diplomám, meg egy szakmám, tehát nem a teológia szakon akarok kiteljesedni. Akkor elmondtam, hogy nekem a lelkigondozói suli miatt kell a teológiai diploma, de egyetlen más szak sem érdekel, kizárólag a teológia, nem szeretnék más szakra járni. És ezen a ponton a következő párbeszéd zajlott a rektor úr és köztem:
- Miért jelentkezett teológiára?
- Megkérdeztem Istent fél évvel ezelőtt, amikor igazán szoros kapcsolat alakult ki, hogy a kis emberi agyammal hogyan tudnám Őt a lehető legmélyebben megismerni, és azt mondta, hogy a Sapientiára kell mennem teológiát tanulni, tehát most itt vagyok. Egy ideje Ő a főnök az életem minden területén, Ő van a kormánynál, és amerre vezet, én oda megyek, és azt teszem, amire megkér. Másfél éve még kifejtettem, hogy soha nem tanulnék teológiát, most meg itt vagyok. Számomra is meglepő...
- Hát... ezzel ki vitatkozhat? Akkor legyen így, majd küldjük az értesítőt.

Hát így zajlott :-). Magam is meglepődtem, hogy miket nem mondtam a rektor úrnak... Tegnap meg is jött az értesítő, tényleg így lesz :-))).

Ez mekkora!

Nincs tv-m, de hála a Facebooknak, eljut hozzám pár nagyon vicces dolog az ismerőseim és barátaim révén, akik megosztják, ami tetszik nekik. Én meg nagyon szeretek nevetgélni, tehát megtekintem őket. Na így találtam rá a Beugró című műsorra, ami valószínűleg mindenki másnak evidens, nekem tegnapig teljesen új volt. Tegnap tanulás helyett órákig néztem, és hangosan hahotáztam. Ez különösen tetszett, de a szinkronok között is volt pár nagyon jó :-))))

Már Lenin is megmondta

Tanulni, tanulni, tanulni!

Na én ezt nagyon megfogadom.

Múlt hét hétfőn és kedden volt a maratoni államvizsga, kétnapos, extra hosszú, kicsit kimerített, de inkább csak erőileg. A hétfői menet mondhatni nagyon élvezetes volt, csak egy nyelvvizsgát kellett összehozni, de az nem volt nehéz egyáltalán. Szeretek feladatokat megoldani, felüdülés volt az első négy része a napnak.

A nyelvészet nem lett volna ennyire üdítő, ha nem tanulok előtte célirányosan egy hétig. Brutál mennyiségű anyagot tartalmazott a leíró nyelvtan része, és én, aki mindig tanult rendesen, igen rosszul éreztem magam, amikor elkezdtem pár héttel ezelőtt. Aztán a szimpla rosszullétből egyenesen álmatlan éjszakák lettek, ahogy közeledett a nagy nap, mert a 40 kérdésből álló teszt egy 600 oldalas könyvnek az apróbetűs mondatainak egy részét is tartalmazta, valamint akármelyik példamondatot a kb 800-ból. Tehát még én is felmértem, hogy lehetetlen a dolog rövid idő alatt, szó szerint bemagolni egy ilyen volumenű könyvet. Különben is utálok magolni. Aztán egy héttel az államvizsga előtt, amikor már iszonyúan féltem, kaptam egy listát, célirányos mondatokkal, amiket megtanultam (na jó, AZOKAT bemagoltam, ha úgy tetszik...), amitől aztán 4-es lett a nyelvészet államvizsgám, de ami még ennél is jobb volt, hogy teljes nyugalomban töltögettem a tesztet. (Csak úgy mondom, hogy voltak, akik megbuktak a nyelvészeten...)

Aztán másnap jött az irodalom meg a töri, amire iszonyú sokat tanultam. Kivettem egy hetet a múlt héten, és képes voltam reggel 7-kor nekiállni tanulni, és este fél 10-ig nyomni a dolgot a fejembe... Kórusra se mentem, gyakorlatilag a keddi szakdolgozat védés kivételével, amikor is el kellett utaznom Szombathelyre, ki sem mozdultam a lakásból. Na ilyet még soha nem csináltam azelőtt... De meg is lett az eredménye.

Két felettébb vicces dolog történt. Hétfőn volt a nyelvvizsga összes írásbeli része, aminek keretében kellett írni egy fogalmazást. Két téma közül lehetett választani, az egyik egy tökunalmas levél volt, amin brillírozni lehetett a megtanult levélírási formával és betanult nyelvi formulákkal. Ez volt a könnyebb talán, rajtam és két srácon kívül (!) mindenki más ezt a feladatot választotta. A másik feladat egy cikk írása volt, a témája pedig az, hogy melyik híres személlyel töltene el az ember egy napot, és miért. Én sosem veszem komolyan az ilyen feladatokat, és imádom, hogy kreatívkodni lehet bennük. Picassoról írtam, és Prince Charming-nak neveztem. A legjobb az volt, hogy a nevét csak a legutolsó mondatban említettem meg, annak, aki javította a fogalmazást az implikációk alapján ki kellett találni kiről volt szó. Persze ilyenkor sok hülyeséget is írok, pl ilyet, hogy "Ezen a ponton már rég úgy érezném magam mint Aliz Csodaországban, de a hab a tortán még csak most jönne..." Én nagyon jól szórakoztam.

A másik móka még hétfő reggel történt. Bementem misére a székesegyházba, ami a szállás tőszomszédságában volt. Valami nagyszabású ünnep volt, rengeteg pap celebrált a misén. Gondoltam úgyis olyan sokan vannak, áldást kérek az egyiktől az államvizsga mindkét napjára mise után. Na, a mise végén levonult a papi tömeg, és szépen el is tűnt egy ajtó mögött. Ott álltam kicsit kínosan, hogy akkor most mit is csináljak, amikor eszembe jutott, hogy előző este valaki elmondta a szálláson, hogy gyóntatás lesz a mise alatt. Odamentem a gyóntatószékhez, hogy jobb híján akkor attól a paptól kérek áldást, aki benne ül. Égett a villany, a bácsika (nem tudok mást mondani rá, nagyon öreg volt szegény) pedig újságot olvasott a lámpefénynél :-))). bementem, és mondtam, hogy nem gyónni jöttem, hanem áldást kérni az államvizsgára. Kb egyperces néma és teljesen mozdulatlan csönd következett, amit én illedelmesen bár, de felhúzott szemöldökkel, várakozó álláspontban vártam nagyon várakozva... Mire megkérdezte mondom kb egy perc után, hogyaszongya:
- Szentgyónásra jött?
- Ahh... Nem, áldást szeretnék kérni a vizsgákra...
- Áldja meg az Atya, a Fiú és a Szentlélek, ámen. Viszontlátásra.

Amikor kirobbantam onnan, akkor egyrészt frusztráltságot éreztem, cikinek tartottam, dühös voltam, és iszonyúan elkezdtem röhögni. Még jó, hogy teljesen más az istenkapcsolatom, és nem érintheti egy ilyen tapasztalat. Csak az jutott eszembe, hogy ha még mindig keresném Istent, és itt próbálkoznék, akkor lehet, hogy elfordulnék az Egyháztól és a katolicizmustól végleg. Állati nagy égés volt...

Aztán kimentem a templom elé, és gondolkodtam, hogy akkor most ennyi volt az áldásnak, köszike. Mire kijött az egyik pap, egy huszonéves suhanc lehetett talán, ő is ott volt a misén a papok arzenáljában. Megkértem, hogy mondjon áldást. Vagy egy percen keresztül beszélt, nagyon szépeket mondott, és igazi áldást mondott a végén. Nagyon jó volt így vizsgázni menni. Annyi áldást mondott, hogy kitartott mind a két napra :-)))).

Szóval nagyon jól sikerült az államvizsga, a dékánunk, aki egy áldott jó teremtés, odahívott magához a folyosón, miközben vártam, hogy bemenjek, és úgy félszavakkal odavetette nekem, hogy megszavazott a tanszék egy kitüntetést számomra a diplomám mellé, úgyhogy jó lenne, ha részt vennék a diplomaosztón (amit eredetileg nem terveztem...), mert szeretné a plénum előtt átadni. Na EZ nagyon meglepett.

***

Adtam magamnak két napot az államvizsga után a pihenésre, de csütörtökön már elkezdtem tanulni a felvételire, ami két hét múlva lesz. Állati izgalmas. Főleg az, hogy kiderült, hogy lesz egy nyelvi teszt latin nyelvből, aminek a pontszáma nem fog beleszámítani a felvételi pontokba, gondolom csak a csoportbeosztások miatt érdekli őket ki milyen szinten van.

Na hát én soha életemben nem tanultam latin nyelvet. Soha. De most kitaláltam, hogy két hét alatt megnézem mennyire tudok a nulláról felfejlődni, és hány pontosra tudom ennyi idő alatt megírni a tesztet. Konzultáltam a kórusunk latin tudorával, aki azt mondta, hogy ennyi idő alatt alapszintre fel lehet fejlődni. Nosza, le is töltöttem mindjárt egy kezdő latin nyelvkönyvet a netről (hát most mit húzzam az időt, de nem?), és el is kezdtem megtanulni a ragozásokat. Ami nagyon jó, hogy véges a szókincse, de ez most ezen a szinten úgyis tök mindegy. Azt élvezem, hogy a szavak nagy részét ismerem az angol miatt, hiszen egy csomó szó latin eredetű az angol nyelvben. A ragozás pedig az oroszból nagyon hasonló. Nem csak az esetek, hanem még a ragok maguk is, ami elképesztő! Annyira megkönnyíti a dolgot!

Na szóval ilyenekkel szórakozom most :-)))

Megint egy koncert

Az

Óbudai Kamarakórus

és az

Óbudai Kamaraegyüttes

közös

Évadzáró hangversenye

2010. június 19. szombat 18.00 óra

Óbudai Evangélikus templom

(cím: 1034 Budapest, Dévai Bíró Mátyás tér 1.)

Vezényel

Erdős Ákos

Vendég a SIBELO Énekegyüttes

(Művészeti vezető: Tarjányi Béla)

Műsor

Palestrina: Missa brevis – Kyrie, Gloria

Byrd: Vigilate

Byrd: Haec dies

Lassus: Lagrime di San Pietro I. tétel

Lassus: Christe Dei soboles

Lassus: Timor et tremor

Josquin: Allegez moy, Mille regretz

Verdelot: Ultimi mei sospiri

Monteverdi: Ecco mormorar l’onde

A SIBELO Énekegyüttes műsora

(Programjukat a helyszínen közöljük)

Górecki: Totus tuus

Poulenc: Timor et tremor

Tavener. Hymn for the dormition of the mother of god

Nystedt: O crux

Mozart: Te Deum (kv 141)

Nagyon komoly

A következő bejegyzést vallási fanatikusok NE olvassák el, csakis erősebb idegzetűek közülük.

Beszélgetés Barbival a különböző ezoterikus varázslásokról, homeopátia, stb késő este:

- Mesélte valaki, hogy keresztényeknél ilyet csináltak, hogy belevarázsolták a Szentlelket egy papírzsepibe, azt meg beletették egy srác zsebébe, hogy azzal járkálva talán hamarabb megtér... Nem különbözik ez a mágiától...
- :-))))))))) ... szegény Szentlélek... mikbe nem kényszerítik szegényt, ez hihetetlen! :-)))))
- De képzeld, amikor az ostyába kényszerítik!
- Nem Barbus, abba Jézust kényszerítik bele! :-DDDDD
Na ezen a ponton a Barbi szájában lévő bodzaszörp egy része az asztalon termett egy hirtelen mozdulattal :-)))) Aztán folytatta:
- Ja, és időnként fájdalmasan felnyög, hogy "Megint fogyóznom kell, tegnap nem fértem bele az ostyába!"
- A miséző pap ostyájába mindig belefér, az sokkal nagyobb...

Ekkor már hahotáztunk. Nehogy azt higgye valaki, hogy tiszteletlenek lennénk az Úrral szemben, vagy ne szeretnénk Őt. Szeretjük is, és maximálisan tiszteljük is. Reménykedünk, hogy értékeli a humorérzékünket...

***

Az jutott ezzel együtt eszembe, hogy jelentkeztünk egy városmissziós programra, ami jövő áprilisban lesz, és 8 pesti evangélikus templom összefogásában történik majd.

Na már most. Barbival nincs probléma, ő evangélikus kántor, én meg bencés lelkületű, katolikus vagyok. Én voltam az egyetlen az összejövetelen, aki ilyen formán az ökumenét képviselte, mert én voltam az egyetlen nem evangélikus a nagyszámú csapatban. Volt egy olyan kérdés - kis csapatokra oszolva kellett megtárgyalni -, hogy mit várunk ettől a rendezvénytől. Én viccből azt mondtam, hogy azt remélem, hogy találkozom majd fiúkkal, akiket a bencés monostorokba tudok küldeni :-))))).

Barbival bevállaltunk egy imasátrat a rendezvényen, aminek Tamás, a lelkésze nagyon örült, illetve azt mondta, hogy szétnézve a csapatban, mi vagyunk az egyetlenek, akik alkalmasak vagyunk a közbenjáró imádságra. Ez azért elgondolkodtató, mert rengeteg lelkész vett részt ezen a megbeszélésen...

Rondótéma

Sokszor előkerült már, még mindig napirenden van. Iszonyú sokat gondolkodtam ezen az elmúlt egy év alatt, de főleg Húsvét óta örökösen itt motoszkál a fejemben. A barátságról van szó.

Eszembe jutottak a szépreményű barátságok, amik kölcsönös egymás kedvelésével indultak, aztán valahol elakadtak. Volt, amelyik csak sok évvel később, de mégis elakadt. Érdekes ennek a barátságosdinak a dinamikája.

Voltak sokan az évek során, akikkel szerettem volna barátkozni. Próbálkoztam, aztán feladtam, amikor egyoldalú lett az érdeklődés. Nem erőszak... Olyan is volt, akivel elindult valamiféle szorosabb ismeretség, aztán nem került bele elég kétirányú energia ahhoz, hogy elmélyüljön. Persze az ember minden kapcsolatban (bármilyenben) akkor érzi jól magát, ha figyelembe veszik az igényeit, és szerintem minden kapcsolatért meg kell dolgozni, nem csak úgy vannak. Megkaptam most Húsvétkor egy beszélgetés során egy olyan embertől, akivel szépreményű barátkozósdi indult valamikor másfél évvel ezelőtt, hogy idealizáltam a kapcsolatunkat tavaly nyáron, meg hogy azok a barátai, akik biztonságban érzik magukat a vele való barátságban nem igénylik a sűrű kapcsolattartást - amit én viszont szorgalmaznék -, elég két email egy évben.

Na ezen aztán el is gondolkodtam. Hogy tudniillik mi a barátság, mitől alakul egy kapcsolat barátsággá. Meg aztán azon is, hogy kik a barátaim, és milyen a kapcsolatom velük. Igen, az illető azt is mondta, hogy a barátsághoz mélység kell - csak épp a mélység nem magától mélyül. Két dolgot vettem észre. A barátságot két, egyformán fontos cselekvés mélyíti el (a cselekedetek szintjén maradok, mert egyértelmű, hogy a hűség, az elfogadás, a megbízhatóság, az a tény, hogy meg tudunk nyílni egymásnak stb. elengedhetetlen egy barátsághoz, erről nem is kell szólni): a közös programok és a kapcsolattartás. Ezek kellenek ahhoz, hogy később elég legyen az évi két email.

És sorra vettem azokat az embereket, akiket a barátaimnak tartok. Kb 4-5-en vannak, mindannyiukkal sok időt töltöttünk együtt az elején, és akkor is tartottuk a kapcsolatot, amikor én külföldön éltem. Most ketten közülük külföldön vannak, és évente kb 1-2 email megy (Jánossal persze minden egyes alkalommal találkozom, amikor hazalátogat, de az is évi kb 1 találkozást jelent...), de ott vannak a szilárd alapok, amiket nem az évek száma határozott meg, hanem pl az, hogy Jánossal a főiskola alatt hetente minimum kétszer jártunk kiállításokra, koncertekre, moziba, vagy csak csavarogni mentünk, és amikor Dániában meg Londonban voltam, akkor kézzel írott leveleket írtunk egymásnak, elég sűrűn. Eszterrel (aki most Írországban van) pedig egy képzőművészeti táborban ismerkedtünk meg Zebegényben, ahol eleve egy hetet együtt töltöttünk, sokat beszélgetve. Györgyivel együtt laktam majdnem egy évig, rengeteget beszélgettünk naponta, együtt jártunk taichizni (meg egyébként is, Róla sokat írtam, hogy milyen helyzetekben és érzelmi állapotokban mellettem állt), Barbit pedig nem kell bemutatnom.

Még egy dolog eszembe jutott, ami fontos nekem: szeretem kifejezni a szeretetemet a barátaim felé, ha csak két emailben évente, vagy egy sms-ben a mindennapi rohanás közepette. Ezt is fontosnak tartom, az intimitást. Elmondani, hogy gondolok rá, hogy hiányzik, hogy jó lenne találkozni.

Vannak fejlődő kapcsolataim, olyanok, amelyekből esélyes, hogy barátság lehet. És vannak olyanok is, amelyek nagyon fontosak, de nem tudom kategorizálni őket. Mély összetartozás és szeretet jellemzi őket, és csak a kapcsolattartás miatt léteznek, mert közös programokat lehetetlenség szervezni a távolság miatt, a nagy ritka beszélgetéseket viszont elképesztő őszinteség és mélység jellemzi. Fontosak.

Eszterrel kapcsolatban is sokat gondolkodtam. Az elmúlt egy évben (vagy régebb óta?) félő volt, hogy megfeneklettünk. Barbival voltak mélypontok régen, és egyszer igazán borotvaélen táncoltunk. Sokat változtunk abban az időben, és nem egyirányba. Túljutottunk rajta, megerősödött a barátságunk. Eszterrel ugyanilyen változások zajlottak mostanában. Én is sokat változtam, ő is, és ismét csak nem egyirányba. Sokáig nem beszéltünk, legalább egy évig, de talán többig is (már nem emlékszem, hogy a tavalyi nyáron váltunk el fájdalommal vagy a tavalyelőttin...). Aminek nagyon örülök, hogy a vele való kapcsolat is túlélte a komoly vihart.

És a régi barátságaim is felidéződtek bennem (Tamás, Zsolti), akiknek annyit köszönhettem sok évvel ezelőtt, és akikkel rengeteg dolgot megosztottunk akkoriban, de akikhez már semmi közöm nincs, mert nem is tartjuk a kapcsolatot, és érdeklődés sincs már bennünk, még csak nagy ritkán sem egymás élete iránt. Teljesen másfelé tartunk, nincsenek közös pontok. Valahogy észrevétlenül lett végük, fájdalommentesen.

Minden kapcsolatért meg kell dolgozni. Ha fontos, akkor időt kell szakítani rá, tartani kell a kapcsolatot az elején, meg kell tartani az ígéreteinket, és közös élményeket kell szerezni. Nem elég a beszélgetés, mert nem minden mély és akár sorsfordító, értelmes beszélgetésből lesz barátság. Magától meg főleg nem alakul.

A Nagymamám

Pont egy éve, május 24-én halt meg...

Színházba mentünk (volna) aznap este Barbival és még két másik ismerőssel. Nálam voltak a jegyek. Vasárnap volt.

Két héttel azelőtt került kórházba. Azt gondoltuk, hogy a szokásos pár nap, esetleg egy hét, aztán hazaengedik. Az intenzív osztályon kezdte, de három nap után osztályra került, a "normális" betegek közé. Tolókocsiban közlekedtünk vele, mert félig-meddig elhagyta magát, így is fürdettük. Aztán eltelt másfél hét, és jobban lett. Már lábra állt, örültünk.

És akkor átkerült egy másik kórházba, aminek az okát nem értettem. Nem is volt annyira bizalomgerjesztő az a másik kórház, annyiban volt érdekes, hogy a kertje pont a Mamiék házának a kertjével volt határos. Sokat gondolkodott, hogy hazaugrik. Ment is volna nagyon...

Két nap után, pénteken rosszabbul lett, elkezdett mindent kihányni. Nem ijedtem meg nagyon, megfürdettük, ivott, és enni is próbált. Szombaton már elég rosszul nézett ki a Kismami, de még mindig nem féltem. Azt mondtam Neki, hogy hétfőn jövök legközelebb, mert másnap színházba megyek. Vasárnap úgy ébredtem, hogy valahogy azt éreztem, hogy nem szabad színházba mennem, be kell mennem hozzá a kórházba, és virrasztani vele, akár az ágya mellett ülni reggelig. El is döntöttem, hogy ezt teszem. Ott maradok reggelig, akármerre fordul az állapota. Nálam voltak a nyomorult színházjegyek, amiket még be kellett vinnem a színház recepciójára. Azt éreztem, hogy nagyon kell sietnem. Az eső esett, így a közlekedés lassú volt, a recepciós meg nem volt ott, várnom kellett rá negyed órát. Nőttön nőtt bennem a feszültség, mert siettem volna, és még csak meg sem tudtam magyarázni miért.

A kórházba több mint fél órával később értem mint szerettem volna. Nagyon rossz állapotban volt, és egyre romlott az állapota. Amikor odaértem, akkor még próbált szívószállal inni, de rögtön kijött amit megivott. Beszélgettünk egy kicsit, kérte, hogy Anyukám minél hamarabb érkezzen. Fél óra múlva egyik pillanatról a másikra egyszer csak képtelen lett beszélni, majd jéghidegek lettek a végtagjai, és panaszkodott, hogy nem érzi a lábát. Fekete volt a keze, és jéghideg a háta. Ami a legrosszabb volt, hogy már napok óta (illetve pontosan péntek óta) szörnyű gyomorgörcsök kínozták, annyira, hogy morfium injekciókat kapott.

És még ekkor sem tűnt fel nekem semmi, annyira reméltem, hogy ez is elmúlik majd...

Levegőt sem tudott már venni, csak hörgött szegény, és az orrába tett oxigén csövet is kitépte. Megkérdeztem az orvost, hogy mi történik vele, segítsenek már rajta, mert szörnyen szenved. Azt mondta hívjam el a családot, az a javaslata. Megkérdeztem, hogy miért, szerinte haldoklik a nagymamám? Azt mondta ilyet nem mondhat, de nem biztos, hogy meg fogja érni a reggelt.

Kirohantam a teremből zokogva, hívtam mindenkit telefonon, és megpróbáltam jól kisírni magam, hogy amikor visszamegyek ne vegye észre mennyire szomorú vagyok. nem szerettem volna előtte sírni. Mikor visszamentem, épp kérdezte nagyon nehezen artikulálva, alig érthetően a nővértől, aki az oxigént próbálta adagolni Neki, hogy:
- Hol a leány? - már hogy én.
- Itt vagyok - mondtam a nővér mögül. Alig tudtam visszatartani a sírást. Látta rajtam, hogy valami baj van.
- Mi a baj?
- Nincs baj, holnapra jobban leszel.
Legyintett, és a fal felé fordult.

Aztán megérkeztek az Anyuék, majd a Húgom. A fiát - a nagybátyámat, a kedvencét - várta nagyon, aki Dunaújvárosban kórházban volt, amiről Ő nem tudott... Az utolsó fél órában már nem nagyon tért magához. Többször le kellett szívni a váladékot a tüdejéből, mert csúnyán hörgött, és féltünk, hogy megfullad. Odafeküdtem mellé az ágyra, megpuszilgattam az orrát, és megpróbáltam mosolyogni Rá. Időnként ki kellett mennem sírni. Egyszer javasoltam Neki, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkat, de akkor már nem nagyon tudott beszélni. Én elkezdtem, Ő bekapcsolódott egy-egy szónál. Aztán elmondtam Neki mindent, amit az ember ilyenkor elmond a másiknak...

Egyszer megkért a nővér, hogy menjünk ki, mert megint szívni kell a váladékot. Mindannyian kimentünk, és kb 15 másodperc múlva utánunk rohant a nővér a szobából, hogy menjünk vissza gyorsan, mert pillanatai vannak már csak Kismaminak. Úgy halt meg, hogy 5 centire volt a fejem az övétől.

Az az érdekes, hogy épp előző nap láttunk az Anyuval egy halottszállítást a szomszédos kórteremből. Megborzongtunk, meg is ijedtünk, mert soha nem láttunk még haldoklót, az a procedúra, ahogy elszállították azt a nénit meg egyenesen rémisztő volt, a hatalmas pléh-tepsiben. Anyu azt mondta, hogy ő nem tudja elfogadni, hogy egyszer a Mami is elmegy majd, én pedig azt, hogy el sem tudom képzelni, hogy valaki mellett ott legyek, amikor haldoklik, mert borzasztóan félek a haláltól, a halottaktól. Azt meg főleg nem, hogy egy ilyenben vigyék el esetleg a Mamit...

A legtermészetesebb volt, hogy a haldokló nagymamám mellé feküdtem az ágyra ennek az élménynek és beszélgetésnek a másnapján, és az utolsó leheletét pedig az arcom őrizte meg.

Az öcsém már csak a halála után érkezett, de hárman lányok Vele voltunk. Azt gondolom, hogy soha, senkinek sem szabadna egyedül meghalnia, nagyon ijesztő lehet amíg elveszti az eszméletét a haldokló, de már tudja mi történik vele, vagy legalábbis sejti. Amikor megkérdezte, hogy hol van a fia, miért nem jön már, amikor pedig megígérte Neki, hogy eljön Őt meglátogatni, én azt válaszoltam, hogy holnap eljön, ma már nem tud. Akkor is csak legyintett.

Az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy vége. Az utolsó lélegzetéig reménykedtem, hogy megfordul a kocka. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam segíteni a szenvedésén és a szörnyű fájdalmain. Amikor meghalt, nem akartam otthagyni, csak simogattam a fejét, odabújtam Hozzá. Úgy rángatott el a húgom az ágyról. Soha életemben nem éreztem ilyen intenzív fájdalmat, sem előtte, és azóta sem. Hangosan ordítottam az utcán, nem nagyon bírt megtartani a lábam.

Aztán haza kellett mennem, egyedül, ezzel a mérhetetlen, addig elképzelhetetlen, mélységes fájdalommal. Szerettem volna nem lenni. Soha nem gyászoltam még, meghalni meg főleg nem láttam soha senkit, nemhogy szerettemet. Visszamentem a színházhoz, ahol még 10 perc volt a szünetig. Évezredeknek tűnt az a 10 perc, amíg kijött a Barbi, és elmondhattam neki.

Két nappal később esett le igazán mit is láttam és mi történt. Amikor felfogtam, akkor zuhantam össze teljesen. Talán szerencsés volt, hogy épp kezdődött a vizsgaidőszak, koncentrálni kellett.

Magamat hibáztattam, hogy miért nem mentem oda Hozzá már órákkal előbb. Akkor nem csak másfél órám lett volna Vele... és talán segíthettem is volna valamit. Ez az önvád nagyon sokáig mardosott, még hónapokig (és néha még a mai napig előjön bennem). Hibáztattam magam, hogy nem szerettem eléggé, hogy nem törődtem Vele, nem vigyáztam Rá... Persze mindenki meghal egyszer, és az Ő ideje akkor jött el, ma már tudom, de akkor nem tudtam racionálisan gondolkodni, csak azt a rettenetes fájdalmat éreztem, még nagyon sokáig. Szétesett az addigi, biztonságos világom, amiben csak távolról szerepelt a halál, ami csak mások környezetében történhet meg. Megszűntem unoka lenni, ami megint csak furcsa volt azon túl, hogy sokáig tartott, amíg felfogtam, hogy nincs már.

Eszembe jutottak a gyerekkori emlékek, mi nagyon szoros kapcsolatban voltunk. Kétéves koromig Ő nevelt amíg a szüleim dolgoztak, aztán minden iskolai szünetben heteket-hónapokat töltöttem Nála, és az Ő ágyában aludtam, Vele. Ő nevezett el Ilának, amit először nagyon utáltam, aztán megszerettem pár éve. Mindig kiballagott az utca végébe, amikor elkészült az ebéd, és elkiabálta magát, amitől én meg mindig tök rosszul voltam:
- Ilaaaaa! Kész az ebééééééd! Gyere hamar!
Nagyon szerettük egymást.

Voltak később, már a felnőtt éveim alatt időszakok, amikor nehezen találtuk meg a hangot egymással, főleg a legutolsó években, amikor már nagyon magába zárkózott, és senkiben sem bízott meg, de mindenki tudta, hogy én vagyok a kedvenc. Azt gondoltam, hogy a nagybátyám után szigorúan, de Anyukám pár nappal Mami halála után mesélte, hogy a halotti bizonyítványhoz kellett a Mami személyi igazolványa, amiben csak egyetlen fotót tartott, az enyémet. Akkor is ordítottam, amikor ezt meghallottam.

Hét hónapig nem voltam képes a lakásába menni, pedig ott lakik az Anyukám. Nem csak a lakásba nem tudtam elmenni, de a környékre sem, több kilométeres körzetben. Nagy ívben elkerültem Újpestet. Egyszer Barbival Újpest közelébe kerültünk kocsival, rám tört a sírás és a remegés. December 23-án mentem a lakásba először, de akkor is fél órát zokogtam remegve, mert láttam Őt ott ülni az ágyon, ahogy régen. Most már oda tudok menni, de még mindig hiányzik, időnként nagyon. Mint most is...

A Zsenik egyike :-)

Victor Borge a neve, és eredetileg dán nemzetiségű volt. Aztán valamiért Amerikába ment, mint Bartók. Nem gondolnám, hogy ugyanazon okból kifolyólag... :-)

Na de mindegy, a zseni az zseni, bárhol lészen is.

Bárcsak feleannyira tudnék improvizálni, mint ő tudott... Nem vagyok telhetetlen, nem kellene a Monti-csárdást, a Süss fel nap is elég lenne valami hasonló stílusban... :-))))







Itt van egy másik kedvencem tőle, Mozart/Salieri opera interpretáció:

Ez is, az is

Elkezdtem spanyolul tanulni. Most látom csak, hogy mennyire nem megy úgy, ha az ember nem foglalkozik a nyelvvel minden nap, márpedig arra nincs most idő... és ugyanígy látom, mennyire reménytelen a helyzet a tanítványaim részéről is, ha így állnak időileg. Én már nem hitetem el magammal, hogy így is lehet gyorsan és hatékonyan haladni, ők még igen, és nem hisznek nekem, hogy tényleg nem, mert megpróbálják bemagyarázni nekem :-).

Van egy olyan weboldal, hogy www. livemocha.com , ahol mindenféle nyelvet lehet tanulni. Vannak nyelvleckék, 1 lecke kb egy óra elfoglaltság. A végén lehet írni és hangosan olvasni is szövegeket, amiket anyanyelvűek kijavítanak annak fejében, hogy én is kijavítom mások munkáit. Amolyan cserekereskedelem. Még csak egyszer volt egy teljes órám (illetve akkor sem lett volna, mert hajnali fél egykor fejeztem be a leckét), kb két héttel ezelőtt... Hát, több időt kell találnom, az már tisztán látszik, ha tényleg haladni akarok. Minden esetre arra a 19 szóra még mindig emlékszem, amit azon alkalommal tanultam meg :-))). Izgalmas.

***

Érdekes előadásokat hallgattam ma takarítás közben. Az egyik teológiai egyetem előadásait le lehet tölteni, így a felvételi előtt nem is árt, ha kicsit már járatos leszek ezekben a dolgokban, és nem csak a katolikus egyház katekizmusát bújom meg a vallástörténeti kislexikont, hanem szaftosabb dolgokkal is tisztában leszek már :-))).

Szóval többek között a hitről hallgattam ma egy előadást. Ez testhez álló kérdés mostanában nekem, mert azt érzem, hogy iszonyú kicsi a hitem, és hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Persze abba most nem megyek bele, hogy csomó minden nem az emberen múlik hanem Isten kegyelmén, de azért nagyon vágyom már arra, hogy mélyüljön a hitem, és a már meglévő nagyon szoros kapcsolat mellé Istennel egy szilárd és biztonságos hit és bizalom is társuljon.

Ma azt tanultam meg, hogy a hitnek vannak elemei és fokozatai:

1. Értelmi meggyőződés - ennek különösen örülök, mert már egy ideje érzem, hogy a hit és a szeretet is döntések és nem érzelmek, saját elménken és gondolkodásunkon is múlnak.

2. Személyes bizalom Istenben:
- abszolút bizalom mindenható teremtő hatalmában
- abszolút bizalom erkölcsi lényében, hogy Ő szeretet és igazság
=> a kettő együtt abszolút bizalmat jelent Isten ígéreteiben.

3. Alázat Istennel szemben, nem saját magában bízik az ember többé, hanem Istenben.

4. Cselekvő mozzanat - a bizalom mindig cselekedetekben realizálódik
- nem aggodalmaskodik az ember
- nem fél
- mindent feltesz Istenre.
(Egy történetet mesélt el az előadó: a magasban egy kötéltáncos két ház között épségben átsétál egy kötélen, majd megérkezés után bejelenti, hogy vissza is sétál, úgy, hogy egy talicskát is maga előtt tol majd. A földön két ember beszélget:
- Te elhiszed, hogy át tudja tolni a talicskát?
- Igen.
- Akkor ülj bele a talicskába.
A teljes bizalom Istenben amikor az ember beleül a talicskába.)

5. A hála és a dicsőség teljesen és mindenkor Istené.

***

Elengedtem a fájó kapcsolatokat, mindegyiket, egytől egyig. Nem volt könnyű, de megtörtént, és nagyon jól van így. Mekkora szabadság! :-)
Vannak, akik ki is kerültek a közelemből, és már nem fáj ez, de olyan is van, aki most közelebb lépett, ennek viszont nagyon örülök.

Nagy erejük van a döntéseknek, a kimondott szónak. Meghoztam néhány nagyon fontos döntést nagyon fontos kérdésekben, és akkor is azokhoz tartom magam, amikor fájdalmas. A fájdalom teljesen természetes, de nem változtat semmin.

Tegnap véletlenül láttam meg, hogy az egyik tévészemélyiség kedvese öngyilkos lett pont Nagypénteken. Megnéztem egy riportot vele, ahol nagyon emberien, smink nélkül és teljesen összetörve beszélt az érzéseiről. Nagyon csodálkoztam, hogy egy héttel a tragédia után már arra buzdítja a műsorvezető, hogy engedje el a halottat, és nem arra, hogy vegye természetesnek a gyászt, merüljön el benne a legmélyéig, mert az a természetes és normális. Elmondta az asszony, ami teljesen természetes, hogy nem kap levegőt, hogy meg akar halni, hogy nem érti mi történik vele és hogy nem önmaga, hogy nem akarja érezni ezt a mérhetetlen fájdalmat. Őszintén remélem, hogy pszichológushoz fordul ez a hölgy, aki majd keresztülvezeti a gyász természetes és szükséges állomásain, a haragon, önvádon és a többin. Persze mindenki más, ismerek olyat, aki egyetlen percig sem gyászolta az anyukáját, és nem azért, mert nem szerette, hanem mert egyrészt olyan erős az istenhite, hogy abba belesimul a történet, másrészt pedig érzi, hogy itt van az anyukája, ha pedig itt van, nincs miért gyászolni. Nekem 7 hónap kellett, amíg a nagymamámat elgyászoltam, és van akinek több idő kell, hogy még közelebbi szerettét elgyászolja. Amit én lényegesnek érzek, hogy meg kell engedni a gyász érzését, és nem szabad észérvekkel elnyomni, nem szabad kizárólag csak azt magyarázni egy gyászolónak, hogy el kell engednie a halottat (ami igaz, de!), nem kellene sírnia már - addig kell sírnia, amíg természetesen jön. Ha évekig, akkor évekig. Egyszer elfogynak a könnyek, begyógyul a seb. Lassú folyamat, néha sok időt vesz igénybe. Meg kell adni az idejét, és nincs két egyforma eset.

Ilyenkor mindig eszembe jut a Prédikátor könyvének 3. fejezete, gyönyörű rész:

Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek
Úgy elküldeném ennek az asszonynak ezt...

A blog

Már többször is elgondolkodtam a blogon. Nagyon rég nem írok mély dolgokról. Nem véletlenül.

Sok változást hozott a belső életem, az egyik hozama az, hogy nem nyílok már meg és nem osztom meg a lelkem mélyében zajló érzéseket, eseményeket. A felszínről meg minek beszélni? Az egyáltalán nem érdekes. Engem pl biztos nem érdekelne, hogy valakinek lejárt a személyije, ahogy a sajátom sem érdekel. Visszaolvastam az előző bejegyzést, és most döbbentem rá, hogy tök felesleges ez a blog. Rengetegszer történik olyan dolog, amiről szívesen írnék, de aztán mindig rájövök, hogy annyira személyes a felhangja, hogy azt meg már megőrzöm.

Olyan dolgok, mint hogy kész lett a szakdolgozatom ma, holnap nyomtatjuk, kedden leadom - ez nagy öröm nekem, de nem érdekes.

Vagy az, hogy befejeződött a pszichodráma két és fél év után 3 hete vasárnap... Ez pusztán egy érdekes üresség érzés bennem, de nem fontos annyira, hogy mások pont ezt akarják olvasni. Nem gondolnám, hogy az izgalmas olvasmány lenne, hogy nyelvvizsgázni készülök (még csak gondolatban és lelkiekben) oroszból, meg akarok rövid időn belül tanulni spanyolul, és felvételizem a teológiára nyáron, ezek sem mellbevágó témák.

Az, hogy folyamatosan mélységeket élek meg a lelkemben és egyre mélyül a kapcsolatom Istennel - talán ez érdekesebb lenne, de ez meg már nem az a téma, amiről írnék, mert senki nem ír arról, hogy a férjével vagy a legközelebbi családtagjával mikről beszélgetett napi szinten. Isten pedig ilyen nekem. A legközelebbi.

Arról is írhatnék - és akkor most írok is -, hogy mennyire hiányoznak bizonyos emberek és bizonyos kapcsolatok, mennyire nehéz elfogadni, hogy nem előre haladnak, hanem halódnak, és milyen nehéz elengedni őket. Most van egy pár ilyen. Elkezdtem kivonni az energiáimat a számomra egyoldalúként megélt kapcsolatokból - és nem működnek. Ezt már megtapasztaltam párszor régebben is (főleg a párkapcsolataimban, de barátságoknál is előfordult), hogy addig működtek bizonyos kapcsolataim, amíg én energiát fektettem beléjük és áldozatot hoztam értük, amikor meguntam és kivontam az energiákat, akkor meghaltak szép lassan. A mostani halódó kapcsolatot minden nap meggyászolom, de nem tudok semmit tenni érte. Iszonyatosan fáj...

Aztán arról is írnék néha, hogy milyen volt Bakonybélben, de erről sem tudok most írni, mert ez is egy olyan téma, ami nagyon személyessé lett, a magánéletemet pedig már tényleg nem szívesen teszem közszemlére. Nem is értem hogy tudtam megtenni 2 és fél évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a blogozást. Pedig biztos vannak benne olyan érdekes összefüggések, amikből tanul az ember, csak hát annak a rengeteg változásnak amit a hitbeli elmélyülés és a lelkigyakorlatok hoztak az is lett a vége, hogy zárkózottabb lettem, és már nem osztok meg semmit magammal kapcsolatban itt.

Teljesen spontán olyan lettem, aki másokat hallgat inkább, de saját magáról csak akkor mesél, ha kérdezik. Sok emberrel beszélgetek, és már a lelkigondozói hivatás előképeként felvettem azt a szokást, hogy visszalépek, és másokat hagyok beszélni. És kérdezek, mert azt vettem észre, hogy az emberek szeretnek mesélni magukról, főleg, ha valaki érdeklődéssel hallgatja őket. Márpedig engem mindenki érdekel. Nem szoktak visszakérdezni, de egyáltalán nem bánom, mert van, aki engem is meghallgasson. Már nincs az a kényszeres közölhetnékem, mint évekkel ezelőtt.

Kíváncsi vagyok, hogy változik-e majd ez a helyzet, és megint lesz-e olyan téma, amiről azt gondolom, hogy érdekes lenne megírni, mert hogy én is szívesen olvasnám... Most csak a személyesség van és a hit, de az előzőről nem akarok írni, a másikról meg nem vagyok biztos abban, hogy másokat érdekelne annyira, hogy belemélyedjek.

Ma kellett megtudnom

... de még jó, hogy belenéztem, különben rosszul jártam volna.

Januárban lejárt a személyim. Valamiért belenéztem, mielőtt elindultam szavazni. Akkor döbbentem rá, hogy ezzel nem szavazhatnék. Szerencse, hogy időben meglestem a dolgot, mert akkor picit mérges lettem volna, ha egy órát buszozok azért, hogy letehessem a voksomat a nyerő csapat mellett :-) (sajnos tisztán látszik, hogy nem ők lesznek a nyerők, mert igen kevesek a politika tengerében, no de sebaj!), a titkos, függönyözött szeráj kapujában meg aztán szépen hazaküldenek, hogy érvényes igazolvánnyal a tarsolyomban térjek vissza, különben nem ikszelgethetek kedvemre :-). Elvittem az útlevelemet, amin nagyot néztek a voksfelügyelők :-))).

Fárasztó belegondolni is, hogy akkor ezt most el kell majd intézni, és az aaaaaaannyi, de aaaaaaannyi időt igénybe vesz...

A moábita Ruth története

Ruth könyve az Ószövetségben található. Szerzője ismeretlen. Szorosan kapcsolódik a Bírák könyvéhez, hiszen az események a bírák idejében játszódtak le. A zsidók öt könyvet "Megilot"-nak neveznek, és különböző ünnepeken felolvassák őket, hogy felidézzék a múlt eseményeit. Ruth könyvét pünkösdkor olvassák fel.

Az éhínség miatt a betlehemi Elimélek családjával együtt - feleségével, Naomival és két fiával - Móáb földjére költözött. A fiúk ott nőttek fel, ott házasodtak meg. Majd meghalt az apa, és nemsokára a két fia is. Naomi egyedül maradt a két menyével. Mikor meghallotta, hogy megszűnt az ínség a szülőföldjén, elhatározta, hogy hazatér. A két menye - Ruth és Orpa - is elindult vele. Betlehemig azonban csak Ruth tartott ki, aki nem volt hajlandó visszafordulni, bármennyire is unszolta az anyósa. A fiatalasszony szavai, amelyeket Naominak mondott, nagyon ismertek. Az őszinte ragaszkodás és hűség kifejezői: "Ahová te mégy, odamegyek; ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem! Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!" (Ruth 1, 16-17)

Árpaaratás kezdetén érkeztek Betlehembe. Ruth elment a szántóföldre kalászt szedegetni az aratók után. Éppen az Elimélek nemzetségéből származó Boáz szántóföldjén gyűjtögetett. Magatartásával - szorgalmával és szerénységével - felhívta magára a gazda figyelmét. Boáz megválthatta elhalt rokona örökségét, s ezzel a joggal feleségül vehette az özvegyen maradt Ruthot is, ha egy nála még közelebbi rokon nem teszi ezt. A kor szokása szerint a városkapuban, ahol az ügyeket rendezték, Boáz megkérdezte a még közelebbi rokont, él-e ezzel a jogával. Mivel az nem vállalta ezt a rokoni kötelezettséget, Boáz feleségül vette a móábita Ruthot. Ruthnak később fia született: Óbéd. Ő lett az apja Isainak, Dávid király apjának.

Érdemes elolvasni Ruth könyvének (ami az Ószövetség egyik legrövidebb könyve) mind a négy fejezetét, nem vesz negyed óránál több időt igénybe.

Ruth története és személyisége sok évvel ezelőtt megragadott már, amikor még Londonban az Exmoor Singers énekegyüttessel énekeltem egy brit komponista, Paul Ayres művét Ruth címmel. Aztán amióta kérdés a szerzetesség, ahol az ember új nevet választ, mindig is tudtam, hogy mi lenne az új nevem.

Íme Ayres kórusműve az Exmoor Singers előadásában:

http://www.exmoorsingers.org/recordings/EXS-Ayres-Ruth.mp3


A bérmálkozásra is új nevet kellett választani... :-)))))

Húsvétra

Ezt találtam. A hátamon folyamatosan futkos tőle a hideg. Ezen kívül nem nagyon tudok mit hozzáfűzni...

Henryk Gorecki

Symphony No. 3 "Sorrowful Songs"

Lento e Largo

Facebook

Azt szeretem benne a legjobban, hogy látom, hogy a sok értelmes barátom mivel foglalkozik. Az iwiw-en nem emlékszem, hogy lett volna ilyen. Az egyik angol anyanyelvű kollégám például számítástechnikusként kezdte a pályafutását, most angolt tanít a nyelvisinkben, de bariton énekesnek készül. És feltett a Facebookra YouTube-os videókat Bryn Terfeltől, aki szerintem a ma élő énekesek közül az egyik legjobb hangú, humorú és legragyogóbb tehetségű művész. És annyira megörültem, hogy azonvást a rajongójává váltam Brynnek, valamint megkerestem több felvételt, amiből az egyik kedvencem a Don Giovanni zárójelenete, ahol ő énekli Don Giovanni szerepét:





Egyszerűen zseniális színész!

De kár

..., hogy nem vittem magammal fényképezőgépet vasárnap Bakonybélbe! Olyat láttam, amit még sose azelőtt. Az arborétum hóvirág-szőnyeggé vált. Amerre a szem ellátott, minden négyzet centiméteren hóvirágok nyíltak. Több millió... Felüdülés volt az arborétumban sétálni.

Kifelejtettem...

... a legutolsó bejegyzésből egy "aprócska" mozzanatot, amit most pótolok. Ezt írtam:

"Hagytam, és végül amikor már csend lett a lelkemben teljesen váratlanul egyik reggel, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is történt, mi volt az ok, jogos volt-e vagy sem, mi a megoldás."

Annyi tartozik ehhez, hogy nem egyedül csináltam ezt végig, hanem Istennel kézen fogva, folyamatos kontaktusban Vele, és folyamatosan elmondva Neki, hogy mit érzek. Aztán a megoldásokat sem egyedül keresgélem már egy ideje, hanem megkérdezem, és Ő megmondja. Ezt még fontosnak tartottam elmondani.

***

Ma is láttam a metróban a plakátot :-))). Megint örömködtem rajta, megint mosolyogva. és megint jó volt felidézni azokat a pillanatokat. Azt hiszem ezt nem lehet megunni.

***

Ma megálltam egy kicsit, és elgondolkodtam, hogy mennyi szabadidővel rendelkezem, aztán rájöttem, hogy amilyen terveim vannak, az elkövetkezendő 40 évben nem nagyon lesz szabadidőm :-))).

Most ugye írom a szakdolgozatot, amit csak hétvégenként tudok megejteni, mert hétköznap nincs időm. Igaz, hogy április közepe a határidő, de a mostani az utolsó olyan hétvége, amikor van időm, mert jövő hétvégétől kezdve egészen április közepéig (meg utána is) folyamatos elfoglaltságok vannak. Szóval kb egy hónapja írom a szakdolgozatot, és úgy terveztem, hogy ezen a hétvégén be is fejezem.

Utána rögtön nekiállhatok az államvizsga tételek kidolgozásának, és a felvételire való készülődésnek. Teológus szakra jelentkezem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, ami után majd a SOTE lelkigondozói szakát is szeretném elvégezni, ami kétéves képzés. Tehát ez még 6 év tanulás. Közben szeptemberben indul a pszichodráma asszisztensi képzés, ami másfél év lesz, és szeretnék nyelvvizsgázni oroszból, megtanulni a dánt rendesen, és megtanulni spanyolul. (A Sapientián tanulunk majd latint, és még talán más nyelveket is, aminek nagyon örülök, mert imááááádom a nyelveket! :-)

Szóval ha jól látom már a nyugdíjas kornál tartok a tervekben... Arra jöttem rá, hogy nem tudnék punnyadni, egyszerűen ennyi energia van bennem, és azt hiszem ez mindig is így volt.

Erről jut eszembe... Húsvét éjjel fogok bérmálkozni Bakonybélben. A családon kívül (aki valószínűleg nem jön el, mert messze van és éjjel lesz, szállás pedig nincs, ami azt jelenti, hogy vissza kell autózni Pestre), meghívtam természetesen az imakört, akik mind egy szálig eljönnek, valamint Györgyit, aki szintén ott lesz. A Húsvét éjjeli feltámadási mise eleve ütős dolog, kevés gyönyörűbb dolgot láttam ebben a műfajban, de a bérmálkozással együtt, amit azokkal ünnepelhetek, akikkel kölcsönösen szeretjük egymást, még sokkal szebb lesz. Az külön öröm, hogy Györgyi eljön :-)).

Aztán áprilisban pár napra Prágába megyünk a csapattal. Nagyon rég tervezek már egy prágai látogatást, még sosem jártam ott.

Oan jó dógok ezek :-)))

Ajándékok

Ebben a hónapban van a pszichodráma utolsó alkalma. Két és fél év volt, nagyon hamar elment, de hogy mennyi minden történt ez alatt az idő alatt... Nem nosztalgikus még a feeling, bár néha furcsa belegondolni, hogy nem fogok többé találkozni emberekkel, akikkel olyan mély és néha magam előtt is meredek érzéseket megosztottam magamból, amiket soha, senkivel eddig nem, és biztosan nem is fogok a hátralévő "civil" életemben. Szeptemberben indul egy asszisztens képző, amire benevezek, de az is "szakmai" közeg lesz hogy úgy mondjam, nem hétköznapi.

Már a múltkori nap után elgondolkodtam, hogy mi is az a legnagyobb ajándék, amit magammal viszek egy életre ebből a két és fél évből. Volt fél év tavaly, amikor kínkeserves volt a járás, nagyon utáltam, és minden amellett szólt, hogy kiszálljak. Mégis maradtam, magam sem értem miért. Azt biztosan tudtam, hogy nem fogok már játszani, és nem láttam be, hogy mire jó az egész drámásdi. Nagyon örülök, hogy maradtam, mert megtanultam életem egyik legfontosabb készségét, és ez az, amit a legnagyobb ajándéknak érzek.

Megtanultam megengedni az érzelmeimet. Jókat, rosszakat egyaránt. Sőt, ennél is tovább lépve, megtanultam különbséget tenni az érzések és a gondolatok között, illetve megtapasztalni, amikor az érzések közé gondolatok keverednek, amik aztán elterelik az érzés megélését az agyalás irányába. Ez roppant egyszerűnek tűnik, de borzasztó nagy csapda, mert mi, emberek, csak a kellemes érzéseket szeretjük érezni, (sőt! Sokan még azon is elgondolkodunk, hogy megérdemeljük-e őket egyáltalán, és akkor bűntudattal inkább szorongani kezdünk, mert abból nem lehet nagy baj :-), a fájdalmasakat pedig megpróbáljuk agyalással elterelni. Megtanultam megállítani a gondolataimat, hogy ne álljanak az érzések útjába.

Nem szeretjük megengedni a fájdalmas érzéseket. Megpróbáljuk először elhessegetni vagy elterelni őket valami tevékenységgel vagy egy (akármilyen szar) párkapcsolattal, ami azért szükséges, hogy legyen kihez odabújni vagy legyen valaki, aki megnyugtat bennünket, ha rosszul érezzük magunkat, illetve eltereli az alaphiányról a figyelmünket (naaaagy szívás táptalaja, mert nem akarjuk belátni, hogy szar, és hogy csak szükségből van és nem igaziból... :-)). Aztán ha nem megy az elterelő hadművelet, akkor gyorsan megmagyarázzuk, hogy miért is nem kéne éreznünk a rossz érzéseket, hiszen az élet szép, nincs semmi baj, minden jó, van hol laknunk, van kihez szólnunk, van mit ennünk, mennyivel rosszabb helyzetben vannak mások nálunk, stb, stb, blabla.

Vagy miért nem kellene szeretnünk valakit, aki nem érdemli meg, hiszen ezt vagy azt tette velünk, és mekkora hülyeség, hogy minden szemétségek ellenére mégis szeretjük, hiszen egy értelmes ember már rég túllépne és belátná az eszével, hogy túl kell lépni, hiszen nem érdemli meg a szeretetünket, hiszen nagyon kiszúrt velünk... stb, stb, blabla.

Nnnnnna. Hát azért én borzasztóan hálás vagyok a drámának (sok más dolog mellett), hogy megtanított különbséget tenni az érzelmek és a gondolatok között, és (legfontosabb!) hogy megtanította azt, hogy először kötelező megélni a legfájdalmasabb érzelmet is, legyen az szeretet valaki felé, aki nem érdemli meg, vagy gyász vagy harag, düh, gyűlölet, MINDEN!!!!! Minden. Aztán ha megengedtük, hogy létezzenek, és megtegyék a hatásukat, kijöjjenek a túlnyomás miatt kinyílt szelepen, utána, (és csakis utána!) már lehet gondolkodni és összefüggéseket keresni. Persze ez nem azt jelenti, hogy odamegyek és fejbe verem azt, akivel bajom van, hanem egyszerűen tudatosítom, hogy mit érzek, az érzelmeim létezését, és bármennyire is jókislány vagy jókisfiú akarok lenni, vannak néha romboló érzelmeim, amik lehet, hogy önzésből fakadnak, vagy a saját hülyeségemből, DE VANNAK!!!

És azt, hogy vannak, tudomásul kell vennem, és ki kell élnem. Van aki sír, van aki futni megy vagy táncol amíg bírja a lába, tök mindegy. Nem lehet gondolkodni az érzések helyén. Akkor lehet elkezdeni gondolkodni csak, amikor már elmúltak az érzések. Mert az érzelmek természetesek, mindenféle magyarázat nélkül vannak. Jönnek-mennek, fájnak, felemelnek, és tanítanak.

Régen olyan voltam (és néha még most is rajtakapom magam, ha már szeretnék kicsit fellélegezni a fájdalmak tanításából), hogy ahogy jött a gyomorgörcs, rögtön hárítani próbáltam, hogy ne érezzem. Ha sikerült is megszabadulnom tőle egy időre, sokkal durvábban jött elő később. A második játék alkalmával (ami májusban lesz két éve, tehát nem most volt...) tanultam meg, hogy nincs semmi baj az érzésekkel. Akkor döbbentem rá, hogy van egy csapóajtó a fejem meg a szívem között, amit azonnal bezárok, amint fájdalmas érzések jönnének, és elkezdem megmagyarázni magamnak, hogy mi miért történik, hogy minek van létjogosultsága minek pedig nincs, és főleg, hogy nem akarok fájdalmat érezni. Erre Saci, az egyik drámavezető hívta fel a figyelmemet. Azután elkezdtem tudatosan figyelni erre. Nagyon hosszú időt vett igénybe, mondjuk volt lehetőségem figyelgetni :-)))). Mostanra jutottam el oda, hogy megállok és megengedem a fájdalmat, amikor jön, úgy, hogy közben zavartalanul végzem a dolgom és élem a külső életem, mert nem zavar bele a belső életem. Teljesen különválik a kettő (nem, nem ezt hívják skizofrénnek). Egész egyszerűen ha érzelmek jönnek, akkor érzek, amikor meg cselekedni kell vagy analizálni, összefüggéseket keresni, akkor meg gondolkodom és hatékony megoldásokat keresek. De sosem együtt a kettőt.

Volt két iszonyat brutál hetem az elmúlt időszakban. Már rég nem voltam ennyire rosszul lelkileg, de csak akkor vettem komolyan fontolóra, hogy elfojtom a szenvedést, amikor már a külvilág is észre vette rajtam, hogy nem vagyok ugyanaz. Ez az elmúlt másfél évben nem volt jellemző, voltam nagyon rosszul, de sosem látszódott kívül. Ez most két hétig tartott, soha nem hittem, hogy vége lesz, de mentem az árral, nyitva hagytam a csapóajtót, és sokszor azt éreztem, hogy megfulladok, mert összenyomorítja a szívemet. Hagytam, és végül amikor már csend lett a lelkemben teljesen váratlanul egyik reggel, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is történt, mi volt az ok, jogos volt-e vagy sem, mi a megoldás. De nem előbb. Addig, amíg fájt, addig nem engedtem meg magamnak a gondolkodást, mert az eltereli a figyelmet az érzésről, és teljesen más síkra, a gondolkodás síkjára tereli. A kettő pedig nem ugyanaz, mert az egyik a fejben megy, a másik a szívben, és ez a kettő totál különböző, nem tudnak egyszerre működni. Az ember vagy gondolkodik, vagy érez. (Tudom, most van aki azt gondolja, hogy tévedés, mert lehet egyszerre gondolkodni és érezni, de ha jobban belegondolsz, azt már agyalásnak hívjuk, amikor átgondoljuk, hogy mit is kéne éreznünk, meg miért érzünk valamit. És akkor már a fejünkben vagyunk, nem a szívünkben :-).)

Egyszer Petra nevű, evangélikus lelkész barátném mondta a nagymamám halála után, hogy addig kell sírni, amíg el nem fogynak a könnyek, mert egyszer már nem lesz több könny. Nem szabad határt szabni a természetesen, maguktól jövő könnyeknek, mint ahogy egy gyermeknek is a maga idejében kell megszületnie, és nem akkor, amikor mi úgy gondoljuk (nem véletlen a párhuzam...). Hát így van ez az érzelmekkel is. Addig kell érezni és ki is mondani őket (és nem cselekedni a nyomukban), amíg vannak. Nem szabad ezt összetéveszteni a szenvelgéssel, önsajnálattal, hisztivel, stb. Azoknak mind gondolati háttere van, sosem tisztán érzelmek, mindig keverednek valami magyarázattal. Amikor az ember tisztán egy érzelmével lép kontaktusba, az nagyon tiszta és mélyről jövő érzés, és sokkal, de sokkal intenzívebben fáj, mint amikor gondolattal keveredik, mert nincs ami tompítsa. Na ezért nem akarjuk érezni, mert iszonyúan intenzív tud lenni. Ez persze az örömre is vonatkozik.

Ma a metrón láttam egy plakátot, amit szokásommal ellentétben el is olvastam. A Class-sorozat egyik darabja volt, kb 30 dolgot sorolt fel, ami jó érzést okoz. Egytől egyig végiggondoltam az összeset, és a lelkem mélyéig átéltem őket. Ilyenek voltak, hogy hallani a hóesést, még meleg kenyeret enni, mezítlábasan füvön séltálni, együtt kelni a nappal, frissen vágott fű illata, olyan tárgyra bukkanni, amit már rég elfelejtettünk, ajándékot csomagolni, percekig kacagni, összemosolyogni egy ismeretlennel a metrón, kézen fogva sétálni, hóvirágot kapni valakitől, a lemenő nap fénye este 8 körül, ilyesmik. Mosolyogva olvasgattam a listát többször is, vissza-visszatérve egy-egy a többinél is kellemesebb emlékhez, kiegészítve a saját örömforrásaimmal, és mindegyik érzelmet - az öröm legkülönfélébb változatait - totál átéltem, amit a különböző dolgok kihoztak belőlem. Olyan nagyon jó volt!

Együttes

Nem tudom megtagadni a képzettségemet.

Megalakult kb egy hónappal ezelőtt az Óbudai Együttes, ami a Kamarakórus tagjaiból áll főleg, de néhány régi tag is visszajött, hogy csatlakozzon. Tegnap volt az első koncertünk, ami nagyon szépre sikeredett. Itt picit más a rendszer mint a Kamarakórusban, mert egyfelől jóval nehezebb daraboknak nézünk elébe, másrészt a munka betanulási része főleg otthon történik, nincsenek szólampróbák. Ez egy amolyan "profi" kórus szerű próbálkozás. Hihetetlenül izgalmas, mert lehet komolyabban zenélni, és nagyobb a felelősség, mert a darabok kifejezetten nehezek is tudnak lenni, és nem nyolcan vagyunk egy szólamban, ahol majd a többiek elviszik a balhét, meg megoldják a kérdést. Tegnap pl megkaptunk két kottát, amit önállóan kell betanulnunk, az egyik ez:

Knut Nystedt: O Crux




Jó, mi? :-)))) Kottaolvasásilag nem nehéz, csak a disszonanciák és a tiszta intonáció miatt kihívás. A másik, Hindemith Miséje már kifejezetten nehéz kategória, mind hangilag - iszonyú magas -, mind intonáció szempontjából.

Ez nem a mise, de ez sem könnyű, és ennél még sokkal nehezebb a mise (ez Hindemith 6 Chansonja, már énekeltük az Óbudaival régen):




***

Más: átköltözött a Katedra az Anker közbe, ahol a szombati óráim egy olyan teremben vannak, ahol a hatalmas ablakok egy házra néznek szemben. Tegnap megjelent egy lány az egyik erkélyen kisbugyiban, mire az összes tanítványom elkezdett röhögni (azt persze nem tudom hogy vették egyáltalán észre, amikor én vagyok egyedül szemben az ablakkal... khm...), de a legviccesebb az volt, amikor megjelent kb 10 perccel később egy teljesen meztelen férfi az ablakban... Annyi volt az órámnak. :-D