Évekkel ezelőtt volt a kedvencem, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek meg csak még egy részt, meg még egyet, aztán azt vettem észre, hogy már kora reggel van. Most is nagy kedvenc, a két sorozat egyike, amelyiket egyáltalán megnézem. (A másik a Friends.) Sok év után most végignéztem az összes részét, többször is. Nem vagyok tucctuccos fajta, de ez jó zene szerintem. Nem beszélve a képekről. Jó kis összeállítás. :-)
Még valami eszembe jutott. Már másodszor került elő az elmúlt napokban a változás gondolata. Azt gondolom, hogy minden a világon folyamatosan változik, mert semmi nem stagnál az életben, bármennyire is szeretnénk. Ha nincs input, akkor hanyatlás a változás iránya. Hm, nem éppen pozitív. Nem lehet megmászni a Himaláját strandpapucsban és szapora légzés nélkül. A spirituális, de egyáltalán, minden fejlődés olyan, mint a hegymászás. Erőt kell belefeccölni, másképp nem történik "semmi". Illetve hát... semmi = lassú szálldigálás lefelé. Szóval nem lehet várni arra, hogy valami történik magától, mert csak akkor történik VALAMI, ha munka van benne. Csak akkor. "Magától" csak entrópia történik. Nem feltétlenül a fénysebességgel határos tempóban, de biztosan. Szép lassan.
Újra az ELTE diákja leszek, ez most már biztos. 84 pontom van, a ponthatárt pedig idén 70-nél húzták meg éppen ma.
És megyek Rómába, ez is biztos. Ma megvettem a jegyet, most olcsó szállást keresek, és Emma, aki művészettörténész, örömmel felajánlotta, hogy összeállít nekem egy személyre szabott, az igényeimnek, személyiségemnek és érdeklődési körömnek megfelelő útitervet az egy hétre. Azt hiszem rég vártam valamit ennyire. Teljesen felvillanyoz. Olyan rég voltam már ilyen igazi nyaraláson, amikor minden új, felfedezésre vár, plusz még egy régi álmom teljesül. Egy római látogatás is olyan régi álom, mint Athén volt.
Másfél évvel ezelőtt kb. ültünk az egyik tanártársammal a Diageo nevű cég aulájában. Mindketten arra vártunk, hogy megérkezzen a tanítványunk. Épp aznap állítottam spanyol nyelvűre a telefonomat, mondván, hogy megtettem az első lépést azért, hogy elkezdjek spanyolul tanulni. Nagy büszkén meséltem neki ezt, amikor kiderült, hogy spanyol tanár kollégám.
Múlt héten befejeződött a kedd-csütörtök esti csoportom, ma elkezdődött egy teljesen kezdő spanyol nyelvtanfolyam a Katedránál. Az ott tanító tanároknak fele áron lehet járni, isteni jelnek vettem ezt, mert hogy már 4 éve készülök beiratkozni, csak sosem indult olyankor, amikor nekem nem volt órám. A tanfolyam kezdete előtt fél órával beiratkoztam, és nagyon megörültem, hogy az a tanár fog tanítani, akivel a Diageoban beszélgettem másfél éve. Pedig vannak egy páran spanyolosok...
Elképesztő jó volt, több szempontból is. Egyrészt mint tanár rengeteget tanultam abból, hogy a diákjaim hogy érezhetik magukat, amikor egy kukkot sem értenek abból, amikor gyorsan és összefüggően hablatyolok nekik. Ugyanakkor azt is megtapasztaltam, hogy a tanár folyamatosan magyarázott spanyolul, és noha nem beszélem a nyelvet, mégis abszolút megértettem az átfogó értelmét annak, amit közölni akart. Eszembe sem jutott fordítani. Az mókás volt, hogy végig angolul beszéltem az órán, mert az volt a fejemben, hogy idegen nyelven kell megszólalni, és úgy meg csak angolul tudok, spanyolul semmiképp, és így, mivel a tanár sem akart magyarul beszélni, ő is angolul beszélt, amikor magyarázott. :-))))) Ezt roppant viccesnek találtam. Nagyon jó élmény volt, és nagyon sokat számít, hogy angolul ennyire jól tudok, mert sok a hasonlóság, nyelvtani terminusok terén is. Csak egy példa: ugyanúgy hívják a személyes névmást (personal pronoun), mint angolul, csak spanyolosan. Így azért sokkal könnyebb. Hasonló hangzók is vannak, ez is ismerőssé teszi a dolgot.
Megint azt érzem, hogy léptem egyet előre az álmaim megvalósítása terén. Most megyek házit csinálni. :-))))))
akkor az az, hogy maximum pontot kapok az ELTE angoltanári mesterszak szóbeli felvételijén... Hihetetlen. Az ELTE-n!
Ha be is kerülök, mert az egyéb pontjaimmal együtt elegendő lesz az összpontszámom (majd 21-én derül ki, akkor van a ponthúzás - tavaly 60 pont volt, nekem 77 van, csak nem lesz éktelenül sokkal magasabb tavaly óta...), akkor az egyik kedves katedrás kollégám lesz az egyik tanárom, ami elég vicces. Ami viszont kifejezetten nagyszerű, az az, hogy minden tanítási napon Géher István irodája mellett fogok elhaladni, aki nemcsak Shakespeare szakértő (tavaly a szakdolgozatom témája), hanem Flannery O'Connor munkáit is fordította - illetve ha szerencsém van, tanulmányokat is írt O'Connorral kapcsolatban (a TDK dolgozat anyaga). Már több, mint szép, egyszer-egyszer lehet, hogy majd be is tévedek az irodájába... Már tavaly a szakdolgozattal kapcsolatban is ajánlották a tanáraim, hogy keressem fel, akkor nem tettem. Most viszont meg fogom tenni, ha ott leszek, már eldöntöttem. Csak reménykedem abban, hogy tanítani is fog.
Na, ma minden megvolt, amiről két héttel ezelőtt írtam. Vége a kötelezettségeknek, írhatok a saját gyönyörűségemre (ezen a nyáron két történetet szeretnék megírni, és így emelni nyaranként a darabszámot), foglalkozhatok a TDK dolgozattal és Flannery O'Connorral, fordíthatom a kedvenc könyvemet, és végre van időm tanítani is. Jövő héttől kezdődnek az intenzív tanfolyamok.
A felvételiről viszont vicces élményeim vannak (főleg a mai kettőről...). Tegnap az ELTE-re mentem, ahol a többi jelentkezővel szemben, akik 12 perceket voltak benn, én 25 percet töltöttem el, igen vidám és jó hangulatban. Meglátjuk, hogy ez jó vagy sem.
Ma viszont úgy indult a nap, hogy a vonatozás után megérkeztem Szombathelyre, ahol a felvételi bizottság már kb ötször kérdezte, hogy hol vagyok. 8-kor kezdődött a vizsga, én a vonat miatt csak fél 10-re értem oda. Rögtön be is mentem, lobogtatva az egyetlen szál behívót. Megkérdezte a jegyző, hogy - Hát a diplomái és leckekönyvei hol vannak? - Otthon. - De el kellett volna hozni őket... Rajta volt a behívón... - amit én egyáltalán nem olvastam el, és ez volt a probléma forrása. Valahogy kimaradt. Sajnos nagyon jellemző... A jegyzőn kívül ott ült egy volt tanárom, ő ugye nem volt annyira gáz, mert ismer, de ott ült még két, erősen szocreál kinézetű, szigorú tekintetű matróna is a pedagógia tanszékről. Én pedig nem tétováztam sokat, jól bemutatkoztam, az ismeretlen hölgyek előtt igaz önmagamat megcsillantva (tényleg ilyen vagyok...), imígyen debütálva a javából: - Akkor ez szívás - mondtam én a felvételi bizottságnak. - Elég nagy - mondta a szigorúbb fizimiskájú. Elképesztő fáradtnak éreztem magam ezen a ponton. Utaztam 3 órát, hogy remekeljek a felvételin, és a saját hülyeségem miatt csak egy kirándulás lett belőle... - Hát... így jártam. - Nagyon okos. Nem tud valakit otthon felhívni, hogy szkenneljék be gyorsan, és küldjék át, majd pedig a könyvtárban kinyomtatja? - Nem nagyon... A végén eszembe jutott, hogy mindent gondosan (bak vagyok, kérem szépen!!!!) elküldtem egyszer emailben magamnak, beszkennelve az egész. Kinyomtattam a könyvtárban, de addigra már szétestem koncentrálásilag. A fénymásolatokkal diadalittasan bevonultam ismét, nagyon örültek, és megengedték, hogy felvételizzek, de csak úgy, hogy az elkövetkező két hétben ismét elutazom Szombathelyre, csak azért, hogy az eredetiket bemutassam. (A történet vége, hogy még a viszontagságok ellenére is egy híján maximum pontot kaptam a felvételin nyújtott teljesítményemre, úgyhogy nem befolyásolta őket negatívan a lehengerlő személyiségem. :-)
Ezzel az élménnyel szálltam újra vonatra délben, hogy a délután 2-kor esedékes felvételi vizsgán megjelenjek a Károli Református Egyetemen. A vonat menetrend szerint 4-kor ér be, de mindig késik. Ezt előre jeleztem, azt mondták megvárnak. Negyed 5 volt, és még mindig nem értünk a Délibe, kicsit aggódtam, és már meg kell mondanom becsületesen, hogy iszonyúan fáradt voltam. Felhívtam őket, hogy mi a szitu, azt mondták, hogy úgyis nagyon sokan vannak, tutira ott lesznek még 5 után is. Odaértem 40-re, és épp a legutolsó felvételiző volt bent. Rám azonban láthatóan nem számítottak, már elvitték a cuccaimat, kihúzták a nevemet, és lemondtak rólam. Amikor kijött egy hölgy, és szóltam neki, hogy még én is vagyok, akkor elballagott a cuccaimért, visszahívta a már időközben elszállingózó vizsgabizottságot, és gondolom, hogy mint egy nagy púp a hátukra, úgy hiányozván a velem való beszélgetés, behívtak. Néha közben az órát nézték, már nagyon mentek volna. Én meg azt éreztem, hogy nem engedhetem meg magamnak azt, hogy gondolkodási időt adjak magamnak egy-egy kérdésnél. Egy nyelvészeti kérdésre azt válaszoltam: - Ezt a kérdést passzolnám. Erre nevettek egyet, majd továbbpasszoltak az irodalmárnak, akivel a beszélgetés során viszont az derült ki, hogy ugyanazt az írót szeretjük, sőt, nem csak vele, hanem az egész irodalom tanszék Flannery O'Connorfan :-)))). Summa summarum, amikor visszahívtak, hogy megmondják a pontszámomat, azt mondták, hogy ugyan elpasszoltam egy kérdést, ők mégis majdnem maximum pontot adnak, mert az összbenyomásuk igen jó volt, és szeretnének ott látni engem szeptemberben.
Már csak az a kérdés, hogy az ELTE is így érez-e... Mert én meg leginkább ott szeretném látni magam szeptembertől. Még hogy egy felvételi (főleg 3!) nem kalandos... :-)))
Már írtam erről a tantárgyról a Sapin. Jövő héten zh-t írunk, ennek kapcsán előkerültek a diák, amikből tanulni kell. Az egyik széria legelső diáján Zorán dalának egy szövegrészlete áll, amiről eszembe jutott az az óra, amelyiken meghallgattuk a nótát. Emlékszem mennyire megérintett már akkor is, most pedig megkerestem a YouTube-on. Sajnos nem lehet beágyazni, úgyhogy csak linkelni tudom.
de egyik sem mutatja meg, hogy mi lakik mélyen a szívemben.
Tudom, a szívben nem lakik érzés, de valami ott mozdul meg, valahol mélyen a szívemben.
Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá, s annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el, mert egyszercsak ott állnék meztelen szívvel, azokkal szemben, kik álruhát öltöttek fel.
Mégis irigyen tisztelek költőt és festőt, ki helyettem mutatja meg, hogy mi lakik mélyen a szívemben.
Néha magam sem tudom, hogy dadogni könnyebb, vagy titkolni kényelmesebb, hogy mi lakik mélyen a szívemben.
Mert ha ki tudnám mondani, s szavam is van rá, nem egyszer szürkén és okosan hallgatom el, hiszen beszélni tanulva tanulunk csendet és azt is, hogy van, mikor hallgatni, hazudni kell.
Rövid kis hír, csak egy fotó, vagy semmi, már megszoktam, világok omlanak össze a Földön az égen és itt, valahol mélyen a szívemben.
Véleményt mondok pár megszokott szóval, de a hangszóró nem viszi át, hogy mi lakik mélyen a szívemben.
Úgy keringek tegnap este óta a lakásban, mint egy beszívott drogos. Hívő életem harmadik Húsvétját töltöttem Bakonybélben, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezt a mostani eufóriás alapállapotot lehet-e majd fokozni a jövőben. Elég nehéz magamhoz térni - nem is esne jól.
Megjártam az utat a lelkemben a csütörtöki lábmosástól a feltámadásig, elmélkedve virrasztottam a többiekkel, megérintett a halál komorsága és a sírban fekvő test, megdöbbentem, amikor elhallgattak a harangok és az orgona, ujjongtam, amikor aztán újra megszólaltak, felcsendült a "dicsőség" csengőkkel, és elhallgattak a kereplők. Énekeltem Jeremiás-lamentációt péntek reggel, és minden este duettet Izsákkal a szertartásokon, felolvastam szombat éjjel, és most, újra és újra visszahallgatva az énekeket, egyfajta transzba ejtett az egyik. Belinkelem, mert a Mária rádió élőben közvetítette az összes liturgiát (nemcsak az esti szertartásokat, hanem az összes imaórát is csütörtöktől vasárnap délig - gyakorlatilag beköltözött a monostorba a stáb arra a pár napra), de csak még kb egy hétig lesznek hallhatóak a felvételek a rádió portáljának archívumában, aztán eltűnnek onnan.
25 perc 35 másodpercnél van az ének, aminek ez a szövege (ott, amikor énekeltem nem is fogtam fel a szövegét, kizárólag az éneklésre koncentráltam, és csak most érkezett meg hozzám a jelentés, sokszori meghallgatás után):
Én népem, mit tettem én ellened? Vagy miben ártottam én néked? Felelj meg nékem!
Én teéretted megvesszőztettem elsőszülötteivel Egyiptomot - és te megvesszőztél és kiszolgáltattál engem; Én kivezettelek Egyiptomból a fáraót alámerítvén a Vörös-tengerbe - és te átadtál engem a főpapoknak.
Én népem ...
Én megnyitottam előtted a tengert - és te lándzsával megnyitottad oldalamat; Én előtted jártam a felhőoszlopban - és te Pilátus tanácsházába vezettél engem.
Én népem ...
Én mannával tápláltalak a pusztában téged - és te engem arcul vertél és megvesszőztél; Én téged forrásvízzel itattalak a sziklából - és te epével s ecettel itattál engem.
Én népem ...
Én teéretted megvertem a pogány királyokat - és te fejemet náddal verted; Én neked királyi pálcát adtam - és te töviskoronát adtál fejemre.
Én népem ...
Ezen a szövegen meditálok tegnap éjjel óta. Újra és újra meghallgatom, és egyre mélyebbre engedem a szöveget. Mostanában sokszor felteszem Istennek azt a kérdést, hogy ma is megmutatja-e Magát a halandó embernek olyan egyértelműen, ahogy Ábrahámnak, Mózesnek, Jákobnak és másoknak, akikkel szövetséget kötött megmutatta. Aztán végül eljött emberi testben, kinyilatkoztatva a maga teljességében Magát a kiválasztott népnek - aki nem ismerte föl, hanem kivégezte. Ma sem ismernénk föl, ma is kinyírnánk Őt. Én tutira megtagadnám, nem hinnék neki, miközben folyton azt kérem, hogy nyilatkoztassa ki magát a világban egyértelműen a jelenben is.
Teljességgel átjár ennek az éneknek a szövege. Én ezt tettem veled - és te viszonzásul meg ezt tetted (... de ezért nem neheztelek rád, ILYEN VAGY ÉS KÉSZ! Elfogadom, a gyermekem vagy így is, és ha te is elfogadsz, összefonódok veled, a legszorosabbra kötve a szövetséget). Már rég el kellett volna pusztítania az embert, amilyen megátalkodott fajzat az. És nem! Megmossa az áruló Júdás és a többször is betoji Péter lábát. Ismeri őket, tudja mit tesznek majd, és ennek ellenére teszi ezt. Ez a misztérium, ami most nem hagy nyugodni, mert szeretném megérezni. Megérteni úgysem fogom, meg sem próbálom. Inkább megérezni szeretném ennek a szeretetnek a lehetetlenségét, hogy annak ellenére, hogy az egyik kiteszi őt az életéből egy pillanat alatt (sőt! Mennyivel messzebbre is megy...), miközben előtte az vele járt, vele evett, bejárást nyert az intim szférájába, valószínűleg többször is elmondta, hogy mennyire szereti Őt, és Mesternek szólította; a másik meg annyira gyáva, hogy megtagadja őt többször is, és cikis helyzetben hátat fordít és elszalad. Hogyan tudja őket mégis szeretni, mintha mi sem történne majd? És nem arról van szó, hogy azért szereti őket, mert nem tudja mi fog történni, hanem épp annak ellenére... Megsemmisítő.
Szeretnék részese lenni ennek a szeretetnek, mérhetetlen vágy van bennem, hogy így tudjak szeretni. Ezt nem lehet izomból nyomni, ezt csak a kegyelem ajándékozhatja, türelemmel ki lehet várni - vagy meg lehet unni a várakozást, és izzadva próbálkozni, önerőből - ami ingoványos talaj.
Nehéz megfogalmazni mennyire megérint ez engem. A három nap alatt mindhárom szerzetes prédikált, mindegyik ütős volt. Anzelm szavai keveregnek az ének szövegével bennem. Anzelm péntek este, a sírba tétel előtti szertartáson beszélt arról a szeretetről, amivel a körülötte lévőket jól ismerő Jézus megengedte Júdásnak és Péternek is, hogy önmaga legyen, hogy elárulja és megtagadja őt. Anzelm azt kérdezte, hogy mi vajon tudjuk-e szeretni azokat az embereket, akik elárulnak és megtagadnak - eldobnak, megcsalnak, kihasználnak minket, zsarnokoskodni próbálnak felettünk - különböző módokon fájdalmat okoznak nekünk... Szomorúan ingattam a fejemet.
Aztán vasárnap Ábel prédikációja alatt elképzeltem azt, hogy meghal egy szerettem, és amikor kimegyek a temetőbe, hogy virágot vigyek a sírjára, azt látom, hogy a sír üresen tátong. Fizikailag éreztem a rettenetet és a pánikot, hogy akkor most hova tűnt a teste?! Mi lett vele?! Mit csináljak, kit kérdezzek, van-e megoldás, vagy örökre cipelhetem ezt a fájdalmat és bizonytalanságot az életem hátralévő részében? (Megpróbáltam nem "visszafelé" - vagyis a feltámadás happy endjének tudatában - végigélni a húsvéti ciklust, hanem lépésről-lépésre, az épp akkori történéseket követve csak.) Mert ezen a ponton még ugye nem tudtuk, hogy fel is támadt, csak azt, hogy üres a sír, és nincs sehol a test, az asszonyok meg szaladnak a tanítványokhoz, majd ők megoldják. Ábel arról beszélt, hogy a kő, amellyel eltorlaszolták a sír bejáratát, több tonnás volt, nem lehetett feltűnés nélkül csak úgy elgörgetni kisujjból, két őrrel az oldalában... vagyis nem hengeríthette el ember... Mindannyiunknak vannak sírboltjaink a lelkünk mélyén, amik nem ténylegesen halottat rejtenek, hanem rossz kapcsolatokat, neheztelést, haragot vagy fáradtságot, a taposómalom gyötrelmét vagy bármi olyan tartalmat, amit ugyan szeretnénk eltemetni, de az is jó lenne, ha kiürülne a sírbolt, a kő elhengeredne, és megkönnyebbülhetnénk, hogy eltűnt a tartalma. Ezeket a köveket sem tudjuk mi elhengeríteni, egyedül Ő... Izsák pedig arról beszélt szombat éjjel, hogy egyet tehetünk: megengedhetjük Istennek, hogy a vállunkra tegye a kezét vagy karon fogjon bennünket és együtt járjon velünk - Ábel gondolataival párhuzamot vonva: kedvére hengerítgessen, mindig csak a megfelelő követ mozdítva el a megfelelő méretű és tartalmú sír elől. Ne mi erőlködjünk, engedjük meg, hogy megtörténjen.
Izsák épp Ábrahám és a szombat éjjeli olvasmányok történeteire építette a homíliáját, amiben főként életünknek azon áldozatairól volt szó, amiket ténylegesen le kell tenni, el kell engedni, nem menekülnek meg végül mint Ábrahám fia, Izsák, vagy Izrael népe a Vörös-tenger partjánál. Mert Isten igenis elkéri időnként a számunkra legdrágábbat - embereket, kapcsolatokat, álmokat, vágyakat, életutakat, egészséget, bármit. És ha nem engedünk, akkor abba beleroppanunk, nincs esély. (Eléggé egyértelmű az egér és az elefánt küzdelmének kimenetele is...)
Nagyon szép és igazi Húsvét volt, mint egy pszichodrámával megspékelt lelkigyakorlat... És azt a vágyat is el kell engedni, hogy ne essek ki ennek a lelkiségéből. Egy újabb (ugyan csak kisebb kaliberű) Izsák...
Nagyon vártam a Hamvazószerdát. Már tavaly is voltam misén aznap, most pedig az "otthoni" (a Sapin) misére mentem el, amit a rektor atya tartott. Mélyen megérintett, mert tényleg arról szólt, ami. Tavaly egész nap a homlokomon tartottam a hamut, most még a kedvenc tanárom órája előtt letöröltem. Porból lettünk, és porrá leszünk - erre figyelmeztet a hamvazás.
Keveset beszélt a rektor atya, mert mindig az ebédszünetben van a mise, de azt jó velősen megmondta (persze nem tudom szó szerint idézni, mert már elfelejtettem mit mondott pontosan, csak hozzávetőlegesen jut eszembe):
A böjt három dologról szól: lemondás, több imádság és alamizsna. Az ember ilyenkor lemond dolgokról, de nemcsak a húsról, hanem mindenről, ami eltávolítja Istentől. Ez van akinek az internet, van akinek a csoki, mindenkinek más. Aztán megpróbál ebben az időszakban többet imádkozni. Végül többet kell alamizsnálkodni ilyenkor. Ezt lehet úgy is tenni, hogy többször adok egy huszast a hajléktalanoknak, de az is alamizsna, hogyha olyanoknak szentelek szeretetet, időt és energiát, akiket kevésbé tudok elviselni a környezetemben. A böjt a hiányok megéléséről szól. Arról, hogy nem akarjuk mindjárt betapasztani azt az égető hiányt, hanem hagyjuk hadd fájjon, esélyt adva arra, hogy az Isten gyógyítgathassa azt.
Ilyenkor felajánlásokat tesz az ember. Én is tettem, nem is egyet. Nem könnyű, de nagyon szép. Van valami szépség a lemondásban, a hiány megélésében. És annyira jó volt a böjtöt a csoporttársakkal elkezdeni, együtt a hamvazószerdai misén, és kitartani egészen Húsvétig.
Hétfőn "buliztunk" a nénikkel, és annyi csokit zabáltam, hogy rá se bírtam nézni. Lendület-böjt :-)))). Legalábbis ami a csokit illeti. Már szerda este automatikusan a boltba vezetett volna az utam egy szelet csokiért, merthogy mindig azt eszem, ha nincs időm rendesen enni és éhes vagyok. De ez a szokás most szünetel. Tavaly még volt, hogy elfelejtettem a böjtöt és teljesen véletlenül sütiztem vagy elfogadtam csokit reflexből. Idén ezt már el sem tudom képzelni, mert élem is a böjtöt teljesen Istennek ajánlva és Érte megtéve azt, nem csupán ragaszkodom a szokáshoz (ami ráadásul számomra viszonylag új szokás). Az imádságra is próbálok több időt szentelni. Olyan jó, hogy a Sapin van kápolna az épületben, ahova bármikor be lehet menni elcsendesedni, és mindennap van mise, amit eddig nem sűrűn látogattam, mert inkább a nyelviskolába rohantam helyette (15 perc a Sapitól gyalog, 10 metróval) készülni az óráimra. Most máshogy osztom be az időmet, és megpróbálok elmenni a misére, minden nap, amikor a Sapin vagyok ebédszünetben.
Cseh Tamás, Bereményi Géza: Ima
Csak egy szót adj Csak egy szót adj Csak egy szót adj
A levegőből mit befúttál száján, Midőn lelkessé lett a legelső Ádám. Csak egy szót adj Csak egy szót adj
A szádból amely emberbe fújt lelket, Midőn felébresztetted az első embert. Csak egy szót adj Csak egy szót adj
Most csend van éppen és éjszaka És árnyéktemető, És szárnyát csüggesztve vár, Uram A levegő.
Csak egy szót adj Csak egy szót adj Csak egy szót adj Csak egy szót adj
Próbálom elkerülni, hogy a blogom olyan legyen, ahol leírom, hogy mit csináltam aznap. Most mégis azt gondoltam, hogy megosztom az elmúlt pénteket, mert mostanában hasonlóan zajlanak a napjaim, és magamnak is tanulságos. Főleg azért, mert nem egyedi. Nem is véletlen, hogy már több mint két hónapja nem volt időm írni...
Reggel fél 8-kor kezdődött az első két órám a II. kerületben, ami után rohantam 10-re Csepelre megtartani a következő négyet. Onnan szaladozás a Sapira, a kedvenc tanárom két órájára, ami fél 4-kor fejeződött be, és már ott ácsorgott a tanítványom, akinek nem tudtam máskor órát tartani (illetve hát kettőt ugye), mert pont csak úgy volt másfél órám, hogy fél 4-től 5-ig, mert akkor meg már kezdődött a pszichológia előadás négy órája, ami este 9-ig tartott. Jó kis nap volt, 14 tanítási óra koncentrálás... :-)))) Szombaton csak 9-kor kezdődött az órám, ez azért jobb volt egy fokkal, mint a fél 8, de így is alig tudtam felkelni, annyira fáradt voltam. Tudnék aludni egy hétig most. Az talán elég lenne.
Tegnap viszont az óráim után elmentem meglátogatni Lúcia nővért a rendházban (domonkos rendi szerzetes), aki az egyik filozófia tantárgyat oktatja a Sapin, és több mint két órát beszélgettünk, ami nagyon jó volt. Megtanultam több dolgot is. Pl. azt, hogy az Istennel való találkozás után azonnal oltárt kell "építeni" mint Jákob tette az angyallal való verekedés utáni reggelen, hogy ne felejtsük el a találkozást, és mindig, amikor az "oltárra" nézünk, mélyen felidéződjön az emlék. Ez az "oltár" lehet egy gyönyörű kötésű napló is, amibe leírjuk a találkozásokat.
A másik szépség amit kaptam a nővértől, hogy teljesen mindegy, hogy egy eseményben objektíven ott van-e az Isten. Ha én úgy érzem, hogy ott van, mert boldogsággal és szépséggel tölt el, akkor ott van, és csak ez számít.
Ajánlott könyveket is, Henri Nouwen műveit. A leghíresebb A tékozló fiú hazatérése. Ez magyarul is megvan, de ajánlott egy olyat, ami nincs lefordítva még, a címe: A Cry for Mercy. Az persze nagy kérdés, hogy mikor lesz időm elolvasni ezeket...
1 db anglisztika alapszakos bölcsész diploma tokkal-vonóval 1 db hallgatói viszony teológia szakon tokkal-vonóval 1 db prágai látogatás 1 db döntés a NEM szerzetesség mellett 1 db költözés 1 db húsvéti bérmálkozás Bakonybélben 1 db kultúrával egybekötött nagy-nagy kirándulás a Zempléni-hegység bugyraiban 3 db lelkigyakorlat Dobogókőn 1 db pszichodráma csoport befejeződése 1 db kórus (Együttes) -1 db kórus (Kamarakórus) -1 db imacsoport És az ismétlődő járulékok: jó vagy rossz hangulatok, beszélgetések, nevetések, sírások, régi barátságokban lubickolás, új barátságok és szeretetkapcsolatok, mélységek és magasságok, kétségek és bizonyosságok, örömök és fájdalmak, egymásra találások és távolodások, elválások, stb.
Idén sem volt unalmas.
Boldogságban és a Teremtő áldásában tobzódást az újban, mindenkinek, szeretettel.
Nekem a Karácsonyról most ez a vers jut az eszembe (na jó, nem csak a Karácsonyról, hanem ez most a kedvencem), ezért ezzel kívánok áldott és békés, boldog Karácsonyt:
Radnóti Miklós
Talán
Talán ha gyermek lennék újra… Vagy talán bolond lehetnék?
A világ egyre tágasabb. Már játszanék, lebegnék, már újra tűz a nap, már fényben ég a távol.
A rend hálója enged, Majd újra összezárul.
*
Gyermek lennék, ámde fáj az emlék. Csalán csíp, apró ujjaimban szálka. S az eperfán nagyon magas a lomb.
Vagy talán szíves bolond lehetnék s élhetnék fenn a sárga házban sárga virágok közt, nyakamban kis kolomp…
S csak nézelődöm. Itt az árok. Járok, tünődöm, állok, ujra járok. És egyre hosszabb telekre várok.
Nem hollywoodi cuccok, hanem olyanok mint pl. Ingmar Bergman Hetedik pecsétje. A többit nem nagyon ismerem, és egész hosszú rajta a lista. Nagggyon ígéretes.
hogy sokszor jobb, ha az ember nem tud bizonyos dolgokat.
Néha azt hiszem az is sokkal jobb lenne, ha bizonyos emberek az ismeretségi körömből kevésbé lennének közlékenyek velem a magánéletükkel kapcsolatban, mint amennyire azok (persze teljesen jószándékúan). Most mindenképp így érzem ezt...
Olyan jó lenne, ha nem osztott volna meg velem valaki bizonyos információkat nemrég. A fene vigye el. Az infókat is.
***
Arra is rájöttem, hogy leginkább a hipokritaságot nem kedvelem. Most épp ugyanettől a személytől. Ejj, de pozitív vagyok...
Egyszer valakitől kaptam egy Arszenyij Tarkovszkij verset. Most én is találtam egy nagyon jópofát. Annál is inkább tetszik, mert Paul Klee festő az egyik legnagyobb kedvencem. Láttam egy gyűjteményes kiállítást a képeiből Londonban mielőtt hazajöttem, nagyon megható volt azokat a festményeket látni, amikkel kapcsolatban csak a nyálam csorgott folyton, amikor albumokban nézegettem őket, és arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne egyszer majd élőben látni őket...
Jövő héten kettő lesz, és nagyon örülök, hogy szeretem amit tanulok, mert így könnyebb. Na azért ez még amúgy sem nagy cucc. Majd amikor egy napra 3 kerül, és mindegyik komoly...
A készülés szünetében, kikapcsolódásként megtanultam a görög ábécét. Így most sokkal jobb. :-) Azért éreztem szükségesnek, mert a Bevezetés az Újszövetségbe című tantárgy tankönyvében vannak görög szavak görög betűkkel leírva, és zavart, hogy nem tudom elolvasni őket, mert latin betűkkel nem szerepeltek. Most már el tudom :-). Holnap majd megtanulom leírni a karaktereket, elterveztem. (Azért is jó ez, mert van olyan tanárunk, aki rendszeresen görög betűkkel írja fel a görög szavakat a táblára, meg persze latin betűkkel is, de azért sokkal izgalmasabb az eredeti karakterekkel is rögtön átlátni. Jövőre úgyis tanulni fogjuk.)
A Sapi viszont egyre jobb. Jakab atya óráin mindig úgy érzem magam, mintha prédikációt hallgatnék másfél órán keresztül. Civil hívek is beülhetnének, közelebb kerülnének Istenhez, az tuti. Sorra válaszolja meg a tananyagba rejtve (Fundamentális krisztológia címen fut a tantárgy) a fel nem tett, de már rég bennem mozgó kérdéseimet. Nagyon szeretem az óráit, és őt magát is mint embert.
Lúcia nővérnek (ő a domonkos nővér, metafizikát és logikát tanít) megígértem, hogy fordítok logika feladatokat. Ő is angolból fordítgatja, és már odaadta az összeset, ami van neki. Én meg már majdnem végeztem velük (mellesleg ha a 16-ból 14-et megcsinál az ember helyesen, azzal ki lehet váltani az 1. zh-t... nagyon blazírozok erre a lehetőségre), és kértem, hogy adjon még, mert elképesztően szórakoztatóak, még úgy is, ha hulla az ember agyilag. Azt mondta csak angolul vannak, én meg mondtam, hogy szívesen fordítok, legalább szinten tartom a nyelvet. (Apropó... már most érzem, hogy számottevő az egész napos magyar nyelven hallgatás. Az eddigi évekhez viszonyítva jóval kevesebb lett az angolnyelv-használat, ezért elkezdtem angolul olvasni egyes órákra pl pápai vagy zsinati dokumentumokat, hogy ne essek ki teljesen a nyelvből. Jövőre már könnyebb lesz, mert vissza kell mennem elvégezni az angoltanári mesterképzőt, akkor megint nagyobb számban lesz majd jelen az angol a mindennapjaimban.)
Gergely atyát, akitől tartottam, nagyon is megkedveltem. Remek tanár, és sugárzó, ahogy szereti és érti a tantárgyát. Már engem is úgy tűnik, hogy ember számba vesz, és még arra is emlékezett az egyik órán (mert hogy kifejezetten megszólított ezzel az információval), hogy zenetanár vagyok, ami egészen meglepett. Jó humora is van, amikor jókedvű, és rájöttem, hogy egyáltalán nem haragszom rá, és már nem is félek tőle. (Az után az ominózus óra után még az Orfeusz-témát feldolgozó operákról diskuráltunk egy kicsit, ami kifejezetten kellemes volt.) Az antropológia órájára együtt járunk a másodévesekkel, akik között többen vannak verbiták. Ők mesélték, hogy tavaly nekik a metafizikát is ő tanította, ami szintén fantasztikus volt. Ez is pozitívan hat. Azért még vannak fenntartásaim a vizsgát illetően... Ja, minden óra elején (előadásról van szó, hozzáteszem...) röpdolgozatot irat. :-)))) Érdekes fazon.
A latin hihetetlenül izgalmas. Már a második zh-t fogjuk írni jövő héten, most az összes aktív igeragozásból. Nem cicózik a tanárnő, ember legyen a talpán, aki lépést tud tartani az irammal. Naponta több mint egy órát töltök a latinnal, ma 2,5 volt... Szóval nincs lazsálás kérem szépen! Ez nem az az intézmény, ahol a ketteskére hajtanak az emberek. Ez pedig jó.
