Nagyon komoly

A következő bejegyzést vallási fanatikusok NE olvassák el, csakis erősebb idegzetűek közülük.

Beszélgetés Barbival a különböző ezoterikus varázslásokról, homeopátia, stb késő este:

- Mesélte valaki, hogy keresztényeknél ilyet csináltak, hogy belevarázsolták a Szentlelket egy papírzsepibe, azt meg beletették egy srác zsebébe, hogy azzal járkálva talán hamarabb megtér... Nem különbözik ez a mágiától...
- :-))))))))) ... szegény Szentlélek... mikbe nem kényszerítik szegényt, ez hihetetlen! :-)))))
- De képzeld, amikor az ostyába kényszerítik!
- Nem Barbus, abba Jézust kényszerítik bele! :-DDDDD
Na ezen a ponton a Barbi szájában lévő bodzaszörp egy része az asztalon termett egy hirtelen mozdulattal :-)))) Aztán folytatta:
- Ja, és időnként fájdalmasan felnyög, hogy "Megint fogyóznom kell, tegnap nem fértem bele az ostyába!"
- A miséző pap ostyájába mindig belefér, az sokkal nagyobb...

Ekkor már hahotáztunk. Nehogy azt higgye valaki, hogy tiszteletlenek lennénk az Úrral szemben, vagy ne szeretnénk Őt. Szeretjük is, és maximálisan tiszteljük is. Reménykedünk, hogy értékeli a humorérzékünket...

***

Az jutott ezzel együtt eszembe, hogy jelentkeztünk egy városmissziós programra, ami jövő áprilisban lesz, és 8 pesti evangélikus templom összefogásában történik majd.

Na már most. Barbival nincs probléma, ő evangélikus kántor, én meg bencés lelkületű, katolikus vagyok. Én voltam az egyetlen az összejövetelen, aki ilyen formán az ökumenét képviselte, mert én voltam az egyetlen nem evangélikus a nagyszámú csapatban. Volt egy olyan kérdés - kis csapatokra oszolva kellett megtárgyalni -, hogy mit várunk ettől a rendezvénytől. Én viccből azt mondtam, hogy azt remélem, hogy találkozom majd fiúkkal, akiket a bencés monostorokba tudok küldeni :-))))).

Barbival bevállaltunk egy imasátrat a rendezvényen, aminek Tamás, a lelkésze nagyon örült, illetve azt mondta, hogy szétnézve a csapatban, mi vagyunk az egyetlenek, akik alkalmasak vagyunk a közbenjáró imádságra. Ez azért elgondolkodtató, mert rengeteg lelkész vett részt ezen a megbeszélésen...

Rondótéma

Sokszor előkerült már, még mindig napirenden van. Iszonyú sokat gondolkodtam ezen az elmúlt egy év alatt, de főleg Húsvét óta örökösen itt motoszkál a fejemben. A barátságról van szó.

Eszembe jutottak a szépreményű barátságok, amik kölcsönös egymás kedvelésével indultak, aztán valahol elakadtak. Volt, amelyik csak sok évvel később, de mégis elakadt. Érdekes ennek a barátságosdinak a dinamikája.

Voltak sokan az évek során, akikkel szerettem volna barátkozni. Próbálkoztam, aztán feladtam, amikor egyoldalú lett az érdeklődés. Nem erőszak... Olyan is volt, akivel elindult valamiféle szorosabb ismeretség, aztán nem került bele elég kétirányú energia ahhoz, hogy elmélyüljön. Persze az ember minden kapcsolatban (bármilyenben) akkor érzi jól magát, ha figyelembe veszik az igényeit, és szerintem minden kapcsolatért meg kell dolgozni, nem csak úgy vannak. Megkaptam most Húsvétkor egy beszélgetés során egy olyan embertől, akivel szépreményű barátkozósdi indult valamikor másfél évvel ezelőtt, hogy idealizáltam a kapcsolatunkat tavaly nyáron, meg hogy azok a barátai, akik biztonságban érzik magukat a vele való barátságban nem igénylik a sűrű kapcsolattartást - amit én viszont szorgalmaznék -, elég két email egy évben.

Na ezen aztán el is gondolkodtam. Hogy tudniillik mi a barátság, mitől alakul egy kapcsolat barátsággá. Meg aztán azon is, hogy kik a barátaim, és milyen a kapcsolatom velük. Igen, az illető azt is mondta, hogy a barátsághoz mélység kell - csak épp a mélység nem magától mélyül. Két dolgot vettem észre. A barátságot két, egyformán fontos cselekvés mélyíti el (a cselekedetek szintjén maradok, mert egyértelmű, hogy a hűség, az elfogadás, a megbízhatóság, az a tény, hogy meg tudunk nyílni egymásnak stb. elengedhetetlen egy barátsághoz, erről nem is kell szólni): a közös programok és a kapcsolattartás. Ezek kellenek ahhoz, hogy később elég legyen az évi két email.

És sorra vettem azokat az embereket, akiket a barátaimnak tartok. Kb 4-5-en vannak, mindannyiukkal sok időt töltöttünk együtt az elején, és akkor is tartottuk a kapcsolatot, amikor én külföldön éltem. Most ketten közülük külföldön vannak, és évente kb 1-2 email megy (Jánossal persze minden egyes alkalommal találkozom, amikor hazalátogat, de az is évi kb 1 találkozást jelent...), de ott vannak a szilárd alapok, amiket nem az évek száma határozott meg, hanem pl az, hogy Jánossal a főiskola alatt hetente minimum kétszer jártunk kiállításokra, koncertekre, moziba, vagy csak csavarogni mentünk, és amikor Dániában meg Londonban voltam, akkor kézzel írott leveleket írtunk egymásnak, elég sűrűn. Eszterrel (aki most Írországban van) pedig egy képzőművészeti táborban ismerkedtünk meg Zebegényben, ahol eleve egy hetet együtt töltöttünk, sokat beszélgetve. Györgyivel együtt laktam majdnem egy évig, rengeteget beszélgettünk naponta, együtt jártunk taichizni (meg egyébként is, Róla sokat írtam, hogy milyen helyzetekben és érzelmi állapotokban mellettem állt), Barbit pedig nem kell bemutatnom.

Még egy dolog eszembe jutott, ami fontos nekem: szeretem kifejezni a szeretetemet a barátaim felé, ha csak két emailben évente, vagy egy sms-ben a mindennapi rohanás közepette. Ezt is fontosnak tartom, az intimitást. Elmondani, hogy gondolok rá, hogy hiányzik, hogy jó lenne találkozni.

Vannak fejlődő kapcsolataim, olyanok, amelyekből esélyes, hogy barátság lehet. És vannak olyanok is, amelyek nagyon fontosak, de nem tudom kategorizálni őket. Mély összetartozás és szeretet jellemzi őket, és csak a kapcsolattartás miatt léteznek, mert közös programokat lehetetlenség szervezni a távolság miatt, a nagy ritka beszélgetéseket viszont elképesztő őszinteség és mélység jellemzi. Fontosak.

Eszterrel kapcsolatban is sokat gondolkodtam. Az elmúlt egy évben (vagy régebb óta?) félő volt, hogy megfeneklettünk. Barbival voltak mélypontok régen, és egyszer igazán borotvaélen táncoltunk. Sokat változtunk abban az időben, és nem egyirányba. Túljutottunk rajta, megerősödött a barátságunk. Eszterrel ugyanilyen változások zajlottak mostanában. Én is sokat változtam, ő is, és ismét csak nem egyirányba. Sokáig nem beszéltünk, legalább egy évig, de talán többig is (már nem emlékszem, hogy a tavalyi nyáron váltunk el fájdalommal vagy a tavalyelőttin...). Aminek nagyon örülök, hogy a vele való kapcsolat is túlélte a komoly vihart.

És a régi barátságaim is felidéződtek bennem (Tamás, Zsolti), akiknek annyit köszönhettem sok évvel ezelőtt, és akikkel rengeteg dolgot megosztottunk akkoriban, de akikhez már semmi közöm nincs, mert nem is tartjuk a kapcsolatot, és érdeklődés sincs már bennünk, még csak nagy ritkán sem egymás élete iránt. Teljesen másfelé tartunk, nincsenek közös pontok. Valahogy észrevétlenül lett végük, fájdalommentesen.

Minden kapcsolatért meg kell dolgozni. Ha fontos, akkor időt kell szakítani rá, tartani kell a kapcsolatot az elején, meg kell tartani az ígéreteinket, és közös élményeket kell szerezni. Nem elég a beszélgetés, mert nem minden mély és akár sorsfordító, értelmes beszélgetésből lesz barátság. Magától meg főleg nem alakul.

A Nagymamám

Pont egy éve, május 24-én halt meg...

Színházba mentünk (volna) aznap este Barbival és még két másik ismerőssel. Nálam voltak a jegyek. Vasárnap volt.

Két héttel azelőtt került kórházba. Azt gondoltuk, hogy a szokásos pár nap, esetleg egy hét, aztán hazaengedik. Az intenzív osztályon kezdte, de három nap után osztályra került, a "normális" betegek közé. Tolókocsiban közlekedtünk vele, mert félig-meddig elhagyta magát, így is fürdettük. Aztán eltelt másfél hét, és jobban lett. Már lábra állt, örültünk.

És akkor átkerült egy másik kórházba, aminek az okát nem értettem. Nem is volt annyira bizalomgerjesztő az a másik kórház, annyiban volt érdekes, hogy a kertje pont a Mamiék házának a kertjével volt határos. Sokat gondolkodott, hogy hazaugrik. Ment is volna nagyon...

Két nap után, pénteken rosszabbul lett, elkezdett mindent kihányni. Nem ijedtem meg nagyon, megfürdettük, ivott, és enni is próbált. Szombaton már elég rosszul nézett ki a Kismami, de még mindig nem féltem. Azt mondtam Neki, hogy hétfőn jövök legközelebb, mert másnap színházba megyek. Vasárnap úgy ébredtem, hogy valahogy azt éreztem, hogy nem szabad színházba mennem, be kell mennem hozzá a kórházba, és virrasztani vele, akár az ágya mellett ülni reggelig. El is döntöttem, hogy ezt teszem. Ott maradok reggelig, akármerre fordul az állapota. Nálam voltak a nyomorult színházjegyek, amiket még be kellett vinnem a színház recepciójára. Azt éreztem, hogy nagyon kell sietnem. Az eső esett, így a közlekedés lassú volt, a recepciós meg nem volt ott, várnom kellett rá negyed órát. Nőttön nőtt bennem a feszültség, mert siettem volna, és még csak meg sem tudtam magyarázni miért.

A kórházba több mint fél órával később értem mint szerettem volna. Nagyon rossz állapotban volt, és egyre romlott az állapota. Amikor odaértem, akkor még próbált szívószállal inni, de rögtön kijött amit megivott. Beszélgettünk egy kicsit, kérte, hogy Anyukám minél hamarabb érkezzen. Fél óra múlva egyik pillanatról a másikra egyszer csak képtelen lett beszélni, majd jéghidegek lettek a végtagjai, és panaszkodott, hogy nem érzi a lábát. Fekete volt a keze, és jéghideg a háta. Ami a legrosszabb volt, hogy már napok óta (illetve pontosan péntek óta) szörnyű gyomorgörcsök kínozták, annyira, hogy morfium injekciókat kapott.

És még ekkor sem tűnt fel nekem semmi, annyira reméltem, hogy ez is elmúlik majd...

Levegőt sem tudott már venni, csak hörgött szegény, és az orrába tett oxigén csövet is kitépte. Megkérdeztem az orvost, hogy mi történik vele, segítsenek már rajta, mert szörnyen szenved. Azt mondta hívjam el a családot, az a javaslata. Megkérdeztem, hogy miért, szerinte haldoklik a nagymamám? Azt mondta ilyet nem mondhat, de nem biztos, hogy meg fogja érni a reggelt.

Kirohantam a teremből zokogva, hívtam mindenkit telefonon, és megpróbáltam jól kisírni magam, hogy amikor visszamegyek ne vegye észre mennyire szomorú vagyok. nem szerettem volna előtte sírni. Mikor visszamentem, épp kérdezte nagyon nehezen artikulálva, alig érthetően a nővértől, aki az oxigént próbálta adagolni Neki, hogy:
- Hol a leány? - már hogy én.
- Itt vagyok - mondtam a nővér mögül. Alig tudtam visszatartani a sírást. Látta rajtam, hogy valami baj van.
- Mi a baj?
- Nincs baj, holnapra jobban leszel.
Legyintett, és a fal felé fordult.

Aztán megérkeztek az Anyuék, majd a Húgom. A fiát - a nagybátyámat, a kedvencét - várta nagyon, aki Dunaújvárosban kórházban volt, amiről Ő nem tudott... Az utolsó fél órában már nem nagyon tért magához. Többször le kellett szívni a váladékot a tüdejéből, mert csúnyán hörgött, és féltünk, hogy megfullad. Odafeküdtem mellé az ágyra, megpuszilgattam az orrát, és megpróbáltam mosolyogni Rá. Időnként ki kellett mennem sírni. Egyszer javasoltam Neki, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkat, de akkor már nem nagyon tudott beszélni. Én elkezdtem, Ő bekapcsolódott egy-egy szónál. Aztán elmondtam Neki mindent, amit az ember ilyenkor elmond a másiknak...

Egyszer megkért a nővér, hogy menjünk ki, mert megint szívni kell a váladékot. Mindannyian kimentünk, és kb 15 másodperc múlva utánunk rohant a nővér a szobából, hogy menjünk vissza gyorsan, mert pillanatai vannak már csak Kismaminak. Úgy halt meg, hogy 5 centire volt a fejem az övétől.

Az az érdekes, hogy épp előző nap láttunk az Anyuval egy halottszállítást a szomszédos kórteremből. Megborzongtunk, meg is ijedtünk, mert soha nem láttunk még haldoklót, az a procedúra, ahogy elszállították azt a nénit meg egyenesen rémisztő volt, a hatalmas pléh-tepsiben. Anyu azt mondta, hogy ő nem tudja elfogadni, hogy egyszer a Mami is elmegy majd, én pedig azt, hogy el sem tudom képzelni, hogy valaki mellett ott legyek, amikor haldoklik, mert borzasztóan félek a haláltól, a halottaktól. Azt meg főleg nem, hogy egy ilyenben vigyék el esetleg a Mamit...

A legtermészetesebb volt, hogy a haldokló nagymamám mellé feküdtem az ágyra ennek az élménynek és beszélgetésnek a másnapján, és az utolsó leheletét pedig az arcom őrizte meg.

Az öcsém már csak a halála után érkezett, de hárman lányok Vele voltunk. Azt gondolom, hogy soha, senkinek sem szabadna egyedül meghalnia, nagyon ijesztő lehet amíg elveszti az eszméletét a haldokló, de már tudja mi történik vele, vagy legalábbis sejti. Amikor megkérdezte, hogy hol van a fia, miért nem jön már, amikor pedig megígérte Neki, hogy eljön Őt meglátogatni, én azt válaszoltam, hogy holnap eljön, ma már nem tud. Akkor is csak legyintett.

Az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy vége. Az utolsó lélegzetéig reménykedtem, hogy megfordul a kocka. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam segíteni a szenvedésén és a szörnyű fájdalmain. Amikor meghalt, nem akartam otthagyni, csak simogattam a fejét, odabújtam Hozzá. Úgy rángatott el a húgom az ágyról. Soha életemben nem éreztem ilyen intenzív fájdalmat, sem előtte, és azóta sem. Hangosan ordítottam az utcán, nem nagyon bírt megtartani a lábam.

Aztán haza kellett mennem, egyedül, ezzel a mérhetetlen, addig elképzelhetetlen, mélységes fájdalommal. Szerettem volna nem lenni. Soha nem gyászoltam még, meghalni meg főleg nem láttam soha senkit, nemhogy szerettemet. Visszamentem a színházhoz, ahol még 10 perc volt a szünetig. Évezredeknek tűnt az a 10 perc, amíg kijött a Barbi, és elmondhattam neki.

Két nappal később esett le igazán mit is láttam és mi történt. Amikor felfogtam, akkor zuhantam össze teljesen. Talán szerencsés volt, hogy épp kezdődött a vizsgaidőszak, koncentrálni kellett.

Magamat hibáztattam, hogy miért nem mentem oda Hozzá már órákkal előbb. Akkor nem csak másfél órám lett volna Vele... és talán segíthettem is volna valamit. Ez az önvád nagyon sokáig mardosott, még hónapokig (és néha még a mai napig előjön bennem). Hibáztattam magam, hogy nem szerettem eléggé, hogy nem törődtem Vele, nem vigyáztam Rá... Persze mindenki meghal egyszer, és az Ő ideje akkor jött el, ma már tudom, de akkor nem tudtam racionálisan gondolkodni, csak azt a rettenetes fájdalmat éreztem, még nagyon sokáig. Szétesett az addigi, biztonságos világom, amiben csak távolról szerepelt a halál, ami csak mások környezetében történhet meg. Megszűntem unoka lenni, ami megint csak furcsa volt azon túl, hogy sokáig tartott, amíg felfogtam, hogy nincs már.

Eszembe jutottak a gyerekkori emlékek, mi nagyon szoros kapcsolatban voltunk. Kétéves koromig Ő nevelt amíg a szüleim dolgoztak, aztán minden iskolai szünetben heteket-hónapokat töltöttem Nála, és az Ő ágyában aludtam, Vele. Ő nevezett el Ilának, amit először nagyon utáltam, aztán megszerettem pár éve. Mindig kiballagott az utca végébe, amikor elkészült az ebéd, és elkiabálta magát, amitől én meg mindig tök rosszul voltam:
- Ilaaaaa! Kész az ebééééééd! Gyere hamar!
Nagyon szerettük egymást.

Voltak később, már a felnőtt éveim alatt időszakok, amikor nehezen találtuk meg a hangot egymással, főleg a legutolsó években, amikor már nagyon magába zárkózott, és senkiben sem bízott meg, de mindenki tudta, hogy én vagyok a kedvenc. Azt gondoltam, hogy a nagybátyám után szigorúan, de Anyukám pár nappal Mami halála után mesélte, hogy a halotti bizonyítványhoz kellett a Mami személyi igazolványa, amiben csak egyetlen fotót tartott, az enyémet. Akkor is ordítottam, amikor ezt meghallottam.

Hét hónapig nem voltam képes a lakásába menni, pedig ott lakik az Anyukám. Nem csak a lakásba nem tudtam elmenni, de a környékre sem, több kilométeres körzetben. Nagy ívben elkerültem Újpestet. Egyszer Barbival Újpest közelébe kerültünk kocsival, rám tört a sírás és a remegés. December 23-án mentem a lakásba először, de akkor is fél órát zokogtam remegve, mert láttam Őt ott ülni az ágyon, ahogy régen. Most már oda tudok menni, de még mindig hiányzik, időnként nagyon. Mint most is...

A Zsenik egyike :-)

Victor Borge a neve, és eredetileg dán nemzetiségű volt. Aztán valamiért Amerikába ment, mint Bartók. Nem gondolnám, hogy ugyanazon okból kifolyólag... :-)

Na de mindegy, a zseni az zseni, bárhol lészen is.

Bárcsak feleannyira tudnék improvizálni, mint ő tudott... Nem vagyok telhetetlen, nem kellene a Monti-csárdást, a Süss fel nap is elég lenne valami hasonló stílusban... :-))))







Itt van egy másik kedvencem tőle, Mozart/Salieri opera interpretáció:

Ez is, az is

Elkezdtem spanyolul tanulni. Most látom csak, hogy mennyire nem megy úgy, ha az ember nem foglalkozik a nyelvvel minden nap, márpedig arra nincs most idő... és ugyanígy látom, mennyire reménytelen a helyzet a tanítványaim részéről is, ha így állnak időileg. Én már nem hitetem el magammal, hogy így is lehet gyorsan és hatékonyan haladni, ők még igen, és nem hisznek nekem, hogy tényleg nem, mert megpróbálják bemagyarázni nekem :-).

Van egy olyan weboldal, hogy www. livemocha.com , ahol mindenféle nyelvet lehet tanulni. Vannak nyelvleckék, 1 lecke kb egy óra elfoglaltság. A végén lehet írni és hangosan olvasni is szövegeket, amiket anyanyelvűek kijavítanak annak fejében, hogy én is kijavítom mások munkáit. Amolyan cserekereskedelem. Még csak egyszer volt egy teljes órám (illetve akkor sem lett volna, mert hajnali fél egykor fejeztem be a leckét), kb két héttel ezelőtt... Hát, több időt kell találnom, az már tisztán látszik, ha tényleg haladni akarok. Minden esetre arra a 19 szóra még mindig emlékszem, amit azon alkalommal tanultam meg :-))). Izgalmas.

***

Érdekes előadásokat hallgattam ma takarítás közben. Az egyik teológiai egyetem előadásait le lehet tölteni, így a felvételi előtt nem is árt, ha kicsit már járatos leszek ezekben a dolgokban, és nem csak a katolikus egyház katekizmusát bújom meg a vallástörténeti kislexikont, hanem szaftosabb dolgokkal is tisztában leszek már :-))).

Szóval többek között a hitről hallgattam ma egy előadást. Ez testhez álló kérdés mostanában nekem, mert azt érzem, hogy iszonyú kicsi a hitem, és hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Persze abba most nem megyek bele, hogy csomó minden nem az emberen múlik hanem Isten kegyelmén, de azért nagyon vágyom már arra, hogy mélyüljön a hitem, és a már meglévő nagyon szoros kapcsolat mellé Istennel egy szilárd és biztonságos hit és bizalom is társuljon.

Ma azt tanultam meg, hogy a hitnek vannak elemei és fokozatai:

1. Értelmi meggyőződés - ennek különösen örülök, mert már egy ideje érzem, hogy a hit és a szeretet is döntések és nem érzelmek, saját elménken és gondolkodásunkon is múlnak.

2. Személyes bizalom Istenben:
- abszolút bizalom mindenható teremtő hatalmában
- abszolút bizalom erkölcsi lényében, hogy Ő szeretet és igazság
=> a kettő együtt abszolút bizalmat jelent Isten ígéreteiben.

3. Alázat Istennel szemben, nem saját magában bízik az ember többé, hanem Istenben.

4. Cselekvő mozzanat - a bizalom mindig cselekedetekben realizálódik
- nem aggodalmaskodik az ember
- nem fél
- mindent feltesz Istenre.
(Egy történetet mesélt el az előadó: a magasban egy kötéltáncos két ház között épségben átsétál egy kötélen, majd megérkezés után bejelenti, hogy vissza is sétál, úgy, hogy egy talicskát is maga előtt tol majd. A földön két ember beszélget:
- Te elhiszed, hogy át tudja tolni a talicskát?
- Igen.
- Akkor ülj bele a talicskába.
A teljes bizalom Istenben amikor az ember beleül a talicskába.)

5. A hála és a dicsőség teljesen és mindenkor Istené.

***

Elengedtem a fájó kapcsolatokat, mindegyiket, egytől egyig. Nem volt könnyű, de megtörtént, és nagyon jól van így. Mekkora szabadság! :-)
Vannak, akik ki is kerültek a közelemből, és már nem fáj ez, de olyan is van, aki most közelebb lépett, ennek viszont nagyon örülök.

Nagy erejük van a döntéseknek, a kimondott szónak. Meghoztam néhány nagyon fontos döntést nagyon fontos kérdésekben, és akkor is azokhoz tartom magam, amikor fájdalmas. A fájdalom teljesen természetes, de nem változtat semmin.

Tegnap véletlenül láttam meg, hogy az egyik tévészemélyiség kedvese öngyilkos lett pont Nagypénteken. Megnéztem egy riportot vele, ahol nagyon emberien, smink nélkül és teljesen összetörve beszélt az érzéseiről. Nagyon csodálkoztam, hogy egy héttel a tragédia után már arra buzdítja a műsorvezető, hogy engedje el a halottat, és nem arra, hogy vegye természetesnek a gyászt, merüljön el benne a legmélyéig, mert az a természetes és normális. Elmondta az asszony, ami teljesen természetes, hogy nem kap levegőt, hogy meg akar halni, hogy nem érti mi történik vele és hogy nem önmaga, hogy nem akarja érezni ezt a mérhetetlen fájdalmat. Őszintén remélem, hogy pszichológushoz fordul ez a hölgy, aki majd keresztülvezeti a gyász természetes és szükséges állomásain, a haragon, önvádon és a többin. Persze mindenki más, ismerek olyat, aki egyetlen percig sem gyászolta az anyukáját, és nem azért, mert nem szerette, hanem mert egyrészt olyan erős az istenhite, hogy abba belesimul a történet, másrészt pedig érzi, hogy itt van az anyukája, ha pedig itt van, nincs miért gyászolni. Nekem 7 hónap kellett, amíg a nagymamámat elgyászoltam, és van akinek több idő kell, hogy még közelebbi szerettét elgyászolja. Amit én lényegesnek érzek, hogy meg kell engedni a gyász érzését, és nem szabad észérvekkel elnyomni, nem szabad kizárólag csak azt magyarázni egy gyászolónak, hogy el kell engednie a halottat (ami igaz, de!), nem kellene sírnia már - addig kell sírnia, amíg természetesen jön. Ha évekig, akkor évekig. Egyszer elfogynak a könnyek, begyógyul a seb. Lassú folyamat, néha sok időt vesz igénybe. Meg kell adni az idejét, és nincs két egyforma eset.

Ilyenkor mindig eszembe jut a Prédikátor könyvének 3. fejezete, gyönyörű rész:

Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek
Úgy elküldeném ennek az asszonynak ezt...

A blog

Már többször is elgondolkodtam a blogon. Nagyon rég nem írok mély dolgokról. Nem véletlenül.

Sok változást hozott a belső életem, az egyik hozama az, hogy nem nyílok már meg és nem osztom meg a lelkem mélyében zajló érzéseket, eseményeket. A felszínről meg minek beszélni? Az egyáltalán nem érdekes. Engem pl biztos nem érdekelne, hogy valakinek lejárt a személyije, ahogy a sajátom sem érdekel. Visszaolvastam az előző bejegyzést, és most döbbentem rá, hogy tök felesleges ez a blog. Rengetegszer történik olyan dolog, amiről szívesen írnék, de aztán mindig rájövök, hogy annyira személyes a felhangja, hogy azt meg már megőrzöm.

Olyan dolgok, mint hogy kész lett a szakdolgozatom ma, holnap nyomtatjuk, kedden leadom - ez nagy öröm nekem, de nem érdekes.

Vagy az, hogy befejeződött a pszichodráma két és fél év után 3 hete vasárnap... Ez pusztán egy érdekes üresség érzés bennem, de nem fontos annyira, hogy mások pont ezt akarják olvasni. Nem gondolnám, hogy az izgalmas olvasmány lenne, hogy nyelvvizsgázni készülök (még csak gondolatban és lelkiekben) oroszból, meg akarok rövid időn belül tanulni spanyolul, és felvételizem a teológiára nyáron, ezek sem mellbevágó témák.

Az, hogy folyamatosan mélységeket élek meg a lelkemben és egyre mélyül a kapcsolatom Istennel - talán ez érdekesebb lenne, de ez meg már nem az a téma, amiről írnék, mert senki nem ír arról, hogy a férjével vagy a legközelebbi családtagjával mikről beszélgetett napi szinten. Isten pedig ilyen nekem. A legközelebbi.

Arról is írhatnék - és akkor most írok is -, hogy mennyire hiányoznak bizonyos emberek és bizonyos kapcsolatok, mennyire nehéz elfogadni, hogy nem előre haladnak, hanem halódnak, és milyen nehéz elengedni őket. Most van egy pár ilyen. Elkezdtem kivonni az energiáimat a számomra egyoldalúként megélt kapcsolatokból - és nem működnek. Ezt már megtapasztaltam párszor régebben is (főleg a párkapcsolataimban, de barátságoknál is előfordult), hogy addig működtek bizonyos kapcsolataim, amíg én energiát fektettem beléjük és áldozatot hoztam értük, amikor meguntam és kivontam az energiákat, akkor meghaltak szép lassan. A mostani halódó kapcsolatot minden nap meggyászolom, de nem tudok semmit tenni érte. Iszonyatosan fáj...

Aztán arról is írnék néha, hogy milyen volt Bakonybélben, de erről sem tudok most írni, mert ez is egy olyan téma, ami nagyon személyessé lett, a magánéletemet pedig már tényleg nem szívesen teszem közszemlére. Nem is értem hogy tudtam megtenni 2 és fél évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a blogozást. Pedig biztos vannak benne olyan érdekes összefüggések, amikből tanul az ember, csak hát annak a rengeteg változásnak amit a hitbeli elmélyülés és a lelkigyakorlatok hoztak az is lett a vége, hogy zárkózottabb lettem, és már nem osztok meg semmit magammal kapcsolatban itt.

Teljesen spontán olyan lettem, aki másokat hallgat inkább, de saját magáról csak akkor mesél, ha kérdezik. Sok emberrel beszélgetek, és már a lelkigondozói hivatás előképeként felvettem azt a szokást, hogy visszalépek, és másokat hagyok beszélni. És kérdezek, mert azt vettem észre, hogy az emberek szeretnek mesélni magukról, főleg, ha valaki érdeklődéssel hallgatja őket. Márpedig engem mindenki érdekel. Nem szoktak visszakérdezni, de egyáltalán nem bánom, mert van, aki engem is meghallgasson. Már nincs az a kényszeres közölhetnékem, mint évekkel ezelőtt.

Kíváncsi vagyok, hogy változik-e majd ez a helyzet, és megint lesz-e olyan téma, amiről azt gondolom, hogy érdekes lenne megírni, mert hogy én is szívesen olvasnám... Most csak a személyesség van és a hit, de az előzőről nem akarok írni, a másikról meg nem vagyok biztos abban, hogy másokat érdekelne annyira, hogy belemélyedjek.

Ma kellett megtudnom

... de még jó, hogy belenéztem, különben rosszul jártam volna.

Januárban lejárt a személyim. Valamiért belenéztem, mielőtt elindultam szavazni. Akkor döbbentem rá, hogy ezzel nem szavazhatnék. Szerencse, hogy időben meglestem a dolgot, mert akkor picit mérges lettem volna, ha egy órát buszozok azért, hogy letehessem a voksomat a nyerő csapat mellett :-) (sajnos tisztán látszik, hogy nem ők lesznek a nyerők, mert igen kevesek a politika tengerében, no de sebaj!), a titkos, függönyözött szeráj kapujában meg aztán szépen hazaküldenek, hogy érvényes igazolvánnyal a tarsolyomban térjek vissza, különben nem ikszelgethetek kedvemre :-). Elvittem az útlevelemet, amin nagyot néztek a voksfelügyelők :-))).

Fárasztó belegondolni is, hogy akkor ezt most el kell majd intézni, és az aaaaaaannyi, de aaaaaaannyi időt igénybe vesz...

A moábita Ruth története

Ruth könyve az Ószövetségben található. Szerzője ismeretlen. Szorosan kapcsolódik a Bírák könyvéhez, hiszen az események a bírák idejében játszódtak le. A zsidók öt könyvet "Megilot"-nak neveznek, és különböző ünnepeken felolvassák őket, hogy felidézzék a múlt eseményeit. Ruth könyvét pünkösdkor olvassák fel.

Az éhínség miatt a betlehemi Elimélek családjával együtt - feleségével, Naomival és két fiával - Móáb földjére költözött. A fiúk ott nőttek fel, ott házasodtak meg. Majd meghalt az apa, és nemsokára a két fia is. Naomi egyedül maradt a két menyével. Mikor meghallotta, hogy megszűnt az ínség a szülőföldjén, elhatározta, hogy hazatér. A két menye - Ruth és Orpa - is elindult vele. Betlehemig azonban csak Ruth tartott ki, aki nem volt hajlandó visszafordulni, bármennyire is unszolta az anyósa. A fiatalasszony szavai, amelyeket Naominak mondott, nagyon ismertek. Az őszinte ragaszkodás és hűség kifejezői: "Ahová te mégy, odamegyek; ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem! Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!" (Ruth 1, 16-17)

Árpaaratás kezdetén érkeztek Betlehembe. Ruth elment a szántóföldre kalászt szedegetni az aratók után. Éppen az Elimélek nemzetségéből származó Boáz szántóföldjén gyűjtögetett. Magatartásával - szorgalmával és szerénységével - felhívta magára a gazda figyelmét. Boáz megválthatta elhalt rokona örökségét, s ezzel a joggal feleségül vehette az özvegyen maradt Ruthot is, ha egy nála még közelebbi rokon nem teszi ezt. A kor szokása szerint a városkapuban, ahol az ügyeket rendezték, Boáz megkérdezte a még közelebbi rokont, él-e ezzel a jogával. Mivel az nem vállalta ezt a rokoni kötelezettséget, Boáz feleségül vette a móábita Ruthot. Ruthnak később fia született: Óbéd. Ő lett az apja Isainak, Dávid király apjának.

Érdemes elolvasni Ruth könyvének (ami az Ószövetség egyik legrövidebb könyve) mind a négy fejezetét, nem vesz negyed óránál több időt igénybe.

Ruth története és személyisége sok évvel ezelőtt megragadott már, amikor még Londonban az Exmoor Singers énekegyüttessel énekeltem egy brit komponista, Paul Ayres művét Ruth címmel. Aztán amióta kérdés a szerzetesség, ahol az ember új nevet választ, mindig is tudtam, hogy mi lenne az új nevem.

Íme Ayres kórusműve az Exmoor Singers előadásában:

http://www.exmoorsingers.org/recordings/EXS-Ayres-Ruth.mp3


A bérmálkozásra is új nevet kellett választani... :-)))))

Húsvétra

Ezt találtam. A hátamon folyamatosan futkos tőle a hideg. Ezen kívül nem nagyon tudok mit hozzáfűzni...

Henryk Gorecki

Symphony No. 3 "Sorrowful Songs"

Lento e Largo

Facebook

Azt szeretem benne a legjobban, hogy látom, hogy a sok értelmes barátom mivel foglalkozik. Az iwiw-en nem emlékszem, hogy lett volna ilyen. Az egyik angol anyanyelvű kollégám például számítástechnikusként kezdte a pályafutását, most angolt tanít a nyelvisinkben, de bariton énekesnek készül. És feltett a Facebookra YouTube-os videókat Bryn Terfeltől, aki szerintem a ma élő énekesek közül az egyik legjobb hangú, humorú és legragyogóbb tehetségű művész. És annyira megörültem, hogy azonvást a rajongójává váltam Brynnek, valamint megkerestem több felvételt, amiből az egyik kedvencem a Don Giovanni zárójelenete, ahol ő énekli Don Giovanni szerepét:





Egyszerűen zseniális színész!

De kár

..., hogy nem vittem magammal fényképezőgépet vasárnap Bakonybélbe! Olyat láttam, amit még sose azelőtt. Az arborétum hóvirág-szőnyeggé vált. Amerre a szem ellátott, minden négyzet centiméteren hóvirágok nyíltak. Több millió... Felüdülés volt az arborétumban sétálni.

Kifelejtettem...

... a legutolsó bejegyzésből egy "aprócska" mozzanatot, amit most pótolok. Ezt írtam:

"Hagytam, és végül amikor már csend lett a lelkemben teljesen váratlanul egyik reggel, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is történt, mi volt az ok, jogos volt-e vagy sem, mi a megoldás."

Annyi tartozik ehhez, hogy nem egyedül csináltam ezt végig, hanem Istennel kézen fogva, folyamatos kontaktusban Vele, és folyamatosan elmondva Neki, hogy mit érzek. Aztán a megoldásokat sem egyedül keresgélem már egy ideje, hanem megkérdezem, és Ő megmondja. Ezt még fontosnak tartottam elmondani.

***

Ma is láttam a metróban a plakátot :-))). Megint örömködtem rajta, megint mosolyogva. és megint jó volt felidézni azokat a pillanatokat. Azt hiszem ezt nem lehet megunni.

***

Ma megálltam egy kicsit, és elgondolkodtam, hogy mennyi szabadidővel rendelkezem, aztán rájöttem, hogy amilyen terveim vannak, az elkövetkezendő 40 évben nem nagyon lesz szabadidőm :-))).

Most ugye írom a szakdolgozatot, amit csak hétvégenként tudok megejteni, mert hétköznap nincs időm. Igaz, hogy április közepe a határidő, de a mostani az utolsó olyan hétvége, amikor van időm, mert jövő hétvégétől kezdve egészen április közepéig (meg utána is) folyamatos elfoglaltságok vannak. Szóval kb egy hónapja írom a szakdolgozatot, és úgy terveztem, hogy ezen a hétvégén be is fejezem.

Utána rögtön nekiállhatok az államvizsga tételek kidolgozásának, és a felvételire való készülődésnek. Teológus szakra jelentkezem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, ami után majd a SOTE lelkigondozói szakát is szeretném elvégezni, ami kétéves képzés. Tehát ez még 6 év tanulás. Közben szeptemberben indul a pszichodráma asszisztensi képzés, ami másfél év lesz, és szeretnék nyelvvizsgázni oroszból, megtanulni a dánt rendesen, és megtanulni spanyolul. (A Sapientián tanulunk majd latint, és még talán más nyelveket is, aminek nagyon örülök, mert imááááádom a nyelveket! :-)

Szóval ha jól látom már a nyugdíjas kornál tartok a tervekben... Arra jöttem rá, hogy nem tudnék punnyadni, egyszerűen ennyi energia van bennem, és azt hiszem ez mindig is így volt.

Erről jut eszembe... Húsvét éjjel fogok bérmálkozni Bakonybélben. A családon kívül (aki valószínűleg nem jön el, mert messze van és éjjel lesz, szállás pedig nincs, ami azt jelenti, hogy vissza kell autózni Pestre), meghívtam természetesen az imakört, akik mind egy szálig eljönnek, valamint Györgyit, aki szintén ott lesz. A Húsvét éjjeli feltámadási mise eleve ütős dolog, kevés gyönyörűbb dolgot láttam ebben a műfajban, de a bérmálkozással együtt, amit azokkal ünnepelhetek, akikkel kölcsönösen szeretjük egymást, még sokkal szebb lesz. Az külön öröm, hogy Györgyi eljön :-)).

Aztán áprilisban pár napra Prágába megyünk a csapattal. Nagyon rég tervezek már egy prágai látogatást, még sosem jártam ott.

Oan jó dógok ezek :-)))

Ajándékok

Ebben a hónapban van a pszichodráma utolsó alkalma. Két és fél év volt, nagyon hamar elment, de hogy mennyi minden történt ez alatt az idő alatt... Nem nosztalgikus még a feeling, bár néha furcsa belegondolni, hogy nem fogok többé találkozni emberekkel, akikkel olyan mély és néha magam előtt is meredek érzéseket megosztottam magamból, amiket soha, senkivel eddig nem, és biztosan nem is fogok a hátralévő "civil" életemben. Szeptemberben indul egy asszisztens képző, amire benevezek, de az is "szakmai" közeg lesz hogy úgy mondjam, nem hétköznapi.

Már a múltkori nap után elgondolkodtam, hogy mi is az a legnagyobb ajándék, amit magammal viszek egy életre ebből a két és fél évből. Volt fél év tavaly, amikor kínkeserves volt a járás, nagyon utáltam, és minden amellett szólt, hogy kiszálljak. Mégis maradtam, magam sem értem miért. Azt biztosan tudtam, hogy nem fogok már játszani, és nem láttam be, hogy mire jó az egész drámásdi. Nagyon örülök, hogy maradtam, mert megtanultam életem egyik legfontosabb készségét, és ez az, amit a legnagyobb ajándéknak érzek.

Megtanultam megengedni az érzelmeimet. Jókat, rosszakat egyaránt. Sőt, ennél is tovább lépve, megtanultam különbséget tenni az érzések és a gondolatok között, illetve megtapasztalni, amikor az érzések közé gondolatok keverednek, amik aztán elterelik az érzés megélését az agyalás irányába. Ez roppant egyszerűnek tűnik, de borzasztó nagy csapda, mert mi, emberek, csak a kellemes érzéseket szeretjük érezni, (sőt! Sokan még azon is elgondolkodunk, hogy megérdemeljük-e őket egyáltalán, és akkor bűntudattal inkább szorongani kezdünk, mert abból nem lehet nagy baj :-), a fájdalmasakat pedig megpróbáljuk agyalással elterelni. Megtanultam megállítani a gondolataimat, hogy ne álljanak az érzések útjába.

Nem szeretjük megengedni a fájdalmas érzéseket. Megpróbáljuk először elhessegetni vagy elterelni őket valami tevékenységgel vagy egy (akármilyen szar) párkapcsolattal, ami azért szükséges, hogy legyen kihez odabújni vagy legyen valaki, aki megnyugtat bennünket, ha rosszul érezzük magunkat, illetve eltereli az alaphiányról a figyelmünket (naaaagy szívás táptalaja, mert nem akarjuk belátni, hogy szar, és hogy csak szükségből van és nem igaziból... :-)). Aztán ha nem megy az elterelő hadművelet, akkor gyorsan megmagyarázzuk, hogy miért is nem kéne éreznünk a rossz érzéseket, hiszen az élet szép, nincs semmi baj, minden jó, van hol laknunk, van kihez szólnunk, van mit ennünk, mennyivel rosszabb helyzetben vannak mások nálunk, stb, stb, blabla.

Vagy miért nem kellene szeretnünk valakit, aki nem érdemli meg, hiszen ezt vagy azt tette velünk, és mekkora hülyeség, hogy minden szemétségek ellenére mégis szeretjük, hiszen egy értelmes ember már rég túllépne és belátná az eszével, hogy túl kell lépni, hiszen nem érdemli meg a szeretetünket, hiszen nagyon kiszúrt velünk... stb, stb, blabla.

Nnnnnna. Hát azért én borzasztóan hálás vagyok a drámának (sok más dolog mellett), hogy megtanított különbséget tenni az érzelmek és a gondolatok között, és (legfontosabb!) hogy megtanította azt, hogy először kötelező megélni a legfájdalmasabb érzelmet is, legyen az szeretet valaki felé, aki nem érdemli meg, vagy gyász vagy harag, düh, gyűlölet, MINDEN!!!!! Minden. Aztán ha megengedtük, hogy létezzenek, és megtegyék a hatásukat, kijöjjenek a túlnyomás miatt kinyílt szelepen, utána, (és csakis utána!) már lehet gondolkodni és összefüggéseket keresni. Persze ez nem azt jelenti, hogy odamegyek és fejbe verem azt, akivel bajom van, hanem egyszerűen tudatosítom, hogy mit érzek, az érzelmeim létezését, és bármennyire is jókislány vagy jókisfiú akarok lenni, vannak néha romboló érzelmeim, amik lehet, hogy önzésből fakadnak, vagy a saját hülyeségemből, DE VANNAK!!!

És azt, hogy vannak, tudomásul kell vennem, és ki kell élnem. Van aki sír, van aki futni megy vagy táncol amíg bírja a lába, tök mindegy. Nem lehet gondolkodni az érzések helyén. Akkor lehet elkezdeni gondolkodni csak, amikor már elmúltak az érzések. Mert az érzelmek természetesek, mindenféle magyarázat nélkül vannak. Jönnek-mennek, fájnak, felemelnek, és tanítanak.

Régen olyan voltam (és néha még most is rajtakapom magam, ha már szeretnék kicsit fellélegezni a fájdalmak tanításából), hogy ahogy jött a gyomorgörcs, rögtön hárítani próbáltam, hogy ne érezzem. Ha sikerült is megszabadulnom tőle egy időre, sokkal durvábban jött elő később. A második játék alkalmával (ami májusban lesz két éve, tehát nem most volt...) tanultam meg, hogy nincs semmi baj az érzésekkel. Akkor döbbentem rá, hogy van egy csapóajtó a fejem meg a szívem között, amit azonnal bezárok, amint fájdalmas érzések jönnének, és elkezdem megmagyarázni magamnak, hogy mi miért történik, hogy minek van létjogosultsága minek pedig nincs, és főleg, hogy nem akarok fájdalmat érezni. Erre Saci, az egyik drámavezető hívta fel a figyelmemet. Azután elkezdtem tudatosan figyelni erre. Nagyon hosszú időt vett igénybe, mondjuk volt lehetőségem figyelgetni :-)))). Mostanra jutottam el oda, hogy megállok és megengedem a fájdalmat, amikor jön, úgy, hogy közben zavartalanul végzem a dolgom és élem a külső életem, mert nem zavar bele a belső életem. Teljesen különválik a kettő (nem, nem ezt hívják skizofrénnek). Egész egyszerűen ha érzelmek jönnek, akkor érzek, amikor meg cselekedni kell vagy analizálni, összefüggéseket keresni, akkor meg gondolkodom és hatékony megoldásokat keresek. De sosem együtt a kettőt.

Volt két iszonyat brutál hetem az elmúlt időszakban. Már rég nem voltam ennyire rosszul lelkileg, de csak akkor vettem komolyan fontolóra, hogy elfojtom a szenvedést, amikor már a külvilág is észre vette rajtam, hogy nem vagyok ugyanaz. Ez az elmúlt másfél évben nem volt jellemző, voltam nagyon rosszul, de sosem látszódott kívül. Ez most két hétig tartott, soha nem hittem, hogy vége lesz, de mentem az árral, nyitva hagytam a csapóajtót, és sokszor azt éreztem, hogy megfulladok, mert összenyomorítja a szívemet. Hagytam, és végül amikor már csend lett a lelkemben teljesen váratlanul egyik reggel, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is történt, mi volt az ok, jogos volt-e vagy sem, mi a megoldás. De nem előbb. Addig, amíg fájt, addig nem engedtem meg magamnak a gondolkodást, mert az eltereli a figyelmet az érzésről, és teljesen más síkra, a gondolkodás síkjára tereli. A kettő pedig nem ugyanaz, mert az egyik a fejben megy, a másik a szívben, és ez a kettő totál különböző, nem tudnak egyszerre működni. Az ember vagy gondolkodik, vagy érez. (Tudom, most van aki azt gondolja, hogy tévedés, mert lehet egyszerre gondolkodni és érezni, de ha jobban belegondolsz, azt már agyalásnak hívjuk, amikor átgondoljuk, hogy mit is kéne éreznünk, meg miért érzünk valamit. És akkor már a fejünkben vagyunk, nem a szívünkben :-).)

Egyszer Petra nevű, evangélikus lelkész barátném mondta a nagymamám halála után, hogy addig kell sírni, amíg el nem fogynak a könnyek, mert egyszer már nem lesz több könny. Nem szabad határt szabni a természetesen, maguktól jövő könnyeknek, mint ahogy egy gyermeknek is a maga idejében kell megszületnie, és nem akkor, amikor mi úgy gondoljuk (nem véletlen a párhuzam...). Hát így van ez az érzelmekkel is. Addig kell érezni és ki is mondani őket (és nem cselekedni a nyomukban), amíg vannak. Nem szabad ezt összetéveszteni a szenvelgéssel, önsajnálattal, hisztivel, stb. Azoknak mind gondolati háttere van, sosem tisztán érzelmek, mindig keverednek valami magyarázattal. Amikor az ember tisztán egy érzelmével lép kontaktusba, az nagyon tiszta és mélyről jövő érzés, és sokkal, de sokkal intenzívebben fáj, mint amikor gondolattal keveredik, mert nincs ami tompítsa. Na ezért nem akarjuk érezni, mert iszonyúan intenzív tud lenni. Ez persze az örömre is vonatkozik.

Ma a metrón láttam egy plakátot, amit szokásommal ellentétben el is olvastam. A Class-sorozat egyik darabja volt, kb 30 dolgot sorolt fel, ami jó érzést okoz. Egytől egyig végiggondoltam az összeset, és a lelkem mélyéig átéltem őket. Ilyenek voltak, hogy hallani a hóesést, még meleg kenyeret enni, mezítlábasan füvön séltálni, együtt kelni a nappal, frissen vágott fű illata, olyan tárgyra bukkanni, amit már rég elfelejtettünk, ajándékot csomagolni, percekig kacagni, összemosolyogni egy ismeretlennel a metrón, kézen fogva sétálni, hóvirágot kapni valakitől, a lemenő nap fénye este 8 körül, ilyesmik. Mosolyogva olvasgattam a listát többször is, vissza-visszatérve egy-egy a többinél is kellemesebb emlékhez, kiegészítve a saját örömforrásaimmal, és mindegyik érzelmet - az öröm legkülönfélébb változatait - totál átéltem, amit a különböző dolgok kihoztak belőlem. Olyan nagyon jó volt!

Együttes

Nem tudom megtagadni a képzettségemet.

Megalakult kb egy hónappal ezelőtt az Óbudai Együttes, ami a Kamarakórus tagjaiból áll főleg, de néhány régi tag is visszajött, hogy csatlakozzon. Tegnap volt az első koncertünk, ami nagyon szépre sikeredett. Itt picit más a rendszer mint a Kamarakórusban, mert egyfelől jóval nehezebb daraboknak nézünk elébe, másrészt a munka betanulási része főleg otthon történik, nincsenek szólampróbák. Ez egy amolyan "profi" kórus szerű próbálkozás. Hihetetlenül izgalmas, mert lehet komolyabban zenélni, és nagyobb a felelősség, mert a darabok kifejezetten nehezek is tudnak lenni, és nem nyolcan vagyunk egy szólamban, ahol majd a többiek elviszik a balhét, meg megoldják a kérdést. Tegnap pl megkaptunk két kottát, amit önállóan kell betanulnunk, az egyik ez:

Knut Nystedt: O Crux




Jó, mi? :-)))) Kottaolvasásilag nem nehéz, csak a disszonanciák és a tiszta intonáció miatt kihívás. A másik, Hindemith Miséje már kifejezetten nehéz kategória, mind hangilag - iszonyú magas -, mind intonáció szempontjából.

Ez nem a mise, de ez sem könnyű, és ennél még sokkal nehezebb a mise (ez Hindemith 6 Chansonja, már énekeltük az Óbudaival régen):




***

Más: átköltözött a Katedra az Anker közbe, ahol a szombati óráim egy olyan teremben vannak, ahol a hatalmas ablakok egy házra néznek szemben. Tegnap megjelent egy lány az egyik erkélyen kisbugyiban, mire az összes tanítványom elkezdett röhögni (azt persze nem tudom hogy vették egyáltalán észre, amikor én vagyok egyedül szemben az ablakkal... khm...), de a legviccesebb az volt, amikor megjelent kb 10 perccel később egy teljesen meztelen férfi az ablakban... Annyi volt az órámnak. :-D

Választási mappa

Barbival ma késő este hazafelé tartottunk. A kertkapuhoz érve én szedtem elő a kulcsot, ami azt jelentette, hogy a ház kapuját, és a lakás ajtaját is én nyitottam. Amikor beléptünk a lépcsőházba, a következő párbeszéd zajlott:

- Ugye nem akarod megnézni a postaládát is? - már készítettem a postaláda kulcsát.
- Nem, hétvégén úgysem jön semmi. Illetve csak a választási kampány anyagok. Már vagy 3 Fideszes szórólapot kaptam, de gyanítom, hogy egy lusta szomszédom nem képes elvinni a kukáig, és inkább mások postaládájába dobja. Már én is ezt csinálom :-). Egyébként minden szórólapból eltettem egyet a választási mappámba...
- :-D :-D Te egy mintapolgár vagy Barbus!
- De tényleg! Elteszem őket, aztán a választás előtti szombaton előveszem, elolvasom az összeset, aztán másnap elmegyek szavazni.
- :-D :-D :-D Nem vagy semmi...
- Miért? Te nem szoktad elolvasni mit ajánlanak?
- Nem. Úgyis mindegyik ugyanazt a maszlagot nyomja, csak az egyik csak kicsit erőszakosan, a másik meg nagyon. Akikre most fogok szavazni, azért teszem, mert olyan emberekről tudom, hogy rájuk szavaznak, akiknek az ítéletében maximálisan megbízom. - (itt zárójelben hozzáteszem, hogy egyedül az ő szórólapjukat alaposan elolvastam, a neten is utánanéztem a programjuknak, mert már eleve szimpatikusak voltak, tehát nem igaz, hogy tök kukán szavazok majd rájuk, csak az, hogy más pártok programja viszont tényleg nem érdekel...)
- Az a párt akire szavazol mocskol más pártokat?
- Nem.
- Akkor máris szimpik. Annyira utálom, hogy az összes párt fröcsög a többire. Még ha jókat is gondolnak, ezzel az utálkozó, mocskolódó szellemiséggel elriasztanak. Úgyhogy semmiképp sem fogok szavazni a ...... meg a ...... pártra.

Na kb ennyi volt a barátságunk elmúlt 15 évének politizálási adagja. Meg ez elég volt a következő 15 évre is. Nem visszük túlzásba... :-)))))

Ah, és ez...

Hát ez valami csodálatos...

Hymn to the Mother of God

John Tavener

Zene, szép

Kisegyüttes kerekedett a nagykóruson belül, a szépségen kívül a nehézség is előtérbe került. Ákos (Apánk, A Karnagy) mindenféle darabokat keresgél most, neves kórusversenyeket tervez az együttesnek. A minap előszedett egy John Tavener művet (nem ezt), aztán én meg jól ránéztem, hogy milyen nóták vannak tőle a YouTube-on, és többek között ezt a gyönyörűséget találtam (de a többi is nagyon szép):

John Tavener: As one who has slept

As one who has slept the Lord has risen
And rising he has saved us
Alleluia

Tanulás

Már két hónapja Barbival lakom. És egyenlőre nem is szeretnénk másképp. Rengeteget tanultunk egymástól már eddig is, és azt érezzük, hogy így van ez most jól, fel sem merül, hogy változtatni kellene az életen. Én ennek csak örülök, mert semmilyen porcikám nem kíván egy újabb költözést a közeljövőben, másrészt viszont egyfajta kvázi szerzetesi életet élünk, együtt imádkozással, rengeteg beszélgetéssel, és nagyon sok gyógyulással.

Számomra Barbi az a közeg, ahol abszolút önmagam lehetek, lehet rossz kedvem (ma reggel össze tudtam volna törni valamit, annyira feszült voltam), akkor sem változtat a szereteten, ami köztünk van. Ő tanulgatja elfogadni, hogy ez nem neki szól, nem ő a hibás, nem azért vagyok feszült, mert rá haragszom mert valami olyat csinált - konfliktus kerülő lévén nehezen tud szembesülni az emberek "fárasztóbb" és a nyugalomra veszélyesebb oldalával, hajlamos magára venni a dolgokat, mint mindannyian. Én pedig megtanulom elfogadni, hogy lehetek ilyen is, nem szeret valaki kevésbé ettől, nem kell nyugalmat és felhőtlenséget játszanom, még csak megjegyzést sem tesz, és nem azért, mert inkább lenyeli, hanem azért, mert természetesnek veszi, mint ahogy azt, hogy az én hajam nem olyan, mint az övé. Volt olyan az elején, amikor még csak pár napja laktam itt, hogy kifakadtam valami, egyáltalán nem vele kapcsolatos dolgon, elmondtam az érzéseimet (ahogy nagyon helyesen megtanultam a pszichodrámán, hogy ez mennyire fontos), és ő rögtön védekezni kezdett, mintha őt hibáztattam volna az én lelkiállapotomért. Csak annyit mondtam, hogy "Jó, de én akkor is ezt érzem, nem tudok máshogy érezni, mint ahogy érzek, hadd fejezzem már ki ami bennem van... Nem megoldásra várok, nem is veled kapcsolatos, de most ez van bennem, máskor meg a boldogság, azt miért fejezhetem ki, ezt miért nem?". Beletelt kis időbe, amíg elfogadta, hogy az ember minden érzését kifejezheti, ettől nem változik semmi. És pont ma mondta, hogy meg sem érintette a ma reggeli feszült kedvem, tudta már, hogy nem róla szól, egyszerűen EZ VAN most, máskor meg máshogy van.

Abban is nagyon jól kiegészítjük egymást, hogy más jellegűek a kérdéseink (amik ugyanazok) alapját képező problémáink, más irányból közelítünk ugyanazon megoldás felé. Én egy nyitott, társasági ember vagyok, aki könnyen teremt kapcsolatot az emberekkel, könnyen megnyílik és befogad másokat, ezért ha átérezni nem is tudom annyira ezt a problémát, én legalább nem szenvedek ettől, és objektíven tudom látni, ennek fényében véleményt alkotva. Ő viszont nem szenved egy szétesett család fájdalmától, mert nagyon biztos szülői háttere van, valamint az én párkapcsolattal kapcsolatos kérdéseimet is másképp látja, mert neki meg ez működik másképp. Néha nagyon fájdalmas az az őszinteség, amivel teljesen nyugodtan kimondjuk egymásnak a másikkal kapcsolatos meglátásainkat, de hálás vagyok ezért, noha időnként olyan érzés fut át rajtam, mintha árammal csaptak volna meg - mert rátapint a gyengeségeimre, amik azáltal, hogy kimondja őket a felszínre törnek, de csak így tudnak gyógyulni is.

(Talán egy hete beszélgettünk egyik reggel, és elmondtam neki egy engem régóta foglalkoztató problémát valakivel kapcsolatban, akit nagyon szeretek. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy "Jajj, te szegény!", azt mondta, hogy vegyem már észre, hogy milyen önző motivációk bújnak meg a mélyben, és az egész probléma csakis rólam szól, nem a másikról. Akkor egy pillanatig nagyon utáltam őt, ezt meg is mondtam neki, de aztán rájöttem, hogy teljesen igaza van... Akkor meg hálás voltam, hogy egy ennyire éles tükör van a lakásban, ami minden gáz dolgomat szembesíti velem. :-))))

Az is jó, hogy ő a fizikai jólétemet segíti azzal, hogy főz és gyümölcsöt tesz az asztalra, felhívja a figyelmemet arra, hogy mi található a hűtőben (meg egyéb helyeken a konyha környékén), mert én egyszerűen nagyon gáz vagyok ebből a szempontból, és ő elfogadja ezt szeretettel. (Elfelejtem még azt is, hogy létezik a hűtő...) Ő viszont az olvasmányok tengerében veszik el, mert annyi minden megtetszik neki, és semmivel nem halad pont ezért, én pedig, amikor elege lesz abból, hogy nem tudja eldönteni, hogy mit olvasson, akkor időnként irányt szabok neki ezen a téren :-))).

(Megbeszéltük, hogy elolvasunk egy Thomas Merton könyvet együtt, mert át akarjuk beszélni, de előtte van három másik könyv, amit el kell olvasnia, mert az aktuális kérdéseivel kapcsolatosak, és lényeges, hogy az ember végigkövessen egy kérdést komolyan, a legmélyéig. Ha ezt megint elmulasztja, akkor megint benne marad egy hiányérzet, így meg válaszokat kap, amik tovább dolgoznak majd a mélyben. Szóval várok most a Merton könyvvel, amit én már elkezdtem, és elolvasok több más könyvet addig, amíg Barbi felzárkózik - hozzáteszem, hogy nekem azért jóval több időm van olvasni, mert BKV-zom és MÁV-ozom, ő meg vagy gyalogol a szomszédos zeneiskoláig, vagy kocsival jár Maglódra...)

Szóval jó kis közösség vagyunk mi ketten a Barbussal, még mindig azt mondom.

:-))))

Olvasmányok ideje

Bizony, ezért jó, ha vége a vizsgaidőszaknak. Mert hihetetlenül jó könyvek akadnak az ember kezébe. Ez a mostani nagy részben olyan, mintha rólam írták volna. Nem szó szerint, hiszen az élettörténete senkinek sem egyezik 100%-osan, de néha majdnem elsírtam magam a metrón egy-egy gondolatmenetnél, mert visszahozta bennem a nem is olyan régmúltam, a küszködés és bizonytalanság, a sóvárgás és csalódás éveinek életérzéseit, amiket mostanra már egész elfelejtettem. És az is annyira hasonló, ahogy ránk talált Isten...

Ez egy életrajzi könyv, Elizabeth Gilbert tollából, a címe: Eat, Pray, Love - Ízek, imák, szerelmek. Ez is egy olyan olvasmány, amit szívből ajánlok.

Ajánló és nem ajánló

Amit senkinek nem ajánlok, még az ellenségeimnek sem, az a 2012 című film. Egyetlen dolgot sajnálok, mégpedig hogy majdnem három órát elvacakoltam az életemből erre a nagyszerű műalkotásra. Nem ragozom, rég láttam ennyire rossz mozit.

A reneszánsz kiállítás a Szépművészetiben viszont minden figyelmet megért. Mellesleg, nagyokat hahotáztunk Barbussal, amikor kommentáltuk, hogy mit látunk a képeken. A legjobb az volt (és annyira kár, hogy nem jegyeztem meg a kép címét), amikor (talán) egy Szentháromságot ábrázoló festmény legtetején a hosszú, fehér szakállú Atya volt, kitárt, de inkább a heves magyarázás gesztusára hasonlító karokkal, lefelé nézve, a Szentlélekre, aki épp alatta repkedett galamb képében. Barbi szinkronizálta a képet, ahol is azt mondja az Atya a galambnak: "Most megfőzlek vacsorára!" Mert hogy épp ezt fejezte ki a kitárt karjaival, és az arca is ezt az örömöt tükrözte. Én meg hozzátettem, hogy: "Szent Bernardinnak pont elég leszel (ő a kb húszkilós szent... lehet, hogy csak napfénnyel táplálkozott... minden esetre nem a túlsúly végzett vele. Nem? Őt ábrázoló pár kép volt épp ez előtt a kép előtt, onnan jutott eszembe pont ő). Rendkívül jókat szórakoztunk, elmondhatom. Elhatároztuk, hogy összeállítunk egy albumot az ilyen kommentált képekből (volt egy pár...), és szigorúan csak azoknak mutatjuk majd meg, akik nem botránkoznak meg az ilyesmin. Szerintem Ábelnek mindenképp megmutatom majd ha tényleg elkészül, szerintem ő szórakozni fog rajta.