Valóban feltámadt! Alleluia! :-)

Úgy keringek tegnap este óta a lakásban, mint egy beszívott drogos. Hívő életem harmadik Húsvétját töltöttem Bakonybélben, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezt a mostani eufóriás alapállapotot lehet-e majd fokozni a jövőben. Elég nehéz magamhoz térni - nem is esne jól.

Megjártam az utat a lelkemben a csütörtöki lábmosástól a feltámadásig, elmélkedve virrasztottam a többiekkel, megérintett a halál komorsága és a sírban fekvő test, megdöbbentem, amikor elhallgattak a harangok és az orgona, ujjongtam, amikor aztán újra megszólaltak, felcsendült a "dicsőség" csengőkkel, és elhallgattak a kereplők. Énekeltem Jeremiás-lamentációt péntek reggel, és minden este duettet Izsákkal a szertartásokon, felolvastam szombat éjjel, és most, újra és újra visszahallgatva az énekeket, egyfajta transzba ejtett az egyik. Belinkelem, mert a Mária rádió élőben közvetítette az összes liturgiát (nemcsak az esti szertartásokat, hanem az összes imaórát is csütörtöktől vasárnap délig - gyakorlatilag beköltözött a monostorba a stáb arra a pár napra), de csak még kb egy hétig lesznek hallhatóak a felvételek a rádió portáljának archívumában, aztán eltűnnek onnan.

http://www.mariaradio.hu/lejatszo.php?hallgat=mr-2011_04_22_19_00_00.mp3

25 perc 35 másodpercnél van az ének, aminek ez a szövege (ott, amikor énekeltem nem is fogtam fel a szövegét, kizárólag az éneklésre koncentráltam, és csak most érkezett meg hozzám a jelentés, sokszori meghallgatás után):

Én népem, mit tettem én ellened?
Vagy miben ártottam én néked? Felelj meg nékem!

Én teéretted megvesszőztettem elsőszülötteivel Egyiptomot - és te megvesszőztél és kiszolgáltattál engem;
Én kivezettelek Egyiptomból a fáraót alámerítvén a Vörös-tengerbe - és te átadtál engem a főpapoknak.

Én népem ...

Én megnyitottam előtted a tengert - és te lándzsával megnyitottad oldalamat;
Én előtted jártam a felhőoszlopban - és te Pilátus tanácsházába vezettél engem.

Én népem ...

Én mannával tápláltalak a pusztában téged - és te engem arcul vertél és megvesszőztél;
Én téged forrásvízzel itattalak a sziklából - és te epével s ecettel itattál engem.

Én népem ...

Én teéretted megvertem a pogány királyokat - és te fejemet náddal verted;
Én neked királyi pálcát adtam - és te töviskoronát adtál fejemre.

Én népem ...

Ezen a szövegen meditálok tegnap éjjel óta. Újra és újra meghallgatom, és egyre mélyebbre engedem a szöveget. Mostanában sokszor felteszem Istennek azt a kérdést, hogy ma is megmutatja-e Magát a halandó embernek olyan egyértelműen, ahogy Ábrahámnak, Mózesnek, Jákobnak és másoknak, akikkel szövetséget kötött megmutatta. Aztán végül eljött emberi testben, kinyilatkoztatva a maga teljességében Magát a kiválasztott népnek - aki nem ismerte föl, hanem kivégezte. Ma sem ismernénk föl, ma is kinyírnánk Őt. Én tutira megtagadnám, nem hinnék neki, miközben folyton azt kérem, hogy nyilatkoztassa ki magát a világban egyértelműen a jelenben is.

Teljességgel átjár ennek az éneknek a szövege. Én ezt tettem veled - és te viszonzásul meg ezt tetted (... de ezért nem neheztelek rád, ILYEN VAGY ÉS KÉSZ! Elfogadom, a gyermekem vagy így is, és ha te is elfogadsz, összefonódok veled, a legszorosabbra kötve a szövetséget). Már rég el kellett volna pusztítania az embert, amilyen megátalkodott fajzat az. És nem! Megmossa az áruló Júdás és a többször is betoji Péter lábát. Ismeri őket, tudja mit tesznek majd, és ennek ellenére teszi ezt. Ez a misztérium, ami most nem hagy nyugodni, mert szeretném megérezni. Megérteni úgysem fogom, meg sem próbálom. Inkább megérezni szeretném ennek a szeretetnek a lehetetlenségét, hogy annak ellenére, hogy az egyik kiteszi őt az életéből egy pillanat alatt (sőt! Mennyivel messzebbre is megy...), miközben előtte az vele járt, vele evett, bejárást nyert az intim szférájába, valószínűleg többször is elmondta, hogy mennyire szereti Őt, és Mesternek szólította; a másik meg annyira gyáva, hogy megtagadja őt többször is, és cikis helyzetben hátat fordít és elszalad. Hogyan tudja őket mégis szeretni, mintha mi sem történne majd? És nem arról van szó, hogy azért szereti őket, mert nem tudja mi fog történni, hanem épp annak ellenére... Megsemmisítő.

Szeretnék részese lenni ennek a szeretetnek, mérhetetlen vágy van bennem, hogy így tudjak szeretni. Ezt nem lehet izomból nyomni, ezt csak a kegyelem ajándékozhatja, türelemmel ki lehet várni - vagy meg lehet unni a várakozást, és izzadva próbálkozni, önerőből - ami ingoványos talaj.

Nehéz megfogalmazni mennyire megérint ez engem. A három nap alatt mindhárom szerzetes prédikált, mindegyik ütős volt. Anzelm szavai keveregnek az ének szövegével bennem. Anzelm péntek este, a sírba tétel előtti szertartáson beszélt arról a szeretetről, amivel a körülötte lévőket jól ismerő Jézus megengedte Júdásnak és Péternek is, hogy önmaga legyen, hogy elárulja és megtagadja őt. Anzelm azt kérdezte, hogy mi vajon tudjuk-e szeretni azokat az embereket, akik elárulnak és megtagadnak - eldobnak, megcsalnak, kihasználnak minket, zsarnokoskodni próbálnak felettünk - különböző módokon fájdalmat okoznak nekünk... Szomorúan ingattam a fejemet.

Aztán vasárnap Ábel prédikációja alatt elképzeltem azt, hogy meghal egy szerettem, és amikor kimegyek a temetőbe, hogy virágot vigyek a sírjára, azt látom, hogy a sír üresen tátong. Fizikailag éreztem a rettenetet és a pánikot, hogy akkor most hova tűnt a teste?! Mi lett vele?! Mit csináljak, kit kérdezzek, van-e megoldás, vagy örökre cipelhetem ezt a fájdalmat és bizonytalanságot az életem hátralévő részében? (Megpróbáltam nem "visszafelé" - vagyis a feltámadás happy endjének tudatában - végigélni a húsvéti ciklust, hanem lépésről-lépésre, az épp akkori történéseket követve csak.) Mert ezen a ponton még ugye nem tudtuk, hogy fel is támadt, csak azt, hogy üres a sír, és nincs sehol a test, az asszonyok meg szaladnak a tanítványokhoz, majd ők megoldják. Ábel arról beszélt, hogy a kő, amellyel eltorlaszolták a sír bejáratát, több tonnás volt, nem lehetett feltűnés nélkül csak úgy elgörgetni kisujjból, két őrrel az oldalában... vagyis nem hengeríthette el ember... Mindannyiunknak vannak sírboltjaink a lelkünk mélyén, amik nem ténylegesen halottat rejtenek, hanem rossz kapcsolatokat, neheztelést, haragot vagy fáradtságot, a taposómalom gyötrelmét vagy bármi olyan tartalmat, amit ugyan szeretnénk eltemetni, de az is jó lenne, ha kiürülne a sírbolt, a kő elhengeredne, és megkönnyebbülhetnénk, hogy eltűnt a tartalma. Ezeket a köveket sem tudjuk mi elhengeríteni, egyedül Ő... Izsák pedig arról beszélt szombat éjjel, hogy egyet tehetünk: megengedhetjük Istennek, hogy a vállunkra tegye a kezét vagy karon fogjon bennünket és együtt járjon velünk - Ábel gondolataival párhuzamot vonva: kedvére hengerítgessen, mindig csak a megfelelő követ mozdítva el a megfelelő méretű és tartalmú sír elől. Ne mi erőlködjünk, engedjük meg, hogy megtörténjen.

Izsák épp Ábrahám és a szombat éjjeli olvasmányok történeteire építette a homíliáját, amiben főként életünknek azon áldozatairól volt szó, amiket ténylegesen le kell tenni, el kell engedni, nem menekülnek meg végül mint Ábrahám fia, Izsák, vagy Izrael népe a Vörös-tenger partjánál. Mert Isten igenis elkéri időnként a számunkra legdrágábbat - embereket, kapcsolatokat, álmokat, vágyakat, életutakat, egészséget, bármit. És ha nem engedünk, akkor abba beleroppanunk, nincs esély. (Eléggé egyértelmű az egér és az elefánt küzdelmének kimenetele is...)

Nagyon szép és igazi Húsvét volt, mint egy pszichodrámával megspékelt lelkigyakorlat... És azt a vágyat is el kell engedni, hogy ne essek ki ennek a lelkiségéből. Egy újabb (ugyan csak kisebb kaliberű) Izsák...

A verbita testvérek kérése

Hamvazószerda

Nagyon vártam a Hamvazószerdát. Már tavaly is voltam misén aznap, most pedig az "otthoni" (a Sapin) misére mentem el, amit a rektor atya tartott. Mélyen megérintett, mert tényleg arról szólt, ami. Tavaly egész nap a homlokomon tartottam a hamut, most még a kedvenc tanárom órája előtt letöröltem. Porból lettünk, és porrá leszünk - erre figyelmeztet a hamvazás.

Keveset beszélt a rektor atya, mert mindig az ebédszünetben van a mise, de azt jó velősen megmondta (persze nem tudom szó szerint idézni, mert már elfelejtettem mit mondott pontosan, csak hozzávetőlegesen jut eszembe):

A böjt három dologról szól: lemondás, több imádság és alamizsna. Az ember ilyenkor lemond dolgokról, de nemcsak a húsról, hanem mindenről, ami eltávolítja Istentől. Ez van akinek az internet, van akinek a csoki, mindenkinek más. Aztán megpróbál ebben az időszakban többet imádkozni. Végül többet kell alamizsnálkodni ilyenkor. Ezt lehet úgy is tenni, hogy többször adok egy huszast a hajléktalanoknak, de az is alamizsna, hogyha olyanoknak szentelek szeretetet, időt és energiát, akiket kevésbé tudok elviselni a környezetemben. A böjt a hiányok megéléséről szól. Arról, hogy nem akarjuk mindjárt betapasztani azt az égető hiányt, hanem hagyjuk hadd fájjon, esélyt adva arra, hogy az Isten gyógyítgathassa azt.

Ilyenkor felajánlásokat tesz az ember. Én is tettem, nem is egyet. Nem könnyű, de nagyon szép. Van valami szépség a lemondásban, a hiány megélésében. És annyira jó volt a böjtöt a csoporttársakkal elkezdeni, együtt a hamvazószerdai misén, és kitartani egészen Húsvétig.

Hétfőn "buliztunk" a nénikkel, és annyi csokit zabáltam, hogy rá se bírtam nézni. Lendület-böjt :-)))). Legalábbis ami a csokit illeti. Már szerda este automatikusan a boltba vezetett volna az utam egy szelet csokiért, merthogy mindig azt eszem, ha nincs időm rendesen enni és éhes vagyok. De ez a szokás most szünetel. Tavaly még volt, hogy elfelejtettem a böjtöt és teljesen véletlenül sütiztem vagy elfogadtam csokit reflexből. Idén ezt már el sem tudom képzelni, mert élem is a böjtöt teljesen Istennek ajánlva és Érte megtéve azt, nem csupán ragaszkodom a szokáshoz (ami ráadásul számomra viszonylag új szokás). Az imádságra is próbálok több időt szentelni. Olyan jó, hogy a Sapin van kápolna az épületben, ahova bármikor be lehet menni elcsendesedni, és mindennap van mise, amit eddig nem sűrűn látogattam, mert inkább a nyelviskolába rohantam helyette (15 perc a Sapitól gyalog, 10 metróval) készülni az óráimra. Most máshogy osztom be az időmet, és megpróbálok elmenni a misére, minden nap, amikor a Sapin vagyok ebédszünetben.

Cseh Tamás, Bereményi Géza: Ima

Csak egy szót adj
Csak egy szót adj
Csak egy szót adj

A levegőből mit befúttál száján,
Midőn lelkessé lett a legelső Ádám.
Csak egy szót adj
Csak egy szót adj

A szádból amely emberbe fújt lelket,
Midőn felébresztetted az első embert.
Csak egy szót adj
Csak egy szót adj

Most csend van éppen és éjszaka
És árnyéktemető,
És szárnyát csüggesztve vár, Uram
A levegő.

Csak egy szót adj
Csak egy szót adj
Csak egy szót adj
Csak egy szót adj

Péntek

Próbálom elkerülni, hogy a blogom olyan legyen, ahol leírom, hogy mit csináltam aznap. Most mégis azt gondoltam, hogy megosztom az elmúlt pénteket, mert mostanában hasonlóan zajlanak a napjaim, és magamnak is tanulságos. Főleg azért, mert nem egyedi. Nem is véletlen, hogy már több mint két hónapja nem volt időm írni...

Reggel fél 8-kor kezdődött az első két órám a II. kerületben, ami után rohantam 10-re Csepelre megtartani a következő négyet. Onnan szaladozás a Sapira, a kedvenc tanárom két órájára, ami fél 4-kor fejeződött be, és már ott ácsorgott a tanítványom, akinek nem tudtam máskor órát tartani (illetve hát kettőt ugye), mert pont csak úgy volt másfél órám, hogy fél 4-től 5-ig, mert akkor meg már kezdődött a pszichológia előadás négy órája, ami este 9-ig tartott. Jó kis nap volt, 14 tanítási óra koncentrálás... :-)))) Szombaton csak 9-kor kezdődött az órám, ez azért jobb volt egy fokkal, mint a fél 8, de így is alig tudtam felkelni, annyira fáradt voltam. Tudnék aludni egy hétig most. Az talán elég lenne.

Tegnap viszont az óráim után elmentem meglátogatni Lúcia nővért a rendházban (domonkos rendi szerzetes), aki az egyik filozófia tantárgyat oktatja a Sapin, és több mint két órát beszélgettünk, ami nagyon jó volt. Megtanultam több dolgot is. Pl. azt, hogy az Istennel való találkozás után azonnal oltárt kell "építeni" mint Jákob tette az angyallal való verekedés utáni reggelen, hogy ne felejtsük el a találkozást, és mindig, amikor az "oltárra" nézünk, mélyen felidéződjön az emlék. Ez az "oltár" lehet egy gyönyörű kötésű napló is, amibe leírjuk a találkozásokat.

A másik szépség amit kaptam a nővértől, hogy teljesen mindegy, hogy egy eseményben objektíven ott van-e az Isten. Ha én úgy érzem, hogy ott van, mert boldogsággal és szépséggel tölt el, akkor ott van, és csak ez számít.

Ajánlott könyveket is, Henri Nouwen műveit. A leghíresebb A tékozló fiú hazatérése. Ez magyarul is megvan, de ajánlott egy olyat, ami nincs lefordítva még, a címe: A Cry for Mercy. Az persze nagy kérdés, hogy mikor lesz időm elolvasni ezeket...

Már megint eltelt egy...

És ez is kollázs-jellegű volt. Az idei leltár:

1 db anglisztika alapszakos bölcsész diploma tokkal-vonóval
1 db hallgatói viszony teológia szakon tokkal-vonóval
1 db prágai látogatás
1 db döntés a NEM szerzetesség mellett
1 db költözés
1 db húsvéti bérmálkozás Bakonybélben
1 db kultúrával egybekötött nagy-nagy kirándulás a Zempléni-hegység bugyraiban
3 db lelkigyakorlat Dobogókőn
1 db pszichodráma csoport befejeződése
1 db kórus (Együttes)
-1 db kórus (Kamarakórus)
-1 db imacsoport
És az ismétlődő járulékok: jó vagy rossz hangulatok, beszélgetések, nevetések, sírások, régi barátságokban lubickolás, új barátságok és szeretetkapcsolatok, mélységek és magasságok, kétségek és bizonyosságok, örömök és fájdalmak, egymásra találások és távolodások, elválások, stb.

Idén sem volt unalmas.

Boldogságban és a Teremtő áldásában tobzódást az újban,
mindenkinek, szeretettel.

Ismét Karácsony

Nekem a Karácsonyról most ez a vers jut az eszembe (na jó, nem csak a Karácsonyról, hanem ez most a kedvencem), ezért ezzel kívánok áldott és békés, boldog Karácsonyt:

Radnóti Miklós

Talán

Talán ha gyermek lennék újra…
Vagy talán bolond lehetnék?

A világ egyre tágasabb.
Már játszanék, lebegnék,
már újra tűz a nap,
már fényben ég a távol.

A rend hálója enged,
Majd újra összezárul.

*

Gyermek lennék, ámde fáj az emlék.
Csalán csíp, apró ujjaimban szálka.
S az eperfán nagyon magas a lomb.

Vagy talán szíves bolond lehetnék
s élhetnék fenn a sárga házban sárga
virágok közt, nyakamban kis kolomp…

S csak nézelődöm. Itt az árok.
Járok, tünődöm, állok, ujra járok.
És egyre hosszabb telekre várok.

Filmes blog

Rátaláltam egy marha jó blogra, filmek nézhetők meg rajta online:

http://watchundergroundcinema.blogspot.com/p/films.html

Nem hollywoodi cuccok, hanem olyanok mint pl. Ingmar Bergman Hetedik pecsétje. A többit nem nagyon ismerem, és egész hosszú rajta a lista. Nagggyon ígéretes.

Altass el

Lehet,

hogy sokszor jobb, ha az ember nem tud bizonyos dolgokat.

Néha azt hiszem az is sokkal jobb lenne, ha bizonyos emberek az ismeretségi körömből kevésbé lennének közlékenyek velem a magánéletükkel kapcsolatban, mint amennyire azok (persze teljesen jószándékúan). Most mindenképp így érzem ezt...

Olyan jó lenne, ha nem osztott volna meg velem valaki bizonyos információkat nemrég. A fene vigye el. Az infókat is.

***

Arra is rájöttem, hogy leginkább a hipokritaságot nem kedvelem. Most épp ugyanettől a személytől. Ejj, de pozitív vagyok...

A. Tarkovszkij

Egyszer valakitől kaptam egy Arszenyij Tarkovszkij verset. Most én is találtam egy nagyon jópofát. Annál is inkább tetszik, mert Paul Klee festő az egyik legnagyobb kedvencem. Láttam egy gyűjteményes kiállítást a képeiből Londonban mielőtt hazajöttem, nagyon megható volt azokat a festményeket látni, amikkel kapcsolatban csak a nyálam csorgott folyton, amikor albumokban nézegettem őket, és arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne egyszer majd élőben látni őket...

PAUL KLEE

Hol volt, hol nem egy piktor, Paul Klee,

Hegyeken túl, hetedhét határban.

Sok-sok színes plajbásszal az allé

Fái közt ült naphosszat magában.

Rajzolt pár száz négyzetet meg hurkot,

Afrikát, fiút az állomásra,

Égszínkék pendelyben ördöglurkót,

Csillagot s vadat a menny falára.

De nem alkotott a ceruzája

A világról igazolványképet,

Melyen sorakoznak regulázva

Víz és város, emberek s a gépek.

Azt akarta, hogy vonalak, foltok,

Mint a tücskök júliusi éjen,

Érthetõen szóljanak, megoldott

Nyelvvel, és egy szép reggel a képen

Felkomorlott szárnya, homlokorma

A halál sötétlõ angyalának,

Megértette Klee, ütött az óra,

S búcsút mondott Múzsának, barátnak.

Majd lehunyta a szemeit is Klee,

Soha még ily gyászos, szürke hajnal!

Ám ha Klee bõszebb lett volna kissé,

Naturálisabb lett vón az angyal.

Az az angyal jól megrázta volna

Csontjainkat, s akkor aztán végünk!

Mint a piktor, hullanánk a porba.

De mondjátok: hát kell ez minékünk?

Jobb a múzeum a cinteremnél,

Sétálhattok olykor, s fõleg élve,

Ott, hol sorba rakva lóg Paul Klee

Sok-sok furcsa, kék és sárga képe.

Zhk

Jövő héten kettő lesz, és nagyon örülök, hogy szeretem amit tanulok, mert így könnyebb. Na azért ez még amúgy sem nagy cucc. Majd amikor egy napra 3 kerül, és mindegyik komoly...

A készülés szünetében, kikapcsolódásként megtanultam a görög ábécét. Így most sokkal jobb. :-) Azért éreztem szükségesnek, mert a Bevezetés az Újszövetségbe című tantárgy tankönyvében vannak görög szavak görög betűkkel leírva, és zavart, hogy nem tudom elolvasni őket, mert latin betűkkel nem szerepeltek. Most már el tudom :-). Holnap majd megtanulom leírni a karaktereket, elterveztem. (Azért is jó ez, mert van olyan tanárunk, aki rendszeresen görög betűkkel írja fel a görög szavakat a táblára, meg persze latin betűkkel is, de azért sokkal izgalmasabb az eredeti karakterekkel is rögtön átlátni. Jövőre úgyis tanulni fogjuk.)

Imádok

költözni. Mondtam már?

A Sapi viszont egyre jobb. Jakab atya óráin mindig úgy érzem magam, mintha prédikációt hallgatnék másfél órán keresztül. Civil hívek is beülhetnének, közelebb kerülnének Istenhez, az tuti. Sorra válaszolja meg a tananyagba rejtve (Fundamentális krisztológia címen fut a tantárgy) a fel nem tett, de már rég bennem mozgó kérdéseimet. Nagyon szeretem az óráit, és őt magát is mint embert.

Lúcia nővérnek (ő a domonkos nővér, metafizikát és logikát tanít) megígértem, hogy fordítok logika feladatokat. Ő is angolból fordítgatja, és már odaadta az összeset, ami van neki. Én meg már majdnem végeztem velük (mellesleg ha a 16-ból 14-et megcsinál az ember helyesen, azzal ki lehet váltani az 1. zh-t... nagyon blazírozok erre a lehetőségre), és kértem, hogy adjon még, mert elképesztően szórakoztatóak, még úgy is, ha hulla az ember agyilag. Azt mondta csak angolul vannak, én meg mondtam, hogy szívesen fordítok, legalább szinten tartom a nyelvet. (Apropó... már most érzem, hogy számottevő az egész napos magyar nyelven hallgatás. Az eddigi évekhez viszonyítva jóval kevesebb lett az angolnyelv-használat, ezért elkezdtem angolul olvasni egyes órákra pl pápai vagy zsinati dokumentumokat, hogy ne essek ki teljesen a nyelvből. Jövőre már könnyebb lesz, mert vissza kell mennem elvégezni az angoltanári mesterképzőt, akkor megint nagyobb számban lesz majd jelen az angol a mindennapjaimban.)

Gergely atyát, akitől tartottam, nagyon is megkedveltem. Remek tanár, és sugárzó, ahogy szereti és érti a tantárgyát. Már engem is úgy tűnik, hogy ember számba vesz, és még arra is emlékezett az egyik órán (mert hogy kifejezetten megszólított ezzel az információval), hogy zenetanár vagyok, ami egészen meglepett. Jó humora is van, amikor jókedvű, és rájöttem, hogy egyáltalán nem haragszom rá, és már nem is félek tőle. (Az után az ominózus óra után még az Orfeusz-témát feldolgozó operákról diskuráltunk egy kicsit, ami kifejezetten kellemes volt.) Az antropológia órájára együtt járunk a másodévesekkel, akik között többen vannak verbiták. Ők mesélték, hogy tavaly nekik a metafizikát is ő tanította, ami szintén fantasztikus volt. Ez is pozitívan hat. Azért még vannak fenntartásaim a vizsgát illetően... Ja, minden óra elején (előadásról van szó, hozzáteszem...) röpdolgozatot irat. :-)))) Érdekes fazon.

A latin hihetetlenül izgalmas. Már a második zh-t fogjuk írni jövő héten, most az összes aktív igeragozásból. Nem cicózik a tanárnő, ember legyen a talpán, aki lépést tud tartani az irammal. Naponta több mint egy órát töltök a latinnal, ma 2,5 volt... Szóval nincs lazsálás kérem szépen! Ez nem az az intézmény, ahol a ketteskére hajtanak az emberek. Ez pedig jó.

A Sapi

Egy hete kezdődött, és nagyon szeretem (még).

6-an vagyunk a csoportban: 3 ferences szerzetes fiú, egy verbita szerzetes jelölt fiú, egy művészettörténész lány és én. Az idő nagy részében együtt vagyunk a katekétákkal, ahol többségében lányok vannak. Szeretetteljes a légkör, kb olyan kaliberű az évfolyam a szeretetet és a békességet tekintve, mint a pszichodráma csoport volt. A szombathelyi csapat is jó volt, de ott azért nem volt szó lelkiségről. Itt viszont van.

Két kivétellel minden tanárunk szerzetes (és esetleg pap is), egy domonkos nővér is tanít bennünket, nagyon jó fej. Van egy tanárom, akitől tartok kicsit (vele Bakonybélben találkoztam párszor, azután a Szabinában is jártam már a miséjén, akkor sem volt kedves velem), és ez a tartás nem változott az első óra után sem. Kaptam is tőle egy kedves megjegyzést a csoporttársaim előtt.

Ami még nagyon tetszik, hogy az órák előtt imádkozunk, utána Dicsőséget mondunk, és az egyik tanárnő (aki azt hiszem, hogy nem nővér) minden óra elején felolvas a Szentírásból egy, az óra anyagához szervesen kapcsolódó részletet.

Latinból egy év alatt (vagy talán nekünk fél, és a katekétáknak egy... ebben nem vagyok biztos) le kell vizsgázni a gimnáziumi négy év (!!!!!!!!!!) anyagából. Csütörtökön latin óra után haza kellett jönnöm aludni, mert úgy éreztem magam, mint egy agyhalott.

Szeretem az épület atmoszféráját. Tényleg nem hazudtam a rektor atyának a felvételin: olyan érzés, mintha haza mennék. Szeretek ott lenni, és tényleg hihetetlenül jó az évfolyam. Ma megint pszichológiai tréning volt, ismét összébb kovácsolódtunk. Utána egész nap repkedtem, mint a múlt hétfőn is. Kár, hogy nincs már több ilyen. Olyan sok szeretetet adtunk egymásnak, és kaptunk egymástól.

Hétvégén irány Bakonybél. :-) Elképesztő rég láttam Ábel atyát, jó lesz beszélgetni végre. Na meg barátokat látogatni is.

Gondolkodtam, hogy elmeséljem-e,

vívódtam, és úgy döntöttem így teszek, név nélkül (na jó, félig-meddig, majd meglátod a végén miért mondom ezt).

Nagyon durva dolog történt ma, iszonyú dühös lettem egy papra. Elmentem misére az egyik budai templomba. Azzal kezdődött, hogy kijött a pap, majd elkezdte az oltáron keresgélni a szemüvegét, és amikor nem találta, akkor beszólt a mikrofonon keresztül a sekrestyébe, hogy keressék meg, és hozzák utána. Ez már fura gesztus volt, csengetés után így kezdeni...

Aztán iszonyú tempóban elkezdte hadarni a szöveget. Elmélyülésről szó sem lehetett, fel sem bírtam fogni a szavakat, már vége volt a kb kétperces prédikációjának is. Ez csak fura volt, de kicsit örültem, mert megbeszéltünk Barbival egy találkozót, és arra gondoltam, hogy főleg az áldozás miatt mentem be a misére, az is akkor jó hamar fog történni, és így nem fogok sokat késni, csak pár percet.

Jött az áldozás, beálltam a sorba. Én mindig a kezembe kérem az ostyát, mert nem szeretem, ha a számban turkálnak. Soha nem áldoztam még másképp, nem is szeretnék, maximum akkor, ha a kezemben lesz egy gyerek, ezért nem tudom odanyújtani. Vagy ha mindkét kezem el van törve, vagy ilyesmi. Rám került a sor, a pap egyszerűen nem tudta kivenni az ostyát, kétszer visszaejtette, és képtelen volt felemelni a tömzsi ujjaival (ha Laár Andrást akarnám idézni - amit a világért sem tennék most, ebben a komoly alaphangulatban... -, akkor azt mondanám, hogy virsli ujjaival :-). Egy idő után, amikor az egész gyülekezet várta, hogy végre felcsippantsa az ostyát, befrusztrált a pasas teljesen, és ideges lett. Végre sikerült a manőver, amit az követett, hogy bele próbálta dugni a számba az ostyát, én pedig nem szerettem volna, egyre magasabbra tartottam a kezem. Akkor még erőszakosabban próbálkozott, mire én hátra húztam a fejemet, és közöltem vele, hogy a kezembe szeretném az ostyát. Erre megtagadta tőlem, és odaadta a következőnek (két sorban haladt a tömeg, átfordult a másik sorhoz). Vártam, odatartottam a kezemet, erre gyűlölettel és undorral az arcán elfordította a fejét, és nem vett rólam tudomást, tovább áldoztatta a többieket.

Sarkon fordultam, és kiviharzottam a templomból. Nem hittem el, hogy ez megtörtént, hogy képes Isten embere, akinek az a hivatása, hogy a szeretetet hirdesse, és Jézust kiszolgáltassa az embereknek kiközösíteni és ennyire megalázni egy embert, csak mert nem azt akarta, amit ő. Csak annyit tudtam ismételgetni kifelé menet közben, hogy "Ilyet! Elképesztő!". A legrosszabb az volt, hogy az emberek nem a papon botránkoztak meg, hanem rajtam, és ugyanolyan gyűlölettel néztek rám, mint amilyennel a pásztoruk kiközösített.

Sírva hívtam fel Ábelt, aki először úgy hangzott, hogy elszörnyedt (vagy csak én reméltem így), aztán csak annyit mondott, hogy ne szívjam mellre, mert az illető csak a saját pszichés betegségét nyomta rám. Nagyon csúnyát mondtam az illetőre akkor, és még órákon keresztül remegtem az indulattól, de most már elmúlt a harag belőlem, és csak nagyon sajnálom azt az embert, mert tényleg nagyon beteg lelkű. Csak az a baj, hogy egészséges emberek lelkével foglalkozik, ez az élethivatása... Bár egy egészséges lelkű elmenekül, vagy totál kiakad, mint ma én - mert én azt gondolom ám, hogy egészséges vagyok :-). Ábelt minden esetre továbbra is nagyon bírom. Ismét csak nem kezdett el prédikálni nekem az alázatról, meg miegyébről, hanem csak annyit mondott amit már leírtam, illetve még annyit, hogy nem érti, teljesen szabályos az ostya kézbe kérése, így is ki lehet szolgáltatni. (Igaz, már a szombathelyi kaland után is megmondta, hogy sok ilyennel fogok találkozni a katolikus egyházban, és bakker nem gondoltam, hogy tényleg igaza van...) Nem hittem volna, hogy ilyen létezik.

Megnéztem dr Vilit a neten (Vilmosnak hívják a kedvest, és még doktor is a szentem), most nem fogom ecsetelni mennyi címe és magas rangja van. Emberségből és hivatásból minden esetre megbukott nálam, és csak imádkozni tudok azért, hogy irgalmazzon neki a Jóisten, mert biztos nem ez volt a legdurvább cselekedete. Tényleg nagyon beteg a katolikus egyház, ezt be kell látnom, mert már nem az első durva esettel találkozom... Annyira hálás vagyok, hogy a bakonybéliek számomra a minta, és más szerzetesi közösségek, mert a mezei plébánosok között tényleg kevés a normális, a szerzeteseknél meg pont a fordítottja, a zakkant kevés...

Megint csak szerencse, hogy olyan a kapcsolatom Istennel és hogy olyan a katolikus atya lelkivezetőm, amilyen, mert ha még csak keresnék, és ilyen emberekkel találkoznék sorozatosan az egyház berkeiben, mint ez a mai pap, egy életre elrettentene a katolikus egyház.

Autóstoppal a Somogyban

Barbiék már tavaly is így nyaraltak pár napot Zalában. Most én is csatlakoztam, igaz, hogy csak a tegnapi nap erejéig, ma már haza kellett jönnöm, mert holnap kezdődik a lelkigyakorlat Dobogókőn.

(Persze eredetileg úgy volt, hogy már szerdán elindulunk, akkor lett volna 3 napom, de a végére soha, semmi nem az, aminek az elején még látszik, így pénteki indulás lett a dologból. Nekem viszont ma már mindenképp haza kellett jönnöm. Mindegy, örülök, hogy nem ma indultak, ez is pozitívum, legalább egyetlen napra bekapcsolódhattam a feelingbe.)

A Somogy-Zselicet céloztuk meg. Siófokon csatlakoztam a csapathoz, összesen négyen lettünk. Elmentünk saját autóval egy Balatontól nem messzi faluba, onnan kezdtünk stoppolni. Kaposvár volt a közbülső cél, és ebédidőre már eljutottunk oda néhány fuvarral. Sosem kellett sokat várni arra, hogy felvegyenek. Kétszer is mind a négyen befértünk, egyszer pont jött két, egymástól független autó, és amikor a második meglátta, hogy az első megáll, de csak kettőnket tud elvinni, ő is megállt, és elvitte a másik felét a csoportnak.

A legelső autós egy hölgy volt, aki azt mondta, hogy amikor egyszer szakadó esőben gyalogolt haza és senki nem vette fel, megfogadta, hogy ha egyszer lesz autója, minden stoppost felvesz. Volt egy nagyon kedves férfi, aki megkérdezte, hogy honnan ismerjük egymást, és amikor elmondtuk, hogy egy imaközösség vagyunk, azt mondta, hogy gondolta, és nagyon örült nekünk. Eredetileg csak a szomszédos faluig akart vinni, de meggondolta magát, és 3 faluval kitolta a célállomást. Elképesztően kedves volt.

Volt olyan, aki tényleg csak a következő faluig ment. Amikor kiszálltunk Barbival az autójából, rájöttünk, hogy elfogyott a vizünk. Az egyik háznál épp füvet nyírtak az udvaron, odamentünk, és megkérdeztük, hogy megtöltenék-e az üvegeinket. Behívtak, és kaptunk jéghideg, gyümölcs teából házilag gyártott ice teat is. Plusz, megismerkedtünk a hároméves Tamival, aki a ház belsejébe is beinvitált volna minket azon nyomban a hatalmas kék szemével. Roppant meleg volt, semmi nem volt rajta, csak egy békát ábrázoló hátizsák. Amikor meglátta a mieinket, meglepődött mennyivel nagyobbak :-). Megkérdeztem, hogy miért van rajta hátizsák, erre levette.

Az utolsó srác, aki pont ebben a faluban vett fel minket és egész Kaposvárig elvitt, egy marhatenyésztő mérnök volt. A lelkünkre kötötte, hogy mindenképp magyar tejet vegyünk, mert halódik a magyar tehenészet és tejgazdaság. Tehát: tessék magyar tejet venni!!!!! Ő nagyon érdekes dolgokról mesélt egész úton.

Kaposváron elmentünk ebédelni, és amikor befejeztük az ebédet, egyszer csak odajött két, pincérnek öltözött, erős német és orosz akcentust imitáló ember egy dugós játékpuskával, és a szomszéd asztalnál ülő lánynak feltett egy olyan kérdést, hogy mikor született Igor Stravinsky. Ezt nem tudta megmondani, erre azt kérdezték, hogy mi Igor Stravinsky keresztneve :-)))))). Kapott egy Szamos marcipánt, amikor megmondta, de előbb még lőnie is kellett a puskával. Senki nem értette honnan és miért jöttek ezek az emberek, azt hittem, hogy valami születésnapi meglepetés. Amikor kiderült, hogy nem, én átszóltam a mi asztalunktól, hogy mi van akkor, ha valaki tudja mikor született I.S. Átjött a két ember, mondtam egy évszámot, lőttem a puskával, kaptunk egy marcipán hegedűt. Erre megkérdezte, hogy mi volt Kodály keresztneve, erre a Barbi Pistát mondott, én meg Gézát, mindezt teljesen egyszerre :-))). Még egy darabig szórakoztattak bennünket az emberek, végül kiderült, hogy pont Kaposváron is egy kulturális fesztivál volt, és azt próbálták népszerűsíteni. Hívtak minket is koncertekre, de mondtuk, hogy ebéd után haladunk tovább a Zselicbe. Minden esetre nyertünk egy desszertet az ebédhez :-).

Elindultunk, és egy buszmegállóhoz értünk, és láttuk, hogy a menetrend szerint pont érkezik egy Szennába tartó busz. Gondoltuk, menjünk Szennába. Rögtön elkezdtük énekelgetni az "A szennai lipisen-laposon" című nótát, amivel a buszon ülőket is szórakoztattuk. Fél 6-ra értünk Szennába, a busz épp a tájház előtt tett le, amit amúgy is nagyon szerettünk volna megnézni, ezért ültünk buszra és nem azt kockáztattuk, hogy esetleg sokáig nem vesznek fel, és akkor tuti nem érünk oda. Épp ingyen be lehetett menni, de már sürgettek minket az ügyelők, mert zárni készültek. Azért sikerült megnézni mindent, bár eléggé rohanósan. gyönyörű a tájház (én egy tájház fan vagyok, órákat is el tudok tölteni a tárgyak bámulásával), de a legjobban a fűnyíró tetszett. Vagy egy tucat csavar szarvú juh legelészett teljesen szabadon a skanzen területén :-)))))).

Elhatároztuk, hogy Szennán szállunk meg. Kerestünk szállást, és kettő közül választva az Ágnes vendégházban éjszakáztunk. Ágnes és a férje, Ferenc (ha jól emlékszem) hihetetlenül kedves pár. Gyönyörű hely Szenna, a vendégház is fantasztikus, minden szobához külön fürdőszoba tartozik, de amiért a leginkább ajánlom, az a vendéglátók. Szerettünk volna tábortüzet rakni, megkérdeztük szabad-e. Persze, szabad volt. Azt is megkérdeztük, hogy hol tudunk szalonnát venni. Odaadták a sajátjukat. Elmentünk a peterkei tavakhoz kirándulni még este, és amikor visszaérkeztünk teljes sötétben, már lobogott a tábortűz, és oda volt készítve a szalonna, paradicsom, paprika, kenyér és ásványvíz a tűz mellé. Amikor megkérdeztük mennyivel tartozunk, azt mondták küldjünk vendégeket. Nagyon szívesen ajánlom őket bárkinek. Ja, és a kertjükben vannak gyümölcsfák, amiknek a gyümölcsét szívesen megosztják a vendégekkel.

Reggel a többiek továbbmentek, én meg hazajöttem. Nagyon jó kis törpenyaralás volt.

Egy történet, egy kérés

Elkezdtem írni. Terveim vannak vele. Azt javasolta az egyik tanítványom, hogy írjam meg a londoni történeteimet, és én elkezdtem. Kb 35 történet van a fejemben, megírtam az elsőt. Szeretnék megkérni mindenkit, akinek van egy kis ideje, van építő kritikára hajlama és szívesen megosztaná velem mit gondol, az írjon kritikát a történetemről, de ne ide, hanem az emailcímemre. Stílus, mondanivaló, humor vagy hiánya, bármilyen megoldás érdekel. Előre is köszönöm az együttműködőknek. Az emailcímem: szedlaki kukac yahoo pont co pont uk.

Londoni A-tól Z-ig

Ez a térképkönyv egy fogalom. Enélkül elképzelhetetlen a komoly élet London-ban, nem is beszélve arról a figyelmen kívül nem hagyható aprócska tényezőről, hogy szinte biztosan el is lehet tévedni a városban nélküle. Egyszóval nagyon rossz ha nincs, ezt én azonnal felismertem, és már a legelső nap beszereztem. Elvégre is komolynak szántam a londoni életemet.

Az első néhány hónapban minden hétvégét a városban töltöttem turistáskodással, szombat reggeltől vasárnap estig. Szombat éjjel azért hazamentem aludni, de nem nagyon találkoztam senkivel, annyira későn, és vasárnap reggel is korábban elindultam, mint hogy a család felébredt volna. Majdnem minden látványosságot megnéztem rövid idő alatt, és London nem kisváros. Hamar rájöttem mennyire nem fogom megbánni, hogy befektettem a Könyvbe.

A legelső szombaton – felejthetetlen emlék! – tipikus, külföldieket marasztaló és szívélyesen köszöntő időjárásban indultam el expedícióim sorozatának első állomására. Azt a fajta időjárást kell elképzelni, amiről az embernek Seress Rezső Szomorú vasárnap című depressziót és életidegenséget sugárzó sikerszáma jut eszébe. Esős, szeles, hideg és nyálas télvégi nap volt, csak a legbátrabbak, a leghülyébbek, a józanok - akik nem hajnalig tartó tivornyázással töltötték a péntek éjjelt, ahogy az elvárható egy valamire való fiatalabb embertől a ködös Albionban -, valamint azok, akik nem ismerik a helyi szokásokat, dugták ki orrukat az utcára a déli harangszó előtt. Mindegyik kategóriának megfeleltem ezen a reggelen. Az újonnan beszerzett, még friss papír illatát árasztó térképemmel a hónom alatt, büszkén és boldogan jelentem meg az Oxford Streeten, egész pontosan a Bond Street-i metrómegállóban bukkantam a felszínre olyan 8.00-8.30 tájban. A British Múzeumot kerestem teljes elszántsággal az arcomon, de fogalmam sem volt hol vagyok és merre kellene elindulnom. Tényleg annyira korán volt még és annyira rossz idő, hogy egy teremtett lélek se járt az utcán, de én eltökéltem, hogy még aznap megtalálom a múzeumot, bármibe kerüljön is.

Elhatároztam, hogy nem mozdulok a metró kijárattól, amíg meg nem tudom a helyes irányt. Elővettem a könyvet, és egészen belemerültem a tanulmányozásába. Volt időm, elég sokáig senki nem jött. Mi tagadás, a budapesti térképet azért sokkal könnyebb olvasni. Irgalmatlanul nagy város London, a térképén való kiigazodás pedig felér egy szemeszterrel tipográfiai ismeretekből az ELTE földrajz szakán. Már vagy öt perce néztem az utcák labirintusát nagyon remélve, hogy a megfelelő oldalon nyitottam ki a könyvet, amikor egyszer csak megjelent egy női fej a metró kijáratánál. Felcsillant a szemem. Elérkezett végre az idő, hogy más részét is felfedezzem a városnak, mint a Bond Street-i metrókijáratot - gondoltam. Magamra öltöttem a legislegszebb mosolyomat, és hónom alá csapva az A-tól Z-iget, odalibbentem a hölgyhöz. Megpróbáltam lazának tűnni, bár a fogaim folyamatosan összekoccantak, olyan hideg volt. Bocsánatot kértem, ahogy illik. Ez az, amit az ember már az első nyelvórán megtanul, hogy minden olyan esetben, amikor megszólítunk egy idegent a Szigeten, előbb egy mintaértékű „Excuse me”-t rebegünk, persze jól hallhatóan, mert különben nem ér a játék. Ha makulátlan, jogosultságot nyerünk arra, hogy belekezdhessünk a tényleges párbeszédbe. Megtettem tehát ezt a kötelező nyitólépést, és épp levegőt vettem, hogy rátérjek a lényegre, ám ekkor meglepő reakciót kaptam. Amikor meglátta, hogy egy valamiféle könyv van nálam, csipetnyi undorral vegyített lenéző fintor jelent meg az arcán - elvégre mégis csak angol, nem undorodhatott feltűnően -, és már-már pánikszerűen elrohant volna, teátrálisan félrefordítva fejét, amikor egyetlen ugrással elálltam a menekülési útvonalát. A magyarok soha nem adják fel! A hőmérséklet és az elbűvölő modorom miatt letörölhetetlen mosolyommal az arcomon ismét bocsánatot kértem, mert hátha az orkán erejű szél megakadályozta volna, hogy meghallja az első próbálkozást, és előrántottam a térképkönyvet, úgy tartva, hogy jól láthassa a címlapját. Akkor arcába szín szökött, szemébe pedig élet, felderült, már ő is mosolygott, és készségesen eligazított egy pillanat alatt.

Sokáig tanakodtam, hogy vajon mit gondolhatott először, mit akarhatok rásózni. Egy sajátkezűleg írt, posztmodern, obszcén verseimet tartalmazó kötetet az anyanyelvemen; egy legújabb fordítású, absztrakt képekkel illusztrált Bibliát; vagy az „Ébredjetek!” című folyóirat budapesti különszámát 36 nyelvre lefordítva...? Örök rejtély marad.

I Know Him So Well

Ez pedig egy dal, amit Whitney Houstontól és az anyukájától, Cissy Houstontól hallottam először szintén nagyon régen, és most Susan Boyle és Elaine Paige előadásában is megtaláltam. A dalt egyébként is szeretem, de ami igazán megható számomra, hogy Susan Boyle, amikor a Britain's Got Talent (brit megasztár) meghallgatására ment akkor 47 évesen, rosszul öltözötten, fura viselkedéssel, azt mondta olyan híres szeretne lenni mint Elaine Paige, és mindenki kiröhögte a teremben. Itt együtt énekelnek, Susan Boyle azóta platinalemezt is kapott. Az volt a belépő nótájának a címe, hogy I Dreamed a Dream (Volt egy álmom)...

Io non ho paura!

Most láttam ezt a filmet. Nagyon szép, olasz művészfilm. Ajánlani is tudom, érdemes megnézni.

Timsel!

Jelentése: lehet, (lehetőséged van rá).

John Steinbeck: Édentől keletre című könyvét olvastam el végre. 20 évvel ezelőtt kezdtem el, nekünk két kötetben volt meg, de csak az első kötete. Eddig kellett várnom, hogy egyben elolvassam. Azt hiszem nem is nagyon értettem volna meg akkor a mélységeit, nem is volt ismerős most a történet, csak arra emlékeztem, hogy nagyon jó volt olvasni. Nem valami felemelő sztori, de nagyon megfogott benne egy gondolat. Három szereplője a Káin és Ábel történetet vesézi ki egyetlen szót vizsgálva. Miután Káin dühös és csalódott lett azért, mert Isten Ábel áldozatát elfogadta, az övét pedig visszautasította, Isten figyelmeztette őt. Két különböző bibliában egy szó kétféleképpen van fordítva. Az egyikben Isten azt mondja Káinnak: "Ha pedig nem jót cselekszel, a bűn az ajtó előtt hever. És rád van vágyódása, de te uralkodni fogsz rajta". Ami azt az ígéretet jelenti, hogy Káin le fogja győzni a bűnt. A másik fordítása szerint Isten azt mondja: "... de te uralkodjál rajta". Ez pedig egy parancs. Az eredeti szó azonban a timsel, ami azt jelenti: választási lehetősége van az embernek arra, hogy ellenálljon vagy ússzon az árral. Változtasson, vagy alárendelődjön. Szép, nem?

Ez az elmúlt két hétben sokszor eszembe jutott. Nem szeretem, amikor felfedezem magamban azokat a szülői tuljadonságokat, amiktől szabadulnék, gyerekkorom óta, csak akkor még külső körülményként, most már azonosulva. És néha úgy érzem, hogy annyira belém ivódtak, hogy képtelen vagyok változtatni. Bakonybéli Ábel azt mondta, és rögtön eszembe jutott a bibliai Ábelék története, hogy el kell fogadnunk, hogy bizonyos örökséggel rendelkezünk, de azt is tudnunk kell, hogy azok nem mi vagyunk, megvan a lehetőségünk a változtatásra. Nem kell a tökéletességet kitűzni célul, elég csak egy icipicit jobban csinálni, tudatosan máshogy, mint ahogy eddig.

Talán nem kell mondanom, hogy négy nyugodt és szárnyaló hónap után ismét a haladás időszaka van, mélyrepülésben... Beszélgettünk a kishúgommal ma:
- Örülök, hogy kinn van a fejed a kakiból - mondta.
- Nem volt benne...
- De két nappal ezelőtt nagyon rosszul hangzottál...
- De ez sosem kaki, ez az arannyal kikövezett út. Ilyenkor tanul az ember, és a legmélyebb kapcsolatba kerülhet Istennel. Én legalábbis mindig csak ilyenkor találkozom Vele igazán. Amikor jól vagyok, akkor elhanyagolom. Akkor bújok Hozzá, amikor minden szétesik, mert mindig rájövök, hogy nincs más. Úgyhogy most is nagyon örülök. :-))))
- Jó, hogy ezt így látod :-).

Annyi mindenért hálás lehetek... Hétvégén megint Bakonybélben voltam, és nagyon jó volt, főleg a beszélgetések, főleg Ábellel. Vasárnap pedig Dobogókő, a csendes lelkigyakorlat az Úrral és Lóri atyával, nagyon várom. :-)

***

Csík zenekar zene, nagyon szép...

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál

Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Ugye, hogy ez is szép, mint a timsel? :-)))

Nyaraláááááás!!

Már aaaaaannyira, de aaaaaannyira vártam!

Eredetileg a Caminóra akartam újra elmenni, de örülök, hogy nem így lett, mert egyrészt nem lenne semmire és senkire időm, másrészt meg hulla fáradt lennék, és nem biztos, hogy akkora öröm lenne a nyaralás (nem is biztos, hogy annak érezném). Viszont így sokat nyaralunk együtt Barbival, meg az imacsoport többi tagjával is, elolvasom azt a könyvet, amit kb húsz évvel ezelőtt elkezdtem, de csak az első kötete volt meg, azóta meg nem volt érkezésem arra, hogy megkeressem a második kötetét, és találkozókra is van végre időm. Meg arra, hogy elkezdjem írni a sztoris könyvemet, amiből egy sztorit már megírtam, de lehet sajnos, hogy jövő nyárig így is marad...

Viszont határozottan pihenéssel telnek a napok. Sporttal, kultúrával, beszélgetésekkel, kirándulásokkal, látogatásokkal, nagy evésekkel, és sok alvással.

Voltunk Kapolcson egy napot, aztán a Börzsönyben hármat, tegnap jöttünk haza a Zemplénből, holnap Balaton, szombaton tovább Bakonybélbe, szerdán pedig autóstoppos utazás a Somogyba. A vége pedig egy tíznapos szentignáci lelkigyakorlat lesz Dobogókőn.

Azt viszont nem tudom, hogy a jegyzeteimet mikor fogom elrendezgetni. Már 3 éve készülök rá minden nyáron, de csak gyűlik és gyűlik az év folyamán az egyre nagyobb paksaméta, és nagyon úgy látszik, hogy idén sem lesz időm rendet rakni... Vicces.