Nem volt könnyű ez a tanév. Nagyon jó, hogy vége. És az is biztos, hogy nem fogok két egyetemet végezni egyszerre az életben többet munka mellett. Rettentően fárasztó.
Első félévben még nem szoktam hozzá a terheléshez, illetve az volt a baj, hogy mindkét intézményben minden tantárgyat felvettem. Nagy hiba volt, ebből tanulva a második félévben a Sapin már csak 5 tárgyat vettem fel, azokat, amikkel mindenképp végezni akartam még idén. Az egyiket még így sem sikerült elvégezni. Szóval az első félévben december körül teljesen megzakkantam. Egyik este nem bírtam már cérnával, és kiborult a bili, aminek a családi kapcsolataim itták meg a levét. Ebben a félévben nem engedtem meg magamnak a kiborulást vagy a stresszelést. Amint azt éreztem, hogy kezdek elfáradni fizikailag vagy lelkileg, elmentem aludni. :-)))) Vagy filmet néztem, volt úgy, hogy 8 órán keresztül. Nem is tudtam volna máshogy kibírni ép ésszel. Tizedannyit sem tanultam, mint az első félévben, mégis minden jól sikerült. Az a szokásom, hogy egy hetet tanulok egy tárgyra, odáig süllyedt, hogy pár órai tanulással mentem teljes nyugalomban és lazán vizsgázni... Nem engedtem meg magamnak az idegeskedést. Na szóval, ez az év nagyon sokat tanított nekem magamról, a határaimról, a képességeimről.
A TDK-dolgozat egy másik mérföldkő volt. Nagyon jó visszhangja volt, szép kritikákat kaptam, majd továbbjutottam vele az országos konferenciára. Megtapasztaltam, hogy van közöm a tudományos élethez, kedvem is van kutatni olyan témában, ami érdekel, és mások érdeklődését is fel tudom kelteni. A téma, amiről írtam, Flannery O'Connor amerikai írónő két novellájában vizsgált kapcsolat Szent Tamás teológiájával és filozófiájával. Nem tudom ki írt már ilyen dolgozatot, de az csak egy része, hogy az ember megírja, egy konferencia keretében elő is kell adni. Hát... még az államvizsgákon sem féltem annyira mint ezen a konferencián. Tanítási szünetet és kötelező részvételt rendeltek el, tehát majdnem minden diáktársam ott volt, és a tanárok közül is sokan. A "kedvenc" tanárom pedig a bizottság elnöke volt... Fogalmam sem volt előtte, hogy mi minden rejtezik a szervezetemben. Három napi masszív hasmenés, a mélyrétegek méregtelenítésével... Két korty víz, 5 perc múlva rettenetes hasmenés. Az előadás után egy szempillantás alatt elmúlt. A másik érdekes tapasztalás a módosult tudatállapot volt. Kiálltam, és fogalmam sem volt, hogy miről beszéltem. Nem arról, amiket begyakoroltam 85-ször, nem is arról, amiket a diára varázsoltam. Arra emlékszem, hogy egyszer nevetett a közönség, és arra is, hogy rendkívül gyorsan beszéltem, nagy szeretettel a témával kapcsolatban. De hogy mit mondtam... Örök rejtély marad. Időkorlát volt, 15 percig lehetett beszélni. Minden próba során kifutottam az időből, ez meglehetősen stresszelt. Csak az előadás reggelén tudtam először benne maradni az időkeretben, de amikor a nap folyamán még néhányszor elpróbáltam, nem sikerült. A konferencián volt egy felügyelő, aki jelezte, amikor eltelt a félidő, amikor már csak 1 perc volt háta illetve a végét. Amikor felmutatta a félidő táblát, megrémültem, mert sehol nem tartottam még az előadásban. Valami isteni csoda folytán az egyperces tábláig sem jutottunk el... Azon gondolkodtam, hogy vajon azért, mert elfelejtette, vagy mert annyira tetszett neki az előadás, hogy meg akarta várni a végét... Az előadásra a legmagasabb pontszámot adta a bizottság, amin őszintén meglepődtem a már felvázolt dolgok miatt.
A TDK rengeteg önbizalmat hozott a konyhára. Azt éreztem, hogy képes vagyok nagyszerű dolgokra, és van bennem ambíció is. A témát is szívesen kutatom még. Elég kevés magyar nyelvű forrás volt, angol nyelvűből pedig a magyar könyvtárakban egyetlen érdemes sem volt megtalálható, ezért azt gondoltam, hogy csak emiatt is elmennék egy kicsit Londonba, ahol nincs kétségem afelől, hogy a nagy könyvtárakban rendelkezésre állnak az anyagok.
És akkor jött az az ötlet, hogy megpályázzak egy ösztöndíjat az Oxford Egyetemen. A Sapin rengeteg ösztöndíj van, csak ott lasszóval kell fogdosni az embereket, mert senki nem akar menni. Egy érdekes részlet, hogy a TDK-dolgozat megírásakor úgy éreztem, hogy teljesen értelmetlen volt az egész, úgyis gagyi, amit írtam, ha valaki is jól nyilatkozik róla, csak azért van, mert engem szeret és nem meri a szemembe mondani, hogy értéktelen és silány a munkám. Nem értettem, hogy miért írtam meg, miért dolgoztam vele annyit, amikor a kukába kerül úgyis. Az oxfordi ösztöndíj jelentkezési lapján viszont volt egy olyan kérdés, hogy végeztem-e tudományos munkát... Máris megvolt az értelme a dolgozatomnak, még akkor is, ha senkinek nem tetszene (az meg, hogy még tetszett is, csak bónusz volt a történetben). A jelentkezési lap kitöltésekor kiderült, hogy nekem találták ki ezt az ösztöndíjat, mert minden kritériumának messzemenőkig megfeleltem. Nyelvtudás, tapasztalat, érdeklődés, minden! A rektori bizottság azonnal megajánlotta az ösztöndíjat, a pénzügyi támogatásról szóló levél pedig pár napja, a sikeres államvizsga napján várt. A pénz nem fedezi az összes költséget, így tanári állás után nézek az egyik oxfordi nyelviskolában, aminek az ügyében már elküldtem az emailt az összes ott működő nyelviskolába. Az ösztöndíj egyébként egy egész akadémiai évre szól, ott 3 trimeszterben kell gondolkodni, októbertől június végéig. Annyira, de annyira várom!
A változást egyébként tényleg nagyon várom. Ha most ez az ösztöndíj nem sikerült volna, akkor is elmentem volna egy évre Londonba tanítani. Kell a levegőváltozás, túl sok volt most a gyötrelem ebben az évben. Arra vágyom, hogy minden megváltozzon körülöttem. Megint lángolóan szerelmes vagyok az angol nyelvbe és a tanításba, ez az egy év angoltanári mesterszak fellobbantotta bennem ezt a tüzet. Hihetetlenül jó volt a módszertani része, az iskolai gyakorlatok is, a vezetőtanároktól sokat tanultam, őszinte és gyümölcsöző munkakapcsolat alakult ki mindkettejükkel, rendkívül hasznos volt ez az év. Ebből a szempontból sajnálom, hogy csak egy év volt, amiatt viszont semmiképp, hogy rendesen leamortizálódtam. Különösen az iskolai gyakorlatok alatt. Az brutális volt. Nappal a két egyetem illetve a tanítási gyakorlat először az Apáczai gimiben, aztán a Váci Utcai Zenei Általános Iskolában, délután/este a saját óráim a nyelviskolában, hajnalig készülés a másnapi ötödikes órákra illetve a saját óráimra... Soha többet.
Áprilisban meghalt Anyu férje, ami szintén nagy hatással volt a lelki életemre és -fejlődésemre. Rákbeteg volt Karesz, és megdöbbentően, egyetlen panaszszó nélkül szenvedte végig a betegségét, úgyhogy nem is tudtuk, hogy mennyire beteg, csak amikor megtaláltuk az eldugott, titokban tartott ct-felvételeket a halála után... Végig "normális" életet élt, végig abban a reményben tartott minket, hogy csak átmeneti állapot, amiben van, és gyógyul ő. Miközben már a legelső vizsgálatnál megmondta neki az orvosa, hogy menthetetlen, nincs sok ideje hátra. Épp amiatt, hogy "normális" életet élt és egyetlen pillanatra sem látott sajnálkozást vagy szomorúságot maga körül, élhetett két évig így, ami az orvosa számára meglepő volt, hiszen fél évet sem jósolt neki. A legnagyobb fájdalmak között is tudott nekünk örülni, és mosolyogva mondani, hogy menjünk, amikor csak akarunk. A halála előtti napon még felhívtam késő este, és megígértem, hogy másnap 3 órakor meglátogatom a kórházban. Örült. Aznap éjjel elvérzett, másnap pontosan 3 órakor halt meg. Én 3.10-re értem oda, mert a busz vánszorgott. Példaértékű az, ahogy végigjárta az útját. Az az alázat, bátorság és méltóság, amivel a hátán cipelte a két évet. Amikor meghalt, kicsit azt éreztem, mint a nagymamám halálakor. Valami végérvényesen más lett. Pitiáner jelentőségűvé degradálódtak fontosnak tűnő események, dolgok, kapcsolatok. Ez hatalmas erőt adott ahhoz, hogy lazábban csináljam a dolgokat - nem is nagyon tudtam figyelni, sokáig előjöttek a Karessal kapcsolatos képek, párbeszédek az agyamban.
Év végén nem borultam ki, viszont rendesen elfáradtam azért, lehetetlen is nem elfáradni ilyen terhelés mellett. Ez pedig abban csúcsosodott, hogy becsípődött egy ideg a nyakamban két csigolya közé, amitől elviselhetetlen fájdalom lett a nyakamban, a vállamban és a karomban, a karom ráadásul zsibbadt is, az ujjaim hegyéig. Olyan mértékű volt a fájdalom, hogy két napig hányingerem volt tőle és az ájulás kerülgetett. Így mentem a harmadik napon vizsgázni, biztos bukta lett, ahogy egy hét múlva az úvé is. Elképzeltem, hogy hogy lehet ilyen krónikus fájdalommal élni egy életet - és eszembe jutott Karesz... Nem tudsz koncentrálni, nem azért, mert nyafogni akarsz, hanem mert elvonja az energiáidat a fájdalom. Éjjelente 3 órát aludtam másfél hétig, mert egyetlen olyan testhelyzet sem volt, amiben ne lett volna jelen az éles fájdalom, meg kellett várnom, amikor már annyira fáradt voltam, hogy így is el tudtam aludni. Akkor kb fél óráig sikerült is aludni, aztán egyetlen mozdulatra belehasított az éles fájdalom, amire fel is ébredtem rögtön. Na így telt másfél hét. Remekjó volt. Mostanra már hozzászoktam valamelyest a fájdalomhoz, mert elmúlni nem múlt, pedig kétszer voltam egy sportmasszőrnél, nagy reményeket táplálva. Nem történt változás, és már a fájdalmat is nagyon unom, mert semmit nem tudok csinálni, Reggelente az arcmosás egy tortúra, mert alig tudom felemelni a kezemet. Az azért jó, hogy egy ideje már nem sírok esténként a fájdalomtól. Napi kétszer kellett két erős fájdalomcsillapítót szedni, és még így is. Szóval ez az érem másik oldala.
Van egy fiúbarátom, akivel nagyon ritkán találkozunk, de amikor igen, akkor nagyon mélyeket beszélgetünk. Mindkettőnk múltjában van egy igen fájdalmas kapcsolat, mindig megosztjuk, hogy ki hol tart a feldolgozásban. A vele való beszélgetések mindkettőnk számára új felismeréseket szoktak hozni, ez a legutóbbi ilyen alkalommal is így volt. Azt mondta, hogy rájött arra, hogy ami miatt barátságból szerelembe fordult a kapcsolata, az már rég nincs, más téren pedig soha nem is voltak egy szinten. Na ez bennem is sok gondolatot ébresztett. Ezt a beszélgetést viszont megelőzte egy másik esemény, ami szintén sokat adott. A Yahoo egy vírust tartalmazó szemét levelet küldött az email címlistámban szereplő minden címre (legnagyobb örömömre az eltés tanszékvezetőmnek és a sapis "kedvenc" tanáromnak is jutott egy-egy ilyen...). A 105 címből kb öten írtak vissza, hogy mi ez a levél. Persze aki ismer engem, az tudja, hogy megszólítást, pár sor és elköszönés nélkül nem írok levelet senkinek, ezért nem is izgatták magukat az emberek, ugye. Na de volt olyan is, akinek ez a spam remek alkalom volt a kapcsolatfelvételre, aminek én is örültem kezdetben. Egy tartalmas és szellemileg frissítő levelezés indult, amiből én úgy gondoltam, hogy érzelmileg mindenképp kívül maradok. Csak ez lehetetlen egy idő után, főleg, ha mély lelki témákat érint. 3 hét után abbamaradt a levelezés, és két dologra jöttem rá. Az egyik, hogy nem lehet kívül maradni olyan viszonyban, ahol nagyon mély érzelmek (negatív és pozitív egyaránt) voltak jelen egykor, nem is lehet visszatérni egy mély érzelmi állapotot megelőző érzelmi állapotba (szerelemből az azt megelőző - nem pedig azt követő!!!! - baráti érzelmekhez), ha egy kapcsolatnak nem kölcsönös barátsággal lett vége. A harmadik következtetést megint csak ezzel a barátommal való beszélgetés után fogalmaztam meg, hogy ahol valaki bántotta a másikat, az sosem lesz olyan, mintha nem tette volna. Meghatározó egy párkapcsolat utáni kapcsolat alaphangulatában, hogy történt-e bántás vagy nem. Ha nem, akkor egy valamiféle összetartozás marad az alapérzés és alapvetően pozitív. Ha igen, mindig ott marad a tüske, ha megtörtént a megbocsátás, akkor is. Ez kitörölhetetlen, főleg, ha rendkívül durva volt a bántás. Minden nyáron szembesülök azzal, hogy hol tartok ebben a történetben. Most azért kaptam két olyan impulzust is a két beszélgetés nyomán, ami után helyre kerültek dolgok.
Most mennem kell, majd folytatom.
