Húsvétra

Ezt találtam. A hátamon folyamatosan futkos tőle a hideg. Ezen kívül nem nagyon tudok mit hozzáfűzni...

Henryk Gorecki

Symphony No. 3 "Sorrowful Songs"

Lento e Largo

Facebook

Azt szeretem benne a legjobban, hogy látom, hogy a sok értelmes barátom mivel foglalkozik. Az iwiw-en nem emlékszem, hogy lett volna ilyen. Az egyik angol anyanyelvű kollégám például számítástechnikusként kezdte a pályafutását, most angolt tanít a nyelvisinkben, de bariton énekesnek készül. És feltett a Facebookra YouTube-os videókat Bryn Terfeltől, aki szerintem a ma élő énekesek közül az egyik legjobb hangú, humorú és legragyogóbb tehetségű művész. És annyira megörültem, hogy azonvást a rajongójává váltam Brynnek, valamint megkerestem több felvételt, amiből az egyik kedvencem a Don Giovanni zárójelenete, ahol ő énekli Don Giovanni szerepét:





Egyszerűen zseniális színész!

De kár

..., hogy nem vittem magammal fényképezőgépet vasárnap Bakonybélbe! Olyat láttam, amit még sose azelőtt. Az arborétum hóvirág-szőnyeggé vált. Amerre a szem ellátott, minden négyzet centiméteren hóvirágok nyíltak. Több millió... Felüdülés volt az arborétumban sétálni.

Kifelejtettem...

... a legutolsó bejegyzésből egy "aprócska" mozzanatot, amit most pótolok. Ezt írtam:

"Hagytam, és végül amikor már csend lett a lelkemben teljesen váratlanul egyik reggel, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is történt, mi volt az ok, jogos volt-e vagy sem, mi a megoldás."

Annyi tartozik ehhez, hogy nem egyedül csináltam ezt végig, hanem Istennel kézen fogva, folyamatos kontaktusban Vele, és folyamatosan elmondva Neki, hogy mit érzek. Aztán a megoldásokat sem egyedül keresgélem már egy ideje, hanem megkérdezem, és Ő megmondja. Ezt még fontosnak tartottam elmondani.

***

Ma is láttam a metróban a plakátot :-))). Megint örömködtem rajta, megint mosolyogva. és megint jó volt felidézni azokat a pillanatokat. Azt hiszem ezt nem lehet megunni.

***

Ma megálltam egy kicsit, és elgondolkodtam, hogy mennyi szabadidővel rendelkezem, aztán rájöttem, hogy amilyen terveim vannak, az elkövetkezendő 40 évben nem nagyon lesz szabadidőm :-))).

Most ugye írom a szakdolgozatot, amit csak hétvégenként tudok megejteni, mert hétköznap nincs időm. Igaz, hogy április közepe a határidő, de a mostani az utolsó olyan hétvége, amikor van időm, mert jövő hétvégétől kezdve egészen április közepéig (meg utána is) folyamatos elfoglaltságok vannak. Szóval kb egy hónapja írom a szakdolgozatot, és úgy terveztem, hogy ezen a hétvégén be is fejezem.

Utána rögtön nekiállhatok az államvizsga tételek kidolgozásának, és a felvételire való készülődésnek. Teológus szakra jelentkezem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, ami után majd a SOTE lelkigondozói szakát is szeretném elvégezni, ami kétéves képzés. Tehát ez még 6 év tanulás. Közben szeptemberben indul a pszichodráma asszisztensi képzés, ami másfél év lesz, és szeretnék nyelvvizsgázni oroszból, megtanulni a dánt rendesen, és megtanulni spanyolul. (A Sapientián tanulunk majd latint, és még talán más nyelveket is, aminek nagyon örülök, mert imááááádom a nyelveket! :-)

Szóval ha jól látom már a nyugdíjas kornál tartok a tervekben... Arra jöttem rá, hogy nem tudnék punnyadni, egyszerűen ennyi energia van bennem, és azt hiszem ez mindig is így volt.

Erről jut eszembe... Húsvét éjjel fogok bérmálkozni Bakonybélben. A családon kívül (aki valószínűleg nem jön el, mert messze van és éjjel lesz, szállás pedig nincs, ami azt jelenti, hogy vissza kell autózni Pestre), meghívtam természetesen az imakört, akik mind egy szálig eljönnek, valamint Györgyit, aki szintén ott lesz. A Húsvét éjjeli feltámadási mise eleve ütős dolog, kevés gyönyörűbb dolgot láttam ebben a műfajban, de a bérmálkozással együtt, amit azokkal ünnepelhetek, akikkel kölcsönösen szeretjük egymást, még sokkal szebb lesz. Az külön öröm, hogy Györgyi eljön :-)).

Aztán áprilisban pár napra Prágába megyünk a csapattal. Nagyon rég tervezek már egy prágai látogatást, még sosem jártam ott.

Oan jó dógok ezek :-)))

Ajándékok

Ebben a hónapban van a pszichodráma utolsó alkalma. Két és fél év volt, nagyon hamar elment, de hogy mennyi minden történt ez alatt az idő alatt... Nem nosztalgikus még a feeling, bár néha furcsa belegondolni, hogy nem fogok többé találkozni emberekkel, akikkel olyan mély és néha magam előtt is meredek érzéseket megosztottam magamból, amiket soha, senkivel eddig nem, és biztosan nem is fogok a hátralévő "civil" életemben. Szeptemberben indul egy asszisztens képző, amire benevezek, de az is "szakmai" közeg lesz hogy úgy mondjam, nem hétköznapi.

Már a múltkori nap után elgondolkodtam, hogy mi is az a legnagyobb ajándék, amit magammal viszek egy életre ebből a két és fél évből. Volt fél év tavaly, amikor kínkeserves volt a járás, nagyon utáltam, és minden amellett szólt, hogy kiszálljak. Mégis maradtam, magam sem értem miért. Azt biztosan tudtam, hogy nem fogok már játszani, és nem láttam be, hogy mire jó az egész drámásdi. Nagyon örülök, hogy maradtam, mert megtanultam életem egyik legfontosabb készségét, és ez az, amit a legnagyobb ajándéknak érzek.

Megtanultam megengedni az érzelmeimet. Jókat, rosszakat egyaránt. Sőt, ennél is tovább lépve, megtanultam különbséget tenni az érzések és a gondolatok között, illetve megtapasztalni, amikor az érzések közé gondolatok keverednek, amik aztán elterelik az érzés megélését az agyalás irányába. Ez roppant egyszerűnek tűnik, de borzasztó nagy csapda, mert mi, emberek, csak a kellemes érzéseket szeretjük érezni, (sőt! Sokan még azon is elgondolkodunk, hogy megérdemeljük-e őket egyáltalán, és akkor bűntudattal inkább szorongani kezdünk, mert abból nem lehet nagy baj :-), a fájdalmasakat pedig megpróbáljuk agyalással elterelni. Megtanultam megállítani a gondolataimat, hogy ne álljanak az érzések útjába.

Nem szeretjük megengedni a fájdalmas érzéseket. Megpróbáljuk először elhessegetni vagy elterelni őket valami tevékenységgel vagy egy (akármilyen szar) párkapcsolattal, ami azért szükséges, hogy legyen kihez odabújni vagy legyen valaki, aki megnyugtat bennünket, ha rosszul érezzük magunkat, illetve eltereli az alaphiányról a figyelmünket (naaaagy szívás táptalaja, mert nem akarjuk belátni, hogy szar, és hogy csak szükségből van és nem igaziból... :-)). Aztán ha nem megy az elterelő hadművelet, akkor gyorsan megmagyarázzuk, hogy miért is nem kéne éreznünk a rossz érzéseket, hiszen az élet szép, nincs semmi baj, minden jó, van hol laknunk, van kihez szólnunk, van mit ennünk, mennyivel rosszabb helyzetben vannak mások nálunk, stb, stb, blabla.

Vagy miért nem kellene szeretnünk valakit, aki nem érdemli meg, hiszen ezt vagy azt tette velünk, és mekkora hülyeség, hogy minden szemétségek ellenére mégis szeretjük, hiszen egy értelmes ember már rég túllépne és belátná az eszével, hogy túl kell lépni, hiszen nem érdemli meg a szeretetünket, hiszen nagyon kiszúrt velünk... stb, stb, blabla.

Nnnnnna. Hát azért én borzasztóan hálás vagyok a drámának (sok más dolog mellett), hogy megtanított különbséget tenni az érzelmek és a gondolatok között, és (legfontosabb!) hogy megtanította azt, hogy először kötelező megélni a legfájdalmasabb érzelmet is, legyen az szeretet valaki felé, aki nem érdemli meg, vagy gyász vagy harag, düh, gyűlölet, MINDEN!!!!! Minden. Aztán ha megengedtük, hogy létezzenek, és megtegyék a hatásukat, kijöjjenek a túlnyomás miatt kinyílt szelepen, utána, (és csakis utána!) már lehet gondolkodni és összefüggéseket keresni. Persze ez nem azt jelenti, hogy odamegyek és fejbe verem azt, akivel bajom van, hanem egyszerűen tudatosítom, hogy mit érzek, az érzelmeim létezését, és bármennyire is jókislány vagy jókisfiú akarok lenni, vannak néha romboló érzelmeim, amik lehet, hogy önzésből fakadnak, vagy a saját hülyeségemből, DE VANNAK!!!

És azt, hogy vannak, tudomásul kell vennem, és ki kell élnem. Van aki sír, van aki futni megy vagy táncol amíg bírja a lába, tök mindegy. Nem lehet gondolkodni az érzések helyén. Akkor lehet elkezdeni gondolkodni csak, amikor már elmúltak az érzések. Mert az érzelmek természetesek, mindenféle magyarázat nélkül vannak. Jönnek-mennek, fájnak, felemelnek, és tanítanak.

Régen olyan voltam (és néha még most is rajtakapom magam, ha már szeretnék kicsit fellélegezni a fájdalmak tanításából), hogy ahogy jött a gyomorgörcs, rögtön hárítani próbáltam, hogy ne érezzem. Ha sikerült is megszabadulnom tőle egy időre, sokkal durvábban jött elő később. A második játék alkalmával (ami májusban lesz két éve, tehát nem most volt...) tanultam meg, hogy nincs semmi baj az érzésekkel. Akkor döbbentem rá, hogy van egy csapóajtó a fejem meg a szívem között, amit azonnal bezárok, amint fájdalmas érzések jönnének, és elkezdem megmagyarázni magamnak, hogy mi miért történik, hogy minek van létjogosultsága minek pedig nincs, és főleg, hogy nem akarok fájdalmat érezni. Erre Saci, az egyik drámavezető hívta fel a figyelmemet. Azután elkezdtem tudatosan figyelni erre. Nagyon hosszú időt vett igénybe, mondjuk volt lehetőségem figyelgetni :-)))). Mostanra jutottam el oda, hogy megállok és megengedem a fájdalmat, amikor jön, úgy, hogy közben zavartalanul végzem a dolgom és élem a külső életem, mert nem zavar bele a belső életem. Teljesen különválik a kettő (nem, nem ezt hívják skizofrénnek). Egész egyszerűen ha érzelmek jönnek, akkor érzek, amikor meg cselekedni kell vagy analizálni, összefüggéseket keresni, akkor meg gondolkodom és hatékony megoldásokat keresek. De sosem együtt a kettőt.

Volt két iszonyat brutál hetem az elmúlt időszakban. Már rég nem voltam ennyire rosszul lelkileg, de csak akkor vettem komolyan fontolóra, hogy elfojtom a szenvedést, amikor már a külvilág is észre vette rajtam, hogy nem vagyok ugyanaz. Ez az elmúlt másfél évben nem volt jellemző, voltam nagyon rosszul, de sosem látszódott kívül. Ez most két hétig tartott, soha nem hittem, hogy vége lesz, de mentem az árral, nyitva hagytam a csapóajtót, és sokszor azt éreztem, hogy megfulladok, mert összenyomorítja a szívemet. Hagytam, és végül amikor már csend lett a lelkemben teljesen váratlanul egyik reggel, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is történt, mi volt az ok, jogos volt-e vagy sem, mi a megoldás. De nem előbb. Addig, amíg fájt, addig nem engedtem meg magamnak a gondolkodást, mert az eltereli a figyelmet az érzésről, és teljesen más síkra, a gondolkodás síkjára tereli. A kettő pedig nem ugyanaz, mert az egyik a fejben megy, a másik a szívben, és ez a kettő totál különböző, nem tudnak egyszerre működni. Az ember vagy gondolkodik, vagy érez. (Tudom, most van aki azt gondolja, hogy tévedés, mert lehet egyszerre gondolkodni és érezni, de ha jobban belegondolsz, azt már agyalásnak hívjuk, amikor átgondoljuk, hogy mit is kéne éreznünk, meg miért érzünk valamit. És akkor már a fejünkben vagyunk, nem a szívünkben :-).)

Egyszer Petra nevű, evangélikus lelkész barátném mondta a nagymamám halála után, hogy addig kell sírni, amíg el nem fogynak a könnyek, mert egyszer már nem lesz több könny. Nem szabad határt szabni a természetesen, maguktól jövő könnyeknek, mint ahogy egy gyermeknek is a maga idejében kell megszületnie, és nem akkor, amikor mi úgy gondoljuk (nem véletlen a párhuzam...). Hát így van ez az érzelmekkel is. Addig kell érezni és ki is mondani őket (és nem cselekedni a nyomukban), amíg vannak. Nem szabad ezt összetéveszteni a szenvelgéssel, önsajnálattal, hisztivel, stb. Azoknak mind gondolati háttere van, sosem tisztán érzelmek, mindig keverednek valami magyarázattal. Amikor az ember tisztán egy érzelmével lép kontaktusba, az nagyon tiszta és mélyről jövő érzés, és sokkal, de sokkal intenzívebben fáj, mint amikor gondolattal keveredik, mert nincs ami tompítsa. Na ezért nem akarjuk érezni, mert iszonyúan intenzív tud lenni. Ez persze az örömre is vonatkozik.

Ma a metrón láttam egy plakátot, amit szokásommal ellentétben el is olvastam. A Class-sorozat egyik darabja volt, kb 30 dolgot sorolt fel, ami jó érzést okoz. Egytől egyig végiggondoltam az összeset, és a lelkem mélyéig átéltem őket. Ilyenek voltak, hogy hallani a hóesést, még meleg kenyeret enni, mezítlábasan füvön séltálni, együtt kelni a nappal, frissen vágott fű illata, olyan tárgyra bukkanni, amit már rég elfelejtettünk, ajándékot csomagolni, percekig kacagni, összemosolyogni egy ismeretlennel a metrón, kézen fogva sétálni, hóvirágot kapni valakitől, a lemenő nap fénye este 8 körül, ilyesmik. Mosolyogva olvasgattam a listát többször is, vissza-visszatérve egy-egy a többinél is kellemesebb emlékhez, kiegészítve a saját örömforrásaimmal, és mindegyik érzelmet - az öröm legkülönfélébb változatait - totál átéltem, amit a különböző dolgok kihoztak belőlem. Olyan nagyon jó volt!

Együttes

Nem tudom megtagadni a képzettségemet.

Megalakult kb egy hónappal ezelőtt az Óbudai Együttes, ami a Kamarakórus tagjaiból áll főleg, de néhány régi tag is visszajött, hogy csatlakozzon. Tegnap volt az első koncertünk, ami nagyon szépre sikeredett. Itt picit más a rendszer mint a Kamarakórusban, mert egyfelől jóval nehezebb daraboknak nézünk elébe, másrészt a munka betanulási része főleg otthon történik, nincsenek szólampróbák. Ez egy amolyan "profi" kórus szerű próbálkozás. Hihetetlenül izgalmas, mert lehet komolyabban zenélni, és nagyobb a felelősség, mert a darabok kifejezetten nehezek is tudnak lenni, és nem nyolcan vagyunk egy szólamban, ahol majd a többiek elviszik a balhét, meg megoldják a kérdést. Tegnap pl megkaptunk két kottát, amit önállóan kell betanulnunk, az egyik ez:

Knut Nystedt: O Crux




Jó, mi? :-)))) Kottaolvasásilag nem nehéz, csak a disszonanciák és a tiszta intonáció miatt kihívás. A másik, Hindemith Miséje már kifejezetten nehéz kategória, mind hangilag - iszonyú magas -, mind intonáció szempontjából.

Ez nem a mise, de ez sem könnyű, és ennél még sokkal nehezebb a mise (ez Hindemith 6 Chansonja, már énekeltük az Óbudaival régen):




***

Más: átköltözött a Katedra az Anker közbe, ahol a szombati óráim egy olyan teremben vannak, ahol a hatalmas ablakok egy házra néznek szemben. Tegnap megjelent egy lány az egyik erkélyen kisbugyiban, mire az összes tanítványom elkezdett röhögni (azt persze nem tudom hogy vették egyáltalán észre, amikor én vagyok egyedül szemben az ablakkal... khm...), de a legviccesebb az volt, amikor megjelent kb 10 perccel később egy teljesen meztelen férfi az ablakban... Annyi volt az órámnak. :-D

Választási mappa

Barbival ma késő este hazafelé tartottunk. A kertkapuhoz érve én szedtem elő a kulcsot, ami azt jelentette, hogy a ház kapuját, és a lakás ajtaját is én nyitottam. Amikor beléptünk a lépcsőházba, a következő párbeszéd zajlott:

- Ugye nem akarod megnézni a postaládát is? - már készítettem a postaláda kulcsát.
- Nem, hétvégén úgysem jön semmi. Illetve csak a választási kampány anyagok. Már vagy 3 Fideszes szórólapot kaptam, de gyanítom, hogy egy lusta szomszédom nem képes elvinni a kukáig, és inkább mások postaládájába dobja. Már én is ezt csinálom :-). Egyébként minden szórólapból eltettem egyet a választási mappámba...
- :-D :-D Te egy mintapolgár vagy Barbus!
- De tényleg! Elteszem őket, aztán a választás előtti szombaton előveszem, elolvasom az összeset, aztán másnap elmegyek szavazni.
- :-D :-D :-D Nem vagy semmi...
- Miért? Te nem szoktad elolvasni mit ajánlanak?
- Nem. Úgyis mindegyik ugyanazt a maszlagot nyomja, csak az egyik csak kicsit erőszakosan, a másik meg nagyon. Akikre most fogok szavazni, azért teszem, mert olyan emberekről tudom, hogy rájuk szavaznak, akiknek az ítéletében maximálisan megbízom. - (itt zárójelben hozzáteszem, hogy egyedül az ő szórólapjukat alaposan elolvastam, a neten is utánanéztem a programjuknak, mert már eleve szimpatikusak voltak, tehát nem igaz, hogy tök kukán szavazok majd rájuk, csak az, hogy más pártok programja viszont tényleg nem érdekel...)
- Az a párt akire szavazol mocskol más pártokat?
- Nem.
- Akkor máris szimpik. Annyira utálom, hogy az összes párt fröcsög a többire. Még ha jókat is gondolnak, ezzel az utálkozó, mocskolódó szellemiséggel elriasztanak. Úgyhogy semmiképp sem fogok szavazni a ...... meg a ...... pártra.

Na kb ennyi volt a barátságunk elmúlt 15 évének politizálási adagja. Meg ez elég volt a következő 15 évre is. Nem visszük túlzásba... :-)))))

Ah, és ez...

Hát ez valami csodálatos...

Hymn to the Mother of God

John Tavener

Zene, szép

Kisegyüttes kerekedett a nagykóruson belül, a szépségen kívül a nehézség is előtérbe került. Ákos (Apánk, A Karnagy) mindenféle darabokat keresgél most, neves kórusversenyeket tervez az együttesnek. A minap előszedett egy John Tavener művet (nem ezt), aztán én meg jól ránéztem, hogy milyen nóták vannak tőle a YouTube-on, és többek között ezt a gyönyörűséget találtam (de a többi is nagyon szép):

John Tavener: As one who has slept

As one who has slept the Lord has risen
And rising he has saved us
Alleluia

Tanulás

Már két hónapja Barbival lakom. És egyenlőre nem is szeretnénk másképp. Rengeteget tanultunk egymástól már eddig is, és azt érezzük, hogy így van ez most jól, fel sem merül, hogy változtatni kellene az életen. Én ennek csak örülök, mert semmilyen porcikám nem kíván egy újabb költözést a közeljövőben, másrészt viszont egyfajta kvázi szerzetesi életet élünk, együtt imádkozással, rengeteg beszélgetéssel, és nagyon sok gyógyulással.

Számomra Barbi az a közeg, ahol abszolút önmagam lehetek, lehet rossz kedvem (ma reggel össze tudtam volna törni valamit, annyira feszült voltam), akkor sem változtat a szereteten, ami köztünk van. Ő tanulgatja elfogadni, hogy ez nem neki szól, nem ő a hibás, nem azért vagyok feszült, mert rá haragszom mert valami olyat csinált - konfliktus kerülő lévén nehezen tud szembesülni az emberek "fárasztóbb" és a nyugalomra veszélyesebb oldalával, hajlamos magára venni a dolgokat, mint mindannyian. Én pedig megtanulom elfogadni, hogy lehetek ilyen is, nem szeret valaki kevésbé ettől, nem kell nyugalmat és felhőtlenséget játszanom, még csak megjegyzést sem tesz, és nem azért, mert inkább lenyeli, hanem azért, mert természetesnek veszi, mint ahogy azt, hogy az én hajam nem olyan, mint az övé. Volt olyan az elején, amikor még csak pár napja laktam itt, hogy kifakadtam valami, egyáltalán nem vele kapcsolatos dolgon, elmondtam az érzéseimet (ahogy nagyon helyesen megtanultam a pszichodrámán, hogy ez mennyire fontos), és ő rögtön védekezni kezdett, mintha őt hibáztattam volna az én lelkiállapotomért. Csak annyit mondtam, hogy "Jó, de én akkor is ezt érzem, nem tudok máshogy érezni, mint ahogy érzek, hadd fejezzem már ki ami bennem van... Nem megoldásra várok, nem is veled kapcsolatos, de most ez van bennem, máskor meg a boldogság, azt miért fejezhetem ki, ezt miért nem?". Beletelt kis időbe, amíg elfogadta, hogy az ember minden érzését kifejezheti, ettől nem változik semmi. És pont ma mondta, hogy meg sem érintette a ma reggeli feszült kedvem, tudta már, hogy nem róla szól, egyszerűen EZ VAN most, máskor meg máshogy van.

Abban is nagyon jól kiegészítjük egymást, hogy más jellegűek a kérdéseink (amik ugyanazok) alapját képező problémáink, más irányból közelítünk ugyanazon megoldás felé. Én egy nyitott, társasági ember vagyok, aki könnyen teremt kapcsolatot az emberekkel, könnyen megnyílik és befogad másokat, ezért ha átérezni nem is tudom annyira ezt a problémát, én legalább nem szenvedek ettől, és objektíven tudom látni, ennek fényében véleményt alkotva. Ő viszont nem szenved egy szétesett család fájdalmától, mert nagyon biztos szülői háttere van, valamint az én párkapcsolattal kapcsolatos kérdéseimet is másképp látja, mert neki meg ez működik másképp. Néha nagyon fájdalmas az az őszinteség, amivel teljesen nyugodtan kimondjuk egymásnak a másikkal kapcsolatos meglátásainkat, de hálás vagyok ezért, noha időnként olyan érzés fut át rajtam, mintha árammal csaptak volna meg - mert rátapint a gyengeségeimre, amik azáltal, hogy kimondja őket a felszínre törnek, de csak így tudnak gyógyulni is.

(Talán egy hete beszélgettünk egyik reggel, és elmondtam neki egy engem régóta foglalkoztató problémát valakivel kapcsolatban, akit nagyon szeretek. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy "Jajj, te szegény!", azt mondta, hogy vegyem már észre, hogy milyen önző motivációk bújnak meg a mélyben, és az egész probléma csakis rólam szól, nem a másikról. Akkor egy pillanatig nagyon utáltam őt, ezt meg is mondtam neki, de aztán rájöttem, hogy teljesen igaza van... Akkor meg hálás voltam, hogy egy ennyire éles tükör van a lakásban, ami minden gáz dolgomat szembesíti velem. :-))))

Az is jó, hogy ő a fizikai jólétemet segíti azzal, hogy főz és gyümölcsöt tesz az asztalra, felhívja a figyelmemet arra, hogy mi található a hűtőben (meg egyéb helyeken a konyha környékén), mert én egyszerűen nagyon gáz vagyok ebből a szempontból, és ő elfogadja ezt szeretettel. (Elfelejtem még azt is, hogy létezik a hűtő...) Ő viszont az olvasmányok tengerében veszik el, mert annyi minden megtetszik neki, és semmivel nem halad pont ezért, én pedig, amikor elege lesz abból, hogy nem tudja eldönteni, hogy mit olvasson, akkor időnként irányt szabok neki ezen a téren :-))).

(Megbeszéltük, hogy elolvasunk egy Thomas Merton könyvet együtt, mert át akarjuk beszélni, de előtte van három másik könyv, amit el kell olvasnia, mert az aktuális kérdéseivel kapcsolatosak, és lényeges, hogy az ember végigkövessen egy kérdést komolyan, a legmélyéig. Ha ezt megint elmulasztja, akkor megint benne marad egy hiányérzet, így meg válaszokat kap, amik tovább dolgoznak majd a mélyben. Szóval várok most a Merton könyvvel, amit én már elkezdtem, és elolvasok több más könyvet addig, amíg Barbi felzárkózik - hozzáteszem, hogy nekem azért jóval több időm van olvasni, mert BKV-zom és MÁV-ozom, ő meg vagy gyalogol a szomszédos zeneiskoláig, vagy kocsival jár Maglódra...)

Szóval jó kis közösség vagyunk mi ketten a Barbussal, még mindig azt mondom.

:-))))

Olvasmányok ideje

Bizony, ezért jó, ha vége a vizsgaidőszaknak. Mert hihetetlenül jó könyvek akadnak az ember kezébe. Ez a mostani nagy részben olyan, mintha rólam írták volna. Nem szó szerint, hiszen az élettörténete senkinek sem egyezik 100%-osan, de néha majdnem elsírtam magam a metrón egy-egy gondolatmenetnél, mert visszahozta bennem a nem is olyan régmúltam, a küszködés és bizonytalanság, a sóvárgás és csalódás éveinek életérzéseit, amiket mostanra már egész elfelejtettem. És az is annyira hasonló, ahogy ránk talált Isten...

Ez egy életrajzi könyv, Elizabeth Gilbert tollából, a címe: Eat, Pray, Love - Ízek, imák, szerelmek. Ez is egy olyan olvasmány, amit szívből ajánlok.

Ajánló és nem ajánló

Amit senkinek nem ajánlok, még az ellenségeimnek sem, az a 2012 című film. Egyetlen dolgot sajnálok, mégpedig hogy majdnem három órát elvacakoltam az életemből erre a nagyszerű műalkotásra. Nem ragozom, rég láttam ennyire rossz mozit.

A reneszánsz kiállítás a Szépművészetiben viszont minden figyelmet megért. Mellesleg, nagyokat hahotáztunk Barbussal, amikor kommentáltuk, hogy mit látunk a képeken. A legjobb az volt (és annyira kár, hogy nem jegyeztem meg a kép címét), amikor (talán) egy Szentháromságot ábrázoló festmény legtetején a hosszú, fehér szakállú Atya volt, kitárt, de inkább a heves magyarázás gesztusára hasonlító karokkal, lefelé nézve, a Szentlélekre, aki épp alatta repkedett galamb képében. Barbi szinkronizálta a képet, ahol is azt mondja az Atya a galambnak: "Most megfőzlek vacsorára!" Mert hogy épp ezt fejezte ki a kitárt karjaival, és az arca is ezt az örömöt tükrözte. Én meg hozzátettem, hogy: "Szent Bernardinnak pont elég leszel (ő a kb húszkilós szent... lehet, hogy csak napfénnyel táplálkozott... minden esetre nem a túlsúly végzett vele. Nem? Őt ábrázoló pár kép volt épp ez előtt a kép előtt, onnan jutott eszembe pont ő). Rendkívül jókat szórakoztunk, elmondhatom. Elhatároztuk, hogy összeállítunk egy albumot az ilyen kommentált képekből (volt egy pár...), és szigorúan csak azoknak mutatjuk majd meg, akik nem botránkoznak meg az ilyesmin. Szerintem Ábelnek mindenképp megmutatom majd ha tényleg elkészül, szerintem ő szórakozni fog rajta.

1 %

... ha még nem késő:

Bakonybéli Szent Mauríciusz Alapítvány

Bankszámlaszám: Zirc és Vidéke Takarékszövetkezet 73900054-11074410-00000000

Adószám: 18929146-1-19

Egy gondolat

A minap egy nagyon szép gondolatot olvastam (Chambersnél) a barátságról:

"A barátság a gondolat, a szív és a szellem azonossága."

Hát nem szép? Mert amíg mindhárom megvan, addig a barátság is tart (ez már a saját gondolatom, nem Chambié). Ha meg valamelyik borul, nos akkor történhet ez-az (persze nem feltétlenül)...

Annyi minden történt-történik folyamatosan. Beszélgetések, elmélkedések, meg már Dobogókőről is annyira írnom kéne. Na majd az államvizsga meg a felvételi után júliusban...

Hehe :-))))))

Ajánlanék egy filmet

Tegnap két irodalom tétel között megnéztem egy remek filmet attól a Stephen Daldry nevű rendezőtől, aki az egyik kedvenc filmemet is rendezte, a Billy Elliotot (és mellesleg az Órákat is (The Hours), ami szintén nagyon jó, illusztris színészcsapattal).

A felolvasó (The Reader) a címe, és ez egy film Ralph Fiennes-szel az egyik főszerepben (fontos info lehet, már ha valaki legalább annyira kedveli őt mint én, márpedig én nagyon kedvelem :-). Azoknak nem ajánlom, akik kész vannak a drámától, mert az élettől is elmegy a kedvük hetekre, ezért csak vicces filmeket néznek inkább. Meg azoknak sem, akiket megbotránkoztat a nagy korkülönbség egy kapcsolatban, illetve az enyhe pedofília jelensége a képernyőn :-))). A többieknek viszont nagyon is.

Nagyon jó kis rendező ez a Stevie, meg kell állapítanom. Ez a film sem az egyszer-elég-volt-köszi kategória. (Mondjuk a Billy Elliotot semmi nem tudta még eddig űberolni nálam, az a csúcs eddig.)

Lelkigyakorlat

A múlt héten egy egyhetes, csendes szentignáci lelkigyakorlaton voltam a dobogókői jezsuita lelkigyakorlatos házban, amiről mindenképp írok majd, ha lesz időm (most nincs, mert tanulnom kell a keddi vizsgára, aztán meg majd a jövő keddire), mert várakozáson felüli, elképesztő és fantasztikus volt. Kavarog bennem az a rengeteg pozitívum és felismerés, amit kaptam és megéltem ott, soha nem volt még ilyenben részem, semmilyen szempontból. Olyan része is van, ami elmondhatatlan, mert nem gondolat, hanem a teljesség érzése és az Úrral való teljes egység tapasztalása, az egész hét folyamán, minden pillanatban. Egy dolgot viszont megtaláltam, az egyik napi homília történetét, amit az atya felolvasott nekünk a misén (minden nap volt mise, rendhagyóak voltak, ilyeneken sem vettem még részt soha azelőtt). Engem megragadott, és örültem, hogy megtaláltam a neten, mert gondoltam megosztanám.

A történetet egy idős zsidó asszony mesélte el:

A nagyapa áldása

Kislánykoromban, péntek délutánonként, amikor nagyapához mentem, ott várt a finoman illatozó tea az asztalon. (Különös módon tálalta nagyapám a teát: nem adott teáscsészéket, kistányért alá, cukortartó sem volt nála. Egy ezüst szamovárból poharakat töltött meg. Először egy teáskanalat tettünk a poharakba, hogy ne pattanjon meg a finom üveg. És nagyapám nem is úgy itta a teát, mint mások mifelénk. Egy kockacukrot vett a fogai közé, azon szűrte magába a forró teát. Én is úgy tettem, mint ő. Sokkal jobban tetszett nekem így, ahogy ő csinálta, mint nálunk otthon.)

Ha kiittuk a poharainkat, két gyertyát tett nagyapám az asztalra és meggyújtotta őket. Aztán néhány (héber) szót váltott Istennel. Néha hangosan kimondva, néha csak magában mormolva, néha csak behunyta a szemét, és hallgatott. Ilyenkor, tudtam, a szívével beszél Istennel. Türelmesen vártam, mert tudtam, ezután a hét legjobb percei következnek.

Amikor abbahagyta a beszélgetést Istennel, hozzám fordult: "Gyere ide hozzám!" Magamat kihúzva elé álltam. Fejemet lágyan érintve tette rám a kezét. És akkor köszönetet mondott Istennek, hogy vagyok, és hogy ő a nagyapám lehet. Kitért néhány olyan dologra is, amivel az elmúlt napokban meg kellett küzdenem, és elmesélte ezeket Istennek. Egész héten izgatottan vártam, mit is fog majd Istennek mesélni rólam. Ha hibáztam, akkor dicsérte az őszinteségemet, hogy bevallottam a hibát. Ha valami nem sikerült, akkor arról beszélt, mekkora kitartással próbálkoztam megoldani a feladatot. Ha sikerült úgy elaludnom, hogy nem kellett égve hagyni a lámpát az éjjeliszekrényen, akkor a bátorságomat dicsérte. Amikor végére ért, akkor megkérte a régvolt asszonyokat - akiket én már jól ismertem az elbeszéléseiből, Sárát, Ráchelt, Rebekát és Leát -, hogy vigyázzanak rám.

Ez a néhány perc volt egész héten az az idő, amikor teljes békében és biztonságban éreztem magam. Otthon, a családomban, csupa orvos és ápolónő volt, mindenki azért küzdött, hogy többre vigye. Úgy látszik, mindig volt még valami, amit meg kellett volna tanulni. Ha egy dolgozatra a lehetséges 100 pontból csak 98-at kaptam, apám azt kérdezte: "És a másik kettő hol maradt?" Egész gyermekkoromban ezek után az elmaradt pontok után loholtam. Nagyapámat ilyesmi egyáltalán nem érdekelte. Neki elég volt, hogy vagyok. És ha nála voltam, valahogy tudtam, hogy igaza van...

Hét éves voltam, amikor meghalt. (Addig nem volt olyan hetem, amikor nem lett volna.) Nehéz volt nélküle. (Úgy tudott rám nézni, mint más senki, és néhány olyan nevet is adott, amit csak tőle hallottam: Nehume-le, ami azt jelenti, hogy "szeretett kis lélek". Azóta sem nevezett így engem senki.) Először attól féltem, hogy ha nincs már ő, aki rólam Istennek mesél, akkor megszűnök létezni. Aztán, később, rájöttem egy titokra: megtanultam, még akkor, nagyapám szemével látni magam. És azt is, hogy egyszer megkapni az áldást azt jelenti, hogy azt mindenkorra megkaptam.

Sok évvel később, amikor anyám már nagyon öreg volt, és furcsa módon ő is elkezdett gyertyákat gyújtogatva Istennel beszélgetni, elmeséltem neki ezt. Szomorúan felnevetett, és ezt mondta: "Életed minden egyes napján megáldottalak. Csak nem volt bennem annyi bölcsesség, hogy ki is mondjam..."

Amikor befejezte a történetet az atya, azt mondta, hogy ha nem is tudunk olyan személyt mondani az életünkben, aki így beszélne rólunk, a Szentháromság egymás között biztos, hogy ezzel a hatalmas szeretettel és hálával beszélget mindegyikünkről maguk között, mindig.

Újévi vidámság

Kamillától kaptam egy ímélt, amiben ezzel a filmmel kívánt boldog új évet. Igen jópofának tartom a dolgot, és tovább adom, Nektek kívánva áldott, békés és boldog új esztendőt:





(Nem, nem vagyok HIT-gyülis, de ettől még tetszik a dolog :-)))

Karácsony

Sok szépséget, áldást, békességet, örömöt, vigasztalást, és szeretetteljes ünneplést kívánok mindnyájatoknak sok szeretettel.

Walking in the Air

We’re walking in the air
We’re floating in the moonlit sky
The people far below are sleeping as we fly

I’m holding very tight
I’m riding in the midnight blue
I’m finding I can fly so high above with you

Far across the world
The villages go by like dreams
The rivers and the hills
The forests and the streams

Children gaze open mouthed
Taken by surprise
Nobody down below believes their eyes

We’re surfing in the air
We’re swimming in the frozen sky
We’re drifting over icy mountains floating by

Suddenly swooping low on an ocean deep
Rousing up a mighty monster from his sleep

We’re walking in the air
We’re dancing in the midnight sky
And everyone who sees us greets us as we fly

Christ Is Come

Jeremy Camp

The word of the prophets,
Centuries old.
The birth of Messiah,
Has been long foretold.
That unto you,
Now unto you

Christ is come,
Let all creation sing.
God's own Son,
Oh hail the newborn King.
The word made flesh,
Now dwells among us,
Christ is come

Those born in darkness,
Have seen a great light
The Redeemer of our hearts,
Has been born this night.
Now unto you,
Unto you.

Prince of Peace,
Yeshua,
Messiah,
The Son of Man,
Holy One,
King of Kings,
Lord of Lords,
The Great I Am,
Comforter,
Counselor,
Author and Finisher,
Divine Truth,
Revealer,
Deliverer,
Healer,
You are God,
Jesus You are God.

A Csoport

Már régóta tervezem, hogy írok róla. Az egyik legkedvesebb csoportom. A hajléktalanokról van szó. (A másik kedvenc a nyugdíjas csoport, őket is naaaagyon szeretem :-)

Nagyon közel kerültünk egymáshoz, és kicsit bele is látok már a mindennapjaikba. Azért írom le a tapasztalataimat, mert amíg nem kerültem a közelükbe, én sem tudtam szinte semmit róluk, csak az előítéleteimből éltem.

Náluk is van egyfajta "társadalmi rétegződés". Akiket az utcán látunk, az csak az elenyésző hányada a számuknak. Sokkal többen vannak, akik szállókon laknak, vagy akár albérletben, csak hivatalos lakcímük nincs (az van a lakcím kártyájukon, hogy "X kerület, lakcím nélküli").

Akiket én tanítok, minden nap tisztálkodnak, tiszta a ruhájuk, és akár valami kis munkájuk is van (egyikőjüknek van egy pár órás takarítói állása). Napközben a Fedél nélkül című újságot árulják, vagy iskolákba járnak előadást tartani a hajléktalanságról (ketten), különféle szervezetek tagjai és konferenciákra járnak, szerkesztik a lapjukat, írnak, riportokat készítenek - masszív alkoholizmusból jött ki az egyikük, a másikuk meg sokáig egy ház pincéjében lakott a kisgyerekével, mert haza nem mehetett...

Mindegyiküket keményen megpróbálta az élet, amitől akár gonoszak, megkeseredettek is lehetnének, utálkozhatnának, és engem is utálhatnának, hogy nekem meg milyen jó... És végtelenül türelmesek egymáshoz, velem meg kifejezetten kedvesek. Van, akinek nehezebben megy a tanulás, ezért lelassítja az órák menetét, de sosem csinálnak problémát abból, ha várni kell egymásra.

Az első pillanattól kezdve ugyanúgy kezeltem őket, mint akármelyik más csoportomban a hallgatókat. Ugyanazt követelem tőlük, és ugyanannyi házi feladatot adok nekik. Ők azok, akik mindig megírják a leckét (pedig nem a meleg lakásban töltik a napjukat, hanem az utcán lapot árulva), és ami számomra döbbenetes, hogy összejárnak együtt tanulni és gyakorolni, segítik és tanítják egymást.

Soha, egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy lenne különbség közöttünk. A legelején volt néhány olyan óra, amikor azt éreztem, hogy egyikük megpróbál provokálni, de pár óra után rendeződött a dolog, és teljesen elfogadtak. Tegnap kaptam ajándékot karácsonyra az egyiküktől: sütött nekem sütit, ültetett egy virágot, és ami a legfontosabb talán, hogy kinyomtatta az összes írását, és az élettörténetét, ami röpke 37 éve ellenére már most 20 oldalra rúg... Megértettem, hogy annál többet nem nem is tudna adni magából, mint hogy megosztja velem a kreatív lényét. (Tőle egyébként szinte minden héten kaptam valami kis apróságot.)

Néha, egy-egy feladat közben elgondolkodtam, hogy vajon mikor csinálhattak ilyet utoljára... Például a múltkor activity-t játszottak melléknevekkel, hahotáztunk. Megkérdeztem tőlük, hogy szoktak-e játszani. Hát nem nagyon... Azt találtam mondani, hogy játszani fontos, minden életkörülmények között, de aztán amikor órákkal később eszembe jutott ez az okos beszólásom, akkor nagyon elszégyelltem magam, mert hogy a csudába jutna eszükbe az, hogy játszanak, amikor az alapvető komfort érzetük sincs kielégítve sokszor - egyikük az utcán alszik, saját választása volt - és napközben a Menhely Alapítvány székhelyén tördeli a lapot -, éhesek időnként, és egyáltalán nincs már meleg az egész napos utcán kóválygáshoz...

Akarnak tanulni, mert reményt látnak a nyelvtudásban, a változás és felemelkedés reményét. Annak a reményét, hogy van esély egy jobb életre. Lehet tőlük tanulni türelmet, állhatatosságot és kitartást. Egyre mélyebb és nagyobb tiszteletet érzek irántuk.

Megint éneklünk. Szépet.

MEGHÍVÓ

A BÁRDOS LAJOS TÁRSASÁG HANGVERSENYÉRE, MELYET 2009. DECEMBER 12-ÉN 18 ÓRAKOR RENDEZ

A RÉGI ZENEAKADÉMIÁN

(Bp. VI. Vörösmarty u. 35.)

MŰSOR:

Bárdos Lajos: Karácsonyi bölcsődal

Carissimi: Jónás oratórium

Közreműködik:

Király Judit, Honinger László, Tarjányi Béla – ének

Oláh Miklós – cselló

Király Miklós – continuo

Gálné Udvardy Mónika, Dévai Anikó - hegedű

Előadja: az Óbudai Kamarakórus

Vezényel: Erdős Ákos

Négy miseének az adventi és karácsonyi ünnepkörből

Négy miseének a Mátyás-graduáléból

Szokolay Sándor:	Énekszó, zeneszó
Kerényi György::	Karácsony van ma
Karai József:	Az angyal énekel
Bárdos Lajos:	Mostan kinyílt
Bárdos Lajos:	Confirma hoc, Deus
Bárdos Lajos:	Jubilate Deo

Előadja: a Szent Márton Kamarakórus

Vezényel: Dr. Áment Lukács

Konferál: Dr. Márkusné Natter-Nád Klára

A belépés díjtalan, mindenkit szeretettel várunk!