Nyár, 2013 1. rész: Lelkigyakorlat Bakonybélben

A vizsgaidőszak végeztével (amelynek keretében először jól megbuktam a filozófia szigorlaton, majd az ismétlés a készülés nehézségeihez képest fényes eredményt hozott) belevetettem magam az intenzív tanfolyamok sűrűjébe és rejtelmeibe. Ez az időszak 5 hétig tartott, és noha olyannyira sújtja még a recesszió a nyelviskolát, hogy rettenetesen kevés tanfolyam indult, nekem azért idén is jutott minden héten. Ez ilyenkor jó hajtós, de az ember látja a végét, így azért elviselhető. Ráadásul a kollégáimmal is egyre jobb a kapcsolat, ők is ott vannak mindennap, így könnyebben is telik, merthogy ugye beköltözünk reggel a nyelviskolába és estig nyomjuk az órákat, időnként tízet egy nap.

Ezt három hét szabadság követett, amiből először egy hét csendes lelkigyakorlat volt Bakonybélben Ábelnél, majd egy eredetileg kéthetesre tervezett zarándoklat, amit a Caminóra terveztem, de ez is máshogy alakult, erről majd bővebben a következő bejegyzésben. Megbeszéltük még nyár elején valakivel, hogy elmegyünk Szlovéniába egy hosszú hétvégére, aztán az az utazás elmaradt sok minden mással együtt. Szlovénia nagyon érdekel, még sosem jártam ott. Igaz, Horvátországban sem, az viszont nem érdekel annyira. (Érdekes, Feri barátom épp pár nappal ezelőtt írta, hogy a bátyjával körutaztak Szlovéniában.) Nem baj, Szlovénia várhat még pár évet, annyira nem sürgős. Biztos akad majd valaki, aki szívesen velem tart egyszer. Van időm kivárni. :)

A lelkigyakorlat előtti héten bevállaltam egy nagy volumenű fordítást, amivel nem is készültem el, így az indulást el kellett napolni. Több szempontból is remek jó volt a lelkigyakorlat. Idén Ábel is készült rá, olvasnivalóval gyakorlatokkal. El kellett pl. olvasnom Anselm Grün egy könyvét, Élet az életért címmel. (Jé, most látom csak, hogy Jakab atya fordította :)))

  

Ebben főleg a cölibátusról van szó sok más mellett, de nekem nem ezért kellett elolvasnom, hiszen rám ez egyáltalán nem vonatkozik, nem szeretnék szerzetesként cölibátusban élni. Volt benne szó az emberi kapcsolatokról, a barátságról is (örök téma, hm...), és a következő mondat komolyan elgondolkodtatott:

"Az emberekkel is csak ott érezhetem magam otthon, ahol megérzek valamit a misztériumból, amely mindkettőnket felülmúl."

Végiggondoltam, hogy kik azok, akikkel ezt a misztériumot - lelki mélységet, otthonosságot - érzem, és kikkel nem. Akikkel igen, azokkal a lelkem legmélyebb dolgait meg tudom osztani teljesen természetesen. És akkor végiggondoltam, hogy kikkel osztom meg a lelkem legmélyebb dolgait - és meglepődve találtam olyanokat, akikkel semmi esetre sem tenném, pedig milyen fontos helyük van az életemben. És jobban továbbgondolva arra is rájöttem, hogy nincs is velük misztérium, pedig azt hittem, hogy van. Azon is gondolkodtam, hogy vajon mitől lesz egy kapcsolat ilyen, a másikból meg miért hiányzik ez.

Ábel bibliai helyeket is kirótt nekem olvasásra, ami szintén meglepő érzéseket hozott ki belőlem. Az egyik a Sámson-Delila történet volt (Bír 16,4-21). Dühöt váltott ki belőlem ez a történet, le is tettem először, és megmondtam Ábelnek, hogy nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, mert idegesít. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon miért zavar ennyire, és visszatértem rá. Ilyenkor azonosítjuk magunkat a szereplők valamelyikével, és Ábel először azt javasolta, hogy Delilával azonosuljak egy bizonyos szempontból (bár akkor inkább Judit a megfelelő személy a Kékszakállúból...). Aztán rájöttem, hogy Delilával egyáltalán nem tudom magam azonosítani, nemcsak azért, mert nem éppen egy pozitív figura, hanem mert megölte Sámsont, én pedig ezzel nem tudok azonosulni. Viszont Sámsonnal annál inkább, és ami igazán idegesített, az a hülyesége, amivel még mindig párhuzamot tudok vonni. Érdekes és izgalmas felfedezés volt, meg annak a végigjárása is, hogy milyen zsinórt rángat bennem, hogy ennyire fel tud bosszantani.

A hét meditációs- és imatémája ugyanis a lelki értelemben vett szabadság, függetlenség volt. Olyan bibliai alakokról is olvastam a héten, akik nagyon bejöttek, pl. Betániai Mária (Lk 10,40-42; Jn 12,1-3), akinek a szeretetnyelve szintén a minőségi idő és az érintés (míg tüsténkedő nővérének, Mártának a szívességek), és fittyet hányva a környezetében méltatlankodókra, azt tette teljesen szabadon, ami neki jól esett - és ami egy hasonló embernek szintén sokkal jobban esett a tüsténkedésnél - a lábához ült és minőségi időt töltött el vele.

Rendkívül gyümölcsöző volt az egy hét. Fantasztikus volt megtapasztalni azt a szabadságot, hogy csendes lelkigyakorlaton vagyok és nem azért vagyok ott, hogy vadidegenekkel beszélgessek. Ebbe mindenki belefutott az első találkozásnál, de aztán el is fogadták. Volt olyan, aki a köszönést sem igényelte utána, annyira tiszteletben tartotta, hogy teljesen kizárom a környezetet. Mindennap egy óra beszélgetés volt Ábellel, ennyi volt a kommunikáció, ezt többé-kevésbé tudtam is tartani. Voltak azért helyzetek, amikor ott kellett lennem és ki kellett lépnem a hallgatásból.

Izsákkal ezen a nyáron teljes lelki azonosságot és rezdülést éltem meg a beszélgetések során. Még azon a szinten is, hogy egy-egy szóról ugyanaz a vicces gondolat jutott eszünkbe. Teljesen egymásra tudtunk hangolódni, ami több szempontból nagyon jó volt. Kölcsönösen inspiráljuk egymást a továbbgondolkodásra és -fejlődésre, és abszolút minden gondolatot és érzést meg tudunk osztani egymással, mert hasonlóak az élményeink, tapasztalataink, hasonló lelki utat járunk és teljesen értjük egymást. Ő mondott egy mondatot, ami azóta is a fejemben mocorog (nem pontosan így mondta, de ez a lényeg): "Amikor nem vagyok jól lelkileg, akkor arra gondolok, hogy az a fontos, hogy 'úton vagyok', mert ez a lényeg, mindig úton lenni, és a rosszullét része az útnak." Hát... mostanában sokszor eszembe jut ez a mondat. Az is nagyon jó volt, hogy megint énekeltünk a misén, ezúttal már 3 szólamban, mert van egy új lakójuk, akinek szintén gyönyörű hangja van.

Még két szívmelengető történés jutott eszembe. Az egyik nap este a kompletóriumon a szerzetesek közül csak Izsák volt jelen, rajtam kívül pedig még két vendég, akik nem énekeltek. Ketten énekeltük mind a himnuszt, mind pedig a zsoltárokat Izsákkal felváltva, amíg Ábel meg nem érkezett késve. Ez eszembe juttatta életem első ottlétének legelső napját 5 évvel ezelőtt, amikor csak ketten voltunk a monostorban Izsákkal egész nap, megtanította nekem a zsoltározást és felváltva énekeltünk. A különbség többek között az, hogy akkor még nem tudtam zsoltározni, úgyhogy néha jól belerondítottam, most meg már tudok.

A másik kedves esemény egy meditálás alkalmával történt, amikor a templomban ültem, abszolút nem törődve a külvilággal. Amikor kinyitottam a szememet, egy levélkét találtam a padon mellettem, amire azt írta valaki, hogy "Nagyon szép hangod van. ..." :)))

Nagyon jó hét volt, ami sok szempontból folytatódott a zarándoklaton.

Ennek a bejegyzésnek most nincs címe

Úgy tűnik, hogy sosem lesz ez egyszerűbb.

Miért van az, hogy bizonyos dolgok állandóan fájdalommal és sérüléssel járnak, és ez soha nem változik (legalábbis az én esetemben úgy tűnik), hiába halad előre az idő?

Amikor évekig vársz valamire (valakire...), anélkül, hogy tudatában lennél annak, hogy vársz, aztán a körülményeket ismerve épp lemondasz, belátod, hogy nincs esély bármire is és továbblépnél, és akkor egyszer csak a tied, a semmiből a tied... Megérintheted, nézheted, kommunikálhatsz vele, ott van. Elképesztő. Olyan boldog vagy, amilyen talán életedben soha, közben olyan az egész, mintha álmodnál, hiszen az évek abban az álomban teltek el reménytelenül, ami most hirtelen valósággá vált. Azt az ígéretet kapod, hogy ez már nem fog változni, de te nem mered elhinni, hogy mindaz igaz, ami veled történik és biztos vagy abban, hogy egy reggel felkelsz és megint eltűnik az egész. Nem, nem fog eltűnni, mondják. Marad, mert nagyon jó így.

És egy reggel felkelsz és tényleg eltűnt. Na még nem sikerült feldolgoznom ezt a rövid idő alatt történt tömény történést (hopp, egy alliteráció). Azt, hogy teljesen el kell engednem (megint) mindent, mert nem az én kezemben van az irányítás. Azt, hogy mindent, de tényleg mindent megtettem, jól is csináltam és mégis... Nagyon nehéz ezt felfogni.

Viszont! Megint azt érzem, hogy élek, érzek, fejlődök, haladok, felszínre kerülnek és tudatosulnak dolgok, amik enélkül a történés nélkül nem derültek volna ki. Hogy mennyire gazdag a belső- és érzelemvilágom, a lelkem. Mennyire közel vagyok Istenhez. Van irány a belső munkára, felsejlett a gyökere több, megoldódni nem akaró belső nehézségnek is. Olyan készségek, érzések és hajlandóságok, hajlamok vannak bennem, amikről szomorú lemondással hittem azt, hogy már kivesztek belőlem az évek alatt. Olyan hiányosságok és problémák pedig a felszínre kerültek, amikről reméltem, hogy már mind a múlté. Meg helyre kerültek és begyógyultak olyan sebek, amik akadályoztak így vagy úgy az elmúlt években.

Összességében véve tehát azért mindenképp pozitív ez, csak megint nem könnyű. Úgy látszik, ez nekem soha nem lesz az. De az is lehet, hogy tényleg más a dolgom és nem a családban való élet, feleségként, gyerekekkel.

Lehet, hogy mégiscsak el kell újra és komolyabban gondolkodnom a szerzetességen?

Passive Voice

Imádom a nyelvtant. Tanulni is nagyon szerettem, tanítani is remek dolog. Teljesen logikus, könnyen átlátható, a kivételek pedig csak fűszerezik és izgalmasabbá teszik. A legjobb mégis, amikor egy olyan nyelvtani elemet, ami a magyar nyelvben (már) nem létezik, megért, megérez és használni kezd az ember. Emlékszem, akkor kezdtem igazán megszeretni a nyelvet, amikor világosan és eltéveszthetetlenül megértettem a present perfect és a past simple közötti különbséget, már eszembe sem jutott összekeverni őket, és nem értettem, hogy addig miért is nem használtam helyesen, hiszen annyira logikus.

A passzív nyelvtani elem az egyik legkönnyebben megemészthető. Régen a magyar nyelv is használta, majd kikopott. Ismerve az angol vérmérsékletet és viselkedés kultúrát, nagyon illik hozzájuk. Kellően távolságtartó, kimért, hivatalos és személytelen. (Na nem mintha mi nem fejlődnénk ezügyben... ) Hamar megtanuljuk, megtanítjuk, hogy használatának egyik oka, amikor egyértelmű, hogy ki a cselekvő.

***

Ma véletlenül híreket is hallgattam illetve láttam. Egy azeri gyilkos lett kiadva, aminek nyomán Örményország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, illetve kiújultak a harcok az örmény-azeri határon. A kis Magyarország világi zsinórokat rángat, ez azért nem semmi teljesítmény! Bár semmi meglepő nincs ebben, hiszen az is ki lett mondva, hogy minták vagyunk több európai ország számára, akik minket fognak követni... Az jutott ma eszembe, hogy itthon egyre rosszabb, aki értelmes (meg azért az is, aki nem...) és bátor, az elmegy. Az azeri aktussal ez az egérút is simán lehet, hogy bezáródott, mert ki tudja, hogy az örmény mintát követve milyen egyéb, más országokkal adódó diplomáciai bonyodalmakkal kell majd szembenéznie ennek a hihetetlenül hatalmas és erős országnak. Itthon nem jó, de már máshol se legyen az lehetőleg, ez most lehet, hogy sikeresen elintéződött.

***

Van egy látomásom. Kicsi tó, már csupa algás, nem lehet az aljára látni a kosztól, az algától, a sűrű növényzettől, ami egyre csak növekszik. Az alján fulladozó halak, a tetején lapulevelek, rajtuk mind kövérebb és egyre hangosabb varangyosbékák ülnek és folyamatosan karattyolnak. A vízbe pedig bele van ürítve általuk. Folyamatosan.

Nagy-nagy kíváncsisággal figyelem, hogy mikor fog már történni valami ezekkel a varangyosbékákkal. Lehet, hogy már csak egy kúp ( = coup) segítene nekik...

Solaris földjén

Ma úgy éreztem magam az orvosi rendelőben, mint a Solaris című Tarkovszkij filmben. Vagy nem is, inkább mint egy zombi-filmben. Leejtettem a tollam kupakját a földre, ami épp a két székkel arrébb ülő férfi cipője mellett landolt a földön. A férfi meg sem mozdult! Egy ideig néztem őt,hogy hátha tényleg zombi és akkor hulla, de ő is belibbent negyed órával később a gyógytornára, ahol együtt mozgott a többiekkel és meg kérdésekre is válaszolt - tehát egy élő személyről beszélünk. Hihetetlen! Meg sem moccant, hogy felvegye a kupakot. Megdöbbenésemben hüledezve elmosolyodtam, és amikor körbe néztem, mindenki maga elé meredve ült vagy állt, lekonyuló szájzuggal és üveges tekintettel - komolyan, mint egy klasszikus Tarkovszkij filmben, olyan volt a hangulat. Tiszta dekadens. Egyébként meg egész jó a gyógytorna. Na nem a nyakamnak, bár talán annak is, de a hátamnak mindenképp. Már megéri ott lenni. *** Ma elfelejtettem szünetet tartani az intenzív csoport óráján. Kettőt kellene, az elsőt megtartottam lerövidítve, a másodikat totál elfelejtettem. Az volt a vicces,hogy észre sem vették,hogy nem volt szünet... Az óra vége előtt 10 perccel esett le nekem, nem is nekik. Burzsoá rabszolgahajcsár vagyok! :))))))

Úgy tűnik,

ma határozottan jó passzban vagyok. Ezt onnan tudom, hogy hellóval köszönt a huszonéves zöldséges srác, és simán lebratyizott velem. Ennek én örülni szoktam. Pedig ismét nem sokat aludtam, mert valahogy megint a tetőfokára hágott a fájdalom a karomban és a vállamban, így reggel is csak egy donalgin-reggelivel a bendőmben tudtam nekiindulni. Erre azért volt szükség, mert idén is megnyertem az egyik intenzív csoportot a nyelvisiben, ami ma kezdődött, és egyáltalán nem mindegy, hogy mosott szarként mutatkozik be az ember, vagy azért produkál valami életjelet.

Szóval jó passz a részem most. Gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, mert hetek óta ez az első nap, hogy a zombi-létet felváltotta valamiféle energia-szerűség. Szóval a lehetséges okok:

1. Elkezdett hatni a napi kétszer szedendő vastabletta, amit az orvos orvosovics orvosovna által immár súlyosnak ítélt vérszegénységre kaptam. Eddig az életem során, amikor eltévedtem az orvosi rendelőbe nagy ritkán és az valamilyen oknál fogva megtekintette a laborleletet, mindig csak egyet kellett szednem (mondanom sem kell, hogy sose szedtem be...), de most már a vérem csak a felét tartalmazza a minimálisnak kirótt értéknek, nem szórakozhatok tovább, egy hónapig szigorúan napi kettő az adag. Megijedtem, bevallom férfiasan, beszedem...

2. Egy remekül szórakoztató George Orwell könyvet olvastam ki épp ma, Légszomj címmel. Igazi kikapcsolódás volt, hangosan röhögtem a HÉV-en, igazán feldobott. Az Alexandrában 50-80%-os leárazás volt, lehet, hogy még van is, érdemes elballagni oda, mert az Orwell könyv mellett (ami kb. 600 ft volt...) Tolsztojtól, William Goldingtól is vettem szépirodalmat, és 3 db szakácskönyvet is sikerült beszereznem potom pízér'. Rengeteg magyar és külhoni szépirodalom van, valamint gyerekkönyvek (néhány színvonalas is...) de minden más témában is lehet könyveket találni, amint az ábra mutatja.

3. Ma ismét elindult egy új nyelvi csoport. Ez mindig nagy energiabefektetéssel jár, mert izgalmas, hogy hogy alakul a csoportdinamika és a tanár-csoport illetve tanár-egyes diákok közötti kémia. Lesz-e gyümölcsöző közös munka vagy sem. Szinte teljesen a tanár hozzáállásán múlik. Szeretem, amikor megnyerjük egymást. Azt hiszem, ma is ez történt. Nevettünk, mert voltak humoros percek, megtudtak egymásról érdekességeket, szívesen dolgoztak együtt és lassan megértették, hogy dolgozni kell. Jó kis csapat lesz ez is, úgy látom.

Úgy gondolom, hogy mindhárom tényező szóba jöhet. Remélem ma már aludni is fogok tudni, mert nem buli, hogy megint úgy érzem magam, mint 3 héttel ezelőtt, hogy legszívesebben levágnám a karomat nyakból, és akkor talán lenne esélyem, hogy egyetlen éjszaka tudnék egy jót és eleget aludni végre...

***

Nagyon tetszik ez a BBC minisorozat, állítólag ment már a magyar tévében. Én még csak most ismerkedtem meg vele, North and South a címe:

Megérkezett a Tompika

Nem volt könnyű ez a tanév. Nagyon jó, hogy vége. És az is biztos, hogy nem fogok két egyetemet végezni egyszerre az életben többet munka mellett. Rettentően fárasztó.

Első félévben még nem szoktam hozzá a terheléshez, illetve az volt a baj, hogy mindkét intézményben minden tantárgyat felvettem. Nagy hiba volt, ebből tanulva a második félévben a Sapin már csak 5 tárgyat vettem fel, azokat, amikkel mindenképp végezni akartam még idén. Az egyiket még így sem sikerült elvégezni. Szóval az első félévben december körül teljesen megzakkantam. Egyik este nem bírtam már cérnával, és kiborult a bili, aminek a családi kapcsolataim itták meg a levét. Ebben a félévben nem engedtem meg magamnak a kiborulást vagy a stresszelést. Amint azt éreztem, hogy kezdek elfáradni fizikailag vagy lelkileg, elmentem aludni. :-)))) Vagy filmet néztem, volt úgy, hogy 8 órán keresztül. Nem is tudtam volna máshogy kibírni ép ésszel. Tizedannyit sem tanultam, mint az első félévben, mégis minden jól sikerült. Az a szokásom, hogy egy hetet tanulok egy tárgyra, odáig süllyedt, hogy pár órai tanulással mentem teljes nyugalomban és lazán vizsgázni... Nem engedtem meg magamnak az idegeskedést. Na szóval, ez az év nagyon sokat tanított nekem magamról, a határaimról, a képességeimről.

A TDK-dolgozat egy másik mérföldkő volt. Nagyon jó visszhangja volt, szép kritikákat kaptam, majd továbbjutottam vele az országos konferenciára. Megtapasztaltam, hogy van közöm a tudományos élethez, kedvem is van kutatni olyan témában, ami érdekel, és mások érdeklődését is fel tudom kelteni. A téma, amiről írtam, Flannery O'Connor amerikai írónő két novellájában vizsgált kapcsolat Szent Tamás teológiájával és filozófiájával. Nem tudom ki írt már ilyen dolgozatot, de az csak egy része, hogy az ember megírja, egy konferencia keretében elő is kell adni. Hát... még az államvizsgákon sem féltem annyira mint ezen a konferencián. Tanítási szünetet és kötelező részvételt rendeltek el, tehát majdnem minden diáktársam ott volt, és a tanárok közül is sokan. A "kedvenc" tanárom pedig a bizottság elnöke volt... Fogalmam sem volt előtte, hogy mi minden rejtezik a szervezetemben. Három napi masszív hasmenés, a mélyrétegek méregtelenítésével... Két korty víz, 5 perc múlva rettenetes hasmenés. Az előadás után egy szempillantás alatt elmúlt. A másik érdekes tapasztalás a módosult tudatállapot volt. Kiálltam, és fogalmam sem volt, hogy miről beszéltem. Nem arról, amiket begyakoroltam 85-ször, nem is arról, amiket a diára varázsoltam. Arra emlékszem, hogy egyszer nevetett a közönség, és arra is, hogy rendkívül gyorsan beszéltem, nagy szeretettel a témával kapcsolatban. De hogy mit mondtam... Örök rejtély marad. Időkorlát volt, 15 percig lehetett beszélni. Minden próba során kifutottam az időből, ez meglehetősen stresszelt. Csak az előadás reggelén tudtam először benne maradni az időkeretben, de amikor a nap folyamán még néhányszor elpróbáltam, nem sikerült. A konferencián volt egy felügyelő, aki jelezte, amikor eltelt a félidő, amikor már csak 1 perc volt háta illetve a végét. Amikor felmutatta a félidő táblát, megrémültem, mert sehol nem tartottam még az előadásban. Valami isteni csoda folytán az egyperces tábláig sem jutottunk el... Azon gondolkodtam, hogy vajon azért, mert elfelejtette, vagy mert annyira tetszett neki az előadás, hogy meg akarta várni a végét... Az előadásra a legmagasabb pontszámot adta a bizottság, amin őszintén meglepődtem a már felvázolt dolgok miatt.

A TDK rengeteg önbizalmat hozott a konyhára. Azt éreztem, hogy képes vagyok nagyszerű dolgokra, és van bennem ambíció is. A témát is szívesen kutatom még. Elég kevés magyar nyelvű forrás volt, angol nyelvűből pedig a magyar könyvtárakban egyetlen érdemes sem volt megtalálható, ezért azt gondoltam, hogy csak emiatt is elmennék egy kicsit Londonba, ahol nincs kétségem afelől, hogy a nagy könyvtárakban rendelkezésre állnak az anyagok.

És akkor jött az az ötlet, hogy megpályázzak egy ösztöndíjat az Oxford Egyetemen. A Sapin rengeteg ösztöndíj van, csak ott lasszóval kell fogdosni az embereket, mert senki nem akar menni. Egy érdekes részlet, hogy a TDK-dolgozat megírásakor úgy éreztem, hogy teljesen értelmetlen volt az egész, úgyis gagyi, amit írtam, ha valaki is jól nyilatkozik róla, csak azért van, mert engem szeret és nem meri a szemembe mondani, hogy értéktelen és silány a munkám. Nem értettem, hogy miért írtam meg, miért dolgoztam vele annyit, amikor a kukába kerül úgyis. Az oxfordi ösztöndíj jelentkezési lapján viszont volt egy olyan kérdés, hogy végeztem-e tudományos munkát... Máris megvolt az értelme a dolgozatomnak, még akkor is, ha senkinek nem tetszene (az meg, hogy még tetszett is, csak bónusz volt a történetben). A jelentkezési lap kitöltésekor kiderült, hogy nekem találták ki ezt az ösztöndíjat, mert minden kritériumának messzemenőkig megfeleltem. Nyelvtudás, tapasztalat, érdeklődés, minden! A rektori bizottság azonnal megajánlotta az ösztöndíjat, a pénzügyi támogatásról szóló levél pedig pár napja, a sikeres államvizsga napján várt. A pénz nem fedezi az összes költséget, így tanári állás után nézek az egyik oxfordi nyelviskolában, aminek az ügyében már elküldtem az emailt az összes ott működő nyelviskolába. Az ösztöndíj egyébként egy egész akadémiai évre szól, ott 3 trimeszterben kell gondolkodni, októbertől június végéig. Annyira, de annyira várom!

A változást egyébként tényleg nagyon várom. Ha most ez az ösztöndíj nem sikerült volna, akkor is elmentem volna egy évre Londonba tanítani. Kell a levegőváltozás, túl sok volt most a gyötrelem ebben az évben. Arra vágyom, hogy minden megváltozzon körülöttem. Megint lángolóan szerelmes vagyok az angol nyelvbe és a tanításba, ez az egy év angoltanári mesterszak fellobbantotta bennem ezt a tüzet. Hihetetlenül jó volt a módszertani része, az iskolai gyakorlatok is, a vezetőtanároktól sokat tanultam, őszinte és gyümölcsöző munkakapcsolat alakult ki mindkettejükkel, rendkívül hasznos volt ez az év. Ebből a szempontból sajnálom, hogy csak egy év volt, amiatt viszont semmiképp, hogy rendesen leamortizálódtam. Különösen az iskolai gyakorlatok alatt. Az brutális volt. Nappal a két egyetem illetve a tanítási gyakorlat először az Apáczai gimiben, aztán a Váci Utcai Zenei Általános Iskolában, délután/este a saját óráim a nyelviskolában, hajnalig készülés a másnapi ötödikes órákra illetve a saját óráimra... Soha többet.

Áprilisban meghalt Anyu férje, ami szintén nagy hatással volt a lelki életemre és -fejlődésemre. Rákbeteg volt Karesz, és megdöbbentően, egyetlen panaszszó nélkül szenvedte végig a betegségét, úgyhogy nem is tudtuk, hogy mennyire beteg, csak amikor megtaláltuk az eldugott, titokban tartott ct-felvételeket a halála után... Végig "normális" életet élt, végig abban a reményben tartott minket, hogy csak átmeneti állapot, amiben van, és gyógyul ő. Miközben már a legelső vizsgálatnál megmondta neki az orvosa, hogy menthetetlen, nincs sok ideje hátra. Épp amiatt, hogy "normális" életet élt és egyetlen pillanatra sem látott sajnálkozást vagy szomorúságot maga körül, élhetett két évig így, ami az orvosa számára meglepő volt, hiszen fél évet sem jósolt neki. A legnagyobb fájdalmak között is tudott nekünk örülni, és mosolyogva mondani, hogy menjünk, amikor csak akarunk. A halála előtti napon még felhívtam késő este, és megígértem, hogy másnap 3 órakor meglátogatom a kórházban. Örült. Aznap éjjel elvérzett, másnap pontosan 3 órakor halt meg. Én 3.10-re értem oda, mert a busz vánszorgott. Példaértékű az, ahogy végigjárta az útját. Az az alázat, bátorság és méltóság, amivel a hátán cipelte a két évet. Amikor meghalt, kicsit azt éreztem, mint a nagymamám halálakor. Valami végérvényesen más lett. Pitiáner jelentőségűvé degradálódtak fontosnak tűnő események, dolgok, kapcsolatok. Ez hatalmas erőt adott ahhoz, hogy lazábban csináljam a dolgokat - nem is nagyon tudtam figyelni, sokáig előjöttek a Karessal kapcsolatos képek, párbeszédek az agyamban.

Év végén nem borultam ki, viszont rendesen elfáradtam azért, lehetetlen is nem elfáradni ilyen terhelés mellett. Ez pedig abban csúcsosodott, hogy becsípődött egy ideg a nyakamban két csigolya közé, amitől elviselhetetlen fájdalom lett a nyakamban, a vállamban és a karomban, a karom ráadásul zsibbadt is, az ujjaim hegyéig. Olyan mértékű volt a fájdalom, hogy két napig hányingerem volt tőle és az ájulás kerülgetett. Így mentem a harmadik napon vizsgázni, biztos bukta lett, ahogy egy hét múlva az úvé is. Elképzeltem, hogy hogy lehet ilyen krónikus fájdalommal élni egy életet - és eszembe jutott Karesz... Nem tudsz koncentrálni, nem azért, mert nyafogni akarsz, hanem mert elvonja az energiáidat a fájdalom. Éjjelente 3 órát aludtam másfél hétig, mert egyetlen olyan testhelyzet sem volt, amiben ne lett volna jelen az éles fájdalom, meg kellett várnom, amikor már annyira fáradt voltam, hogy így is el tudtam aludni. Akkor kb fél óráig sikerült is aludni, aztán egyetlen mozdulatra belehasított az éles fájdalom, amire fel is ébredtem rögtön. Na így telt másfél hét. Remekjó volt. Mostanra már hozzászoktam valamelyest a fájdalomhoz, mert elmúlni nem múlt, pedig kétszer voltam egy sportmasszőrnél, nagy reményeket táplálva. Nem történt változás, és már a fájdalmat is nagyon unom, mert semmit nem tudok csinálni, Reggelente az arcmosás egy tortúra, mert alig tudom felemelni a kezemet. Az azért jó, hogy egy ideje már nem sírok esténként a fájdalomtól. Napi kétszer kellett két erős fájdalomcsillapítót szedni, és még így is. Szóval ez az érem másik oldala.

Van egy fiúbarátom, akivel nagyon ritkán találkozunk, de amikor igen, akkor nagyon mélyeket beszélgetünk. Mindkettőnk múltjában van egy igen fájdalmas kapcsolat, mindig megosztjuk, hogy ki hol tart a feldolgozásban. A vele való beszélgetések mindkettőnk számára új felismeréseket szoktak hozni, ez a legutóbbi ilyen alkalommal is így volt. Azt mondta, hogy rájött arra, hogy ami miatt barátságból szerelembe fordult a kapcsolata, az már rég nincs, más téren pedig soha nem is voltak egy szinten. Na ez bennem is sok gondolatot ébresztett. Ezt a beszélgetést viszont megelőzte egy másik esemény, ami szintén sokat adott. A Yahoo egy vírust tartalmazó szemét levelet küldött az email címlistámban szereplő minden címre (legnagyobb örömömre az eltés tanszékvezetőmnek és a sapis "kedvenc" tanáromnak is jutott egy-egy ilyen...). A 105 címből kb öten írtak vissza, hogy mi ez a levél. Persze aki ismer engem, az tudja, hogy megszólítást, pár sor és elköszönés nélkül nem írok levelet senkinek, ezért nem is izgatták magukat az emberek, ugye. Na de volt olyan is, akinek ez a spam remek alkalom volt a kapcsolatfelvételre, aminek én is örültem kezdetben. Egy tartalmas és szellemileg frissítő levelezés indult, amiből én úgy gondoltam, hogy érzelmileg mindenképp kívül maradok. Csak ez lehetetlen egy idő után, főleg, ha mély lelki témákat érint. 3 hét után abbamaradt a levelezés, és két dologra jöttem rá. Az egyik, hogy nem lehet kívül maradni olyan viszonyban, ahol nagyon mély érzelmek (negatív és pozitív egyaránt) voltak jelen egykor, nem is lehet visszatérni egy mély érzelmi állapotot megelőző érzelmi állapotba (szerelemből az azt megelőző - nem pedig azt követő!!!! - baráti érzelmekhez), ha egy kapcsolatnak nem kölcsönös barátsággal lett vége. A harmadik következtetést megint csak ezzel a barátommal való beszélgetés után fogalmaztam meg, hogy ahol valaki bántotta a másikat, az sosem lesz olyan, mintha nem tette volna. Meghatározó egy párkapcsolat utáni kapcsolat alaphangulatában, hogy történt-e bántás vagy nem. Ha nem, akkor egy valamiféle összetartozás marad az alapérzés és alapvetően pozitív. Ha igen, mindig ott marad a tüske, ha megtörtént a megbocsátás, akkor is. Ez kitörölhetetlen, főleg, ha rendkívül durva volt a bántás. Minden nyáron szembesülök azzal, hogy hol tartok ebben a történetben. Most azért kaptam két olyan impulzust is a két beszélgetés nyomán, ami után helyre kerültek dolgok.

Most mennem kell, majd folytatom.

Má mosmá mingyá...

... írni fogok. Már nagyon hiányzik. Na nem mintha nem kellett volna írnom ebben az évben a két egyetemen harmincezer beadandót... Már a fülemen jött ki, nagyon zúzós év volt. Másra nem is nagyon volt időm meg energiám.

Sok dolog történt, úgyhogy lassan összeszedem magam. Július elején államvizsga, addig nem lesz időm, de azután...

Van egy új blog link, érdemes megkukkolni.

Na majd jövök.

Körforgás

Az elmúlt évben addig rendkívül fontos emberek kerültek ki az életemből. Van, aki végleg, egyetlen nap alatt kitette magát, azóta se hallottam róla, pedig 16 évig a "testvéremnek" hittem, az egyik legfontosabb és legbiztosabb kapcsolatnak tűnt az életemben. Van, akivel barátságnak indult a dolog, de sok nehézség akadt benne, amik miatt sokáig erőltettem a barátságosdit, de most már letisztáztam magamban, hogy nem tudom annak tekinteni, ezért megváltozott a viszony, hátrébb léptem sokat. És olyan is végre kikerült végleg az életemből, akit sokáig hordoztam nagyon nehéz szívvel, azt remélve, hogy közel tudom majd engedni egyszer, így megbocsátva, és nem csak úgy, hogy távolról. Ezen a nyáron kiderült, hogy nem fog menni.

Na ezek helyett az emberek helyett nagyon jó arcok jöttek, és lehet, hogy szívesen maradnak is.

És rettentően szeretem a hivatásom. Ágitól hallottam ma egy nagyon jó mondatot, egy volt tanára mondta neki: "Végigjátszottam az egész életemet". Na ezt érzem pont. Már ami a munkámat illeti. :-)

***

Ezt a nótát évek óta szeretem. A londoni időkre emlékeztet. Mostanában egyfolytában ezt hallgatom.

Coldplay: Speed of Sound





How long before I get in?
Before it starts, before I begin?
How long before you decide?
Before I know what it feels like?
Where To, where do I go?
If you never try, then you'll never know.
How long do I have to climb,
Up on the side of this mountain of mine?

Look up, I look up at night,
Planets are moving at the speed of light.
Climb up, up in the trees,
every chance that you get,
is a chance you seize.
How long am I gonna stand,
with my head stuck under the sand?
I'll start before I can stop,
before I see things the right way up.

All that noise, and all that sound,
All those places I got found.
And birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand?

Ideas that you'll never find,
All the inventors could never design.
The buildings that you put up,
Japan and China all lit up.
The sign that I couldn't read,
or a light that I couldn't see,
some things you have to believe,
but others are puzzles, puzzling me.

All that noise, and all that sound,
All those places I got found.
And birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand,
ah when you see it then you'll understand?

All those signs, I knew what they meant.
Some things you can invent.
Some get made, and some get sent,
Ooh?
Birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand,
ah, when you see it then you'll understand?

***

És ez egy másik nagy kedvencem, tudom, kicsit fura, de így van:

Fear Factory: Invisible Wounds

Nem a képeket néztem, hanem ez az egyetlen olyan felvétel, amelyiknek a zenei variációját preferálom. Az összes többi amit a YouTube-on találtam szörnyű volt, valami hörgős résszel, ami nem a stílusom. (Persze biztos sokan gondolják majd, hogy ez is elég szörnyű, miről is beszélek...) Az a nagyon fura, hogy miközben hallgatom a szöveget a zenével, egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen jó, hogy Isten világosságot visz a sötétbe, és még abban a helyzetben is reménység, hogy "sötét testek lebegnek sötétben"...

dark bodies floating in darkness
no sign of light ever given
imprisoned in a world without a memory
unconscious, or am i conscious?
cut from the heart i am part of
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and loneliness
and i saw my own face like a spark frozen in heaven

in dreams i see myself flying
closer to the Sun, and i'm climbing
tried to touch the Sun
but the brightness burned my eyes
unconscious, or am i conscious?
fell from the sky like a star
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and loneliness
and i saw my own face like a spark

dark
my life was so dark...
my mind was so dark...
everything was dark

unconscious, or am i conscious?
fell from the sky like a star
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and lonliness
and i saw my own face like a spark frozen in heaven
dark bodies floating in darkness...

Róma, nyár, ősz

A nyár úgy alakult, hogy dolgoztam mint az igásló egész nyáron (korábbi évekkel erősen ellentétben), meg felvételiztem, vizsgáztam, aztán nagyon elfáradtam úgy augusztus elejére, és akkor azt gondoltam, hogy el kéne menni nyaralni. Na de mivel nem volt tervem, csak úgy ad hoc kipattant az agyamból, hogy külföldre kéne menni. Első gondolatom Prága volt, de ott tavaly nyáron jártam, úgyhogy rögtön jött is a következő gondolat: Róma. Gyerekkori álmom, azon kb 8-10 helyek egyike, amelyiket szeretném meglátogatni, mielőtt meghalok.

Kitaláltam, megvettem a buszjegyet, írtam az ottani bencés nővéreknek, hogy fogadjanak be, akik aztán visszaírtak kb 1 hét múlva, hogy befogadnak, aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mit is kellene megnéznem ott. Elmondtam Emmának, hogy megyek, aki aztán nagylelkűen teljes útitervet készített nekem a 8 napra. Azt hiszem az a kifejezés, hogy fantasztikus volt, csak a szuperlatívusz legalsó foka, az is kisbetűvel. Már azon gondolkodom, hogy mikor mehetnék vissza legalább egy hosszú hétvégére...

Előtte viszont Bakonybélben voltam egy hetes lelkigyakorlaton Ábelnél, ami szintén elképesztő jól sikerült. Na ennek a lelkigyakorlatnak volt a folytatása a római út, ami egyben zarándoklat, lelkigyakorlat, kirándulás és minden hasonló volt. Megígértem Ildinek, hogy leírom a római naplót, és meg is fogom tenni, amint lesz egy kis időm, mert az nincs.

Ugyanis elkezdődött az ELTE is, a Sapientia is, meg a munka is. Nem gyenge triumvirátus... Idén a Sapin új elem lépett életbe: van két tantárgyunk, aminek a keretében minden hétre beadandókat kell írni. Az ELTE-n ez minden tantárgynál így van, ez rengeteg beadandó minden héten. Keresem az időt az alvára, de nem nagyon találom. A Sapin ebben a félévben a nyelvórákat (latin, görög) és az egyetlen nagyon tanulós tantárgyat (patrológia) nem vettem fel, így könnyítve a féléven. Nagyon jól tettem...

A TDK dolgozatnak is nekikezdtem (nincs elég egyéb dolgom...), az is izgalmas, hogy mikor fogok tudni haladni vele ilyen időbeosztás mellett. Valahogy. Azzal biztatom magam, hogy csak egy év lesz ilyen fullos. Azt gondoltam még a spanyolt is viszem tovább, de hála Istennek nem indult a csoport. A Gondviselés intézte így, mert ha elindult volna, én is indultam volna vele, de az már az őrültséggel lett volna határos. Azt mondta a kishúgom, hogy nem is tudnék meglenni ennyi pörgés nélkül. De. Ülnék a kis kertemben Bakonybélben, zenét hallgatnék és novellákat olvasnék, vagy fordítanék. Be szép lenne! Kiszámoltam, kb 55 éves koromban már akár eljöhet ez a pillanat is. Az még viszont odébb van.

Na szóval képes, történetes beszámolót írok majd Rómáról, talán már a jövő hétvégén.

Egy új blog

Csak spanyoltanulásra: colibrí

El innen!

Minden megvan Rómába. Visszajeleztek a bencés nővérek, hogy szívesen látnak a kolostorban (jobbra a képen), és annyit fizetek, amennyit akarok vagy tudok. 7 éjszakát fogok náluk tölteni, a kolostor pedig a város közepén van, ami fantasztikus a közlekedés szempontjából. Úgy látom, hogy gyönyörű szállásom lesz. Nem? Elképesztő, hogy másfél hét alatt elintéződött az egész római nyaralás. Tényleg mennem kell...

Elhatároztam, hogy a jövő évi két egyetemen való hajtás és egész állás után jövő nyáron elmegyek egy évre, legalább 3 helyre a világban. Az egyik mindenképp Spanyolország lesz, a másik pedig talán az USA, de inkább Latin-Amerika. A harmadik talán Japán, rég vágyom oda. Most megtáltosodtam attól, hogy hamarosan megint teljesül egy gyerekkori álmom a Colosseum láthatásával, és mivel a Fuji hegy is egy ilyen, arra gondoltam kicsit felgyorsíthatnám az eseményeket... Bár ha most jobban belegondolok, akkor lehet, hogy mégis inkább Latin-Amerikába megyek majd, főleg a spanyol miatt, mert ha már tanulom, akkor ott legalább gyakorolhatom is, nem beszélve arról, hogy a Machu Picchu is meg Mexikóváros vizitálása is nagy álmom... igaz, azok felnőttkori álmok, és a gyerekkoriaké az elsőbbség. Na, pont ezért kell gyorsan letudni majd a Fujit meg a piramisokat, hogy végre felnőhessek minden szempontból. :-))))) Aztán majd mint Che Guevara, felpattanok egy mocira, és uzsgyi, becserkészem a dél-amerikai országokat.

Most látom csak milyen termékeny voltam ebben a hónapban.

Róka koma majdnem beficcent ma

Reggel 9 körül pánikszerűen felhívtam a húgomat (ő ugyanis elég rossz alvó szegény, sokszor átéli azt a fantasztikus élményt, amiben ma egész nap részem volt):
- Te figyi! Mit szoktál csinálni, amikor csak két órát alszol éjjel, és már reggel fél 8-kor hányingered van a kialvatlanságtól, és így kell majd 10 órát dolgoznod? Mit vegyek be? 3 liter kávé, drog, vagy mi segít?
- Nem tudom. Én ilyenkor megpróbálom túlélni a napot...

Én is megpróbáltam, délután 4-kor már az ájulás határán. Brutális volt ma. Ami nagyon érdekes, hogy az óráimon viszont iszonyat pörögtem, és mindenek ellenére kaptam pont ma több nagyon szép elismerést. Reggel jókat röhögtünk az egyik céges csoportban, és amikor elég jó hangulatban kifelé tartottunk, megjegyezte egy kollégájuk, hogy mindig mosolyogva jönnek ki az óráról, mire az egyik lány azt mondta, hogy ez a tanárnőjük miatt van. Én ebből semmit nem hallottam, csak nagyon vigyorgott rám az ember, amikor kifelé araszoltam a teremből, és amikor nem értettem, hogy miért, elmondták, hogy mi hangzott el. Ez teljességgel bearanyozta a hányingerben gazdag napomat.

Aztán az egyik ma vizsgázós csoportomban volt egy nagyon szigorú tekintetű lány. Teljesen meg voltam győződve, hogy utál hozzám járni, soha nem láttam mosolyogni, vagy részt venni az órákon. A vizsga végén megkérdeztem tőle, hogy van-e kritikája az óráimmal kapcsolatban, mert szívesen veszem, hiszen abból tanulok. Mondhat bármit mind emberileg, mind szakmailag. Azt mondta, hogy szeretné, ha szeptembertől is én tanítanám majd, mert nagyon megszerette az angolt... Kicsit meglepődtem, mondanom sem kell.

Egy másik srác meg azt mondta, hogy energiabomba vagyok, pedig épp akkor gondoltam arra, hogy hova dobjam ki a taccsot... Mondom neki, te figyelj, ez tök jó, de két órát aludtam a múlt éjjel, most az lenne a legkedvencebb kedvenc programom, hogy kidőlnék a sorból így együltő helyemben, majd kb 9-10 órával később nyitnám csak ki a pillámat... Aszongya, hogy egyáltalán nem látszik, sőt, csak még jobban pörgök mint egyébként, pedig az sem lassú. Biztos nem véletlen, hogy a húgom néha úgy véli, hogy marslakó vagyok...

Na a spanyolon már csak próbáltam ébren maradni.

Eszembe jutott

Évekkel ezelőtt volt a kedvencem, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek meg csak még egy részt, meg még egyet, aztán azt vettem észre, hogy már kora reggel van. Most is nagy kedvenc, a két sorozat egyike, amelyiket egyáltalán megnézem. (A másik a Friends.) Sok év után most végignéztem az összes részét, többször is. Nem vagyok tucctuccos fajta, de ez jó zene szerintem. Nem beszélve a képekről. Jó kis összeállítás. :-)






Még valami eszembe jutott. Már másodszor került elő az elmúlt napokban a változás gondolata. Azt gondolom, hogy minden a világon folyamatosan változik, mert semmi nem stagnál az életben, bármennyire is szeretnénk. Ha nincs input, akkor hanyatlás a változás iránya. Hm, nem éppen pozitív. Nem lehet megmászni a Himaláját strandpapucsban és szapora légzés nélkül. A spirituális, de egyáltalán, minden fejlődés olyan, mint a hegymászás. Erőt kell belefeccölni, másképp nem történik "semmi". Illetve hát... semmi = lassú szálldigálás lefelé. Szóval nem lehet várni arra, hogy valami történik magától, mert csak akkor történik VALAMI, ha munka van benne. Csak akkor. "Magától" csak entrópia történik. Nem feltétlenül a fénysebességgel határos tempóban, de biztosan. Szép lassan.

Csomó új dolog

Újra az ELTE diákja leszek, ez most már biztos. 84 pontom van, a ponthatárt pedig idén 70-nél húzták meg éppen ma.

És megyek Rómába, ez is biztos. Ma megvettem a jegyet, most olcsó szállást keresek, és Emma, aki művészettörténész, örömmel felajánlotta, hogy összeállít nekem egy személyre szabott, az igényeimnek, személyiségemnek és érdeklődési körömnek megfelelő útitervet az egy hétre. Azt hiszem rég vártam valamit ennyire. Teljesen felvillanyoz. Olyan rég voltam már ilyen igazi nyaraláson, amikor minden új, felfedezésre vár, plusz még egy régi álmom teljesül. Egy római látogatás is olyan régi álom, mint Athén volt.

Español hablado

Másfél évvel ezelőtt kb. ültünk az egyik tanártársammal a Diageo nevű cég aulájában. Mindketten arra vártunk, hogy megérkezzen a tanítványunk. Épp aznap állítottam spanyol nyelvűre a telefonomat, mondván, hogy megtettem az első lépést azért, hogy elkezdjek spanyolul tanulni. Nagy büszkén meséltem neki ezt, amikor kiderült, hogy spanyol tanár kollégám.

Múlt héten befejeződött a kedd-csütörtök esti csoportom, ma elkezdődött egy teljesen kezdő spanyol nyelvtanfolyam a Katedránál. Az ott tanító tanároknak fele áron lehet járni, isteni jelnek vettem ezt, mert hogy már 4 éve készülök beiratkozni, csak sosem indult olyankor, amikor nekem nem volt órám. A tanfolyam kezdete előtt fél órával beiratkoztam, és nagyon megörültem, hogy az a tanár fog tanítani, akivel a Diageoban beszélgettem másfél éve. Pedig vannak egy páran spanyolosok...

Elképesztő jó volt, több szempontból is. Egyrészt mint tanár rengeteget tanultam abból, hogy a diákjaim hogy érezhetik magukat, amikor egy kukkot sem értenek abból, amikor gyorsan és összefüggően hablatyolok nekik. Ugyanakkor azt is megtapasztaltam, hogy a tanár folyamatosan magyarázott spanyolul, és noha nem beszélem a nyelvet, mégis abszolút megértettem az átfogó értelmét annak, amit közölni akart. Eszembe sem jutott fordítani. Az mókás volt, hogy végig angolul beszéltem az órán, mert az volt a fejemben, hogy idegen nyelven kell megszólalni, és úgy meg csak angolul tudok, spanyolul semmiképp, és így, mivel a tanár sem akart magyarul beszélni, ő is angolul beszélt, amikor magyarázott. :-))))) Ezt roppant viccesnek találtam. Nagyon jó élmény volt, és nagyon sokat számít, hogy angolul ennyire jól tudok, mert sok a hasonlóság, nyelvtani terminusok terén is. Csak egy példa: ugyanúgy hívják a személyes névmást (personal pronoun), mint angolul, csak spanyolosan. Így azért sokkal könnyebb. Hasonló hangzók is vannak, ez is ismerőssé teszi a dolgot.

Megint azt érzem, hogy léptem egyet előre az álmaim megvalósítása terén. Most megyek házit csinálni. :-))))))

Ha valamit soha nem gondoltam volna,

akkor az az, hogy maximum pontot kapok az ELTE angoltanári mesterszak szóbeli felvételijén... Hihetetlen. Az ELTE-n!

Ha be is kerülök, mert az egyéb pontjaimmal együtt elegendő lesz az összpontszámom (majd 21-én derül ki, akkor van a ponthúzás - tavaly 60 pont volt, nekem 77 van, csak nem lesz éktelenül sokkal magasabb tavaly óta...), akkor az egyik kedves katedrás kollégám lesz az egyik tanárom, ami elég vicces. Ami viszont kifejezetten nagyszerű, az az, hogy minden tanítási napon Géher István irodája mellett fogok elhaladni, aki nemcsak Shakespeare szakértő (tavaly a szakdolgozatom témája), hanem Flannery O'Connor munkáit is fordította - illetve ha szerencsém van, tanulmányokat is írt O'Connorral kapcsolatban (a TDK dolgozat anyaga). Már több, mint szép, egyszer-egyszer lehet, hogy majd be is tévedek az irodájába... Már tavaly a szakdolgozattal kapcsolatban is ajánlották a tanáraim, hogy keressem fel, akkor nem tettem. Most viszont meg fogom tenni, ha ott leszek, már eldöntöttem. Csak reménykedem abban, hogy tanítani is fog.

Felvételi? Nem uncsi!

Na, ma minden megvolt, amiről két héttel ezelőtt írtam. Vége a kötelezettségeknek, írhatok a saját gyönyörűségemre (ezen a nyáron két történetet szeretnék megírni, és így emelni nyaranként a darabszámot), foglalkozhatok a TDK dolgozattal és Flannery O'Connorral, fordíthatom a kedvenc könyvemet, és végre van időm tanítani is. Jövő héttől kezdődnek az intenzív tanfolyamok.

A felvételiről viszont vicces élményeim vannak (főleg a mai kettőről...). Tegnap az ELTE-re mentem, ahol a többi jelentkezővel szemben, akik 12 perceket voltak benn, én 25 percet töltöttem el, igen vidám és jó hangulatban. Meglátjuk, hogy ez jó vagy sem.

Ma viszont úgy indult a nap, hogy a vonatozás után megérkeztem Szombathelyre, ahol a felvételi bizottság már kb ötször kérdezte, hogy hol vagyok. 8-kor kezdődött a vizsga, én a vonat miatt csak fél 10-re értem oda. Rögtön be is mentem, lobogtatva az egyetlen szál behívót. Megkérdezte a jegyző, hogy
- Hát a diplomái és leckekönyvei hol vannak?
- Otthon.
- De el kellett volna hozni őket... Rajta volt a behívón... - amit én egyáltalán nem olvastam el, és ez volt a probléma forrása. Valahogy kimaradt. Sajnos nagyon jellemző...
A jegyzőn kívül ott ült egy volt tanárom, ő ugye nem volt annyira gáz, mert ismer, de ott ült még két, erősen szocreál kinézetű, szigorú tekintetű matróna is a pedagógia tanszékről. Én pedig nem tétováztam sokat, jól bemutatkoztam, az ismeretlen hölgyek előtt igaz önmagamat megcsillantva (tényleg ilyen vagyok...), imígyen debütálva a javából:
- Akkor ez szívás - mondtam én a felvételi bizottságnak.
- Elég nagy - mondta a szigorúbb fizimiskájú.
Elképesztő fáradtnak éreztem magam ezen a ponton. Utaztam 3 órát, hogy remekeljek a felvételin, és a saját hülyeségem miatt csak egy kirándulás lett belőle...
- Hát... így jártam.
- Nagyon okos. Nem tud valakit otthon felhívni, hogy szkenneljék be gyorsan, és küldjék át, majd pedig a könyvtárban kinyomtatja?
- Nem nagyon...
A végén eszembe jutott, hogy mindent gondosan (bak vagyok, kérem szépen!!!!) elküldtem egyszer emailben magamnak, beszkennelve az egész. Kinyomtattam a könyvtárban, de addigra már szétestem koncentrálásilag. A fénymásolatokkal diadalittasan bevonultam ismét, nagyon örültek, és megengedték, hogy felvételizzek, de csak úgy, hogy az elkövetkező két hétben ismét elutazom Szombathelyre, csak azért, hogy az eredetiket bemutassam. (A történet vége, hogy még a viszontagságok ellenére is egy híján maximum pontot kaptam a felvételin nyújtott teljesítményemre, úgyhogy nem befolyásolta őket negatívan a lehengerlő személyiségem. :-)

Ezzel az élménnyel szálltam újra vonatra délben, hogy a délután 2-kor esedékes felvételi vizsgán megjelenjek a Károli Református Egyetemen. A vonat menetrend szerint 4-kor ér be, de mindig késik. Ezt előre jeleztem, azt mondták megvárnak. Negyed 5 volt, és még mindig nem értünk a Délibe, kicsit aggódtam, és már meg kell mondanom becsületesen, hogy iszonyúan fáradt voltam. Felhívtam őket, hogy mi a szitu, azt mondták, hogy úgyis nagyon sokan vannak, tutira ott lesznek még 5 után is. Odaértem 40-re, és épp a legutolsó felvételiző volt bent. Rám azonban láthatóan nem számítottak, már elvitték a cuccaimat, kihúzták a nevemet, és lemondtak rólam. Amikor kijött egy hölgy, és szóltam neki, hogy még én is vagyok, akkor elballagott a cuccaimért, visszahívta a már időközben elszállingózó vizsgabizottságot, és gondolom, hogy mint egy nagy púp a hátukra, úgy hiányozván a velem való beszélgetés, behívtak. Néha közben az órát nézték, már nagyon mentek volna. Én meg azt éreztem, hogy nem engedhetem meg magamnak azt, hogy gondolkodási időt adjak magamnak egy-egy kérdésnél. Egy nyelvészeti kérdésre azt válaszoltam:
- Ezt a kérdést passzolnám.
Erre nevettek egyet, majd továbbpasszoltak az irodalmárnak, akivel a beszélgetés során viszont az derült ki, hogy ugyanazt az írót szeretjük, sőt, nem csak vele, hanem az egész irodalom tanszék Flannery O'Connor fan :-)))). Summa summarum, amikor visszahívtak, hogy megmondják a pontszámomat, azt mondták, hogy ugyan elpasszoltam egy kérdést, ők mégis majdnem maximum pontot adnak, mert az összbenyomásuk igen jó volt, és szeretnének ott látni engem szeptemberben.

Már csak az a kérdés, hogy az ELTE is így érez-e... Mert én meg leginkább ott szeretném látni magam szeptembertől. Még hogy egy felvételi (főleg 3!) nem kalandos... :-)))

Vizsgaidőszak konyec

Tegnap végeztem a vizsgákkal :-)))))

Jövő héttől két hét lelkigondozói gyakorlat a kórházban. Nagyon várom, nagyon félek...

Aztán a 3 felvételi pont két hét múlva, az is izgalmas. Hiányzik már az angol szak, épp ideje visszamenni.

És aztán nyár. Jó.

:-)))))))

Kórházi lelkigondozás és Zorán

Már írtam erről a tantárgyról a Sapin. Jövő héten zh-t írunk, ennek kapcsán előkerültek a diák, amikből tanulni kell. Az egyik széria legelső diáján Zorán dalának egy szövegrészlete áll, amiről eszembe jutott az az óra, amelyiken meghallgattuk a nótát. Emlékszem mennyire megérintett már akkor is, most pedig megkerestem a YouTube-on. Sajnos nem lehet beágyazni, úgyhogy csak linkelni tudom.

Valahol mélyen a szívemben

Műszerek rajzolnak izgatott görbét,

de egyik sem mutatja meg,
hogy mi lakik mélyen a szívemben.

Tudom, a szívben nem lakik érzés,
de valami ott mozdul meg,
valahol mélyen a szívemben.

Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá,
s annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el,
mert egyszercsak ott állnék meztelen szívvel,
azokkal szemben, kik álruhát öltöttek fel.

Mégis irigyen tisztelek költőt és festőt,
ki helyettem mutatja meg,
hogy mi lakik mélyen a szívemben.

Néha magam sem tudom, hogy dadogni könnyebb,
vagy titkolni kényelmesebb,
hogy mi lakik mélyen a szívemben.

Mert ha ki tudnám mondani, s szavam is van rá,
nem egyszer szürkén és okosan hallgatom el,
hiszen beszélni tanulva tanulunk csendet
és azt is, hogy van, mikor hallgatni, hazudni kell.

Rövid kis hír, csak egy fotó, vagy semmi,
már megszoktam, világok omlanak össze
a Földön az égen és itt,
valahol mélyen a szívemben.

Véleményt mondok pár megszokott szóval,
de a hangszóró nem viszi át,
hogy mi lakik mélyen a szívemben.

Még mindig Bakonybél

Csak egy kép ezúttal, ma kaptam Izsáktól.