Először is: nyugalom van, végre, kb egy hónapi tömény szenvedés után. Nem érdekel mennyi ideig tart, az a lényeg, hogy kinn van a kakiból a fejem...
Aztán a hajnali két órám után elmentem öcsémhez meg a kishúgom kedveséhez (egymás melletti épületben dolgoznak), majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam Barbust, aki meghívott ebédre, és még három órát beszélgethettünk is. Ennek mindketten borzasztóan örültünk. Aztán elmentem cd-ket venni, majd vettem egy hűtőszekrényt (eddig nem volt, hamarosan jön a jó idő, elkerülendő a szalmonellát beruháztam egyre...), benéztem a kedvenc ruhaboltunkba (Barbival rengeteg ruhát vásároltunk ott, és még a mai napig is tesszük, ha épp nem a Siptárban öltözködünk fel...), elmentem moziba, megnéztem a Kétely című filmet Meryl Streeppel (ő az egyik kedvenc), majd a kóruspróbán énekeltem két órát. Hát nem csodálatos? Szeretem, amikor elmaradnak az óráim, mint ma, mert akkor görbe napot lehet csapni. Mint ma. és ami a legjobb, hogy a görbe napok egy része mindig Barbival telik. Szombaton pl kirándulni megyünk egész nap, ha jó lesz az idő. Vasárnap megint imakör, azután Lakatos György fagottművész koncertje este, amire testületileg nyomulunk. (Elképesztően játszik! Úgy volt, hogy Szécsénybe megyünk most vasárnap, de emiatt a koncert miatt áttettük egy héttel későbbre. Ezt meg KELL hallgatni.)
(Mondjuk a mai lazulásért cserébe holnap is és pénteken is 8 órám lesz... És mindkét este bezzeg pedig program. Na azért nem rossz ez így!)
annak is, hogy megosszam egy álmom valóra válását.
Nagyon régóta vágytam arra, hogy legyen egy olyan szeretetközösség, ami megtartó erővel rendelkezik. A kórus nagyon jó közösség, és már 23 éve az életem szerves része, de ez a vágy egy másfajta, inkább mélyen lelki közösség felé hajtott. Az Isten felé fordulás régóta bennem mocorgott, és egyre inkább azt éreztem, hogy egy olyan közösségre van szükségem, ahol ez az alap, amire minden épül. Ahol nem kell megjátszanom, hogy jó kedvem van, amikor pedig nincs is, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, hasonló értékrenddel bírunk, és ahol szellemileg és lelkileg is sokat fejlődöm, illetve együtt tesszük.
És végre, végre megalakult! Már háromszor találkoztunk, két hétnél több nem telt el egy-egy találkozás között, de inkább csak egy, és elképesztő szellemi és lelki erővel bír a dolog. Barbussal találtuk ki már régen, hogy szeretnénk egy ilyen közösséget, így mi ketten és még egy, Gabi nevű barátunkkal együtt kezdtünk bele a szécsényi gyülekezet mintájára, és azóta van két plusz állandó tagunk is, akiből az egyik igazán nagy segítségre és lelki támaszra szorul. Amikor valaki új találkozik velünk, mindig megkérdezik, hogy mióta ismerjük egymást az új tagokkal is, mert olyan, mintha sokéves barátok lennénk. Pedig egy hónap sem telt azóta, hogy először összegyűltünk nálam. Tegnap Barbinál voltunk. Mindig úgy van, hogy dicsőítő nótákat énekelünk, vagy meghallgatunk valami szép zenét (hú, tegnap pl egy viszonylag új albumból hallgattunk pár nótát, az a címe, hogy "A kegyelem íze" - soha nem hallottam még ennyire gyönyörű, ilyen típusú zenét, találtam aYouTube-on két dalt az albumról, lejjebb hallgatható), beszélgetünk valami érdekesről (leginkább a hitbeli elmélyülésről, az Istennel való járásról van szó természetesen, de beszélgettünk már a férfi-női szerepekről és a kapcsolatok defektességéről is), imádkozunk egymásért, aztán eszünk együtt egy nagyot, majd hazatérünk, rendszerint hajnalban. Nyitottak vagyunk, bárki csatlakozhat hozzánk, aki nem diszkriminál és nem ítélkezik a másik fölött, hanem szeretettel és kedvességgel áll a többi taghoz, még a nehéz esetekhez is. Ja, és aki nem oszt észt az igehelyekkel dobálózva (ez lett a vesszőparipám, de tényleg nem bírom az igehelyes moralizálást mostanában, mit csináljak?). Itt csak szeretni kell, és önmagad lenni, az sem baj, ha szennyes vagy. Mindannyian hordozunk szennyet a lelkünkben, mindannyian küzdünk, és az a célunk, hogy közelebb kerüljünk Istenhez.
Sokat röhögcsélünk. A tegnapi ima, ami értem zajlott, így kezdődött: "Istenünk, köszönjük, hogy nem polipnak teremtetted Ilit!" mire én, hahotázva: "Ezt tényleg köszönöm, Uram!". (Az a történet, hogy mindig valaki tenyerébe adjuk a kezünket, amikor értünk imádkoznak a többiek, és én rendszerint két ember kezébe szoktam adni. Tegnap csak egyvalaki maradt ki, mivelhogy négyen voltunk, erre mondtam azt, hogy ha polip lennék, nem lenne gond, hogy mindenki kezébe adjam a kezemet.) Na jó, azért ez ritka, de ez is belefér. Félelem mentes, felszabadult, szeretetteli a légkör. Jó, hogy minden álom valóra válik egyszer :-))). Már csak az az egy álmom van, hogy a leendő társammal együtt vehessünk részt ebben a közösségben, és ő is ugyanolyan boldog legyen benne, mint amilyennek én érzem magam.
Most értettem meg igazán, hogy milyen egy megtartó közösség, aki elhordozza egymás fájdalmát és nehézségeit mindenféle moralizálás nélkül, csak együtt érezve és imádkozva a másikért, mert még nehezebb lenne enélkül az áldás nélkül ez a mostani állapot. Mindig, mindannyian várjuk a következő találkozást. És megint csak áldom, hogy van Barbi, akivel egyre hasonlóbbak vagyunk, és egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz, még mindig.
Egyébként meg már régóta ajánlgatott egy könyvet, amit meg is szereztem ma. Jálics Ferenc írta, a címe pedig: Szemlélődő lelkigyakorlat. Azért tukmálta annyira, mert most ezek miatt a szenvedések miatt meglehetősen távol kerültem az Istentől, és nem emlékszem, hogy hogyan lehet közelebb kerülni Hozzá, illetve hogy kell elengedni a szenvedést, ami egyre magába gabalyított az elmúlt időben. Na ez a könyv pont erről szól, elolvastam a bevezetőjét. Izgalmasnak ígérkezik. Egy tíznapos lelkigyakorlat "kúra" van benne, amit Barbus már pár hónapja csinál, és azt is elhatároztuk, hogy nyáron megcsináljuk együtt a Börzsönyben a telkükön (ez gyakorlatilag nagyrészt csendes szemlélődés a természetben). A Caminóra is elviszem, lesz rá kétszer 10 napom is, és ott meg aztán lesz természet garmadával (mennyire várom!!!! Folyton előttem van a lemenő nap, ahogy folyamatosan nyugat felé haladtunk, és ahogy a hátunk mögül egyszer csak elénk került a nap, és vezetett minket az utunkon... A másik meg a felkelő nap képe, amit minden hajnalban megcsodálhattam a hátam mögött, és annak az emléke, ahogy a vacogó hidegből egyszer csak finom meleg lett a bőrömön attól az izzó testtől az égen. Gyönyörű...).
Apropó... Barbusnak is lett netje, nosza vérszemet kapott, és úgy döntött, hogy ő is összerittyent egy blogot. Majd belinkelem.
Moziba mentünk Barbussal, a Gettómilliomos című, nagyon jó filmet néztük meg. Az új szó pedig, amit tanultam (hála Istennek feliratos volt), a slumdog, ami nyomornegyed lakóját jelenti, nem éppen kedvesen, ugye.
Barbi mostanában minden héten főz nekem, és üvegben elhozza. Minden héten találkozunk legalább egyszer (csütörtökönként szinte mindig), de van úgy, hogy háromszor is. És akkor csomagol nekem. Csak Györgyi volt ilyen barátom ezelőtt.
Remélem a mai állapotnál nem lesz rosszabb már... Érdekes, hogy kívülről egyáltalán nem látszik, hogy belül romokban heverek. Mindenki azt látja, hogy ragyogok, teli vagyok energiával, nem értem... Most akkora küzdelem zajlik a lelkemben, ma is vagy 4 olyan kaliberű kép játszódott le, mint amilyeneket tegnap megosztottam. Pedig egész nap (már amikor nem tanítok...) próbálok Istenre figyelni, és folyamatosan kérem, hogy legyen már vége ennek a történetnek a lelkemben, de olyan, mintha most azok a lenyomott sérelmek feltörnének és útnak erednének végre, amik megalázóak voltak amikor elhangzottak, én pedig nem rendelkeztem kellő büszkeséggel, hogy kikérjem magamnak akkor. Szépen lenyomtam őket a tudatalattimba, ott romboltak (nyilván ezért lettem egyre hülyébb is már a kapcsolat alatt...), és most jönnek ki, mert anélkül, hogy ezeket egytől egyig el nem rendezem, nem gyógyul meg teljesen a lelkem.
Jézus, milyen dolgok kerültek előtérbe ma... Remélem a felszínre hozatal azt is jelenti, hogy majd elfelejtem őket, talán már hamarosan. Soha, de soha többé nem akarok ilyen helyzetekbe kerülni...
Újra olvasom a Mélybenézőt. Akkor olvastam el először, amikor még nem születtem újjá, épp ezért sok dolgot nem is értettem meg. Most viszont teljesen nekem szól, épp ezekről a dolgokról ír. Például, hogy minden, de minden fájdalmat, a legkisebbet is éljünk meg, hagyjuk, hogy felszínre jöjjenek, ne akarjunk túllenni rajtuk, csak mert nem akarjuk érezni őket (vagy mert már azt gondoljuk, hogy nevetséges, hogy ennyi idő után még mindig fáj...). Nincs időhöz kötve, mindenkinek más, nekem ennyi. Sajnos. Egyébként egyetlen előző kapcsolatomat sem szenvedtem meg ennyire - mondjuk nem is bántottak soha ennyire, meg nem is voltam ennyire tudatos, mint most. Nem az ember hiányzik, hanem még mindig nem tudom elhinni, hogy valóban valóság, hogy ezt mind megtette... Még mindig nem képes összekapcsolni az agyam a történteket azzal a képpel, amilyennek eredetileg megismertem. Azért már jó úton haladok, mert csak periódusokban jön elő ez a kettősség ilyen élesen, egyébként csak tompán van bennem a dolog, de minden nap. Nincs olyan nap, hogy elfelejteném, vagy nem jutna eszembe. Most már kíváncsian várom mikor jön el ez az idő. Annak szívből örülök, hogy nem keresztezik az útjaink egymásét többé. Nagyon kicsi az esélye, hogy valaha is látjuk egymást az életben. Kicsit remélem, hogy a nullához közeli, inkább mínuszba hajló az érték...
Szombaton színházba megyünk Barbussal. Jó lesz. Olyan jó együtt lenni vele :-))). És vasárnap meg jön a család megint ebédre. Azt is várom, a múltkori nagyon jól sikerült. A tesóimmal is nagyon együtt lenni, nagyon közel vagyunk egymáshoz lelkileg, és tök jófejek :-))).
Ma fűrészeltem magamnak fát :-))))). Még sohasem fűrészeltem. Most sem kellett volna, csak gondoltam kipróbálom milyen... Eleve hulla fáradt voltam, de istenuccse jól esett. Kitaláltam, ha valami bánatom lesz a jövőben: lemegyek a pincébe fűrészelni egy kicsit. Semmi más nem volt a fejemben, csak az, hogy sajog a derekam, szeretném, ha már kész lennék... Baltával szétcsapni a rönköket viszont nem tudtam. Ahhoz túl gyenge vagyok, és bazi nehezek voltak a rönkök. Arra egy szomszédot kellett megkérnem. Kénytelen voltam bekopogni a legközelebbi szomszédhoz, hogy jöjjön le a pinyóba, és csapja el nekem azt a 3 rönköt (amit mellesleg egy órán keresztül reszeltem, mert nem ment valami gyorsan. Csak azt sajnáltam, hogy az mp3 lejátszót nem vittem magammal, azzal együtt jobban elszórakoztam volna). Na mindegy, jó móka volt, csak hát ilyenkor azért mindig szembesülök azzal, hogy mennyire rossz, hogy nincs egy férfi a háznál...
Most sem lesz probléma az alvás, bár az már eleve nem probléma, napközben sem. Nagyon fáradt vagyok basszus, néha már majdnem elalszom az óráimon. Ma kifejezetten kínkeserves volt felkelni 5-kor, a villamoson elaludtam. És megint egy őrült hétvége előtt állok, nulla pihenéssel ismét.
(Viszont ma olyat láttam a villamoson hazafelé, amilyet még soha nem azelőtt: egy iszonyat fáradt pasas állva elaludt... Már mint a colstok - nem tudom hogy kell írni - kezdett összecsuklani, S-alakban állt, csak a kapaszkodó tartotta meg attól, hogy össze ne essen. Nagyon sajnáltam... Na azért ennél még sok-sok fokkal jobb a helyzet nálam. :-)))
Ez meg a tegnapi lelki kajában érkezett (kicsit elcsépeltnek hathat a téma, de azért mégse nem az, legalábbis szerintem):
"Lelkipásztori elmélkedés
A Kimondhatatlanról
Attól félek, hogy amint kimondom, vagy leírom annak a valaminek a nevét, az - az én gyarlóságom miatt - azonnal megsebzetté, torzóvá, esetleg elillanva láthatatlanná válik, pedig már egy jó ideje szelíd jelenlétével itt él bennem, és lenyűgözi lelkemet. Kedves Olvasó, akivel most megosztani készülök élményemet, arra kérlek, hogy ne rám figyelj, hanem csakis és kizárólag Őrá, vele beszélgess, őt értsd meg, mert benned is ott lakik; az ő neve: Szeretet.
Saját kudarcaim sorozata döbbentett rá arra, hogy mennyire félreértettem Őt. Azt gondoltam, hogy akkor élek a szeretetben, ha mindenki zokszó nélkül elvisel engem, helyesel nekem, mert elismeri jó tetteimet, és elnézi hibáimat; vagyis ha kellemes környezetben megdicsőülhetek, esetleg minden egyéni érdemem vagy erőfeszítésem nélkül.
(Na de nocsak! Hát hát... khm... hogy hányan is gondoljuk ezt így, ugye... Na de lássuk csak tovább.)
Nem, nem ez a szeretet. Most már szégyellem, hogy ilyen ostobán ámítottam magamat; s bocsánatot kérek mindenkitől, akiket úgy akartam csak elfogadni, ha igazságtalan, torz figurává aljasítják magukat az én kedvemért.
(Na ez történt velem a múltkor egy ima alkalmával, amiről nem akartam beszélni... Megláttam ezt magamban visszamenőleg. Még ma is, amikor megérint az az érzés, amit életemben akkor éreztem először Isten tekintetében, még mindig fáj. Tudom, hogy nem tudtam másmilyen lenni, akkor olyan voltam, de mégis, visszatekintésben látni minden olyan lépésemet és tettemet, amit azzal az erőszakos, egoista - Tessék engem úgy szeretni, ahogy vagyok, tök mindegy mit csinálok!!! - lelkülettel követtem el... Nagyon fájdalmas. Nagy tévedés volt. Ahogy az egész eddigi életem ebben a tekintetben. Az emberekhez való viszonyom, ami ugyanolyan egoista volt, mint bárki másé, csak talán kevésbé látványos formában, mert hiszen nagyon szerettem a társaimat is, meg a barátaimat és a családomat is, épp csak nem arról szól az igazi szeretet, amit szinte mindannyian teszünk a szeretteinkkel a világban... Annyi mindennel nem értek már egyet, amivel akár fél évvel ezelőtt is egyetértettem, akár barátságok, akár kapcsolatok terén.)
Be kell vallanom, hogy nem magamtól jöttem rá tévedésemre, hanem megérintett az Örök Bölcsesség a maga valódi szeretetével, s megengedte, hogy rácsodálkozzak az igazira. Most állok küszöbe előtt, s mivel kegyelméből lehullott szememről a hályog, úgy érzem magamat, mint akit megajándékoztak a konverzió élményével. Tanító Mesterem először is belém karolt, s bizalmas jóakaratával elvezetett mindama hatalmas értékek elé, melyek elérésére sóvárogtam. Bemutatta nekem az éteri szférákig emelkedő szónoki képességet, a titkok prófétikus zsenialitását és a megfellebbezhetetlennek vélt tudományt. Engedte érzékelnem a hit erejét, a szociális szeretet jótékonyságát és az önfeláldozó mártíromság meghökkentő bátorságát; s mindezt zengő érchez és pengő cimbalomhoz hasonlította, melyek semmit sem használnak nekem a szeretet nélkül. Új Barátom látva elképedésemet, példák sokaságát állította elém, és azt mondta: - Gondolkozz…! Vajon miért vallottak szégyent azok a jobb sorsra érdemes tudósok, művészek és hősök? Talán rosszul tették azt, amit csináltak? Nem, egyáltalán nem; sőt nagyon is jól…, csak egy valami hiányzott belőlük, s ez a szeretet. - Jó, jó. Most már kezdem érteni. Eddigi erőfeszítéseikhez még egy kicsit hozzá kellett volna tenniük, valami személyes jóságot, amit Te szeretetnek nevezel. Barátom elmosolyodott, rám nézett s valami közvetlen egyszerűséggel - hogy meg ne zavarja tévelygő, de már a jó út felé tájékozódó érdeklődésemet - csak ennyit mondott: - Hát nem egészen erről van szó. - Hát akkor miről? - kíváncsiskodtam. - Mielőtt pontosan válaszolnék kérdésedre, gondolkodj el a következő hasonlaton: Amikor a földre éjszaka borul, semminek se látszik a színe, pedig minden egyes létezőnek az is a sajátja; ha azonban fény vetődik rájuk, azonnal megmutatják sajátos színüket. Talán még érdekesebbek az életet hordozó vetemények magvai. Kicsinységük ellenére egy kifejlett növény minden képességét magukban rejtik: nagyságát, színeit, virágát, gyümölcsét, azok ízét és zamatát; de ha az a kis mag nem kap fényt, minden meglévő képessége elenyészik, semmit sem ér. Hangsúlyozom, hogy ez csak hasonlat, de talán mégis segít megérteni a szeretet működését: a szeretet forrása nem bennünk van, miként a fényé sem. Azt kívülről kell befogadni, s azután is csak akkor éri el a célját, ha együttműködünk vele. Eddig segít a hasonlat, de most itt az ideje a különbség, illetve a többlet megértésének is. A fény ugyanis éppúgy fizikai jelenség, mint az élő vagy élettelen anyag. A szeretet azonban személyhez kötődő valóság, úgynevezett lelki minőség, mégpedig olyan, amely természete szerint abszolút érték, nem határolható körül, nem szorítható keretbe, nem korlátozható. Ezért az önmagában véges ember, aki ennek ellenére személyes mivolta miatt mégis a végtelenre nyitott, nem birtokolhatja saját magától a szeretetet, de nagyon vágyakozik utána. Ezért ha a szeretet kívülről megérinti őt, mint a napfény a magocskákat, akkor képes ad abszurdumig együttműködni vele. - Most már értem. - válaszoltam Barátomnak; de ő csak mosolygott, s valami alig megfogalmazható tapintatos gesztus kíséretében újra csak azt mondta: - Dehogy érted…, de azért jó úton jársz. Idáig ugyanis csak a szeretet irányára figyeltél fel, de még nem ismered az igazi tulajdonságait. Figyelj csak! Ezt is feltárom előtted: A szeretet első tulajdonsága az, hogy türelmes, azután jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel, nem örül a gonoszságnak, örömét az igazságban leli, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha (V.ö.: 1 Kor 13,4-8). Ugye milyen szép! Csakhogy ezt is félreértik az emberek; mert hát mindezeket a magasztos tulajdonságot másoktól várják el, és ezért ők maguk soha sem jutnak el a szeretetre. Az a Valaki, aki az igazi szeretettel téged is meg akar ajándékozni, ilyen: türelmes, jóságos, nem féltékeny…, és így tovább; de ezt nemcsak valamilyen mértékben akarja neked adni, hanem abszolút módon. A szeretetnek ugyanis az a mértéke, hogy nincs mértéke. Ha szeretetben akarsz élni, akkor neked is ezen az úton kell járnod. - Jó, jó, most már nagyjából értem; de bevallom, hogy engem nagyon zavar a szeretet gyengesége, naivsága és félszegsége. - Mit értesz ezen? - Hát ez a mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél és mindent elvisel kérdéskör az igazi problémám. - Szóval még az első követelmény sem megy…? Mivel is kezdődik a szeretet tulajdonságainak felsorolása? - A szeretet türelmes. - Úgy van. Csakhogy nem az emberi világ tapasztalataiból kell kiindulnod, mert akkor nagyon hamar csődöt mondasz. Egyértelmű következetességgel az Abszolút Szeretet fényében kell élned, és az Ő szeretetét kell minden helyzetben személyesen megélned. Akkor meg fogod érteni, hogy nem félszegségből vagy gyengeségből tűr el a szeretet mindent, hanem mert végtelenül erős a jóban való állhatatosságban; vagy nem azért hisz el mindent, mert naiv és hiszékeny, hanem a végtelenségig megéli a bizalomadás valóságát, és az ezzel járó győzelem örömét anélkül, hogy a legkisebb mértékben kényszerítene; s a többi, nehezen érthető tulajdonsággal is ugyanez a helyzet. - Most már értem…! - Rendben van. Akkor ideje lenne hozzákezdeni. Szedd elő az akaratodat, és kezdj hozzá! Előre biztosítlak, hogy mindvégig, vagyis az ad abszurdumig melletted fogok állni, mert kudarcaidban is el foglak viselni és a reményt sohasem adom fel. Dr. Balázs Pál"
(Azt hiszem életem legnagyobb élménye volt ennek az addig soha meg nem tapasztalt, abszolút szeretetnek a megélése. Annak a szeretetnek, amelyik még azelőtt, hogy én tudtam volna ki is vagyok igazából, megbocsátotta azt, aki addig voltam, amíg meg nem láttam magamat a tükrében - és persze azóta is megbocsát mindent -, és aki "nevel", tanít, nem mozdul mellőlem, és megáld a kegyelmével az élet minden pillanatában. Akkor is, amikor fáj a lelkem. Mert a fájdalomban van a legközelebb, akkor érezhető a leginkább a szeretete. Néha bepillantást enged "országába". Még szerencse, hogy csak pillanatokra, mert azt az érzést nem lehetne hosszú távon elviselni, annyira tömény szeretet. És olyankor az összefüggéseket, a kérdésekre a válaszokat is megmutatja a maguk teljességében, és az már olyan, hogy nem az értelmével fogja fel az ember, nem is a feje emlékszik rá később, hanem a lelke legmélye. Érdekes érzés. Olyan, mint mikor megnyílik a mindenség, megszűnik arra az időre a különállóság, és a világ egyetlen összefüggő lüktetés lesz.)
"Mennyország és pokol Egy ember mennyről és pokolról beszélgetett az Úrral. - Jer, lásd a poklot! – mondá az Úr. Beléptek egy terembe, ahol jó néhányan ültek körül egy pörkölttel telt, hatalmas üstöt. Csonttá-bőrré soványodtak, az arcuk kétségbeesett. Mindegyikük kanalt tartott a kezében, mellyel az üstbe nyúlhatott, de a kanál nyele sokkal hosszabb volt, mint a saját karjuk, így nem tudták a szájukba tenni az ételt. Leírhatatlanul szenvedtek.- Most jer velem a mennyországba! – hívta a férfit egy idő múlva az Úr. Egy másik terembe jutottak, pontosan olyanba, mint az első: ugyanaz a húsos üst, ugyanolyan sok ember, ugyanolyan hosszú nyelű kanalak. Csakhogy itt mindenkin látszott, hogy boldog és jóltáplált.- Nem értem – csodálkozott a férfi. – Miért boldogok ezek és miért nyomorultak amazok a másik teremben, ha egyszer minden ugyanaz.- Ó, ez igazán egyszerű – mosolyodott el az Úr. – Az itteniek megtanulták etetni egymást."
és:
"...a legegyszerűbb módja annak, hogy ebben a világban ki tudjuk érdemelni az örök jó sorsunkat az ítéleten: úgy hogy hitvalló módon élünk. Ez természetesen nem melldöngető, állandóan a Jézusról beszélő erőszakoskodást jelent. Hanem a hitet, én elsősorban magatartásommal, életemmel, a szenvedések elviselésével, megbocsátó jóakaratommal vallom meg. Mert ez az, ami a világ szemében és fülében hallatlan újdonság. Azért akármilyen emberséges lenne is ez a világ, azt mindig úgy gondolja az emberek többsége, hogy ha valaki engem megüt, én ugyan nem fogom odatartani a másik felemet is, és ha valaki kihasznál, erőszakoskodik, kinevet, kigúnyol, akkor azért ugyanazt fogja visszakapni tőlem. Azért hülyét nem engedek csinálni magamból – szoktuk mondani. És ezzel igazából az van, hogy én az ösztönember fejével válaszolok a másik ösztönember durvaságára. Ha valaki nem így válaszol, akkor az jel. Meghökkentő jel. És ez a meghökkentő jel lesz a tanúságtétel. Mert ebből, vagy kimondja, vagy nem, de legalább is gondolja a másik, hogy miért csinálja ez így? Miért nem üt vissza? Miért nem úgy reagál, ahogy az ösztönembernek illik reagálnia? Nos, ezt a hitvallást az életmódommal, a gondolkodásommal, a beszédemmel történő szelíd, alázatos, de jobb, következetes és józan, hitvalló életet mondja Jézus annak, hogy aki így megvallja őt az emberek előtt. Hogy akarva, akaratlanul is rákérdezzenek a többiek, hogy te miért vagy ilyen? Miért vagy más, mint a többi? Miért lépsz ki az ösztönemberek, a csorda szelleméből? Szóval, ha így próbálok élni, akkor Jézus ezt azzal jutalmazza, hogy amikor már majd csak a szeretet lesz ott az ítéleten és a másik világban, ott Jézus magáénak, az ő stílusát követőnek vall engem. Ez pedig biztos szerencse. A legnagyobb győzelem!"
Bindes Ferenc, részlet Bindes atya "félnyolcas" prédikációi-ból
Na ezekhez nem kell komment asszem... Próbálom gyakorolni a dolgot, és nagyon jó közösségem van arra, hogy lehessen is...
***
Tegnap kirándultam!
Még sosem jártam ott, Szárliget volt a nevezetes hely. A nevezetességeket ugyan nem lehetett látni a hóvihar miatt, ami a vasúti felső vezetékeket is leszakajtotta olyannyira, hogy 2 (azaz KETTŐ) darab órán keresztül vesztegelt az IC Szárligeten (Bicske és Tatabánya közibe' található).
Szóval 9 óra helyett fél 12-re értem Szombathelyre. Tatabányán megfordult a fejemben, hogy leszállok, és a legelső Pest felé tartó vonattal hazamegyek, de aztán nem tettem. Kár volt. Nem tudtam magamhoz térni délutánig sem, annyira megviselt az eset. 5 és fél óra a vonatban... Este meg még 4 és fél visszafelé... Remélem nem tűnik úgy, hogy sajnálom magam, de nem volt kellemes. Asszem egész jól viseltem, mert a csoporttársaim csak annyit láttak, hogy falfehér vagyok egész nap. Fizikailag éreztem magam nagyon rosszul. Nem kívánom minden hétre, talán érthető...
Most egy olyan korszak van rajtam, hogy talán sosem voltam ennyire kiegyensúlyozott és boldog. Na igen, ezt most végre szívemből elmondhatom.
Nagyon intenzív belső élet zajlik a lelkemben. Napról napra egyre közelebb húz magához Isten, és kérem szépen még mindig normális vagyok ám! :-)))) Nagyon sok emberi kapcsolatom szorosabbá vált, valahogy minden nyugodt, békés és szeretetteljes körülöttem. Egyre inkább abban a "másik világban" élek, miközben teljesen össze tudom egyeztetni a fizikai valósággal. Érdekes.
Kaptam egy új nevet (Krisztusban a szerzetesek is új nevet kapnak). Érdekes története van (nem fontos mi a név, az az érdekes ahogy kaptam). Már hónapokkal ezelőtt megkérdeztem a nevemet, ami egy kósza gondolat formájában röppent a fejembe. Megerősítést vártam az Írásból, de nem jött. Le is tettem róla. Aztán eltelt egy hónap (de lehet, hogy több is), és amikor először mentünk Szécsénybe, és a kör közepén állva imádkoztak értem a többiek, Gabi megszólalt: - ... a neved. Azt a nevet mondta, amit már egy hónapja a fejemben hordoztam, megerősítésre várva. Ömlött a szememből a könny, miközben a szám nem szűnt meg mosolyogni... Elképesztő volt. Honnan tudta? Amikor megkérdeztem, azt válaszolta, hogy belülről megállás nélkül azt érezte, hogy meg kell nekem mondania. Két hét múlva ugyanott Ámosz testvér (az ottani gyülekezetet vezető ferences szerzetes) mondta ki, és ő sem tudhatta...
A Crabb könyv elképesztő... Azt hiszem Mr Crabb már-már C. S. Lewisszal vetekszik nálam (bár azért Clive még mindig vezet egy orrhosszal :-)). Úgy mesélnék erről a dinamikus lelki életről, ami most hihetetlen intenzitással zajlik bennem, különösen egy esetről, ami nemrég történt... Csak annyira félek, hogy túlságosan elrugaszkodnak a történések attól a mértéktől, amit még hüledezés - vagy az "Orvos látott már?" kérdés - nélkül elfogad az átlagember... És ezért inkább nem kockáztatok. Talán majd egyszer, akkor, amikor már ennyire sem lesz jelen az egóm, mint amilyen mértékben még mindig itt van - bár már a töredéke sem annak, ami volt... -, és nem fog érdekelni ki mit gondol... Folyamatosan eltűnök, azt érzem. Egyáltalán nincs bennem sem sürgés, sem sóvárgás egy ideje. Nem is létezem mint ego, csak Isten létezik, és bennem Isten... Totálisan átadtam az életem, minden területét. Örömmel és kíváncsian megyek, amerre vezet, találkozom emberekkel, akikkel találkoznom kell, mert egymás útjába kerülünk, megkeresek másokat, akiket úgy érzem meg kell keresnem, még nagyobb energiáim vannak a tanításra és az emberekkel való kapcsolódásra, és beszélek dolgokat, amik nem belőlem jönnek eredetileg... De magamról nem nagyon beszélek már egy ideje. Nagyon minimálisat, és már azok közül sem mindenkinek, akiknek eddig beszéltem. Nem azért, mert nem szeretném őket. Sokkal közelebb érzem magam mindenkihez, akit szeretni tudok vagy akit eddig is szerettem, de jobban esik hallgatni őket, megérezni az érzéseiket, szeretgetni a lelküket. Átérezni a fájdalmukat vagy együtt örülni az örömükkel, érezni a múltjukat és (ha a jelenük nem változik...) a kilátásban lévő jövőjüket. Vagy érezni a változás szelét rajtuk, a lelki értelemben vett gúzsba kötöttségtől való szabadulásuk lehetőségét, ami már megszületőben van bennük, és észrevehető a felismeréseikből, a gondolataik és érzéseik változásaiból, az összefüggések meglátásából, az okoknak önmagukon belül és nem kívül való kereséséből, Istenre találásukból, és egyáltalán: a teljesen másfajta kisugárzásukból, abból a kisugárzásból, ami már olyan ismerős, hiszen erről ismerjük fel egymást... - olyankor ujjong a lelkem, amikor ezt érzem. Persze nem mindenkire tudok így ráhangolódni, csak azokra, akikkel azonos hullámhosszon rezonál a lelkem, és aki nyitott... ez fontos. Egyre több ilyennel találkozom.
Azért a társ kérdés még mindig kérdés, ez talán nem is lesz máshogy - illetve már ebben sem vagyok biztos. De ezt is letettem, és kíváncsian várom, hogy merre visz az utam. Félelem, reménytelenség már nincs bennem, és értetlenség sem. Már megbízom a Teremtőben, és elhiszem az ígéreteit. Azt, hogy Ő sokkal jobban tudja mi a jó nekem, ismeri a szívem igazán legmélyebb vágyát - amit én lehet, hogy nem is ismerek, csak a felszínre feltörő vágyacskákat fogom fel az egóm által (mint pl egy akármilyen kapcsolat, csak ne legyek egyedül...), amiket eddig ki is elégítettem szépen majdnem minden áron, és milyen nagyszerű eredménnyel! - és addig nem nyugszik, amíg AZT be nem tölti. Na ez az ígéret, nem is Akárkitől, és elhiszem végre. Bizonyítania sem kell már.
Ötéves forma, aranyos manó-hangú kislány a nagymamájával a villamosmegállóban:
- Mama, te nem dolgozol? - Nem, sajnos megszűnt a munkahelyem! - De jó neked! - DEHOGY JÓ!!!!
:-))))))) Annyira értettem a kislány gondolatmenetét!
***
A zúzós hétvége hétfőn hajnalban 2 órakor ért véget, amikor is hazaértem, majd pár óra múlva dolgozni mentem. De megérte! Elmondhatatlanul jó volt. Várom a következő ilyet.
Az egyetem is beizzított most. Végre van komoly indokom arra, hogy leadjam a hétfő-szerda esti órákat. A kórus miatt kiröhögtek a főnökeim, de az, hogy kedden reggel 8-kor kezdődik az első óra, amin ott szeretnék lenni, mert ezért járok oda (irodalom a kedvenc tanárommal, akinek ma elmondtam, hogy úgy érzem nem kedvel... mire meglepődött, és azt mondta, hogy engem kedvel a legjobban, nem érti hogy nem érzem...). Szóval hétfőnként ott alszom mostantól Szombathelyen. Egyébként a mostani félévben reggel 8-tól délután 3/4 6-ig lesznek az órák, folyamatosan, szünet nélkül :-)))). Szép lesz. Aztán vonatozás haza, érkezés 11 körül, majd másnap reggel 7-től tanítás. Még szebb. A két végén égetem a gyertyát mostanában. Még jó, hogy nincs több vége, minden cicó nélkül lángokban állna az összes :-))))).
Kedvenc tanárnő megkért, hogy tartsak egy előadást (lehetőleg zenéset, ahol énekelhetnék is talán) a skót Robert Burns-napon az egyetemen. Nagy buli lesz. Azt mondta lesz skót kaja, zene, meg minden. Egyik hétfő este lesz talán márciusban. Eredetileg úgy volt, hogy nem tudok ott lenni a pesti tanítás miatt, de most, hogy nem lesznek óráim és úgyis ott leszek... Várom. Izgalmas lesz, és elvállalom az előadást is, eldöntöttem. Azért énekelni nem fogok, de beszélni szívesen.
Meg még ami nagyon jó, hogy az egyik kedvenc Katedrás kollégámmal (Borinak hívják, és a feneke aláig ér a haja, nagyon jó fej és tök jó humora van) kitaláltuk, hogy létrehozunk egy blogot ketten, amin angol tanításhoz fogunk ötleteket hinteni. A szombati konferencián az egyik előadáson - ami nagyon hasznos volt, onnan jött az ötlet - mindketten részt vettünk, és mert tényleg oly nagyon hasznosnak találtuk, ezt meg is beszéltük gyorsan. Ezt is várom. Csomó ötletem van, meg ismerek weboldalakat, ahonnak pl könyveket lehet letölteni a tanításhoz, ezeknek a nagy részét nem ismerik a tanárok. Lehet majd beírni ötleteket, szóval jó lesz :-))).
Péntek (vagyis ma): tanítás 7-től fél 5-ig, majd Barbussal tali, kórus fél 7-től fél 9-ig. Szombat: Katedra konferencia fél 10-től fél 6-ig (vagy "csak" 5-ig... majd kiderül holnap, ennyire képben vagyok, mint mindig :-)). Vasárnap: kirándulás Barbussal meg még két másik társsal, este Szécsényben gyülekezet, érkezés éjjel.
Ma a táskámban volt egész nap a főzelék, amit Barbus főzött nekem, de nem volt 10 percem, hogy megmelegíjjem és megegyem... Egyik óráról a másikra rohantam, mert mindegyik (4 csoport) a város másik pontján van, és pont ki van számolva az idő, hogy amint befejeződnek és elindulok, pont odaérek a következőre.
Tegnap Anyum: - Na és mit ettél ma? - Anya, szerintem nem akarod tudni... :-)) - Aha. Értem. Semmit. - Hát... 3 vagy 4 kicsi méretű pogácsát... :-))
Hát nem örült. Barbi aszonta, hogy jövő héttől főzni fog nekem, és mivel minden héten találkozunk, mindig elhozza. Mondtam neki, hogy befizetek nála egy menüre :-)))). Nincs időm főzni (mellesleg befűteni sincs, mert az legalább 2,5-3 óra, annyit meg nem tartózkodom itthon, csak késő éjjel, ezért meg nem fogok 1-2-ig fennmaradni, amikor másnap reggel 7-től tanítok este fél 8-ig...), amikor meg van 1-1 szabadnapom, pont arra nincs időm, hogy a konyhában sürögjek. Nem panasz ez, csak érdekesnek találom, és figyelem mi lesz ebből :-)))).
***
Ami még érdekes, hogy mennyire egyformán gondolkodunk Barbussal, bár ez már rég megszokott, sokszor írtam erről. Mégis mindig meglepődöm újra és újra, amikor ilyen dolgokkal találkozom:
Szerdán részt vettem egy Meez-es "bulin", ahol egy online, cyber-Bibliakör szerveződik kéthetente szerda este. Most Keresztelő Szent János volt a téma. Nem nagyon szokott véleményem lenni ilyen témákban, inkább csak figyelek, de most az volt a kérdés, hogy mi jut eszünkbe Szt Jánosról, meg hogy mire tanít. Én azt mondtam, hogy az jut eszembe róla, hogy sáskát evett, meg hogy kicsit őrült volt szerintem.
Másnap elmeséltem az eseményt Barbinak, de csak a kérdéseket mondtam el, azt nem, hogy én mit válaszoltam. Ez jutott eszébe: - Arra tanít, hogy sáskát meg mézet kell enni, és szerintem nem volt teljesen ép... Leesett az állam... Utána meséltem csak el neki, hogy ezeket mondtam én is...
Jó, nem? :-)))))))
***
Baromi jó könyveket olvasok megint. Az egyiket David Seamand írta és Gyógyító sebeink a címe, a másikat Lawrence Crabb és azt a címet viseli, hogy Nők és férfiak - a különbözőség öröme. Nagyon jók...
Ezt olvastam a mai lélekemelőben: "Mi az értékesebb?
Szerelmesek zuhogó esőben, egymás kezét fogva kacarászva bandukolnak...; a barátom kisfia a tornafelszerelését elcserélte egy golyós-tollért...; tudós professzorasszony belép egy kármelita kolostorba (Edit Stein)...; hallom, hogy egy szimpatikus fiatalember a jól fizető, biztonságos állását fölcseréli egy kockázatos vállalkozásra... . Miért? - Az ilyen és hasonló "őrültségek" értetlenséget és botránkozást váltanak ki az úgymond normális emberekből, mert hiszen ezek a cselekedetek nem férnek bele sem az uralkodó viselkedési normákba, sem a megszokott értékrendbe, amely a fajlagos teljesítmény, meg a hasznossági mutatók szerint mér le mindent, és mivel a fenti dolgok pénzértékben nem fejezhetők ki, azok előtt az emberek értetlenül csóválják a fejüket. S ha mégis megpróbálkoznak az értékeléssel, akkor ilyen eredményre jutnak: az ilyen egyének növelik a veszteséglistát, kárt okoznak, csőddel fenyegetnek, vagy - a közfelfogással megegyezően - egyenesen veszélyeseknek minősítik őket mind saját maguk, mind a környezetük számára. De hát tényleg ilyen egysíkú, mondhatni mennyiségorientált a mi mai emberi életünk? Mindenesetre annyira igazságosnak kell lennünk, hogy a kritikát megfogalmazókat komolyan kell venni. Mert hát mi is lenne velünk, ha mindig és mindenki a haszontalan időtöltésben lelné örömét, vagy keservesen megteremtett értékeinket könnyelműen elherdálnánk, vagy átgondolatlan kalandjainkon rajtavesztenénk. Bizony az élet kőkemény fundamentuma az egymásra épülő lassú növekedés, a számításokkal megalapozott tervezés és megújuló képesség. Hangsúlyozzuk, hogy fundamentuma, amelyre ráépülhet a ház. S bármennyire szép, praktikus és berendezett is az elkészült épület, abból még hiányzik valami nagyon lényeges dolog, az emberi élet, amely szabad, burjánzó, érzelmileg telített, olykor irracionális és művészetekkel megáldott, transzcendens igényű csodálatos valóság. Ezért hallatlanul nagyra kell értékelnünk a felülemelkedés minden reális kísérletét. Szóval a valós, és nem a vakmerő vállalkozásról van szó. Tudnunk kell azonban, hogy az igazi mozgató rugó, egy bizonyos talentum még rejtve van, a környezetében élő emberek még nem érzékelik és nem is látják, de magát az illetőt nem hagyja békén, és "furcsa" cselekvésre indítja. A szerelmes ember viselkedésében meglepő változások következnek be szinte átmenet nélkül. Átrendeződik értékrendje; de hát nagy dolgok születésének lehetünk tanúi. Érthető a kisgyermek szüleinek megdöbbenése, és jól teszik, ha itt és most közbelépnek, de közben azért gondolkozzanak el azon, hogy az is meglehet, hogy ezáltal gyermekükben egy más értékrend talentuma csillant fel. A kármelita szerzetes (és egy más dimenzióban a vállalkozó) sem bolond, hanem belső indítástól vezérelve "látó" ember. Az emberi életet a hétköznapi látásmódtól sokkal nagyobb, transzcendens perspektívában látja, s ez olyan lenyűgözően csodálatos a számára, hogy magával ragadja, de nem fátum-szerűen, hanem a maga részéről tudatos döntéssel. Persze, hogy ezt azonnal nem érti meg a környezete, hiszen ők más szemüvegen nézik az eseményeket. Viszont emberi világunk gazdagságának lassú megértése felé mindnyájunknak el kell indulnunk. Be kell látnunk, hogy valamennyi új értékre mozduló ember olyan kincset jelent, amely valamennyiünket gazdagít, és sokkal, de sokkal értékesebbé tesz.
Dr. Balázs Pál" És az jutott eszembe, hogy én is egy másik világban élek már egy ideje.És marájöttem, hogy még sokan vannak így.
Két hete költöztem el, egy gyönyörűséges cserépkályhában fával fűtök. Eleve a bérleti díjam elképesztően alacsony, és ebben már a víz, a közös ktg és a szemétdíj is benne van. Ezen kívül csak az áramért kell fizetnem, mert a fát ingyen kapom. Számomra teljesen ismeretlen emberek csak úgy hozzák, egy köszönömért cserébe. Fel is aprítják nekem. A múlt héten majdnem minden nap ott várt rám egy halom a bejárati ajtóm előtt...
(Az a történet, hogy két hónapig nem volt lakója a lakásnak, de hogy ne hűljön ki, a tulajdonos gyülekezetéből odajárt egy Laci nevű férfi fűteni minden másnap. Ő mutatta meg nekem is hogyan kell begyújtani, hol a pince stb, és azóta pedig ő az, aki hetente többször is fát hoz nekem. Úgy érzi szükségem van a fára, ezért biztosítja azt. Tehát teljesen ingyen fűtök. És már eddig is annyi fát hozott, amennyi egész februárra elég lesz talán. A másik meg a tulajdonos bátyja, aki a múlt héten egyik nap eljött, és két órán keresztül darabolt több mázsa fát, amit én képtelen lettem volna, hiszen se baltám, se fűrészem nincs. Hozott baltát is, itt hagyta, Laci meg vett fűrészt.)
Ma egy egész teherautónyit hozott Laci és egy - mellesleg rendkívül jóképű :-))) - srác (persze itt elhasznált és kidobásra kerülő lécekre kell gondolni meg kimaradt hasábokra, nem a klasszikus tűzifára, de akkor is!), és amikor azt kérdeztem, hogy mennyit kell nekem ezért fizetnem és kinek, csak az volt a válasz: - Ez nem így működik. Mi nem a világi normák szerint működünk. Ha valakinek szüksége van fára - (mellesleg én SOHA, egyetlen szóval nem mondtam, hogy szükségem lenne rá, hiszen nem is ismerem ezeket az embereket...), - mi elvisszük hozzá. Megtehetjük, és elég, ha csak hálát érzel, mert az egy nagyon szép érzés, egyenértékű az öröm érzésével. Mindenkinek jó. Neked is, hogy érezheted, meg nekünk is, akik örömet okozunk neked, így mi is örülünk.
Már régebben is éreztem, hogy én egy ilyen világban élek belül, és ilyenre is vágyom... Ez hihetetlen, hogy ebben a beteg és egyre lejjebb csúszó világban ilyen létezik... És tényleg nem kérnek semmit cserébe! És nem egy szekta tagjai, "csak" keresztények...
Annyira más lett körülöttem a világ azóta, hogy bennem is teljesen más lett - vagyis szeptember óta, de még jobban azóta, hogy saját otthonom is van, ahol a saját belső világomban létezhetek, mint valami kis szigeten. Leírhatatlan a különbség. Ezt nem is lehet magyarázni, mert akik ebben élnek úgyis tudják, akik pedig nem, úgysem értenék. Istenben élek minden pillanatban, és egyre azt veszem észre, hogy a külvilágban is egyre mélyebben, könnyebben és többször ezt élem. Már nagyon ritkán imádkozom az ima klasszikus értelmében, mert az életem minden pillanata ima, de nem befelé fordulós vagy szenteskedő (na pont ezért nehéz ezt megmagyarázni, mert mindenkinek lesz egy elképzelése arról, hogy vajon ez akkor most mit is jelenthet, és jujj akkor biztos hülye meg becsavarodott lett szegény...), hanem pont hogy nyitottabb, befogadóbb és megértőbb lettem. És minden pillanatban hatalmas boldogságban élek, de ez sem azt jelenti, hogy nincsenek padlófogások. De vannak, csak Istennel együtt fogom meg a padlót, Ő pedig hamar felemel úgy, hogy meg is mutatja a padlófogás okát. Minden nap tanít, szeretettel és elfogadással, és arra tanít leginkább, hogy ahogy engem olyannak szeret amilyen vagyok, el kell fogadnom, hogy mindenki mást is olyannak szeret amilyennek megteremtette, mert még azokat is a maguk tökéletességében látja, akiket én elkerülök... És akkor vannak pillanatok, amikor még azokat is tudom szeretni ezzel a szeretettel, akiket legszívesebben elfelejtenék.
Viszont ami nagyon okos dolog volt tőlem: megint túlvállaltam magam. Ezt viszont nagyon sajnálom. Bevállaltam megint egy esti csoportot - így megint iszonyú sok órám lett, plusz kórusra se tudok majd járni, mert pont abban az időben van. Na ez nekem a nagy tanítás: tudni nemet mondani. csak azért nem mondtam nemet, mert nem akartam csalódást okozni a főnökönek. Mindig felhív, hogy milyen csoportot szeretnék (sose megyek be amikor csoportosztás van, mert sose tudom mikor van), most is, amikor van kb 180 angoltanár és feleannyi csoport a világválság miatt. Rengeteg csoport megszűnt, sok tanárnak nem jut óra, én meg dugig vagyok és folyamatosan kapnék újakat... Szóval nem mertem csalódást okozni neki, ha már ennyire kedves hozzám...
Holnap kirándulni megyünk Barbussal :-))). Ma kipattant a fejéből, hogy nosza, én meg olyan vagyok, aki kapható az ilyesmire, nem sokat kell fűzködni (a héten még nem indul az egyetem, utolsó szabad keddem). Bár kifejezetten rosszul esik kimozdulni az otthonomból, egyszerűen boldogság csak úgy itthon lenni, zenét hallgatni a kályha mellett egy teával ücsörögve, vagy olvasni az újdonsült olvasósarkomban (sose volt még ilyenem :-)), de kirándulni és Barbival lenni mindig öröm, szóval egyáltalán nem bánom.
Pénteken reggel 7-től délután fél 5-ig tanítás, utána koncerten éneklés, majd a nap méltó lezárásaképpen éjszakába nyúló cd felvétel.
Szombaton reggel 4 óra tanítás, rohanás haza, nagy autó jövén felpakolás reá, a maradék cuccok és a bútordarabok költöztetése, cipekedés, majd éjjel ismét cd felvétel fél 2-ig.
Ma már csak fél 11-kor tudtam felkelni... És Barbus meglepetés bulija lesz mingyán, mert a múlt héten meg ő volt a jófej egyik nap, és a kishúga összeszedte Nyuszika barátait/ismerőseit/üzletfeleit.
Most megint nem érek rá annyira... Viszont most megint nagyon sokat voltunk együtt a kórussal, ami nagyon jó, ráadásul egy elképesztően gyönyörű, olasz és latin nyelvű cd-t rittyentettünk össze a négy nap alatt.
Hát kérem szépen... Mi is felkerültünk a YouTube-ra. Tessék:
Claudio Monteverdi: Io mi son giovinetta (ez a kedvencem :-))
Kodály: Norvég leányok
Lajtha László: Rondel
(Ott áll mögöttem Lóri :-)) Majd írni is fogok, de most nincs kedvem. Időm az rengeteg lenne... Annyi minden történt-történik mostanában, hogy nem tudom hol kezdjem... Így inkább el sem kezdem.)
Ma bementem a sarki boltba Pilóta kekszet (már évek óta azzal riogatnak, hogy bezárják a győri kekszgyárat, hát ahányszor csak eszembe jut, veszek egy Pilóta kekszet, hogy emlékezzek majd az ízére, amikor már nem lesz) meg egy kis csokit venni. A fizetésnél ezt kérdezte az eladó, egy fiatal nő: - Nasi? Mi baj van? Akarsz róla beszélni?
El sem tudom hinni... NÁLAM VAN A KULCS! Vasárnap elköltözöm egy kétszobás lakásba, csak egyedül... VÉGRE!!!!!
Teljesen váratlanul jött ez az ajánlat. Múlt vasárnap Rita (nem vér szerinti) tesó átküldött egy emailt, hogy keresnek valakit egy Németországban élő hölgy lakásába, mert kiköltözött az előző lakó. Itt ültem pont a gép előtt, és ahogy megjelent a levél, felhívtam a hölgyet. Ma elmentem megnézni a kéglit, azonnal megtetszett, vasárnap pedig költözöm... Eljönnek kishúgomék meg Barbus kitakarítani a kérót, én meg már ott is maradok. Ami a leggyönyörűbb a lakásban - és nagyrészt ebbe szerettem bele -, az a cserépkályha.
Másik pozitívum, hogy az utolsó vizsgám messze felülmúlta a várakozásaimat a jegyet illetően... Meg voltam győződve, hogy 3-asnál jobb nem lehet, de az a csúcs, és az is csak akkor, ha jobb lábbal kelt ki a tanárnő az ágyból, épp nincs szívatós kedvében (egyébként abban volt... amíg mi írtuk az írásbelit, felsőbb évesek szigorlatoztak nála is. Szó szerint az összeset meghúzta), és épp nem érzi az irántam való ellenszenvét (nagyon szépen mosolygott rám. Meg is lepődtem. Igaz, a szegény szigorlatozókra is nagyon szépen mosolygott... Kicsit mint amikor a hentes rávillantja a legszebb mosolyát a csirkére, de közben feni a kését... :-)). Erre meg még ennél is jobban sikerült... Elképedtem. Na de hogy ne lehessek azért annyira büszke magamra, ezt írta a csoportnak email-ben:
"Kedves hallgatók, Sokkal jobb eredményekre számítottam, és csak a félév különleges körülményeire való tekintettel csak most és csak önöknek kivételesen alacsonyra tettem a ponthatárokat. ..."
Hát nem cuki? :-)))))))) Ez viszont azt is jelenti, hogy februárig már nem kell többé Szombathelyre látogatnom, részemről vége a vizsgaidőszaknak. Csinosíthatom újdonsült otthonomat a szabadidőmben tanulás és vonatozás helyett... Jó üzlet!
(Még ezt is írta:
"A következő félévben az Irod.2-t Bődy tanárnő, a haladó 1-et én fogom tanítani. Üdvözlettel,")
(Azon viszont elgondolkodtam ma, hogy mindig lebecsülöm a képességeimet... Nem vagyok valami magabiztos. Ezt viszont senki nem mondaná meg rólam, ez a fura. Olyan, mintha két ember lakna bennem, és néha elámulok azon, amelyiket kevésbé ismerem.)
Egyébként viszont inkább nem minősítem hogy érzem magam a bőrömben... Ismét meg kell erőltetnem a szememet, hogy haloványan látszódjon a béka ülepe...
Jó a net... lehet virtuális fórumokat tartani pl olyankor, ha az egyik résztvevő Szegeden lakik, a másik Nagykanizsán, én meg mondjuk Gyöngyösön...
Megpróbáltam nemrég részt venni egy ilyen fórumon, de ahhoz regisztrálni kell a Meez oldalán, utána meg megalkotni saját magunkat (avatárok) részletesen. Mire mindent megtaláltam, megértettem mi hogyan működik és eligazodtam az oldalon, a fórum résztvevői rég sehol nem voltak már... én azért nagyon jól szórakoztam magammal, és így sikeredett megalkotódom:
Elmondták egyébként, hogy nagyon jó beszélgetés zajlott... Animált chat... Hiába! Rohanunk a XXII. század felé! (Persze azért hozzáteszem, hogy tudom, hogy sokan vannak, akiknek ez a fajta kommunikáció már rég természetes. Én eddig még nem is hallottam sem erről az oldalról, sem a technikai lehetőségről... Még kezdő vagyok.)
Londonban a St Barnabas nevű anglikán templomba jártam Kensingtonban. Nagyon szerettem. Jártam egy otthoni, kiscsoportos imacsoportba is. Rengeteg szót tanultam ott, mindannyian "árja" angolok voltak :-))). A szombat esti istentisztelet fiataloknak és fiatalos idősebbeknek szólt. Banda játszott, dob, basszusgitár sakál-vokál, és minden volt ott, ami a tradicionalistákat megbotránkoztatja. A legjobban az akkori kurátor prédikációit szerettem, mert folyton vicces dolgokat mesélt a saját életéből, és én nagyon szeretek hahotázni :-))). Szóval sokszor zengett tőlem a templom, amikor ő prédikált.
(Egyszer pl elmesélte, hogy amikor összejött a feleségével anno, egy karácsonyi kiárusításon egyet-fizet-kettőt-kap-pólót vett. Az egyiket a húgának adta, a másikat a(z akkor még) barátnőjének. És elhívta őt a családi karácsonyra. Ő el is ment, és az új pólójában virított. A pasi húga meg ugyanabban nyitott ajtót :-))).)
Akkor is ott voltam, amikor a mostani lelkész, Tim került oda. Egyszer karácsonykor el akartam menni a reggeli istentiszteletre, de ott karácsony napján egész nap nem jár semmilyen tömegközlekedési eszköz, ezért meg kellett szerveznem, hogy ott aludhassak valakinél a templomból, reggel pedig elszállítsanak valameddig kocsival, ott meg felszedjen a házigazdám (Lou). Érdekes volt egy echte angol családnál karácsony előestézni (Louék, akiknél én laktam egy zsidó család, ott nehezen figyelhettem volna meg az angol karácsonyt. Ellenben a hanukát! Azt négyszer is :-)))).
Jeremy Camp zenéjére most rákattantam (mindig kell valami új...). Ezt a nótát különösen azért szeretem, mert sokszor énekeltük a St Barnabasban - igaz, kicsit más stílusban azért... :-))). Örültem, hogy megtaláltam. Néha pogózni is szoktam rá egymagamban a kis szobám magányában... hehe. Na jó, túloztam egy kicsit. Olyan kicsike a szobám, hogy nem tudnám felemelni a lábam a pogózáshoz, marad a szimpla rázás :-)))).
(Úgy látom ma meg vicces kedvemben érem saját magamat a tegnapi kontemplálódós után... kíváncsi vagyok milyen hangulatot hoz a holnap...)
Egyébként ezen a lemezén (The Worship Project) majdnem minden dal kivételesen szép, szerintem.
Ma roppant filozofikus hangulatban vagyok :-)))). (Minden hétfőn érkezik ímélen egy heti lélekemelő, és a maiban csupa olyan dolgokat olvastam, amiket elgondolkodtatónak vagy kimondottan jónak tartok, meg felidéztek régi emlékeket is, pl a zenész-főiskolás éveimből. Gondoltam megosztom, hátha más is épül belőlük.)
***
Régen nem szerettem Adyt. Túl nehéz volt nekem. Ma már másképp látom ezt is... Főleg az istenes versei elképesztőek. Egyet most olvastam újra. Bárdos Lajos zenésítette meg a verset egy kórusműben, a főiskolán is vezényelte Eszter csoporttársunk. Sajnos nincs meg a YouTube-on. Azért félelmetes számomra ez a vers, mert pontosan így érkezett hozzám is...
Ady Enre: Az Úr érkezése Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.
Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon, De háborús éjjel.
És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.
***
Látogatóban Istennél
Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt: - Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi? - Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben? - Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna. - Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg? - Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is. Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt: - Az emberek elfelejtik, mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük.
