Lustaság vs maximalizmus

Rettenetesen lusta vagyok. Rengeteg dolgom lenne a Sapin, minden hétre beszámolókat kell írni az egyik tantárgyból, és már időben el kellene kezdeni a tanulást, mert 15(!) tantárgyat felvettem a jelenleg heti 40(!) saját órám mellé... Ez csomó zh-t jelent, ja, és az egyik "tantárgy" egy szigorlat, amiről tavaly nyáron lemaradtam, hát most talán nekimegyek.

Szóval abból indultam ki, hogy lusta vagyok emellett a "kis" elfoglaltság mellett. A legrosszabb mégis, hogy egyáltalán nincs rossz érzésem. Olyanokat csinálok, hogy ha elmaradnak óráim pl, akkor aznap lehet, hogy be se megyek a főiskolára, hanem egész nap itthon maradok, ami enyhén szólva luxus hétköznap... Ezen a héten is ez történt kedden. Minden délelőtti céges órámat lemondták, egyetlen szemináriumra kellett volna befáradni, de én nem fáradtam be, hanem pl. megnéztem a Wall Street farkasa c. filmet (beadandó írása helyett persze...), olvasgattam, meg ilyesmik. Olyan ritkán akad ilyen nap, szemrebbenés nélkül kihasználom. Mivé lettem én, a hajdani brutál maximalista az élet útvesztőjében! Ha lenne hasonlóan laza, vállalkozó szellemű és bátor valaki a környezetemben, akkor merészebb dolgokat is bevállalnék (de az volt mindig is a problémám, hogy ilyennel még nem találkoztam - illetve most ha jobban belegondolok, Barbi kicsit ilyen volt, bele lehetett vonni időnként kicsit bizarrabb ad hoc döntésekbe, programokba, de ő volt az egyetlen, és ő ugye már rég nincs - na de ez az egész ad hoc cucc egy másik bejegyzésnyi gondolat. Pedig mekkora volt, amikor összepakoltunk egy pillanat alatt, és elmentünk a Zemplénbe pár napra... Ez hiányzik).

De az is jó program, ha hétköznap, fényes nappal a Duna-parton sétálgathat az ember a szikrázó napsütésben, tényleg sétálgatva, nem sietve, komótosan, élvezve a napsütést. Jó nagy kontraszt az örökös rohanással. Ez pedig a múlt héten történt, akkor is úgy döntöttem, hogy a dagadt ruhát másra hagyva felmék a padlásra.

***

A múlt szombaton volt a farsang Bakonybélben. Na, arról ugyan lemaradtam, de az esti táncházba épp odaértem az esti busszal. Igazán élmény volt 3 órán keresztül dél-alföldi ugrós táncokat lejteni barátok és egyéb csupa jó arcok társaságában. Még soha nem jártam ott farsang napján, amit most egy kicsit sajnálom, na de majd jövőre, és attól fogva!

Igazából azért mentem, mert Izsák barátom elmegy hosszú időre (először végigjárja a Caminót, ahova kicsit engem is "magával visz", mert egyrészt készítettem neki egy könyvjelzőt, amit elvisz a könyvében, másrészt elküldtem vele egy réges-régi nyakláncot - amiből még sok évvel ezelőtt két egyformát vettünk az akkori Kedvessel -, hogy letegye a Cruz de Ferro-nál egy mécses kíséretében. Szóval ilyenformán megyek vele :D), és hogy együtt legyünk egy kicsit, mielőtt elutazik. Elmentünk a lovához, aztán amikor lefelé sétáltunk a tanyáról, ahol Gojko (a ló) lakik, elől battyogtunk Izsákkal, mögöttünk kantáron vezetve Gojko, aki egy ponton, kicsit meglepő módon odahajolt hozzám, és egyszerűen beleszagolt a hajamba hátulról. Izsák csak annyit mondott, hogy "Hát, férfi!" :)

Furcsa, hogy hónapokig nem lesz itt, ami azért érdekes, mert évekkel ezelőtt is volt olyan, hogy fél évig nem láttuk egymást, csak az a különbség, hogy akkor még nem voltunk barátok, most meg sokszor ő az első, akit felhívok, ha valami van, hogy ő mit csinálna a helyemben. Annyiszor eszembe jut, hogy érdemes volt küzdeni évekig, még úgy is, hogy lutri volt a végkifejlet, mert igazán abból lesz jó kapcsolat, amit konfliktusok érlelnek, és ez mindenfajta kapcsolat esetén így van.

Szinte minden olyan tanítványommal, akivel nagyban különböző a személyiségünk vagy nem dolgoznak a vizsgáért, annyit, amennyit kellene, elérkezik a "dumcsi" eseménye. Ezt a "dumcsit" nem laza beszélgetésnek kell ám elképzelni! Ez a szembesülés ideje, és ez baromi fájdalmas szokott lenni, főleg a lányoknál, akik valamivel érzékenyebbek. A reakciókról, amik érkezni szoktak egyszer könyvet kellene majd írnom, de ez más téma. Na szóval egy ponton mindenki fentebb említett, nálam angoltanulós életében jön a "dumcsi", ami egy komoly konfliktus helyzet, ahol mint felnőtt, felelősséggel el kell gondolkodni dolgokon és hozni kell egy döntést (mit akarok, azt hogy akarom, stb). (Nemcsak a tanítványaim közül, hanem a magánéletemben is számtalanszor okozott embereknek ez a feladat megoldhatatlan problémát és megfutamodást, amiért ma már kifejezetten hálás vagyok nekik, különösen a legutolsó esetnek.) A dumcsi azért izgalmas, mert tükröt tart az embereknek arról, hogy hogyan kommunikálnak, egyáltalán tényleg tudnak-e őszintén kommunikálni, vagy ezt csak képzelik magukról (találkoztam ilyennel az elmúlt félévben, meglepő volt az ordító kontraszt aközött, amilyennek gondolják magukat és aközött, amilyenek valójában), és inkább megfutamodnak, másrészt előrelendíti az emberi kapcsolatokat valamerre, vagy így, vagy úgy, mert kiderül, hogy a másikat hibáztatják, vagy magukba néznek először. Nem húzzuk egymás idejét, ha nem jó, ami van, ez a bottom line.

Ez az eszmefuttatás azért jutott eszembe, mert azt hiszem Izsák volt az első bátor, felnőtt módon kommunikáló a sok konfliktus kerülő, hozzám közel álló, majd végül gyáván megfutamodó ember után, akivel még csak nem is barátként, egy komoly és érzékeny témákat érintő konfliktus-sorozat őszinte, évekig tartó, folyamatos megbeszélése után lettünk azok az egymást teljes őszinteséggel megtisztelő és szerető barátok, akik most vagyunk, és amit el sem tudtam képzelni valaha. Papp Miklós atya a morális teológia órán egyszer azt mondta a Sapin, hogy a konfliktus két ember kapcsolatában rendkívül fontos dolog, tessék hazamenni és konfrontálódni. Hát... Most már el sem tudom képzelni egyetlen kapcsolatomat sem őszinte kommunikáció nélkül. Nem konfliktus nélkül, mert úgy el tudom, hanem gyáva hallgatással majd elmeneküléssel a másik részéről ilyen esetben rendezés vagy legalább arra őszintén törekvés helyett. És azt hiszem, hogy már nem is tudnék senkit olyat közel engedni magamhoz, aki nem hasonlóan kommunikál. Talán már azokat is sokkal jobban ki tudom szúrni a nyári "tréning" óta, akik azt hangoztatják fennhangon, hogy csúcs módon kommunikálnak, közben pedig nem tudják, hogy mit takar a terminus, majd közölnek egy, a másik iránt komoly felelősséget és figyelmet kívánó folyamat végén (amely folyamattal kapcsolatban transzparenciát ígérnek, hogy ne derült égből villámcsapásként érjen egy megérkezett és fájdalmas - és mellesleg egyáltalán nem egy nap alatt meghozott - döntés) valami totál váratlan, gyávaságtól és a másik érzéseinek, igényeinek totál semmibe vételétől bűzlő maszlagot.

Néha olyan embereknek, akiket arra elég mély érzésűnek tartok, elmesélem az Izsákkal való barátságunk történetét, egyszer valaki - akinek a mély érzésre való képességével kapcsolatban alaposan befürödtem, több szempontból is erősen... - annyit kérdezett csak, amikor elmondtam, hogy minden kapcsolatért dolgozni kell, semmi nem megy magától, és hogy mi Izsákkal kb 3 évig küzdöttünk, hogy "De minek?" Tisztán látszik, mennyire érti a lelki mélységeket szegény. Nagyon megdöbbentem, kicsit sokkoló volt a válasz primitívsége.

Tényleg sajnálom azokat az embereket, akik mindent könnyen akarnak és gyorsan, semmiért nem akarnak megdolgozni, csak úgy magától klappoljon minden. Senki nem jó, akivel nem könnyű, odáig már el sem jutnak, hogy a gyémántot minden esetben meg kell csiszolni, hogy ragyogjon, hogy vannak esetek, amikor próbálkozni érdemes, mert lehet érték valamiben (valakiben...), ami nem egyértelmű első látásra, sőt, még akár nyilvánvaló nehézséget is hordozhat, és hogy nem feltétlenül annyira értékes az, ami könnyű... Sok értéket veszítenek az ilyen emberek, de az a jó hír számukra az egész tragédiában, hogy míg a mély érzésűek valahogy érzik, hogy elveszítenek valami értékeset, ennek a veszteségnek a fájdalmát, addig azok az emberek, akik csak a könnyű dolgokat keresik, és simán eldobnak bármit, fel sem fogják, hogy valami értékes járt a közelükben, hogy ajándékba kaptak egy csiszolatlan gyémántot (egy jó kapcsolat, barátság lehetőségét). Valahogy hiányzik belőlük a képesség a valódi odafordulásra a másikhoz, de a jó hír számukra tényleg az, hogy ez nekik nem fáj - pedig igen nagy veszteség ez a hiány! -, mert nem is tudják, mi hiányzik. Semmi baj ezzel, el kell őket kerülni, ennyi.

Szóval lusta vagyok, ha van rá mód.

Mese Edami sajtról és Márványsajtról

Hiába, hatással van ránk, amit olvasunk. Rám most épp a "meséskönyv". Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, mert kipattant a fejemből a fenti című, párbeszédes mese-szerűség, (nem archetipikus :), gondoltam, megosztom. Íme:

- Hú, de gyönyörűséges vagy Te Márványsajt ! Nem tudlak csak messziről nézni, akkor inkább eltűnök. Pár héttel ezelőttig évekig az Edami sajtot fogyasztottam, de a készítője közölte egyik napról a másikra, hogy többet már nem árul nekem Edami sajtot. Egész idáig iszonyúan szenvedtem emiatt. Mondjuk egy ideje húzódott ez a nagy változás, de reméltem, hogy meggondolja magát. Keveset fizettem érte, felment az ára, de én nem akartam többet fizetni. Úgy voltam vele, hogy így is jól járt, nem vagyok hajlandó változtatni, én ilyen vagyok.
- Megértem, ez tényleg nagyon rossz. Engem hosszú évek óta nem árul a készítőm.
- Nem tudom megérteni, hogy lehet ez... ? Egy ilyen szép, ízletes, jó állagú sajt... Én azt hiszem, Rád szeretnék áttérni, már nem kell nekem az Edami.
- Biztos?
- Igen, biztosan érzem. Árulják annak, aki meg tudja adni az árat, ha én már nem tudtam, csak ez a fontos.
- :)))))) De jó! :))))))
- Annyira finom vagy, olyan természetes zamatod van, ami az Edamiból hiányzott, és még más tulajdonságok is vannak benned teljesen természetesen, amik nagyon-nagyon értékesek.
- Ó, ennek nagyon örülök. De biztos, hogy már nem vágysz a másik sajtra?
- Hát, most hogy így mondod, de igen, nagyon is. Egy kis időt kérek, amíg áttérek, de mindenképp váltani fogok és már csak Márványsajtot akarok fogyasztani. Csak egy kis idő az egész, igyekezni fogok. Már úgyis olyan ízetlen volt a végén, folyton megpenészedett a hűtőben, mert megvettem ugyan, de nem ettem. Igyekszem kitakarítani a hírmondóját is, sőt ! Másik hűtőt veszek !
- Hát... Ha már tényleg nem érdekel, akkor miért vettél részt az első sorokban tolongva az Edami sajt készítőjének a születésnapján? A névnapján meg még tovább léptél. Aztán később mikor jelezted, hogy nagyon éhes vagy, eljöttél enni (merthogy a Márványsajt a király, magasan vert mindig is minden sajtot) de tegnap volt a Márványsajtok ünnepe, és ahhoz képest, hogy éhség ellen jól jött belőlem egy kevés, nem ünnepeltél, még csak szolidan sem, ahhoz képest, amit az Edami ünnepeken rendeztél... Ez elég rosszul esett, mert folyton azt mondod, hogy a Márványsajtra térsz át és elvileg ez volt folyamatban az ünnep napján.
- Azt hittem, hogy már nem érdekel az Edami sajt és érdekel a Márványsajt, de tévedtem, és mégis inkább az Edami készítőjével egyezkedem (képzeld, már lépéseket is tettem az ügyben, amíg Te várakoztál) és megadom az árat, amit kér. Ne harcsi ! Igazából a Márványsajt túl pikáns nekem, én az egyszerű ízeket preferálom. Csak semmi kacifánt, arra most egyáltalán nem vágyom. Két szín egy sajton belül ? Dehogy ! Csak egyszínű, minél egyszerűbb legyen. Egyébként egyáltalán nem biztos, hogy az Edami sajtkészítő újra elkezdi nekem árulni a sajtját, de én mégis megpróbálom minden erőmmel meggyőzni. Pár hónap alatt erre a döntésre jutottam. Bár lehet, hogy inkább egy teljesen új, de hasonlóan egyszerű sajt után nézek, mondjuk az Ementáli után, az is eléggé átlátható (csupa lyuk) és hétköznapi, pont nekem való. Tudom, hogy ezalatt az idő alatt türelmesen és hűségesen vártál, hiszen mindvégig azt mondtam Neked, hogy a Márványsajtot akarom, és pár pillanatig még magam is elhittem, de ez nem tartott szinte semeddig ! Hát bocsi, igazán sajnálom a kellemetlenségeket. Biztos vagyok abban, hogy vannak, akiknek a Márványsajt jön be. Egyébként meg nagyon rendes vagyok, hiszen még húzhattam volna a döntést hosszú-hosszú ideig (bár el sem tudod hinni, mennyire nehéz döntés volt...).
- Aha. Kedvességed valóban határtalan.

***

Baromi jó filmet láttam ma, a címe: A látogató (The Visitor). Érdemes megnézni.

Farkasokkal futó asszonyok

 

Ez a könyv életem egyik legütősebb (ha nem a legütősebb) olvasmánya. Ez áll a hátsó borítóján:

"Minden nőben él egy zabolátlan és időtlen lény, az Ősi természeti asszony a maga hatalmas erejével, éles ösztöneivel, szenvedélyes kreativitásával és korlátlan tudásával. A társadalomba való beilleszkedés során azonban többé-kevésbé megszakadt vele a kapcsolatunk, a civilizáció merev szerepekbe kényszerít bennünket és elfedi előlünk saját lelkünk életadó üzeneteit. Ha már nem találjuk az utat e hatalmas éltető forrás felé, félelemmel, szorongásokkal teli túlszelídített, eltiport lényekké válunk. Clarissa Pinkola Estés élvezetes stílusban megírt könyve megtanít arra, hogyan lehet helyreállítani a megbomlott egyensúlyt, újra megtalálni a női vitalitást és a korlátlan tudást, mely ott rejtőzik minden asszony tudatának ősi rétegeiben. A jungiánus elemző és mesemondó szerző harminc évnyi kutatás és gyógyító gyakorlat eredményeit osztja meg olvasóival, népmeséken, tündérmeséken, mítoszokon és álmokon át vezet el az állandó változásban lévő női lélek legbelső életébe, begyógyítja a lélek sebeit és segít újra megtalálni a kapcsolatot az Ősi, Természeti Asszony bölcsességével."

Nemcsak az öntudatlanul zabolátlan nőkhöz szól (vagy legalábbis akik úgy sejtik, hogy "valami nem stimmel velük, csak nem tudják, mi"), hanem minden nőhöz, sőt! A zabolátlan férfiakhoz is, akik a zabolátlan nőkhöz valók. (A nem zabolátlan férfiak úgysem értik... :) Azért írok róla, mert a történetek és a szimbólumok elemzésének olvasása közben értettem meg a (közel)múlt kapcsolatainak miértjét és hogyanját.

Az első négy történetet olvastam el (15 van összesen), a második Kékszakáll története, itt egy gondolat az elemzésből:

"Minden teremtménynek meg kell tanulni, hogy ragadozók léteznek."

A negyedik történetből, melynek címe Manawee pedig ez a bekezdés vágott mellbe:

"Kékszakálli vagy Mr. Fox-féle energiákat hordozhatnak a férfi erői, amelyekkel megpróbálhatja lerombolni a nők kettős felépítését. Az ilyen udvarló nem tűrheti a kettősséget, a tökéleteset keresi, az egyetlen igazságot, az egyetlen mozdíthatatlan, megváltozhatatlan femina substanciát, ami az egyetlen tökéletes nőben testesül meg. Most figyelj! Ha ilyen emberrel találkozol, olyan sebesen fuss az ellenkező irányba, ahogyan csak bírsz. Jobb, ha kívül-belül Manawee-hez hasonló kedvese van az embernek: ő sokkal jobb udvarló, mert tiszteli a Kettő gondolatát. A cselekvésben pedig a Kettő hatalma egyetlen összetartozó entitás."

Két kérdés fogalmazódott meg bennem azután, hogy ezeket olvastam:
1. Miért kizárólag Kékszakáll-akkal találkoztam eddig és egyetlen Manawee-val sem? és
2. Miért nem fordultam sarkon és futottam el?

Izgalmas kérdések. Érdekes és elég összetett a válasz, amit a témában folytatott sok-sok olvasás, valamint hosszas meditálások után találtam. Mind a férfi, mind pedig a női lélek két részből áll, a női lélekrészből, amit animának hívnak és a férfi lélekrészből, amit animusnak. Az a nőies nő és a férfias férfi, akiben ezek integrálódnak, a nőkben az animus belesimulva a domináns animába és a férfiaknál fordítva. Mindkét nemnél fel kell fedezni mindkét lélekrészt, el kell fogadni a saját nemű lélekrészt, mert csak akkor lehet egészségesen integrálni a másikat. 

Amíg nem egészségesen integrálódik a két rész (vagy sehogy...), addig egészségtelen párkapcsolatai lesznek az embernek. Van úgy, hogy valamiért nem vagyunk hajlandók elfogadni (gyerekkori sérülés következménye lehet) a saját nemű lélekrészünket, így a másik fog dominálni, azt meg esetleg utáljuk (legalábbis ez így volt az én esetemben). Ez egy érdekes folyamat. Egy nő túl határozottá válik, mert a nőisége sérül, egy férfi pedig nem tud férfias lépéseket tenni, határozott döntéseket meghozni, és ezt nagyon utálhatja magában.

(Itt jegyezném meg Anselm Grün Élet az életért c. könyve nyomán, amelyben épp ezt az integrációt taglalja, hogy az anima: gyöngédség, együttérzés, óvó anyaság, az animus pedig: szilárdság, erő, készség a felelősségvállalásra és elkötelezettségre, a kockázatra, a konfrontációkra, kitartás.)

Annak a nőnek, akinek már gyerekkorában meg kell tanulnia szilárdnak és erősnek lenni, annak a fejében esetleg az anima a gyengeséggel kapcsolódhat össze és felnőttként rettenetesen szenvedhet ettől. És akkor Kékszakáll-féle (vagy nagyon nőies) férfiakat fog találni, mert velük lesz komplementer a kapcsolat, ami azért furcsa, mert ez egy kicsavart komplementerség. Normális esetben olyan férfit keresünk mi nők, akibe a mi animus lélekrészünket vetíthetjük bele, és a férfiak is fordítva ilyen nőt keresnek. Ott van a gáz, ahol torzult az ellentétes lélekrész, mert nem vagyunk kibékülve a sajátunkkal, esetleg nem is tudjuk, kik vagyunk - meg hát ugye sosem tudatos azért ez. Döbbenetes utólag felismerni, hogy én nem az animust vetítettem bele a másikba, hanem az animát, amit a másik tökéletesen meg is testesített, mert ő meg sokkal inkább nőies, mint férfias, hiszen a Grün-féle animus meghatározás egyetlen tulajdonságával sem rendelkezik. És egy ilyen kapcsolat nem is működhet.

Az igazi nő valóban kettős: rendelkezik a domináns anima tulajdonságaival, amibe belesimulnak az animus attribútumai határozottan és szilárdan meghúzott határok formájában, a társ mellett való kitartás, elkötelezettség formájában, az őszinte és nyílt kommunikációban való konfrontáció formájában. Egy zabolátlan férfi érti csak meg a zabolátlan nőt (azt ugye értjük, hogy a zabolátlanság nem bunkó viselkedést, szertelenséget vagy a másik igényeivel szemben tanúsított figyelmetlenséget, önzést jelent, hanem épp az ellenkezője. A zabolátlanság az én olvasatomban szabadságot, bátorságot illetve magabiztosságot jelent, minden emberi érzelem természetesnek vételét és megengedését jelenti, a negatív érzelmekét is), és csak egy ilyen férfi nem fog egy ilyen nőt "fura egy nőnek" tartani, csak azért, mert természetes és szabad. Meg kell tanulni szeretni mindkét lélekrészt, mert nagyon szerethetőek, ha a helyükön vannak és a megfelelő mérték jellemzi őket.Szeretem a zabolátlanságomat, a természetességet, a szabadságot. És szeretek ízig-vérig nő lenni, érezni, merni önmagam lenni, nem akarni megfelelni senkinek.

Anselm Grün írta azt is, hogy "Az emberekkel is ott érezhetem magam otthon, ahol az együttlétben megérzek valamit a misztériumból, amely mindkettőnket felülmúl." Az az érdekes, hogy minden barátságom alapja ez a misztérium - és egyetlen párkapcsolatomban sem volt jelen, emiatt nem is lettek, nem is lehetnek a barátaim a volt kedveseim, most értettem meg. Mert ehhez spirituális érzékenység szükséges, ez pedig egyetlen volt kedvesemnek sem volt tulajdonsága. Azért érdekes ez, mert én meg nagyon is érzékeny vagyok spirituálisan. 

Ide kapcsolódik Pál Feri egy előadása, amit nemrég hallgattam a honlapján. Felsorolta, hogy a jól működő párkapcsolatnak mik a feltételei (de szerintem mindenfajta kapcsolatnak is feltétele egy-egy pont):

- Érett szülőség feltételei
- Felelősségteljesség, megbízhatóság
- Reális igények és elvárások
- Önmagunk, magatartásunk, helyzetünk pontos értékelése
- Az érzelmek megfelelő kifejezésére való képesség
- Az új családdal való lojalitás erősebb, mint az eredetivel
- A legnehezebb helyzetben is képes a pozitívumot meglátni
- Képes építő visszajelzéseket adni
- Humorérzék
- Stabil értékrend és erkölcsiség
- Spirituális érzékenység 

A legutolsó pontot először nem is gondoltam, hogy mennyire fontos, de valóban elengedhetetlen, mert egész más szinten működik két ember, ha az egyik érzékeny spirituálisan, a másik meg nem. Ehhez kapcsolódó az a gondolat, amit már nem emlékszem, hogy hol és kinél olvastam az elmúlt hetekben, hogy azok a (bármilyen típusú) kapcsolatok működnek egészségesen, ahol elég sok lelki munkával és nyitottsággal segíti egymást a két fél spirituálisan FELFELÉ haladni, ez fontos, nem pedig lehúzzák egymást vagy langyos vízben lubickolnak kényelmesen. Ehhez persze megint csak feltétel a spirituális érzékenység, mindkét fél részéről. Most már ez is világossá vált számomra, meg mindezek nyomán az is, hogy bizonyos események nem is történhettek volna másképp, és hogy bizonyos dolgok, kapcsolatok SOHA nem fognak működni, semmilyen szinten (és lehet, hogy valaha volt valami alapjuk, de már nincs). Nem azért, mert ezt vagy azt TETTÜK és hibás valaki, mert nem, hanem azért, mert teljesen különbözőek VAGYUNK, a lényegünk összeférhetetlen, és a víz soha nem keveredik az olajjal. A barátságaink a legjobb példa erre. Csak olyanok a barátaink, akikkel azonos a spirituális érzékenységünk, vagy egyikünknek sincs. Egy párkapcsolat alapja is a barátság, épp ezért tudunk csak azokkal barátok lenni esetleg, amikor vége van, akivel azonos módon működik a spiritualitás, vagy pedig hiányzik mindkét részről - vagyis nem is hiányzik. 

Így igazából most tudtam elengedni vágyat legalább barátságok után (ha már más nem lehet), mert megértettem, hogy minden feltétel hiányzik hozzájuk. Ez felszabadító.

Nyár, 2013 2. rész: Zarándoklat

Eredetileg két hétre indultam vissza a Caminóra, de Emma (csoporttársam a Sapin) felvetette azt a javaslatot, hogy miért nem megyek a Via Sacra zarándokútra, amely Bécs és Mariazell között fut az Alpokban. Ez lett a vége. Az meg, hogy csak egy hét lett belőle annak köszönhető, hogy rettenetesen drága volt, nem fért bele több napi szállás kifizetése. Lelkileg viszont annál gyümölcsözőbb volt, folytatódott az a munka, ami a lelkigyakorlaton elkezdődött egy héttel korábban.

Egy helyett három meditációs- és imatémám volt, mindennap eggyel foglalkoztam egész nap. Illetve az egyikkel csak egy fél napig tudtam foglalkozni, aztán ejtenem kellett teljesen, mert annyira súlyos, most már hosszú ideje fennálló családi probléma, hogy ijesztő mértékben megviselt nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is aznap, és szükségem volt még a térdemre pár napig hegyet mászni.

Itt a zarándoknapló, amit írtam:

1. nap 2013.08.13. kedd

Nem volt kedvem elindulni. Félelem volt bennem, kialvatlansággal küszködtem, baromira nem volt kedvem megint egyedül lenni, szomorú voltam. Bántam, hogy keddre vettem vonatjegyet és nem szerdára. Az egész púp volt a hátamon.

A vonaton egy rettenetesen bunkó bácsi ült velem szemben, aki folyton belém rúgott, kurva anyázta a telefonját, feltette az asztalra a bőröndjét, amit a szarban húz, más meg az asztalon eszik - pl. én. A hátam mögött francia srácok ültek, akik kicsit többet ihattak előző este a kelleténél, mert az egyik többször is telehányta a vonatot, mert nem jutott el a wc-ig... Szóval klassz volt.

Wien Meidling állomáson megállt a vonat, és még azon gondolkodtam, hogy milyen vicces lenne, ha kiderülne, hogy onnan kell indulnom... Aztán bementem a Westbahnhofra. El kellett jutnom valahogy a zarándokút kezdőpontjáig, ami a Lichtenstein kastély a Brunn-valami állomásnál. Na, kiderült az információnál, hogy valóban vissza kell mennem a Meidling állomásra az U6-os metróval és onnan egy másik vonattal ebbe a Brunnba. :))))))

Nos, leszálltam a vonatról, bementem pisilni az állomáson lévő étterembe, és megkérdeztem az ottani felszolgáló lányt, hogy hol van a kastély. Mondta, hogy egy óra sétányira a helytől, balra fordulok, majd egy parknál jobbra, aztán egyenesen. Az első kereszteződésnél nem voltam abban biztos, hogy ott kell balra fordulni, vagy a következőnél, úgyhogy pont arra sétált egy egyáltalán nem szimpi néni, megkérdeztem, hogy jó felé megyek-e a Hunyadi-parkhoz. Szó szót követett, végül elvitt nemcsak a parkig, hanem a kastélyig egyenesen. Tényleg baromi sokat kellett volna sétálnom. Kiderült, hogy a néni nagyon kedves és tök jófej volt.

Elindultam, és nem volt jó a séta. Esett előzőleg az eső, ezért csurom víz lett a gatyám az erdőben, leszedtem az az összes pókhálót, fáztam, aztán iszonyú meleg lett, fáradt voltam, hiszen reggel 6-kor indultam otthonról, és jóval előtte keltem. A végén el is áztam, mert megint esett. Beértem Heiligenkreuz-ba, ahol gondoltam, hogy megszállok. Hát nem volt szállás, mert az egyetlen hely, ahol lehetett volna, a monostor volt, de az meg tele volt. A következő falu 4km-re, Mayerling, elindultam. Útközben az egyik elágazásnál megkérdeztem egy épp a házából akkor kilépő embertől, hogy jó irányba megyek-e Mayerling felé. Szó szót követett... felajánlotta, hogy elvisz ahhoz a házhoz, amit ajánlottak ott. A házban nem volt hely, a hotelben pedig €54(!) volt a szoba ára egyetlen éjszakára, mondtam, hogy na azt nem, úgyhogy elvitt a következő faluba, Allandba, kitett az első szálláslehetőségnél, megvárta, amíg kiveszek egy szobát, aztán elhajtott.

A hely - Thessaloniki étterem és bár - egy görög tulajdonban lévő szállás. €30-at kértek a szobáért, ami még fűldugóval is brutál hangos volt és ahol a wc és a zuhanyzó a folyosón voltak. Megkérdeztem a pincért, hogy az árban van-e reggeli, azt mondta, van. Hány órakor kérem? Mondtam, 7-kor. Azt mondta, nem lehet, 8-kor van legkorábban. Mondtam, akkor legyen 8. Elmentem misére, ami a szállás mögötti templomban volt, aztán 3/4 8-kor elmentem aludni. Izomlázam volt, lázas voltam, iszonyú rosszul éreztem magam.

Spirituálisan nagyon jól sikerült a nap, nagyon közel éreztem Istent magamhoz. A templomban fél órával a mise előtt rózsafüzért mondtak asszonyok, én meg félálomban meditáltam, ahogy duruzsoltak. Nagyon jó volt.

2. nap 2013.08.14. szerda

Reggel 8-kor lementem reggelizni. Azt gondoltam, hogy negyed 9-kor már úton lehetek. Sehol senki nem volt az étteremben. Negyed 9-kor megjelent a tulaj valószínűleg, aki felébresztette a szakácsot. Azt mondták, hogy azt mondtam, hogy 7-kor akarok reggelit, akkor meg nincs. Mondtam, nem úgy volt az, kétszer beszéltem az esti pincérrel, mondtam, hogy 8 óra ok lesz. Hát ők azt nem tudták. Majd csinálnak rögtön reggelit. Mondtam, hogy nem kell reggeli, adják vissza a pénzem egy részét, és már ott sem vagyok, nem akarnék várni. Visszaadtak €5-öt, aminek azért (is) örültem, mert eleve max. €25-öt akartam fizetni, bár még azt is soknak találtam. Sűrűn bocsánatokat kértek, én meg elindultam. Alland nem a zarándokútvonalon helyezkedett el, hanem 2 km-re attól, úgyhogy vissza kellett sétálnom a zarándokútra, ezért akartam korán indulni.

Az idő csodálatos volt egész nap. Felhős volt az ég, de nem esett, kicsit hűvös volt, vagy kicsit meleg, épp ideális sétáló idő. Az erdő gyönyörű volt és az Alpok hegyvonulatai csodálatos látványt nyújtottak. Igazán élvezet volt a kirándulás. Ma sem találkoztam egy teremtett lélekkel sem, mint ahogy tegnap sem. Kinéztem reggel egy szállást Kaumberg előtt (elvileg Kaumberg az első etap végállomása, de én nem akartam elmenni odáig), a Gasthof Renzenhof-ot. Annyira jól ment a séta, lelkileg is feltöltődés volt, egy helyre be is mentem kávézni, az is jól esett, aztán többször ültem órákig templomokban, ami spirituálisan teljesen feltöltött, meg aztán azt fizikai megújulás is követett minden alkalommal, úgyhogy azt gondoltam, hogy mégiscsak elmegyek Kaumbergbe, és ott majd csak találok egy helyet a 3 szálláslehetőség egyikénél. De aztán betértem wc-re a Gasthofba és nagyon szimpatikus volt a tulajdonos asszony. Megkérdeztem, hogy mennyi egy szoba. Azt mondta, €28. Mondtam, ha €25-ért kiadja, kiveszem. Kiadta, kivettem, azt mondta, reggelit is ad. Kérdeztem a hölgyet, hogy lesz-e aznap este mise valahol a közelben, és amikor kiderült, hogy egy 6 km-re lévő faluban, akkor kölcsön adta a hiper-szuper biciklijét (tényleg fantasztikus járgány). Elmentem misére, ami nagyon jó volt, sokat énekeltem rajta. Ma rengeteget beszéltem németül... :)))))



3. nap 2013.08.15. csütörtök

Reggeli után elindultam 8-kor. Gyönyörű volt a séta, egyedül a hegyekben, dalra fakasztott. Túl meleg volt, illetve a nagyon meleg meg tűző nap csak később jött, egy ideig nagyon kellemes volt az idő. Aztán leégett az arcom, annyira tűzött a nap.

Felmentem Araburg várához, de előtte Kaumberg városánál majdnem eltévedtem. Egy angyal jött ismét a segítségemre és útba igazított. Totál elvesztem volna, és ő volt az egyetlen, aki a megfelelő időben épp szembe jött velem.







A várnál megkaptam életem legnagyobb dicséretét: azt hitték a kiejtésem alapján, hogy angol vagyok. Azt hiszem, ennél nem kell több egy angoltanárnak... :))))

Hainfeldnél (ami egyébként egy nagyon hangulatos kisváros, gyönyörű templommal) meguntam az erdőt egyedül. Kicsit el is sétafikáltam az időt, nagyon jó volt lassan, meditálva, Istennel beszélgetve menni. Csak innen még 2,5 óra volt az a hely (St. Veit an der Gölsen, egy kicsi városka, talán inkább falu), ahova a szállást terveztem. Úgyhogy, lévén már fél 2, innen a főút mellett gyalogoltam ismét, nem pedig a zarándokúton. Be is értem fél órával a vártnál előbb, totál kihalt volt minden. Elindultam szállást keresni. Épp szembe jött velem egy pár, megkérdeztem őket, hogy tudnak-e valamit. Kicsit kapatosak voltak, épp a kocsmába (!) igyekeztek. A nő beszélt angolul, elmondta a két lehetőséget. A szimpatikusabb helyet megnéztem, úgy láttam, hogy lakatlan (mekkorát tévedtem!). Megjegyeztem az ajtón lévő telefonszámot, aztán elindultam a másik hely felé. A kocsma előtt vitt el az utam, ahonnan kijött a férfi, és mondott valamit németül, amit ugye nem értettem. Behívott, hogy beszéljek a feleségével. Először ment a huzavona, amikor kiderült, hogy €35 a szállás és én azt mondtam, hogy annyit nem fizetek, megpróbálok alkudni a telefonszámos szállás tulajával. Erre a család (nemcsak pár volt, hanem egy egész család ült a kocsmában) felajánlotta, hogy van egy üres szobája, ingyé odaadja egy éjszakára. Azt gondoltam, megütöttem a főnyereményt. Apuka néha próbált totál részegen hozzám érni, ami egyáltalán nem tetszett, de megpróbáltam nem törődni a dologgal. Azért némi rossz érzést keltett bennem. Aztán meghívtak egy ásványvízre, majd amikor végeztek az újabb italaikkal és a hazamenetelre került volna a sor, apuka felállás közben elvágódott, összetört egy poharat, ahogy először nekiesett az asztalnak, majd a pultnak, stb. Ijesztő, sajnálatos, kiábrándító és kijózanító volt az esemény. Akkor úgy döntöttem, hogy megpróbálom a telefonszámos helyet, akit a pultos nő fel is hívott nekem.

A szállás tulajdonosnője közölte, hogy €34 az ár. Erre egyfajta "tánc" kezdődött köztünk, én megpróbáltam minél kevesebbre alkudni, ő magyarázta, hogy mennyire több szempontból sem adhatja kevesebbért. Végül győzött benne a jóérzés, €25-öt engedélyezett, majd amikor mondtam, hogy ágynemű sem kell, a földön simán elalszom a hálózsákomban a polifoamon és reggelit sem kérek, akkor ő maga mondott €20-at, később azt is megengedte, hogy az ágyon aludjak a hálózsákkal, valamint, hogy reggel kaphatok teát is. A férje utánam jött a templomba és megmutatta a legrégebbi részét a templomnak. Mindegy is azt hiszem, hogy mit gondolnak, mert ma egész nap azért imádkoztam, hogy €20-ért kapjak szállást...

Este elmentem kaját nézni, mert a reggeli után csak kb fél 2-kor ettem egy nápolyit, holnap pedig böjtölni szándékozom, és baromi éhes lettem estére. Bementem a legszimpibb vendéglátóipari egységbe, ahol rendeltem egy hamburgert, és mivel vágni lehetett a füstöt, ezért kinn vártam meg a tápot, mert majd' megfúltam, pedig szívesen csevegtem meg ismerkedtem volna a helyiekkel, akik úgy tűnik mind alkoholisták, nem lévén más időtöltési lehetőség a faluban. Este másik kocsmákban az előző kocsma csaposait is láttam, valamint a vendégeket is, amikor bezárt a másik kocsma.

A templomban sokáig ültem, bár estére már annyira elfáradok, hogy majdnem elalszom mindig, amikor bemegyek a templomba meditálni. Azért nagyon jó volt, az meg különösen, hogy gregorián zene szólt, férfiak énekeltek, mintha a 'srácokat' (bakonybéli szerzetes barátaim :) hallgattam volna.

4. nap 2013.08.16. péntek

Reggel a néni nem volt valami kedves, bár megkérdezte, hogy szeretnék-e teát inni. Azért úgy tűnt, örült, amikor nemet mondtam. Azonnal viszlátot mondott, és már-már kilökött az ajtón. Biztos vagyok benne, hogy megbánta a nagylelkűségét. (Felajánlotta, hogy az ágyon aludjak a föld helyett, én azt mondtam, hogy nem fogok, aztán mégis kihasználtam az alkalmat és tényleg az ágyon aludtam.)

A templomba mentem először, egy órát töltöttem el ott. Na, kb ez volt a napi spiritualitás, mert utána már nem nagyon ment. Aztán a bankba mentem pénzt kivenni, majd elindultam. A célállomás Lilienfeld volt, a terep pedig sík. Útközben találtam egy Penny Market-et, ahol vettem nápolyit, szinte végig a bicikliút volt a zarándokút is egyben.

Megérkezvén a városkába, bementem az első Gasthofba, ahol a hölgy közölte, hogy tele vannak és nem is tud mit mondani. Megpróbált két másik helyre telefonálni, ott is azt mondták, hogy nincs hely. Még ott ácsorogtunk kicsit, nagyon kedves volt, mindenképp segíteni akart, erősen gondolkodott, aztán rájött, hogy van még egy szobája. A végén mégis sikerült hol aludnom :). €36 kicsit a földhöz vágott, alkudni sem lehetett, de éreztem, hogy el kell fogadnom és nincs apelláta, mert nem lesz más lehetőségem ma este. Ezzel mondjuk az is eldőlt, hogy nem maradhatok jövő hét végéig... Kedden vagy szerdán haza kell mennem így.




Alig tudtam lábra állni, ami azért volt nagyon fura, mert tegnap hegyet másztam és semmi baj nem volt a térdemmel, ma meg sík terepen, keveset sétáltam... Nagyon durva. Este elmentem a ciszterci apátságba a misére, ma épp Szent István királyunkat tisztelték a miséken Ausztria szerte, érdekes érzés volt.

A séta szörnyű volt. Égetett a nap, az orrom szénné égett, fáradt voltam és nyűgös.

5. nap 2013.08.17. szombat

Borúra derű... Érdekes ez a körforgás. Kutya baja a térdemnek vagy a vállamnak, egész szép volt a séta és nagyon gyümölcsöző megint.

Reggel alaposan és rengeteget bereggeliztem, jó, hogy erre nem kellett később gondot fordítani. Beszélgettem kicsit a kedves nénivel, aztán 9 körül elindultam. Ma megint egyetlen felhő sem volt az égen, komolyan megijedtem, hogy mi lesz az orrommal, de aztán majdnem végig árnyékban ment az út. Meg a sapkát is előszedtem, úgyhogy nem volt annyira vészes a dolog.

A mai célállomás Türnitz. Reggel a kedves néni azt mondta, hogy simán találok szállást itt. Hiszek neki. És tényleg, az első hotelba bementem (Hotel Löwen), és először kaptam egy egyágyas szobát a zarándoklat alatt. Azt mondták, €39 reggelivel. Kérdeztem, és reggeli nélkül? €31. Akkor ezt a megoldást választom, thank you very much. Aztán elmentem a közeli szupermarketbe és a €8-ból két napra vettem kaját... Nemcsak reggelit, egész napra. Na erről ennyit... A szálláson egy jakuzzi is van. Ha nem egyedül lennék, ki is próbálnám. Így nincs kedvem. Olyan a hely, mint egy mediterrán szálloda. Nagyon kellemes. Az kevésbé, hogy pár kiskölyök a szobám előtt rohangál fel-alá, meg pont az én ajtóm előtt állnak meg ordibálni. Remélem, este nem ez lesz a tendencia. Most nagyon türelmesen bírom a dolgot, este nem biztos, hogy nem fogom megkérni őket persze nagyon kedvesen, hogy valahol máshol tegyék.



Érdekes, a templomban épp egy gyászmisét tartottak, amikor elmentem sétálni, épp kifelé jött a tömeg a halottaskocsit követvén. Valaki, akit az egész falu szeretett halhatott meg, mert ki volt plakátolva az esemény és hosszú sorban kígyózott a tömeg a temető felé. Érdekes volt.

6. nap 2013.08.18. vasárnap

Már hajnalban köszöntött Anyu névnapos smse. Lassan ment az összepakolás, több, mint másfél óra volt a reggelivel együtt, mire el tudtam indulni. Még két névnapos sms-re vágytam, az egyik meg is érkezett a nap folyamán, a másik meg iszonyú rosszul esett (és erősen elgondolkodtatott...), hogy nem volt fontos annak, akitől reméltem. (Utólag egyáltalán nem bánom, mert átrendezett a fejemben kérdéseket, de akkor nagyon rosszul esett.)

Gyönyörű helyeken kirándultam, Türnitz határában pedig összetalálkoztam az egyik bácsival, akivel tegnap futottunk össze séta közben. Ő biciklivel volt és megszólított. Persze megismertük egymást, rögtön használtam is a wc-jüket. Lothar és Veronika, a felesége épp nyaralnak Türnitzben.

Szóval az úttól nagyon távol sétáltam ma, gyönyörű erdei utakon, teljesen egyedül (mint mindig). Elkanyarodtam a Falkenschlucht című természeti csoda felé, ami kicsit a Rám-szakadékra emlékeztetett. A szakadékban, ahogy sétáltam, egyszer csak a hegyről leesett egy szikla darab, és kb fél méterrel a fejem mellett landolt. Sokáig remegtem, aztán már nem mertem annyira elengedni magam, mindig fölfelé néztem, nehogy valami lepottyanjon megint... Félelmetes volt. Ráadásul teljesen egyedül voltam, ki tudja, mikor jön arra valaki, hát, nem volt kellemes perspektíva. Ez a Falkenschlucht egyébként tényleg gyönyörű. Itt egy kisfilm, csak ízelítőnek:

http://www.youtube.com/watch?v=K0R9fdGba3w&feature=youtube_gdata_player


 

Aztán hegyet másztam, háromszáz valahány méterről (Türnitz) föl ezer fölé, majd le az annabergi kilencszáz valahány méterre. A térdemről nem kell beszélni... Bár korántsem annyira vészes, mint számítottam. Azért jó volt megérkezni. Annaberg egy gyönyörű síparadicsom, megnézném télen is, így sem utolsó. A szállás és a templom is nagyon szép:







7. nap 2013.08.19. hétfő

Egész gyorsan össze tudtam szedni magam reggel, aztán elindultam. Jó idő volt ma, felhős volt az ég és nem volt rekkenő meleg. Előttem láttam egy csoportot haladni, megpróbáltam nem utolérni őket, de csak sikerült a végén, mert leültek pihenni. Kiderült, hogy magyarok, Mariazellbe igyekeztek ők is, és később az is kiderült, hogy ők is Annabergben aludtak. Szó szót követett, az ő szállásukon végeztem este €12-ért, a Via Margaritarum szervezethez tartoznak és egy közösséget alkotnak, akikhez csatlakozom, mert a zarándoklat is érdekel meg már régóta keresek közösséget is. Vacsizni is elmentem velük.

A séta gyönyörű volt, nagyon szép helyeken jártam, de a térdem teljesen kikészült és a lábam is. Sok volt neki a hegymenet ma. Rengeteg lovat láttam, meg találkoztam egy hatalmas bernáthegyi kutyával, kicsit megszeppentem azért.

Mariazell egy szép osztrák városka, a katedrális hihetetlenül díszes barokk épület, teli arannyal. Fél 5-kor volt egy mise magyarul, egy bencés atya tartotta. Az orgonista annyira szörnyű volt, hogy nem bírtam röhögés nélkül. Sajnos. Talán nótaénekes lehet az eredeti szakmája. Egyébként meg fura volt megint megérkezni, bár most nem taglózott le annyira, mint a Camino végén. Most már csak a szívemben, a múltban (ahogy Izsák fogalmazta) meg lelki értelemben vagyok úton, mert megint megérkeztem valahova, megint el kell engedni valamit.

 
 

8. nap 2013.08.20. kedd

Reggel összepakoltam, elmentem a 9 órakor kezdődő, magyar nyelvű misére, aztán úgy gondoltam, hogy még sétálok picit a városkában, majd keresek egy buszt, ami elvisz Klein Mariazellbe. Elég hideg volt, esős, csábított az ajánlat, hogy menjek haza a csapattal. Meg már ugye hivatalosan megérkeztem oda, ahova indultam, úgyhogy már ez sem vonzott, nem volt miért úton lenni. Viszont a szabadság meg vonzott, hogy még 2 napot eltöltsek sétával. 12-kor volt a csapat zarándokútjának záróceremóniája, amire meghívtak engem is. Régi szokás a zarándok-keresztelés, amiben engem is részesítettek. Szép volt. Végül pedig mégis hazautaztam velük.

Nyár, 2013 1. rész: Lelkigyakorlat Bakonybélben

A vizsgaidőszak végeztével (amelynek keretében először jól megbuktam a filozófia szigorlaton, majd az ismétlés a készülés nehézségeihez képest fényes eredményt hozott) belevetettem magam az intenzív tanfolyamok sűrűjébe és rejtelmeibe. Ez az időszak 5 hétig tartott, és noha olyannyira sújtja még a recesszió a nyelviskolát, hogy rettenetesen kevés tanfolyam indult, nekem azért idén is jutott minden héten. Ez ilyenkor jó hajtós, de az ember látja a végét, így azért elviselhető. Ráadásul a kollégáimmal is egyre jobb a kapcsolat, ők is ott vannak mindennap, így könnyebben is telik, merthogy ugye beköltözünk reggel a nyelviskolába és estig nyomjuk az órákat, időnként tízet egy nap.

Ezt három hét szabadság követett, amiből először egy hét csendes lelkigyakorlat volt Bakonybélben Ábelnél, majd egy eredetileg kéthetesre tervezett zarándoklat, amit a Caminóra terveztem, de ez is máshogy alakult, erről majd bővebben a következő bejegyzésben. Megbeszéltük még nyár elején valakivel, hogy elmegyünk Szlovéniába egy hosszú hétvégére, aztán az az utazás elmaradt sok minden mással együtt. Szlovénia nagyon érdekel, még sosem jártam ott. Igaz, Horvátországban sem, az viszont nem érdekel annyira. (Érdekes, Feri barátom épp pár nappal ezelőtt írta, hogy a bátyjával körutaztak Szlovéniában.) Nem baj, Szlovénia várhat még pár évet, annyira nem sürgős. Biztos akad majd valaki, aki szívesen velem tart egyszer. Van időm kivárni. :)

A lelkigyakorlat előtti héten bevállaltam egy nagy volumenű fordítást, amivel nem is készültem el, így az indulást el kellett napolni. Több szempontból is remek jó volt a lelkigyakorlat. Idén Ábel is készült rá, olvasnivalóval gyakorlatokkal. El kellett pl. olvasnom Anselm Grün egy könyvét, Élet az életért címmel. (Jé, most látom csak, hogy Jakab atya fordította :)))

  

Ebben főleg a cölibátusról van szó sok más mellett, de nekem nem ezért kellett elolvasnom, hiszen rám ez egyáltalán nem vonatkozik, nem szeretnék szerzetesként cölibátusban élni. Volt benne szó az emberi kapcsolatokról, a barátságról is (örök téma, hm...), és a következő mondat komolyan elgondolkodtatott:

"Az emberekkel is csak ott érezhetem magam otthon, ahol megérzek valamit a misztériumból, amely mindkettőnket felülmúl."

Végiggondoltam, hogy kik azok, akikkel ezt a misztériumot - lelki mélységet, otthonosságot - érzem, és kikkel nem. Akikkel igen, azokkal a lelkem legmélyebb dolgait meg tudom osztani teljesen természetesen. És akkor végiggondoltam, hogy kikkel osztom meg a lelkem legmélyebb dolgait - és meglepődve találtam olyanokat, akikkel semmi esetre sem tenném, pedig milyen fontos helyük van az életemben. És jobban továbbgondolva arra is rájöttem, hogy nincs is velük misztérium, pedig azt hittem, hogy van. Azon is gondolkodtam, hogy vajon mitől lesz egy kapcsolat ilyen, a másikból meg miért hiányzik ez.

Ábel bibliai helyeket is kirótt nekem olvasásra, ami szintén meglepő érzéseket hozott ki belőlem. Az egyik a Sámson-Delila történet volt (Bír 16,4-21). Dühöt váltott ki belőlem ez a történet, le is tettem először, és megmondtam Ábelnek, hogy nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, mert idegesít. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon miért zavar ennyire, és visszatértem rá. Ilyenkor azonosítjuk magunkat a szereplők valamelyikével, és Ábel először azt javasolta, hogy Delilával azonosuljak egy bizonyos szempontból (bár akkor inkább Judit a megfelelő személy a Kékszakállúból...). Aztán rájöttem, hogy Delilával egyáltalán nem tudom magam azonosítani, nemcsak azért, mert nem éppen egy pozitív figura, hanem mert megölte Sámsont, én pedig ezzel nem tudok azonosulni. Viszont Sámsonnal annál inkább, és ami igazán idegesített, az a hülyesége, amivel még mindig párhuzamot tudok vonni. Érdekes és izgalmas felfedezés volt, meg annak a végigjárása is, hogy milyen zsinórt rángat bennem, hogy ennyire fel tud bosszantani.

A hét meditációs- és imatémája ugyanis a lelki értelemben vett szabadság, függetlenség volt. Olyan bibliai alakokról is olvastam a héten, akik nagyon bejöttek, pl. Betániai Mária (Lk 10,40-42; Jn 12,1-3), akinek a szeretetnyelve szintén a minőségi idő és az érintés (míg tüsténkedő nővérének, Mártának a szívességek), és fittyet hányva a környezetében méltatlankodókra, azt tette teljesen szabadon, ami neki jól esett - és ami egy hasonló embernek szintén sokkal jobban esett a tüsténkedésnél - a lábához ült és minőségi időt töltött el vele.

Rendkívül gyümölcsöző volt az egy hét. Fantasztikus volt megtapasztalni azt a szabadságot, hogy csendes lelkigyakorlaton vagyok és nem azért vagyok ott, hogy vadidegenekkel beszélgessek. Ebbe mindenki belefutott az első találkozásnál, de aztán el is fogadták. Volt olyan, aki a köszönést sem igényelte utána, annyira tiszteletben tartotta, hogy teljesen kizárom a környezetet. Mindennap egy óra beszélgetés volt Ábellel, ennyi volt a kommunikáció, ezt többé-kevésbé tudtam is tartani. Voltak azért helyzetek, amikor ott kellett lennem és ki kellett lépnem a hallgatásból.

Izsákkal ezen a nyáron teljes lelki azonosságot és rezdülést éltem meg a beszélgetések során. Még azon a szinten is, hogy egy-egy szóról ugyanaz a vicces gondolat jutott eszünkbe. Teljesen egymásra tudtunk hangolódni, ami több szempontból nagyon jó volt. Kölcsönösen inspiráljuk egymást a továbbgondolkodásra és -fejlődésre, és abszolút minden gondolatot és érzést meg tudunk osztani egymással, mert hasonlóak az élményeink, tapasztalataink, hasonló lelki utat járunk és teljesen értjük egymást. Ő mondott egy mondatot, ami azóta is a fejemben mocorog (nem pontosan így mondta, de ez a lényeg): "Amikor nem vagyok jól lelkileg, akkor arra gondolok, hogy az a fontos, hogy 'úton vagyok', mert ez a lényeg, mindig úton lenni, és a rosszullét része az útnak." Hát... mostanában sokszor eszembe jut ez a mondat. Az is nagyon jó volt, hogy megint énekeltünk a misén, ezúttal már 3 szólamban, mert van egy új lakójuk, akinek szintén gyönyörű hangja van.

Még két szívmelengető történés jutott eszembe. Az egyik nap este a kompletóriumon a szerzetesek közül csak Izsák volt jelen, rajtam kívül pedig még két vendég, akik nem énekeltek. Ketten énekeltük mind a himnuszt, mind pedig a zsoltárokat Izsákkal felváltva, amíg Ábel meg nem érkezett késve. Ez eszembe juttatta életem első ottlétének legelső napját 5 évvel ezelőtt, amikor csak ketten voltunk a monostorban Izsákkal egész nap, megtanította nekem a zsoltározást és felváltva énekeltünk. A különbség többek között az, hogy akkor még nem tudtam zsoltározni, úgyhogy néha jól belerondítottam, most meg már tudok.

A másik kedves esemény egy meditálás alkalmával történt, amikor a templomban ültem, abszolút nem törődve a külvilággal. Amikor kinyitottam a szememet, egy levélkét találtam a padon mellettem, amire azt írta valaki, hogy "Nagyon szép hangod van. ..." :)))

Nagyon jó hét volt, ami sok szempontból folytatódott a zarándoklaton.

Ennek a bejegyzésnek most nincs címe

Úgy tűnik, hogy sosem lesz ez egyszerűbb.

Miért van az, hogy bizonyos dolgok állandóan fájdalommal és sérüléssel járnak, és ez soha nem változik (legalábbis az én esetemben úgy tűnik), hiába halad előre az idő?

Amikor évekig vársz valamire (valakire...), anélkül, hogy tudatában lennél annak, hogy vársz, aztán a körülményeket ismerve épp lemondasz, belátod, hogy nincs esély bármire is és továbblépnél, és akkor egyszer csak a tied, a semmiből a tied... Megérintheted, nézheted, kommunikálhatsz vele, ott van. Elképesztő. Olyan boldog vagy, amilyen talán életedben soha, közben olyan az egész, mintha álmodnál, hiszen az évek abban az álomban teltek el reménytelenül, ami most hirtelen valósággá vált. Azt az ígéretet kapod, hogy ez már nem fog változni, de te nem mered elhinni, hogy mindaz igaz, ami veled történik és biztos vagy abban, hogy egy reggel felkelsz és megint eltűnik az egész. Nem, nem fog eltűnni, mondják. Marad, mert nagyon jó így.

És egy reggel felkelsz és tényleg eltűnt. Na még nem sikerült feldolgoznom ezt a rövid idő alatt történt tömény történést (hopp, egy alliteráció). Azt, hogy teljesen el kell engednem (megint) mindent, mert nem az én kezemben van az irányítás. Azt, hogy mindent, de tényleg mindent megtettem, jól is csináltam és mégis... Nagyon nehéz ezt felfogni.

Viszont! Megint azt érzem, hogy élek, érzek, fejlődök, haladok, felszínre kerülnek és tudatosulnak dolgok, amik enélkül a történés nélkül nem derültek volna ki. Hogy mennyire gazdag a belső- és érzelemvilágom, a lelkem. Mennyire közel vagyok Istenhez. Van irány a belső munkára, felsejlett a gyökere több, megoldódni nem akaró belső nehézségnek is. Olyan készségek, érzések és hajlandóságok, hajlamok vannak bennem, amikről szomorú lemondással hittem azt, hogy már kivesztek belőlem az évek alatt. Olyan hiányosságok és problémák pedig a felszínre kerültek, amikről reméltem, hogy már mind a múlté. Meg helyre kerültek és begyógyultak olyan sebek, amik akadályoztak így vagy úgy az elmúlt években.

Összességében véve tehát azért mindenképp pozitív ez, csak megint nem könnyű. Úgy látszik, ez nekem soha nem lesz az. De az is lehet, hogy tényleg más a dolgom és nem a családban való élet, feleségként, gyerekekkel.

Lehet, hogy mégiscsak el kell újra és komolyabban gondolkodnom a szerzetességen?

Passive Voice

Imádom a nyelvtant. Tanulni is nagyon szerettem, tanítani is remek dolog. Teljesen logikus, könnyen átlátható, a kivételek pedig csak fűszerezik és izgalmasabbá teszik. A legjobb mégis, amikor egy olyan nyelvtani elemet, ami a magyar nyelvben (már) nem létezik, megért, megérez és használni kezd az ember. Emlékszem, akkor kezdtem igazán megszeretni a nyelvet, amikor világosan és eltéveszthetetlenül megértettem a present perfect és a past simple közötti különbséget, már eszembe sem jutott összekeverni őket, és nem értettem, hogy addig miért is nem használtam helyesen, hiszen annyira logikus.

A passzív nyelvtani elem az egyik legkönnyebben megemészthető. Régen a magyar nyelv is használta, majd kikopott. Ismerve az angol vérmérsékletet és viselkedés kultúrát, nagyon illik hozzájuk. Kellően távolságtartó, kimért, hivatalos és személytelen. (Na nem mintha mi nem fejlődnénk ezügyben... ) Hamar megtanuljuk, megtanítjuk, hogy használatának egyik oka, amikor egyértelmű, hogy ki a cselekvő.

***

Ma véletlenül híreket is hallgattam illetve láttam. Egy azeri gyilkos lett kiadva, aminek nyomán Örményország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, illetve kiújultak a harcok az örmény-azeri határon. A kis Magyarország világi zsinórokat rángat, ez azért nem semmi teljesítmény! Bár semmi meglepő nincs ebben, hiszen az is ki lett mondva, hogy minták vagyunk több európai ország számára, akik minket fognak követni... Az jutott ma eszembe, hogy itthon egyre rosszabb, aki értelmes (meg azért az is, aki nem...) és bátor, az elmegy. Az azeri aktussal ez az egérút is simán lehet, hogy bezáródott, mert ki tudja, hogy az örmény mintát követve milyen egyéb, más országokkal adódó diplomáciai bonyodalmakkal kell majd szembenéznie ennek a hihetetlenül hatalmas és erős országnak. Itthon nem jó, de már máshol se legyen az lehetőleg, ez most lehet, hogy sikeresen elintéződött.

***

Van egy látomásom. Kicsi tó, már csupa algás, nem lehet az aljára látni a kosztól, az algától, a sűrű növényzettől, ami egyre csak növekszik. Az alján fulladozó halak, a tetején lapulevelek, rajtuk mind kövérebb és egyre hangosabb varangyosbékák ülnek és folyamatosan karattyolnak. A vízbe pedig bele van ürítve általuk. Folyamatosan.

Nagy-nagy kíváncsisággal figyelem, hogy mikor fog már történni valami ezekkel a varangyosbékákkal. Lehet, hogy már csak egy kúp ( = coup) segítene nekik...

Solaris földjén

Ma úgy éreztem magam az orvosi rendelőben, mint a Solaris című Tarkovszkij filmben. Vagy nem is, inkább mint egy zombi-filmben. Leejtettem a tollam kupakját a földre, ami épp a két székkel arrébb ülő férfi cipője mellett landolt a földön. A férfi meg sem mozdult! Egy ideig néztem őt,hogy hátha tényleg zombi és akkor hulla, de ő is belibbent negyed órával később a gyógytornára, ahol együtt mozgott a többiekkel és meg kérdésekre is válaszolt - tehát egy élő személyről beszélünk. Hihetetlen! Meg sem moccant, hogy felvegye a kupakot. Megdöbbenésemben hüledezve elmosolyodtam, és amikor körbe néztem, mindenki maga elé meredve ült vagy állt, lekonyuló szájzuggal és üveges tekintettel - komolyan, mint egy klasszikus Tarkovszkij filmben, olyan volt a hangulat. Tiszta dekadens. Egyébként meg egész jó a gyógytorna. Na nem a nyakamnak, bár talán annak is, de a hátamnak mindenképp. Már megéri ott lenni. *** Ma elfelejtettem szünetet tartani az intenzív csoport óráján. Kettőt kellene, az elsőt megtartottam lerövidítve, a másodikat totál elfelejtettem. Az volt a vicces,hogy észre sem vették,hogy nem volt szünet... Az óra vége előtt 10 perccel esett le nekem, nem is nekik. Burzsoá rabszolgahajcsár vagyok! :))))))

Úgy tűnik,

ma határozottan jó passzban vagyok. Ezt onnan tudom, hogy hellóval köszönt a huszonéves zöldséges srác, és simán lebratyizott velem. Ennek én örülni szoktam. Pedig ismét nem sokat aludtam, mert valahogy megint a tetőfokára hágott a fájdalom a karomban és a vállamban, így reggel is csak egy donalgin-reggelivel a bendőmben tudtam nekiindulni. Erre azért volt szükség, mert idén is megnyertem az egyik intenzív csoportot a nyelvisiben, ami ma kezdődött, és egyáltalán nem mindegy, hogy mosott szarként mutatkozik be az ember, vagy azért produkál valami életjelet.

Szóval jó passz a részem most. Gondolkodtam, hogy mi lehet az oka, mert hetek óta ez az első nap, hogy a zombi-létet felváltotta valamiféle energia-szerűség. Szóval a lehetséges okok:

1. Elkezdett hatni a napi kétszer szedendő vastabletta, amit az orvos orvosovics orvosovna által immár súlyosnak ítélt vérszegénységre kaptam. Eddig az életem során, amikor eltévedtem az orvosi rendelőbe nagy ritkán és az valamilyen oknál fogva megtekintette a laborleletet, mindig csak egyet kellett szednem (mondanom sem kell, hogy sose szedtem be...), de most már a vérem csak a felét tartalmazza a minimálisnak kirótt értéknek, nem szórakozhatok tovább, egy hónapig szigorúan napi kettő az adag. Megijedtem, bevallom férfiasan, beszedem...

2. Egy remekül szórakoztató George Orwell könyvet olvastam ki épp ma, Légszomj címmel. Igazi kikapcsolódás volt, hangosan röhögtem a HÉV-en, igazán feldobott. Az Alexandrában 50-80%-os leárazás volt, lehet, hogy még van is, érdemes elballagni oda, mert az Orwell könyv mellett (ami kb. 600 ft volt...) Tolsztojtól, William Goldingtól is vettem szépirodalmat, és 3 db szakácskönyvet is sikerült beszereznem potom pízér'. Rengeteg magyar és külhoni szépirodalom van, valamint gyerekkönyvek (néhány színvonalas is...) de minden más témában is lehet könyveket találni, amint az ábra mutatja.

3. Ma ismét elindult egy új nyelvi csoport. Ez mindig nagy energiabefektetéssel jár, mert izgalmas, hogy hogy alakul a csoportdinamika és a tanár-csoport illetve tanár-egyes diákok közötti kémia. Lesz-e gyümölcsöző közös munka vagy sem. Szinte teljesen a tanár hozzáállásán múlik. Szeretem, amikor megnyerjük egymást. Azt hiszem, ma is ez történt. Nevettünk, mert voltak humoros percek, megtudtak egymásról érdekességeket, szívesen dolgoztak együtt és lassan megértették, hogy dolgozni kell. Jó kis csapat lesz ez is, úgy látom.

Úgy gondolom, hogy mindhárom tényező szóba jöhet. Remélem ma már aludni is fogok tudni, mert nem buli, hogy megint úgy érzem magam, mint 3 héttel ezelőtt, hogy legszívesebben levágnám a karomat nyakból, és akkor talán lenne esélyem, hogy egyetlen éjszaka tudnék egy jót és eleget aludni végre...

***

Nagyon tetszik ez a BBC minisorozat, állítólag ment már a magyar tévében. Én még csak most ismerkedtem meg vele, North and South a címe:

Megérkezett a Tompika

Nem volt könnyű ez a tanév. Nagyon jó, hogy vége. És az is biztos, hogy nem fogok két egyetemet végezni egyszerre az életben többet munka mellett. Rettentően fárasztó.

Első félévben még nem szoktam hozzá a terheléshez, illetve az volt a baj, hogy mindkét intézményben minden tantárgyat felvettem. Nagy hiba volt, ebből tanulva a második félévben a Sapin már csak 5 tárgyat vettem fel, azokat, amikkel mindenképp végezni akartam még idén. Az egyiket még így sem sikerült elvégezni. Szóval az első félévben december körül teljesen megzakkantam. Egyik este nem bírtam már cérnával, és kiborult a bili, aminek a családi kapcsolataim itták meg a levét. Ebben a félévben nem engedtem meg magamnak a kiborulást vagy a stresszelést. Amint azt éreztem, hogy kezdek elfáradni fizikailag vagy lelkileg, elmentem aludni. :-)))) Vagy filmet néztem, volt úgy, hogy 8 órán keresztül. Nem is tudtam volna máshogy kibírni ép ésszel. Tizedannyit sem tanultam, mint az első félévben, mégis minden jól sikerült. Az a szokásom, hogy egy hetet tanulok egy tárgyra, odáig süllyedt, hogy pár órai tanulással mentem teljes nyugalomban és lazán vizsgázni... Nem engedtem meg magamnak az idegeskedést. Na szóval, ez az év nagyon sokat tanított nekem magamról, a határaimról, a képességeimről.

A TDK-dolgozat egy másik mérföldkő volt. Nagyon jó visszhangja volt, szép kritikákat kaptam, majd továbbjutottam vele az országos konferenciára. Megtapasztaltam, hogy van közöm a tudományos élethez, kedvem is van kutatni olyan témában, ami érdekel, és mások érdeklődését is fel tudom kelteni. A téma, amiről írtam, Flannery O'Connor amerikai írónő két novellájában vizsgált kapcsolat Szent Tamás teológiájával és filozófiájával. Nem tudom ki írt már ilyen dolgozatot, de az csak egy része, hogy az ember megírja, egy konferencia keretében elő is kell adni. Hát... még az államvizsgákon sem féltem annyira mint ezen a konferencián. Tanítási szünetet és kötelező részvételt rendeltek el, tehát majdnem minden diáktársam ott volt, és a tanárok közül is sokan. A "kedvenc" tanárom pedig a bizottság elnöke volt... Fogalmam sem volt előtte, hogy mi minden rejtezik a szervezetemben. Három napi masszív hasmenés, a mélyrétegek méregtelenítésével... Két korty víz, 5 perc múlva rettenetes hasmenés. Az előadás után egy szempillantás alatt elmúlt. A másik érdekes tapasztalás a módosult tudatállapot volt. Kiálltam, és fogalmam sem volt, hogy miről beszéltem. Nem arról, amiket begyakoroltam 85-ször, nem is arról, amiket a diára varázsoltam. Arra emlékszem, hogy egyszer nevetett a közönség, és arra is, hogy rendkívül gyorsan beszéltem, nagy szeretettel a témával kapcsolatban. De hogy mit mondtam... Örök rejtély marad. Időkorlát volt, 15 percig lehetett beszélni. Minden próba során kifutottam az időből, ez meglehetősen stresszelt. Csak az előadás reggelén tudtam először benne maradni az időkeretben, de amikor a nap folyamán még néhányszor elpróbáltam, nem sikerült. A konferencián volt egy felügyelő, aki jelezte, amikor eltelt a félidő, amikor már csak 1 perc volt háta illetve a végét. Amikor felmutatta a félidő táblát, megrémültem, mert sehol nem tartottam még az előadásban. Valami isteni csoda folytán az egyperces tábláig sem jutottunk el... Azon gondolkodtam, hogy vajon azért, mert elfelejtette, vagy mert annyira tetszett neki az előadás, hogy meg akarta várni a végét... Az előadásra a legmagasabb pontszámot adta a bizottság, amin őszintén meglepődtem a már felvázolt dolgok miatt.

A TDK rengeteg önbizalmat hozott a konyhára. Azt éreztem, hogy képes vagyok nagyszerű dolgokra, és van bennem ambíció is. A témát is szívesen kutatom még. Elég kevés magyar nyelvű forrás volt, angol nyelvűből pedig a magyar könyvtárakban egyetlen érdemes sem volt megtalálható, ezért azt gondoltam, hogy csak emiatt is elmennék egy kicsit Londonba, ahol nincs kétségem afelől, hogy a nagy könyvtárakban rendelkezésre állnak az anyagok.

És akkor jött az az ötlet, hogy megpályázzak egy ösztöndíjat az Oxford Egyetemen. A Sapin rengeteg ösztöndíj van, csak ott lasszóval kell fogdosni az embereket, mert senki nem akar menni. Egy érdekes részlet, hogy a TDK-dolgozat megírásakor úgy éreztem, hogy teljesen értelmetlen volt az egész, úgyis gagyi, amit írtam, ha valaki is jól nyilatkozik róla, csak azért van, mert engem szeret és nem meri a szemembe mondani, hogy értéktelen és silány a munkám. Nem értettem, hogy miért írtam meg, miért dolgoztam vele annyit, amikor a kukába kerül úgyis. Az oxfordi ösztöndíj jelentkezési lapján viszont volt egy olyan kérdés, hogy végeztem-e tudományos munkát... Máris megvolt az értelme a dolgozatomnak, még akkor is, ha senkinek nem tetszene (az meg, hogy még tetszett is, csak bónusz volt a történetben). A jelentkezési lap kitöltésekor kiderült, hogy nekem találták ki ezt az ösztöndíjat, mert minden kritériumának messzemenőkig megfeleltem. Nyelvtudás, tapasztalat, érdeklődés, minden! A rektori bizottság azonnal megajánlotta az ösztöndíjat, a pénzügyi támogatásról szóló levél pedig pár napja, a sikeres államvizsga napján várt. A pénz nem fedezi az összes költséget, így tanári állás után nézek az egyik oxfordi nyelviskolában, aminek az ügyében már elküldtem az emailt az összes ott működő nyelviskolába. Az ösztöndíj egyébként egy egész akadémiai évre szól, ott 3 trimeszterben kell gondolkodni, októbertől június végéig. Annyira, de annyira várom!

A változást egyébként tényleg nagyon várom. Ha most ez az ösztöndíj nem sikerült volna, akkor is elmentem volna egy évre Londonba tanítani. Kell a levegőváltozás, túl sok volt most a gyötrelem ebben az évben. Arra vágyom, hogy minden megváltozzon körülöttem. Megint lángolóan szerelmes vagyok az angol nyelvbe és a tanításba, ez az egy év angoltanári mesterszak fellobbantotta bennem ezt a tüzet. Hihetetlenül jó volt a módszertani része, az iskolai gyakorlatok is, a vezetőtanároktól sokat tanultam, őszinte és gyümölcsöző munkakapcsolat alakult ki mindkettejükkel, rendkívül hasznos volt ez az év. Ebből a szempontból sajnálom, hogy csak egy év volt, amiatt viszont semmiképp, hogy rendesen leamortizálódtam. Különösen az iskolai gyakorlatok alatt. Az brutális volt. Nappal a két egyetem illetve a tanítási gyakorlat először az Apáczai gimiben, aztán a Váci Utcai Zenei Általános Iskolában, délután/este a saját óráim a nyelviskolában, hajnalig készülés a másnapi ötödikes órákra illetve a saját óráimra... Soha többet.

Áprilisban meghalt Anyu férje, ami szintén nagy hatással volt a lelki életemre és -fejlődésemre. Rákbeteg volt Karesz, és megdöbbentően, egyetlen panaszszó nélkül szenvedte végig a betegségét, úgyhogy nem is tudtuk, hogy mennyire beteg, csak amikor megtaláltuk az eldugott, titokban tartott ct-felvételeket a halála után... Végig "normális" életet élt, végig abban a reményben tartott minket, hogy csak átmeneti állapot, amiben van, és gyógyul ő. Miközben már a legelső vizsgálatnál megmondta neki az orvosa, hogy menthetetlen, nincs sok ideje hátra. Épp amiatt, hogy "normális" életet élt és egyetlen pillanatra sem látott sajnálkozást vagy szomorúságot maga körül, élhetett két évig így, ami az orvosa számára meglepő volt, hiszen fél évet sem jósolt neki. A legnagyobb fájdalmak között is tudott nekünk örülni, és mosolyogva mondani, hogy menjünk, amikor csak akarunk. A halála előtti napon még felhívtam késő este, és megígértem, hogy másnap 3 órakor meglátogatom a kórházban. Örült. Aznap éjjel elvérzett, másnap pontosan 3 órakor halt meg. Én 3.10-re értem oda, mert a busz vánszorgott. Példaértékű az, ahogy végigjárta az útját. Az az alázat, bátorság és méltóság, amivel a hátán cipelte a két évet. Amikor meghalt, kicsit azt éreztem, mint a nagymamám halálakor. Valami végérvényesen más lett. Pitiáner jelentőségűvé degradálódtak fontosnak tűnő események, dolgok, kapcsolatok. Ez hatalmas erőt adott ahhoz, hogy lazábban csináljam a dolgokat - nem is nagyon tudtam figyelni, sokáig előjöttek a Karessal kapcsolatos képek, párbeszédek az agyamban.

Év végén nem borultam ki, viszont rendesen elfáradtam azért, lehetetlen is nem elfáradni ilyen terhelés mellett. Ez pedig abban csúcsosodott, hogy becsípődött egy ideg a nyakamban két csigolya közé, amitől elviselhetetlen fájdalom lett a nyakamban, a vállamban és a karomban, a karom ráadásul zsibbadt is, az ujjaim hegyéig. Olyan mértékű volt a fájdalom, hogy két napig hányingerem volt tőle és az ájulás kerülgetett. Így mentem a harmadik napon vizsgázni, biztos bukta lett, ahogy egy hét múlva az úvé is. Elképzeltem, hogy hogy lehet ilyen krónikus fájdalommal élni egy életet - és eszembe jutott Karesz... Nem tudsz koncentrálni, nem azért, mert nyafogni akarsz, hanem mert elvonja az energiáidat a fájdalom. Éjjelente 3 órát aludtam másfél hétig, mert egyetlen olyan testhelyzet sem volt, amiben ne lett volna jelen az éles fájdalom, meg kellett várnom, amikor már annyira fáradt voltam, hogy így is el tudtam aludni. Akkor kb fél óráig sikerült is aludni, aztán egyetlen mozdulatra belehasított az éles fájdalom, amire fel is ébredtem rögtön. Na így telt másfél hét. Remekjó volt. Mostanra már hozzászoktam valamelyest a fájdalomhoz, mert elmúlni nem múlt, pedig kétszer voltam egy sportmasszőrnél, nagy reményeket táplálva. Nem történt változás, és már a fájdalmat is nagyon unom, mert semmit nem tudok csinálni, Reggelente az arcmosás egy tortúra, mert alig tudom felemelni a kezemet. Az azért jó, hogy egy ideje már nem sírok esténként a fájdalomtól. Napi kétszer kellett két erős fájdalomcsillapítót szedni, és még így is. Szóval ez az érem másik oldala.

Van egy fiúbarátom, akivel nagyon ritkán találkozunk, de amikor igen, akkor nagyon mélyeket beszélgetünk. Mindkettőnk múltjában van egy igen fájdalmas kapcsolat, mindig megosztjuk, hogy ki hol tart a feldolgozásban. A vele való beszélgetések mindkettőnk számára új felismeréseket szoktak hozni, ez a legutóbbi ilyen alkalommal is így volt. Azt mondta, hogy rájött arra, hogy ami miatt barátságból szerelembe fordult a kapcsolata, az már rég nincs, más téren pedig soha nem is voltak egy szinten. Na ez bennem is sok gondolatot ébresztett. Ezt a beszélgetést viszont megelőzte egy másik esemény, ami szintén sokat adott. A Yahoo egy vírust tartalmazó szemét levelet küldött az email címlistámban szereplő minden címre (legnagyobb örömömre az eltés tanszékvezetőmnek és a sapis "kedvenc" tanáromnak is jutott egy-egy ilyen...). A 105 címből kb öten írtak vissza, hogy mi ez a levél. Persze aki ismer engem, az tudja, hogy megszólítást, pár sor és elköszönés nélkül nem írok levelet senkinek, ezért nem is izgatták magukat az emberek, ugye. Na de volt olyan is, akinek ez a spam remek alkalom volt a kapcsolatfelvételre, aminek én is örültem kezdetben. Egy tartalmas és szellemileg frissítő levelezés indult, amiből én úgy gondoltam, hogy érzelmileg mindenképp kívül maradok. Csak ez lehetetlen egy idő után, főleg, ha mély lelki témákat érint. 3 hét után abbamaradt a levelezés, és két dologra jöttem rá. Az egyik, hogy nem lehet kívül maradni olyan viszonyban, ahol nagyon mély érzelmek (negatív és pozitív egyaránt) voltak jelen egykor, nem is lehet visszatérni egy mély érzelmi állapotot megelőző érzelmi állapotba (szerelemből az azt megelőző - nem pedig azt követő!!!! - baráti érzelmekhez), ha egy kapcsolatnak nem kölcsönös barátsággal lett vége. A harmadik következtetést megint csak ezzel a barátommal való beszélgetés után fogalmaztam meg, hogy ahol valaki bántotta a másikat, az sosem lesz olyan, mintha nem tette volna. Meghatározó egy párkapcsolat utáni kapcsolat alaphangulatában, hogy történt-e bántás vagy nem. Ha nem, akkor egy valamiféle összetartozás marad az alapérzés és alapvetően pozitív. Ha igen, mindig ott marad a tüske, ha megtörtént a megbocsátás, akkor is. Ez kitörölhetetlen, főleg, ha rendkívül durva volt a bántás. Minden nyáron szembesülök azzal, hogy hol tartok ebben a történetben. Most azért kaptam két olyan impulzust is a két beszélgetés nyomán, ami után helyre kerültek dolgok.

Most mennem kell, majd folytatom.

Má mosmá mingyá...

... írni fogok. Már nagyon hiányzik. Na nem mintha nem kellett volna írnom ebben az évben a két egyetemen harmincezer beadandót... Már a fülemen jött ki, nagyon zúzós év volt. Másra nem is nagyon volt időm meg energiám.

Sok dolog történt, úgyhogy lassan összeszedem magam. Július elején államvizsga, addig nem lesz időm, de azután...

Van egy új blog link, érdemes megkukkolni.

Na majd jövök.

Körforgás

Az elmúlt évben addig rendkívül fontos emberek kerültek ki az életemből. Van, aki végleg, egyetlen nap alatt kitette magát, azóta se hallottam róla, pedig 16 évig a "testvéremnek" hittem, az egyik legfontosabb és legbiztosabb kapcsolatnak tűnt az életemben. Van, akivel barátságnak indult a dolog, de sok nehézség akadt benne, amik miatt sokáig erőltettem a barátságosdit, de most már letisztáztam magamban, hogy nem tudom annak tekinteni, ezért megváltozott a viszony, hátrébb léptem sokat. És olyan is végre kikerült végleg az életemből, akit sokáig hordoztam nagyon nehéz szívvel, azt remélve, hogy közel tudom majd engedni egyszer, így megbocsátva, és nem csak úgy, hogy távolról. Ezen a nyáron kiderült, hogy nem fog menni.

Na ezek helyett az emberek helyett nagyon jó arcok jöttek, és lehet, hogy szívesen maradnak is.

És rettentően szeretem a hivatásom. Ágitól hallottam ma egy nagyon jó mondatot, egy volt tanára mondta neki: "Végigjátszottam az egész életemet". Na ezt érzem pont. Már ami a munkámat illeti. :-)

***

Ezt a nótát évek óta szeretem. A londoni időkre emlékeztet. Mostanában egyfolytában ezt hallgatom.

Coldplay: Speed of Sound





How long before I get in?
Before it starts, before I begin?
How long before you decide?
Before I know what it feels like?
Where To, where do I go?
If you never try, then you'll never know.
How long do I have to climb,
Up on the side of this mountain of mine?

Look up, I look up at night,
Planets are moving at the speed of light.
Climb up, up in the trees,
every chance that you get,
is a chance you seize.
How long am I gonna stand,
with my head stuck under the sand?
I'll start before I can stop,
before I see things the right way up.

All that noise, and all that sound,
All those places I got found.
And birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand?

Ideas that you'll never find,
All the inventors could never design.
The buildings that you put up,
Japan and China all lit up.
The sign that I couldn't read,
or a light that I couldn't see,
some things you have to believe,
but others are puzzles, puzzling me.

All that noise, and all that sound,
All those places I got found.
And birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand,
ah when you see it then you'll understand?

All those signs, I knew what they meant.
Some things you can invent.
Some get made, and some get sent,
Ooh?
Birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand,
ah, when you see it then you'll understand?

***

És ez egy másik nagy kedvencem, tudom, kicsit fura, de így van:

Fear Factory: Invisible Wounds

Nem a képeket néztem, hanem ez az egyetlen olyan felvétel, amelyiknek a zenei variációját preferálom. Az összes többi amit a YouTube-on találtam szörnyű volt, valami hörgős résszel, ami nem a stílusom. (Persze biztos sokan gondolják majd, hogy ez is elég szörnyű, miről is beszélek...) Az a nagyon fura, hogy miközben hallgatom a szöveget a zenével, egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen jó, hogy Isten világosságot visz a sötétbe, és még abban a helyzetben is reménység, hogy "sötét testek lebegnek sötétben"...

dark bodies floating in darkness
no sign of light ever given
imprisoned in a world without a memory
unconscious, or am i conscious?
cut from the heart i am part of
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and loneliness
and i saw my own face like a spark frozen in heaven

in dreams i see myself flying
closer to the Sun, and i'm climbing
tried to touch the Sun
but the brightness burned my eyes
unconscious, or am i conscious?
fell from the sky like a star
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and loneliness
and i saw my own face like a spark

dark
my life was so dark...
my mind was so dark...
everything was dark

unconscious, or am i conscious?
fell from the sky like a star
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and lonliness
and i saw my own face like a spark frozen in heaven
dark bodies floating in darkness...

Róma, nyár, ősz

A nyár úgy alakult, hogy dolgoztam mint az igásló egész nyáron (korábbi évekkel erősen ellentétben), meg felvételiztem, vizsgáztam, aztán nagyon elfáradtam úgy augusztus elejére, és akkor azt gondoltam, hogy el kéne menni nyaralni. Na de mivel nem volt tervem, csak úgy ad hoc kipattant az agyamból, hogy külföldre kéne menni. Első gondolatom Prága volt, de ott tavaly nyáron jártam, úgyhogy rögtön jött is a következő gondolat: Róma. Gyerekkori álmom, azon kb 8-10 helyek egyike, amelyiket szeretném meglátogatni, mielőtt meghalok.

Kitaláltam, megvettem a buszjegyet, írtam az ottani bencés nővéreknek, hogy fogadjanak be, akik aztán visszaírtak kb 1 hét múlva, hogy befogadnak, aztán elkezdtem gondolkodni, hogy mit is kellene megnéznem ott. Elmondtam Emmának, hogy megyek, aki aztán nagylelkűen teljes útitervet készített nekem a 8 napra. Azt hiszem az a kifejezés, hogy fantasztikus volt, csak a szuperlatívusz legalsó foka, az is kisbetűvel. Már azon gondolkodom, hogy mikor mehetnék vissza legalább egy hosszú hétvégére...

Előtte viszont Bakonybélben voltam egy hetes lelkigyakorlaton Ábelnél, ami szintén elképesztő jól sikerült. Na ennek a lelkigyakorlatnak volt a folytatása a római út, ami egyben zarándoklat, lelkigyakorlat, kirándulás és minden hasonló volt. Megígértem Ildinek, hogy leírom a római naplót, és meg is fogom tenni, amint lesz egy kis időm, mert az nincs.

Ugyanis elkezdődött az ELTE is, a Sapientia is, meg a munka is. Nem gyenge triumvirátus... Idén a Sapin új elem lépett életbe: van két tantárgyunk, aminek a keretében minden hétre beadandókat kell írni. Az ELTE-n ez minden tantárgynál így van, ez rengeteg beadandó minden héten. Keresem az időt az alvára, de nem nagyon találom. A Sapin ebben a félévben a nyelvórákat (latin, görög) és az egyetlen nagyon tanulós tantárgyat (patrológia) nem vettem fel, így könnyítve a féléven. Nagyon jól tettem...

A TDK dolgozatnak is nekikezdtem (nincs elég egyéb dolgom...), az is izgalmas, hogy mikor fogok tudni haladni vele ilyen időbeosztás mellett. Valahogy. Azzal biztatom magam, hogy csak egy év lesz ilyen fullos. Azt gondoltam még a spanyolt is viszem tovább, de hála Istennek nem indult a csoport. A Gondviselés intézte így, mert ha elindult volna, én is indultam volna vele, de az már az őrültséggel lett volna határos. Azt mondta a kishúgom, hogy nem is tudnék meglenni ennyi pörgés nélkül. De. Ülnék a kis kertemben Bakonybélben, zenét hallgatnék és novellákat olvasnék, vagy fordítanék. Be szép lenne! Kiszámoltam, kb 55 éves koromban már akár eljöhet ez a pillanat is. Az még viszont odébb van.

Na szóval képes, történetes beszámolót írok majd Rómáról, talán már a jövő hétvégén.

Egy új blog

Csak spanyoltanulásra: colibrí

El innen!

Minden megvan Rómába. Visszajeleztek a bencés nővérek, hogy szívesen látnak a kolostorban (jobbra a képen), és annyit fizetek, amennyit akarok vagy tudok. 7 éjszakát fogok náluk tölteni, a kolostor pedig a város közepén van, ami fantasztikus a közlekedés szempontjából. Úgy látom, hogy gyönyörű szállásom lesz. Nem? Elképesztő, hogy másfél hét alatt elintéződött az egész római nyaralás. Tényleg mennem kell...

Elhatároztam, hogy a jövő évi két egyetemen való hajtás és egész állás után jövő nyáron elmegyek egy évre, legalább 3 helyre a világban. Az egyik mindenképp Spanyolország lesz, a másik pedig talán az USA, de inkább Latin-Amerika. A harmadik talán Japán, rég vágyom oda. Most megtáltosodtam attól, hogy hamarosan megint teljesül egy gyerekkori álmom a Colosseum láthatásával, és mivel a Fuji hegy is egy ilyen, arra gondoltam kicsit felgyorsíthatnám az eseményeket... Bár ha most jobban belegondolok, akkor lehet, hogy mégis inkább Latin-Amerikába megyek majd, főleg a spanyol miatt, mert ha már tanulom, akkor ott legalább gyakorolhatom is, nem beszélve arról, hogy a Machu Picchu is meg Mexikóváros vizitálása is nagy álmom... igaz, azok felnőttkori álmok, és a gyerekkoriaké az elsőbbség. Na, pont ezért kell gyorsan letudni majd a Fujit meg a piramisokat, hogy végre felnőhessek minden szempontból. :-))))) Aztán majd mint Che Guevara, felpattanok egy mocira, és uzsgyi, becserkészem a dél-amerikai országokat.

Most látom csak milyen termékeny voltam ebben a hónapban.

Róka koma majdnem beficcent ma

Reggel 9 körül pánikszerűen felhívtam a húgomat (ő ugyanis elég rossz alvó szegény, sokszor átéli azt a fantasztikus élményt, amiben ma egész nap részem volt):
- Te figyi! Mit szoktál csinálni, amikor csak két órát alszol éjjel, és már reggel fél 8-kor hányingered van a kialvatlanságtól, és így kell majd 10 órát dolgoznod? Mit vegyek be? 3 liter kávé, drog, vagy mi segít?
- Nem tudom. Én ilyenkor megpróbálom túlélni a napot...

Én is megpróbáltam, délután 4-kor már az ájulás határán. Brutális volt ma. Ami nagyon érdekes, hogy az óráimon viszont iszonyat pörögtem, és mindenek ellenére kaptam pont ma több nagyon szép elismerést. Reggel jókat röhögtünk az egyik céges csoportban, és amikor elég jó hangulatban kifelé tartottunk, megjegyezte egy kollégájuk, hogy mindig mosolyogva jönnek ki az óráról, mire az egyik lány azt mondta, hogy ez a tanárnőjük miatt van. Én ebből semmit nem hallottam, csak nagyon vigyorgott rám az ember, amikor kifelé araszoltam a teremből, és amikor nem értettem, hogy miért, elmondták, hogy mi hangzott el. Ez teljességgel bearanyozta a hányingerben gazdag napomat.

Aztán az egyik ma vizsgázós csoportomban volt egy nagyon szigorú tekintetű lány. Teljesen meg voltam győződve, hogy utál hozzám járni, soha nem láttam mosolyogni, vagy részt venni az órákon. A vizsga végén megkérdeztem tőle, hogy van-e kritikája az óráimmal kapcsolatban, mert szívesen veszem, hiszen abból tanulok. Mondhat bármit mind emberileg, mind szakmailag. Azt mondta, hogy szeretné, ha szeptembertől is én tanítanám majd, mert nagyon megszerette az angolt... Kicsit meglepődtem, mondanom sem kell.

Egy másik srác meg azt mondta, hogy energiabomba vagyok, pedig épp akkor gondoltam arra, hogy hova dobjam ki a taccsot... Mondom neki, te figyelj, ez tök jó, de két órát aludtam a múlt éjjel, most az lenne a legkedvencebb kedvenc programom, hogy kidőlnék a sorból így együltő helyemben, majd kb 9-10 órával később nyitnám csak ki a pillámat... Aszongya, hogy egyáltalán nem látszik, sőt, csak még jobban pörgök mint egyébként, pedig az sem lassú. Biztos nem véletlen, hogy a húgom néha úgy véli, hogy marslakó vagyok...

Na a spanyolon már csak próbáltam ébren maradni.

Eszembe jutott

Évekkel ezelőtt volt a kedvencem, nem tudtam megállni, hogy ne nézzek meg csak még egy részt, meg még egyet, aztán azt vettem észre, hogy már kora reggel van. Most is nagy kedvenc, a két sorozat egyike, amelyiket egyáltalán megnézem. (A másik a Friends.) Sok év után most végignéztem az összes részét, többször is. Nem vagyok tucctuccos fajta, de ez jó zene szerintem. Nem beszélve a képekről. Jó kis összeállítás. :-)






Még valami eszembe jutott. Már másodszor került elő az elmúlt napokban a változás gondolata. Azt gondolom, hogy minden a világon folyamatosan változik, mert semmi nem stagnál az életben, bármennyire is szeretnénk. Ha nincs input, akkor hanyatlás a változás iránya. Hm, nem éppen pozitív. Nem lehet megmászni a Himaláját strandpapucsban és szapora légzés nélkül. A spirituális, de egyáltalán, minden fejlődés olyan, mint a hegymászás. Erőt kell belefeccölni, másképp nem történik "semmi". Illetve hát... semmi = lassú szálldigálás lefelé. Szóval nem lehet várni arra, hogy valami történik magától, mert csak akkor történik VALAMI, ha munka van benne. Csak akkor. "Magától" csak entrópia történik. Nem feltétlenül a fénysebességgel határos tempóban, de biztosan. Szép lassan.

Csomó új dolog

Újra az ELTE diákja leszek, ez most már biztos. 84 pontom van, a ponthatárt pedig idén 70-nél húzták meg éppen ma.

És megyek Rómába, ez is biztos. Ma megvettem a jegyet, most olcsó szállást keresek, és Emma, aki művészettörténész, örömmel felajánlotta, hogy összeállít nekem egy személyre szabott, az igényeimnek, személyiségemnek és érdeklődési körömnek megfelelő útitervet az egy hétre. Azt hiszem rég vártam valamit ennyire. Teljesen felvillanyoz. Olyan rég voltam már ilyen igazi nyaraláson, amikor minden új, felfedezésre vár, plusz még egy régi álmom teljesül. Egy római látogatás is olyan régi álom, mint Athén volt.

Español hablado

Másfél évvel ezelőtt kb. ültünk az egyik tanártársammal a Diageo nevű cég aulájában. Mindketten arra vártunk, hogy megérkezzen a tanítványunk. Épp aznap állítottam spanyol nyelvűre a telefonomat, mondván, hogy megtettem az első lépést azért, hogy elkezdjek spanyolul tanulni. Nagy büszkén meséltem neki ezt, amikor kiderült, hogy spanyol tanár kollégám.

Múlt héten befejeződött a kedd-csütörtök esti csoportom, ma elkezdődött egy teljesen kezdő spanyol nyelvtanfolyam a Katedránál. Az ott tanító tanároknak fele áron lehet járni, isteni jelnek vettem ezt, mert hogy már 4 éve készülök beiratkozni, csak sosem indult olyankor, amikor nekem nem volt órám. A tanfolyam kezdete előtt fél órával beiratkoztam, és nagyon megörültem, hogy az a tanár fog tanítani, akivel a Diageoban beszélgettem másfél éve. Pedig vannak egy páran spanyolosok...

Elképesztő jó volt, több szempontból is. Egyrészt mint tanár rengeteget tanultam abból, hogy a diákjaim hogy érezhetik magukat, amikor egy kukkot sem értenek abból, amikor gyorsan és összefüggően hablatyolok nekik. Ugyanakkor azt is megtapasztaltam, hogy a tanár folyamatosan magyarázott spanyolul, és noha nem beszélem a nyelvet, mégis abszolút megértettem az átfogó értelmét annak, amit közölni akart. Eszembe sem jutott fordítani. Az mókás volt, hogy végig angolul beszéltem az órán, mert az volt a fejemben, hogy idegen nyelven kell megszólalni, és úgy meg csak angolul tudok, spanyolul semmiképp, és így, mivel a tanár sem akart magyarul beszélni, ő is angolul beszélt, amikor magyarázott. :-))))) Ezt roppant viccesnek találtam. Nagyon jó élmény volt, és nagyon sokat számít, hogy angolul ennyire jól tudok, mert sok a hasonlóság, nyelvtani terminusok terén is. Csak egy példa: ugyanúgy hívják a személyes névmást (personal pronoun), mint angolul, csak spanyolosan. Így azért sokkal könnyebb. Hasonló hangzók is vannak, ez is ismerőssé teszi a dolgot.

Megint azt érzem, hogy léptem egyet előre az álmaim megvalósítása terén. Most megyek házit csinálni. :-))))))

Ha valamit soha nem gondoltam volna,

akkor az az, hogy maximum pontot kapok az ELTE angoltanári mesterszak szóbeli felvételijén... Hihetetlen. Az ELTE-n!

Ha be is kerülök, mert az egyéb pontjaimmal együtt elegendő lesz az összpontszámom (majd 21-én derül ki, akkor van a ponthúzás - tavaly 60 pont volt, nekem 77 van, csak nem lesz éktelenül sokkal magasabb tavaly óta...), akkor az egyik kedves katedrás kollégám lesz az egyik tanárom, ami elég vicces. Ami viszont kifejezetten nagyszerű, az az, hogy minden tanítási napon Géher István irodája mellett fogok elhaladni, aki nemcsak Shakespeare szakértő (tavaly a szakdolgozatom témája), hanem Flannery O'Connor munkáit is fordította - illetve ha szerencsém van, tanulmányokat is írt O'Connorral kapcsolatban (a TDK dolgozat anyaga). Már több, mint szép, egyszer-egyszer lehet, hogy majd be is tévedek az irodájába... Már tavaly a szakdolgozattal kapcsolatban is ajánlották a tanáraim, hogy keressem fel, akkor nem tettem. Most viszont meg fogom tenni, ha ott leszek, már eldöntöttem. Csak reménykedem abban, hogy tanítani is fog.