Magyarázó címkék, lelkigondozás

 Valahogy mindig úgy voltam, hogy ha olyan dolog történt, amit nem értettem, nem változott, bármit is próbáltam, és nem tudtam irányítani, csak úgy tudtam igazán és könnyebben elengedni, ha megpróbáltam utánajárni az okoknak, és a rendelkezésre álló információk alapján megérteni, hogy mi is történt, és miért úgy, ahogy. Emlékszem, sok évvel ezelőtt a machiavellista címkét kellett valakire ráaggatnom, hogy értelmessé váljon az, amit és ahogyan tett, mert nem tudtam elképzelni, hogy gonoszságból tette, de azt sem, hogy egészséges személyiségű ember megtette volna, és csak így tudtam megbocsátani neki, és egy pillanat alatt hátat fordítani. Most már tudom, hogy szimplán mid-range nárcisztikus az illető, de vele kapcsolatban már rég nem is lényeges, csak így utólag érdekes a felismerés.

 És hogy honnan tudom? Egyéni beszélgetésben előkerültek családi és egyéb kapcsolatok. Olyan kapcsolatok, amikből nem lehet kiszállni, mert nagyon közeli családtagok az illetők, meg a hitemhez tartozó erkölcsi norma nem is engedné meg, de amelyek elég nehezek, teli nehezteléssel, rombolóak, régebben toxikusak voltak (ma már nem érintenek meg annyira, mint gyerekkoromban), de főleg az a nehézség bennük, hogy soha nem változnak a körülmények, az interakciók, bármit is próbáltam, és ebben én sérültem folyamatosan. Előkerültek a beszélgetésben ezek a kapcsolatok, és mivel egy jó ideje foglalkozom a nárcisztikus személyiségjegyekkel és személyiségzavarral, eszembe jutott, hogy ezen a téren vizsgálódjak.

Fantasztikus felfedezéseket tettem, teljesen megértettem a jelenséget, ami rendezte a kapcsolatomat a családtagjaimmal, de ami még izgalmasabb, hogy felismertem a vizsgálódások során (illetve igazolást nyert, amit már rég gondoltam bizonyos személyekkel kapcsolatban a környezetemben), hogy igen sok nárcisztikus személlyel vagyok körülvéve, és most, hogy kifejezetten figyelem is ezt az emberekben, akikkel valamilyen kapcsolatba kerülök, amint felismerem, azonnal távolságot veszek, mert kivétel nélkül mindig sérülés a vége.

A nárcizmus nem szitokszó, ezt fontos tudni. Ezek az emberek nem tudják magukról (illetve 99.9%-ukra igaz ez, az ún. "ultrák" teljesen tisztában vannak vele, közülük jó néhányan pszichopaták is egyben és rendkívül magas az IQ-juk), hogy nárcisztikusok. Ez ugyanúgy a természetük ösztönös része, mint az, hogy vannak zöld szemű emberek, balkezesek, vagy akik törpének születtek. Nem tudnak változtatni rajta, mert ILYENEK. És ezt azért fontos tudni, mert SOHA nem változnak, mindig ilyenek maradnak, ezért nem lehet elvárni tőlük, hogy másmilyenek legyenek, máshogy viselkedjenek, és megszűnik annak a kínja, hogy nem értjük, miért tesznek dolgokat, miért bántanak vagy változtak meg hirtelen, hiszen mi nem tettünk semmi rosszat. Nem a mi hibánk, sem az övék, ilyenek, el kell fogadni. Az egyetlen dolog, amit egy lelkileg sérülékenyebb ember tehet, hogy megszerez minden információt, felismeri, és távol tartja magát, vagy ha már benne van, azonnal kilép belőle és megszakít minden kapcsolatot. Ha nem teszi, a beteg és reménytelen tánc részese marad, egyre rosszabb állapotba kerülve.

Rengeteg információt lehet találni a témával kapcsolatban. Ami számomra a leginformatívabb és a legnagyobb hatással van, az H.G. Tudor YouTube videói, illetve weboldala. Ő maga lévén egy ultra nárcisztikus pszichopata, belülről, tapasztalatból tanít és informál. A megszerzett tudás leghasznosabb hozadéka, hogy 1. nem várom el a nárcisztikus családtagjaimtól, hogy ne csinálják azt, amit csinálnak, mert a személyiségük része, nem tudnak másmilyenek lenni, 2. észre veszem magam körül a nárcisztikus embereket, és tudva, hogy mire lehet számítani velük kapcsolatban, azonnal távolságot veszek tőlük (úgyis csak egy ideig próbálkoznak, aztán keresnek valaki mást, aki táplálja az általuk keresett 4 elsődleges célt), 3. a családtagokon kívül már az életemben lévő nárcisztikus elemeken sem húzom fel magam, hanem a minimumra csökkentem vagy teljesen megszüntetem a kapcsolatot, hiszen tudom, hogy nincsenek távlatai és hogy mire számíthatok - nincs erre sem időm, sem energiám -, és 4. figyelem magam, hogy bennem vannak-e ilyen jegyek, mert igyekszem csírájában elfojtani, ha azt venném észre magamon (persze tudom, hogy én empata vagyok, nem nárcisztikus, mert valaki vagy az egyik, vagy a másik, a kettő együtt nem lehet).

Sokáig azt gondoltam, hogy elvégzem a lelkigondozói szakot a SOTE-n. Nem fogom, mert túl sok a nárcisztikus ember, én pedig menekülök tőlük. Nehezen tudom tolerálni őket, épp a gyerekkorom terheltsége miatt. Mivel az érintés és a minőségi idő a két elsődleges szeretetnyelvem, sokkal inkább a helyemen vagyok a kórházi ápolásban, amit örömmel végzek, segítve a magatehetetlen betegek fizikai igényein. Ami szintén igaz, hogy ezáltal valóban találkozom az emberekkel, minőségi időt eltöltve, mert aki képes kommunikálni, ugyanúgy megnyílik a szeretetteljes bánásmódnak köszönhetően, aki pedig nem képes, annak a tekintetében látom, hogy valódi találkozás történt. Nincs bennem az az igény, hogy megmondjam másoknak a tutit, vagy hogy valakinek a megmentője legyek.

Varázslatos Nagyhét, Húsvét Bakonybélben

 Ez az idei Húsvét varázslatos volt, teljes egészében. Még egy hasonló, varázslatos Húsvétot megélhettem pár évvel ezelőtt Dobogókőn a nagyheti lelkigyakorlaton Mustó Péter atya vezetése alatt, de ez most más szempontból volt varázslatos, mert ez nem volt lelkigyakorlat.

Valahogy számít, ha az ember valahol eltöltheti az egész nagyhetet, és nem csak csütörtök délelőtt érkezik (esik be) egy pesti busszal az előző napi loholás után. Olyan még soha nem volt, hogy Virágvasárnaptól Húsvét vasárnapig ott lehettem volna Bakonybélben, ez is a Covid egyik áldásosabb hatása lett, mert a hét első 3 napját online tanítással töltöttem ugyan, de legalább már a helyszínen, csütörtökön pedig már a laudestől elkezdődhetett a Szent Háromnap. Fokozatos belelassulás volt, és így nem volt annyira éles a váltás a nagyvárosi munkából a mozdulatlan csendbe. Igyekeztem részt venni az imaórákon a saját online óráim között, és ezek újra és újra visszalassítottak. 

Varázslatos volt, mert:

- mindennap majdnem üres volt a templom, és mégis énekelhettünk, így családias hangulatban; 

- minden zenei szolgálatot mi (alapvetően négyen, néha még belevonva két másik szerzetest) adhattunk, rengeteget énekelhettünk, mert nem volt a nagykórus és nem volt a kántor sem;

- nem volt orgona, csak pszaltérium, ami egészen intimmé tette a hangzást;

- hajnali 4-kor kezdődött a feltámadási szertartás, ami szokatlan volt és számomra új - tavaly vezették be ezt a szokást a szerzetesek, idén ez már a második alkalom volt (azóta sem tudtam kialudni magam fura módon);

- nagyon családias volt a hangulat, hogy üresen kongott a vendégház, mivel nem fogadhattak vendéget, mi is csak az egyházi szolgálat miatt jöhettünk Emesével;

- olyan emberekkel is beszélgettem, akikkel már nagyon-nagyon régen;

- megismerkedhettem Bencével, az őzzel, aki már két éve ott lakik az arborétumban a bokrok alatt, de még egyszer sem láttam eddig;

- nyugalom és időtlenség jellemezte az életet csütörtöktől vasárnapig, sok-sok sétával és zenével.

Nagyon szép volt, szívesen maradtam volna még legalább egy hetet.

Vérteskozma

 Gyönyörű nap volt tegnap. Már hetekkel ezelőtt elhatároztuk Barbival, hogy szép idő esetén elmegyünk kirándulni. A Vértesben még soha nem voltunk együtt, oda vettük az irányt. Elmentünk autóval Vérteskozmáig, onnan átsétáltunk Várgesztesre, megnéztük a nem-egy-nagy-szám várat, aztán visszasétáltunk. Gyönyörű tájék, Barbi "intim"-nek nevezte a Vértest. Nagyon is értem, hogy mire gondol. Megállapítottuk, hogy teljesen más, mint a Börzsöny, amit már úgy ismerünk, mint a tenyerünket. Úgy döntöttünk, visszamegyünk még felfedezni. Az ébredező tavaszi természettel is gyönyörű, azt gondoljuk, hogy mindenképp érdemes megcsodálni a full glory-ban is.

Ezzel az érdekes fával útközben találkoztunk, visszafelé is megcsodáltuk.

Hóvirág-szőnyeg a bakonybéli arborétumban

Még napsütés is volt hozzá ma, meg egy hosszú és nagyon gyümölcsöző, inspiráló beszélgetés. Mi más kell? Tökéletes volt és hiánytalan.
 

Attila

 1953-2021

  

 

Hazafelé a temetésről ma azon gondolkodtam, hogy én vajon mit mondtam volna, ha beszédet mondok. Az elhangzott két beszédből az egyik rendkívül mély és zseniális volt. Érzékeny, ugyanakkor informatív, személyes, szeretetteljes. Több olyan oldalát is bemutatta számomra az ő negyvenéves ismeretségük és közeli barátságuk távlatából, amit én értelemszerűen nem ismerhettem, vagy nem láttam ilyen mélységekig.

Szóval mit is mondtam volna én, ha szóltam volna? 

Meséltem volna például a növényekről, virágokról, amikről biológusként tanított nekem. 

Vagy a budapesti szecessziós épületekről, amiknek nagy ismerője és kedvelője volt, és amiket bemutatott valamelyik sétánk egyikén. 

Vagy a számtalan pesti és budai étteremről, kávézóról és cukrászdáról, amiket végiglátogattunk közös ebédeink során, vagy ahova beugrottunk egy sütire, kávéra és egy hosszú beszélgetésre. A környékemen az összes ilyen helyre elvitt.

Vagy arról, hogy minden találkozás alkalmával egy teológiai témájú könyvet kaptam tőle. Az utolsót nem volt alkalma odaadni, mert először elodázódott, majd (végleg) el is maradt a találkozás nyár óta.

Vagy arról, hogy mennyire vicces volt olyan történeteket mesélni neki, amik egy felháborodott hatást váltottak ki belőle. Egyszer elmeséltem neki, hogy töltött káposztát reggeliztem. Az volt a válasza, hogy egy szörnyű nő vagyok, ígérjem meg, hogy soha többé nem teszek ilyet.

Vagy hogy ő készített fel az oblációra, és Ábel azt mondta róla, hogy nem ismer nála nagyobb teológiai tudással bíró laikust. 

Vagy arról, hogy még mindig a gépemen vannak a film noir filmek, amiket akkor hozott el nekem, amikor megkértem, hogy meséljen a film noirról.

Vagy elmesélném, hogy mennyire nem tudott énekelni, mert semmi hangja nem volt, és mindig mosolyognom kellett, amikor szabadkozva arra hivatkozott a Mária-himnusz után a vesperás végén, hogy kicsit be van rekedve, ezért most nem tud énekelni.

Vagy azt mesélném el, hogy voltak olyan évek, amikor a sütni való beijgli adagot úgy számoltam ki, hogy a család mellett neki is számoltam egy fél rudat mindegyik fajtából.

Vagy arról mesélnék, hogy mennyire zavart és idegesített, hogy élete végéig nem szánta el magát arra, hogy használatba vegye a mobiltelefont, amit évekkel korábban kapott ajándékba - és nem lehetett elérni az otthoni telefonján, még akkor sem, amikor mindenki otthon volt a családjukban... Szomorú.

Nem volt olyan kérdés, amire nem tudott válaszolni, aminek ne nézett volna utána, amiről ne küldött volna információt, ha feltettem. Nem volt olyan kérés, amit visszautasított volna, bármiről is volt szó. Nem volt olyan, hogy ne találkoztunk volna azonnal, ha kértem a találkozást. 

Minden szempontból nagy-nagy űrt hagyott. Nyugodjék békében.

Életfilozófia

 Nem is az, inkább csak egy olyan gyakorlati dolog, amit mostanában kezdtem el, és eddig nagyon jól bejött. 

Mostanában sokan a legjobb szándékkal és indulattal meg akarják nekem mondani, hogy mit tegyek, ha elmesélem nekik, hogy miben vagyok éppen. Persze, mind úgy érezzük, hogy azzal segítünk, amikor pl valaki elmondja nekünk, hogy torokgyulladással küzd már egy hete, hogy mit vegyen be, mit igyon, egyen, stb. Tanácsokat osztogatunk, mert ezzel tudunk segíteni. Bár nagyon szeretem a velem törődőket, de tényleg, kezdem kicsit unni ezt, az a helyzet, úgyhogy az a stratégiám, hogy ilyenkor annyit mondok: "Oké." vagy "Jó." Aztán nem teszem meg, amit tanácsolnak (most legutóbb pl azt tanácsolták, hogy szedjem be az antibiotikumot, amiről pár perccel korábban mondtam, hogy nem tervezem, mert magától is el fog múlni a torokgyulladás, csak egy kicsit később - ami mellesleg valóban így is lett). Szóval ezzel a taktikával lezárul a kérdés, megmarad a béke, nincs vita, és végül úgy teszek, ahogy jónak látom. 😊

Kíváncsi vagyok, hogy minden esetben működik-e, vagy valaki előbb-utóbb rajta kap a csínyen, és végül mégis csak lesz sértődés...

Kórház

 Nagyon sok volt és hosszú az elmúlt 3 hétben. Izgalmas, néha megrendítő, mindig felemelő, de iszonyú sok és fárasztó. De persze nagyon jó! 

A kép december 25-én készült,  du. 5 körül, a 10. órában a Sürgősségi Betegellátó Osztályon (SBO avagy sürgi). "Kicsit" fáradt voltam már... 😊

Elsősegélynyújtás

A mai napot Barbinál töltöttem, ahol rajta és a párján gyakorolhattam az elsősegélynyújtás feladatokat. Például a kimentés fogását, a stabil oldalfekvést, illetve a légzés ellenőrzését. A mesterséges lélegeztetésre és az újraélesztésre majd legközelebb kerül sor, mindhárman izgatottan várjuk. Elég vidám volt ez így is, jókat szórakoztunk. Azért Barbit könnyebb volt felemelni és arrébb húzni, mint Pétert. 😊

Sejtettem, hogy ha újra elkezdem a gyakorlatot a kórházban, nagyon jót fog tenni a lelkemnek, és ez így is van. A főnővér az aktuális osztályon, ahol épp gyakorlaton vagyok annyira megörült annak, hogy megyek, hogy szerdára engem írt be az egyik nővérnek egész napra, a 12 órás műszakba. Egyébként mindig 2 nővér van ezen az osztályon, plusz a tanulók, mint jómagam is, de minden nővér lebetegedett, ezért nincs ki bemenjen szerdán, így én leszek az egyik hivatalos munkaerő a kettőből aznap. Nagyon izgalmas.

Érdekes lesz ez a karácsonyi időszak, hiszen én semmiképp nem találkozom a családtagjaimmal a vírus terjesztésének lehetősége miatt (az ember a kórházban nagyobb eséllyel elkaphatja), de ha lehet, a kórházban töltöm majd az ünnepeket. Ha mindenképp meg kellene betegednem, jó lenne még a januári tanfolyamkezdés előtt átesni rajta, hogy ne kelljen az évet karanténban kezdenem. Hát... most minden lehetőségem megvan arra, hogy közelebbről megismerkedjek a vírussal, hiszen a kórházban elég nehéz elkerülni, főleg, ha hosszú órákat ott tölt az ember mindennap. Ha lehet alkudozni, szívesen venném az enyhe tüneteket (tudom, nekem semmi nem elég...).

Izgi.

Gaudete vasárnapra

 Nagyon sokszor meghallgattam már ezt a fevételt, és amikor újra és újra előkerül, többször meghallgatom egymás után, mert mindig mosolyt csal az arcomra az öröm, amit közben érzek (mint amikor a bakonybéli Günter tesó énekel), különösen a fergeteges finálé. Soha nem tudom megunni.

Gaudete! :-)

"Beszélgetős" dékánia

 Pár hónapja meghívtam a dékániában a testvéreket arra, hogy a hivatalos alkalom mellett csatlakozzanak hozzám havi egy nem hivatalos, "beszélgetős" alkalomra, ahol tényleg beszélgetünk a minket lelkileg, intellektuálisan vagy egyéb módon foglalkoztató kérdésekről, problémákról, a napi szentírási részekben - de főleg az evangéliumban - olvasottakról, olyan kérdésekről, amik megérintenek bennünket az olvasottakban. Az a vicces, hogy annyira jól sikerültek ezek az alkalmak, hogy többen vagyunk, akiik ezeket jobban várják, mint a hivatalosakat. Valahogy közelebb kerülünk egymáshoz, pedig ugyanúgy csak virtuálisan találkozunk, és mégis... És ami még ennél is jobb, hogy az új telefonommal egy olyan dékániai tagunkat is be tudom vonni, aki, mivel nincs számítógépe, azóta nem tud jelen lenni velünk, amióta online vannak az alkalmaink. Tegnap kipróbáltuk a hivatalos dékánián, felhívtam, és mindvégig a két óra alatt csatlakozni tudott, aminek mindannyian nagyon örültünk, úgyhogy ezentúl ez így lesz. A régi telefonommal nem lehetett ilyen trükköt csinálni

Ajándék hétvége

 Gyönyörű, enyhe idő és napsütés, aminek eredménye két nagy séta volt a Bakonyban, sok-sok idő négyen együtt az énekegyüttesünkkel (Ausculta Énekegyüttes), közös vacsora négyesben (ez és a második kirándulás így négyen együtt igazán ajándék volt, mert egyiket sem beszéltük meg előre, de mindkettő belefért, és mindenki természetesen és örömmel igent mondott), rengeteg együtt éneklés, és a vasárnapi vesperás végén élő közvetítésben éneklés a YouTube-on. Ez volt a legnagyobb és legörömtelibb ajándék, mert nagyon vágytam arra, hogy ebben a vírus miatt különös adventben valahol, valahogy elénekelhessem Kodály Zoltán Adventi énekét. Először úgy volt, hogy a mise keretében énekeljük el, de amikor kiderült, hogy ez a vasárnap a gitáros misének ad helyet, a dalostársaim megtették azt a kedvemért, hogy helyette a mindennap élőben közvetített vesperás végén, a kivonulás előtt elénekelték velem. Béke, sok-sok beszélgetés, a bakonyi levegő és erdő, lovak, nagyon szép zenék (Lassus, Tallis, Kodály), rövid felvétel a készülő cd-nkre... nagyon-nagyon jó és tartalmas hétvége volt.

Nagyon várom a következő alkalmat, és az a legjobb, hogy a sokáig semmi után mostanában már a harmadik próba lesz viszonylag rövid időn belül, viszonylagos rendszerességgel. Most sem kell sokáig várnom.

Újabb kalandjaim a mókussal

 Szerintem ez már egy másik mókus, mégis csak 3 évvel ezelőtt történt a mókus behatolásának a története. Nem tudom persze, hogy meddig él egy ilyen mókus, de nem gondolnám, hogy évekig semmi (bár meglehet, hogy ennyi idő kellett neki a sokk kiheveréséhez...), aztán meg mindennap nagyon is valami.

Szóval pár hónapig hallgattam, hogy egy/a mókus minden reggel 7 óra előtt (az óraátállítás óta 6 előtt) pár perccel megjelenik, elidőz az ablakpárkányon, próbál bejönni, majd feladja és eltűnik. Az utolsó pár napban ennél sokkal messzebb ment: módszeresen leszaggatta a szúnyoghálót (amit emiatt le kellett szednem, amúgy is cafatokban lógott miatta), amit a kis pofijába betömködött, majd elszaladt a tető irányába, és újra visszatért egy adagért. Azután a konyhaablakon lévő tyúkhálót támadta meg, amivel nem boldogult (a múltkori eset után került fel az ablakra, és minden reggel végtelen hálával gondolok arra, aki ezt ilyen profi, mókusbiztos módon föltette, mert még mindig ellenáll a napi támadásoknak, illetve azért a tényért is hálás vagyok, hogy fenn van az ablakon). Gondolom, fészket épített a padláson. Hát... ennek most már vége, de nagyon sokszor rohantam le a galériáról félálmosan, hogy megnézzem, sikerült-e letepernie a tyúkhálót, és újra a konyha padlóján landolnia. Nem volt vicces. Szereznem kell egy fém szúnyoghálót, hátha azt nem tudja letépni, de ezzel ráérek még tavaszig.

A mammon és a balga szüzek

 Annak, hogy valaki obációt tehessen és egy dékánia tagjává válhasson, havonta rész kell vennie a dékánia összejövetelén. Ez nálunk (Szent Günter dékánia, Bakonybél) sincs másképp, bár március óta egyetlen egyszer találkoztunk személyesen a vírushelyzet miatt, júliusban a Szent Benedek-ünnepen.

Nekem ez egy kicsit kevésnek tűnt, úgyhogy azzal az ötlettel álltam elő pár hónappal ezelőtt, hogy a havi "rendes", kötelező találkozáson túl legyen egy másik, opcionális, "beszélgetős" alkalom is, amikor megosztjuk egymással a Szentírásban minket megragadó részeket, megbeszéljük és megpróbáljuk együtt megérteni, milyen jelentést hordozhat az adott vers vagy szakasz, illetve megosztunk az élet egyéb területéről minket foglalkoztató nehézségeket, és megpróbálunk segíteni egymásnak, ha olyan ügyről van szó.

Múlt szombaton már a harmadik ilyen beszélgetős alkalom volt, mindháromnak én voltam a mediátora, és mindhárom nagyon jól sikerült, de ez a mostani a legjobban. A legtöbb gondolat az aznapi evangéliummal kapcsolatban merült föl, láthatóan mindenkiben kérdéseket inspirált a szakasz. A napi penzum a Lk 16,9-15, de ami igazán fejtörést okozott sokunknak, az inkább a szakasz előzménye:

⁽¹Aztán a tanítványokhoz fordult: „Egy gazdag embernek volt egy intézője. Bevádolták nála, hogy eltékozolja vagyonát. ²Magához hívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok felőled? Adj számot vagyonomról, mert nem maradhatsz tovább intéző. ³Az intéző így gondolkodott magában: Mitévő legyek? Uram elveszi tőlem az intézőséget. Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek. ⁴Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, amikor elcsap az intézőségből. ⁵Egyenként magához hívatta urának minden adósát. Megkérdezte az elsőt: Mennyivel tartozol uramnak? ⁶Száz korsó olajjal – felelte. Erre azt mondta neki: Fogd adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet. ⁷Aztán megkérdezett egy másikat: Te mennyivel tartozol? Száz véka búzával – hangzott a válasz. Fogd adósleveledet – mondta neki –, és írj nyolcvanat. ⁸Az úr dicsérte a mihaszna intézőt, hogy okosan járt el. – Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.)

⁹Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba. ¹⁰Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is. ¹¹Ha tehát a hamis mammont nem kezeltétek hűen, ki bízza rátok az igazit? ¹²És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket? ¹³Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert az egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.” ¹⁴Hallották ezt a kapzsi farizeusok, és kigúnyolták érte. ¹⁵De ő kijelentette: „Ti igaznak mondjátok magatokat az emberek előtt, az Isten azonban belelát szívetekbe. Ami az emberek szemében nagy érték, az az Isten előtt megvetést érdemel. 

Legfőképp az intéző hűtlensége keltett általános felháborodást a csapatban, és hogy mégis megdicsérik, ezt nem tudtuk hova tenni egy ideig. Aztán addig-addig beszélgettünk, hogy a végén világossá vált az egész perikópa értelme.

1. A mammon szót hajlamosak vagyunk tévesen csupán pénznek értelmezni, noha a μαμωνᾶς-t a Magyar Katolikus Lexikon szerint "Jézus csaknem személyként említi, s arra a démoni hatalomra vonatkoztatja, mely a vagyon rabjává teszi a kapzsi embert, s melynek szolgálata nem összeegyeztethető Isten szolgálatával". Tehát egyfajta értékrendet jelent, nem csak vagyont.

2. Mindenkinek szüksége van barátokra, akikre számíthat, akikre támaszkodhat. Egyedül meghal az ember, ha nem is szó szerint, de valahol a szívében, lelkében. Ahhoz, hogy barátokat szerezzünk, kedvesnek, segítőkésznek, odaadónak kell lennünk, jót tenni a másikkal, a másik érdekeit is figyelembe venni, ehhez pedig egy pozitívabb, kevésbé önző személyiség szükséges.

3. Ha a mai gyakorlatot nézzük az üzletemberek világában, egész biztos nem dicsérné meg az intézőjét egyik sem, amikor rájön, hogy az meglopta, hanem ki-ki a vérmérsékletéhez mérten torolná meg a dolgot. A példabeszéd a kapzsi farizeusoknak szólt, akiktől pontosan ugyanilyen reakcióra lehetett számítani: számukra is fontosabb volt a saját pénzük, mint az előttük álló, nagyszerű tehetségekkel megáldott ember. Egész biztos nem azzal foglalkoztak volna, hogy milyen ügyes volt, hanem hogy hogyan tudják bevasalni a pénzüket. Tehát a példabeszéd azért botrányt keltő, mert szelídségre hív, arra, hogy a mammon rideg és az embert teljességgel semmibe vevő értékrendjétől teljesen idegen módon eltekintsen a veszteségektől és magának az embernek az értékét tekintse. Vagyis nem az a fókusz, hogy Jézus arra hívna, hogy minél többet lopjunk, csaljunk, hazudjunk, majd Robin Hoodként osszuk szét a zsákmányt a szegények között, akik majd aztán jófejnek tartanak és ünnepelnek minket, mi több, azok, akiktől meg elszedtük a vagyont, még meg is veregeti a vállunkat, hanem az irgalmasság a lényeg ebben a szakaszban. Ez pedig minden korban teljesen életidegen a példabeszédben vázolt helyzetben.

4. "Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál." - nem tudom eldönteni, hogy ezt elismerésnek vagy szomorú ténynek kezeljem (erre visszatérek majd a legközelebbi beszélgetős alkalmon).

***

Az elmúlt vasárnap evangéliuma a tíz szűzről szólt:

"¹A mennyek országa hasonlít a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és a vőlegény elé mentek. ²Öt balga volt közülük, öt pedig okos. ³A balgák lámpásukat ugyan elvitték, de olajat nem vittek bele. ⁴Az okosak lámpásukkal együtt olajat is vittek korsójukban. ⁵A vőlegény késett, így valamennyien elálmosodtak és elaludtak. ⁶Éjfélkor kiáltás hallatszott: Itt a vőlegény, menjetek ki elébe! – ⁷Erre a szüzek mind fölkeltek, és rendbe hozták lámpásukat. ⁸A balgák kérték az okosakat: Adjatok egy kis olajat! Lámpásunk kialvóban van. – ⁹Nem adunk – felelték az okosak –, mert akkor nem lesz elég se nekünk, se nektek. Menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak. ¹⁰Míg odavoltak vásárolni, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bevonultak vele a menyegzőre. Ezzel az ajtó bezárult. ¹¹Később megérkezett a többi szűz is. Beszóltak: Uram, Uram, nyiss ki nekünk! ¹²De ő így válaszolt: Bizony mondom nektek, nem ismerlek benneteket. ¹³Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát. (Mt 25,1-13)

Kétféle értelmezést is hallottam ezzel a résszel kapcsolatban, az egyik André Louf homíliájából, a másik a vasárnap általam látogatott misén az aktuálisan prédikáló pap által hangzott el. André Louf az olajat a szeretet metaforájaként értelmezte, a plébános a Sziklatemplomban pedig a kegyelemmel hozta összefüggésbe. Mindkettő érdekes és mindkettőt át tudom érezni.

Ami elég döbbenetes felismerés volt számomra, hogy annak ellenére, hogy bármennyire is szeretnék az okos szüzek csapatában játszani (és ilyennek is tűnni a külvilág számára...), még mindig a balgák színében indulok, és lövésem sincs, hogy hogy lehet átigazolni...

A szüzes részt a talentumos követi, mondanom sem kell, hogy pontosan melyik szolga szerepében látom magam: igen, a balgáéban.

 

A járvány egyik pozitív hozadéka

 Most, hogy nem járok gyakorlatra a járvány miatt, két napom is szabad a héten. Van úgy, hogy órát pótlok ezeken a napokon, de múlt hét szerdán pl. elmentem Barbihoz, és csak másnap jöttem haza. Egész délután kertészkedtünk, megcsináltunk egy másfél autóhossznyi, réteges veteményes ágyást tavaszra. Órákig dolgoztunk együtt teljes összhangban, végtelenül örömteli érzés volt. Régen is így volt, fél szavakból is értettük egymást, most sem volt ez másképp. Nagy munka volt, az eredmény (és itt egy kép van, de úgy látom, hogy az iPad nem kezeli a képet, meg kell várnom, amíg a laptop visszakerül a szerelőtől, azon majd korrigálok):

Váratlan meglepetés csütörtökön

Mindig is úgy gondoltam, éreztem, hogy a napi zsolozsma elmondása rendkívül unalmas egyedül, ehhez társak (de legalább egy) kellenek. (Azt el sem tudom képzelni milyen lehet, ha az ember házastársa nem társ ebben.) Ezért örülök annyira, hogy a bakonybéli "lelki alma mater"-em két imaórát is közvetít mindennap, a vesperást és a kompletóriumot. Nem mindennap tudok mindkettőhöz vagy akár valamelyikhez is csatlakozni, de igyekeztem úgy alakítani a napi- és órarendemet, hogy legalább az egyik beleférjen. Amikor váratlanul lehetőség nyílik egy olyan napon, amikor elvileg egyik sem fér bele az időmbe - ezek a keddek és a csütörtökök - mégis csatlakozni valami ok folytán, igyekszem kihasználni az alkalmat.

Ezen a héten így alakult a csütörtöki nap. A legutolsó órám, ami 9-ig tart, átkerült szerdára, így felszabadult a kompletórium ideje. Azt kell mondjam, hogy mivel nem szoktam csütörtökön kompletóriumot mondani, újszerűnek hatottak mind a szövegek, mind pedig az antifónák. Nagyon meglepett és megérintett az aznap elénekelt 38. zsoltár, mert az aznapi események mintegy összefoglalójaként zárta a napot.

Így szóltam: „Vigyázok utamra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel.

 

Megzabolázom ajkam, amíg gonosz ember áll velem szemben.”

Elnémultam, szótlan lettem és hallgattam, megfosztva minden jótól, kiújult ismét fájdalmam.

Égett a szívem bensőmben, töprengésemben tűz emésztett engem.

Megoldódott nyelvem, s így szóltam: „Add tudtomra, Uram, életem végét.

Hadd tudjam meg napjaim számát, s hogy milyen rövid az életem!”

Íme, napjaimat néhány araszra mérted, életem ideje előtted semmiség.

Bizony csak egy sóhajtás az ember, mint az árnyék, úgy fogynak napjai.

Minden vesződsége csak hiúság, kincset gyűjt, de nem tudja, ki veszi hasznát.

Most hát mit várhatnék, Uram? Reményem egyedül benned van.

Minden gonoszságomból ragadj ki engem, az esztelenek gúnyolódásának ne vess oda prédául.

Elnémulok és többé nem nyitom ki számat, mert ez a te végzésed.

Csapásaid vedd le rólam, elpusztulok sújtó kezed alatt.

Megfenyíted az embert bűne miatt, semmivé teszed vágyait, mint molyok a ruhát,

csak egy fuvallat minden ember.

Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj kiáltó szavamra.

Ne zárd be füledet, amikor siránkozom, hiszen jövevény vagyok előtted, 

zarándok, miként atyáink.

Vedd le rólam büntető szemed, hogy örömben élhessek, mielőtt elmegyek és nem leszek többé.

 

 

Rengeteg kérdést felvetett bennem a törékenységgel, betegséggel, halállal (másokéval és a sajátommal), lehetőségekkel és feladatokkal, imádsággal, istenkapcsolattal, Isten ígéretével és még sok mással kapcsolatban.

Rendhagyó lelkigyakorlat

Kb. 10-12 éve minden évben elmegyek egy nyolcnapos lelkigyakorlatra augusztus végén. Sokáig Bakonybélbe jártam, aztán Dobogókőre a jezsuitákhoz, tavaly Szécsényben voltam a klarissza nővéreknél.

Idén is mentem volna Szécsénybe, jól is esett volna a bezártság után (bár a szentignáci lelkigyakorlatok sem a duhajkodásról híresek, azért mégis, legalább valamiféle környezetváltozás), meg egyébként is, de egész nyáron nem kaptam visszajelzést, úgyhogy idén elmaradt.

Ez most egy nagy hiányt hagyott bennem, főleg ez után a rendkívül pörgős és a kórházi gyakorlat nehéz lelki tapasztalatai miatt eléggé érzékeny nyár után, és kissé tanácstalanul úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal (vagy ahogy Anzelm testvér szokta mondani Bakonybélben: "a novemberi légy"). Azt éreztem, hogy szükségem van útmutatásra, feldolgozásra, komoly lelki munkára. És akkor Barbi az egyik beszélgetésünk alkalmával elmesélte, hogy mostanában Varga Laci atya (kaposvári püspök) előadásait hallgatja a YT-on. A szellemi harc kapcsán került elő a téma.

No, elkezdtem hallgatni őket, kezdve az alábbi előadás-sorozattal (Szellemi harc), aztán belendülvén, meghallgattam majdnem az összes többit is. Ez lett végül az idei - rendhagyó, mert egyáltalán nem csendes - lelkigyakorlat számomra, és most már egyáltalán nem bánom. Másfelől pedig: lelkigyakorlatot kértem a Mennyei Atyától, és meg is kaptam, egyértelmű visszajelzés volt, hogy nem vagyok elfelejtve.

Mindenkinek ajánlom Laci atya előadásait, rendkívül üdítőek. Nem egy átlagos püspök, rendkívüli ember.

Amikor leesik a tantusz

A tegnapi evangélium (Lk 5,1-11):

¹Amikor egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett oda hozzá, hogy hallgassa az Isten szavát. ²Látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálót mosták. ³Beszállt hát az egyik bárkába, Simonéba, s megkérte, hogy lökje egy kicsit beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. ⁴Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra!” ⁵„Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót” – válaszolta Simon –, ⁶és így is tett, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. ⁷Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy menjenek segíteni. Mentek is, és úgy telerakták mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. ⁸Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” ⁹Mert a szerencsés halfogás láttán társaival együtt félelem töltötte el. ¹⁰Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus így szólt Simonhoz: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” ¹¹Kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték.

Mindannyiunknak vannak olyan szakaszok az életünkben, amikor lelkesedünk valamiért vagy valakiért, és azt "játsszuk", hogy valóban benne vagyunk nyakig a dologban. A fejünkben és akár a szívünkkel valóban benne is vagyunk nyakig, csak a velő hiányzik az egészből valahogy. Mint ahogy Péter is azt "játszotta", hogy Jézus a Mester, és ha Ő azt mondja, hogy vesse ki a hálóját, akkor a "játék" szerves része, hogy a Mester szavára megteszi, amit mond. Egyszerű, szabálykövető (és eléggé idealista), viszonylag fiatal férfi, aki megteszi, amit a hierarchiában fölötte álló mond neki, elmondja, amit ilyenkor el kell, csak épp nincs még benne a valódi mélység tapasztalata, inkább csak a szájával és a mechanikus cselekedeteivel engedelmeskedik a "játék" szabályainak. Nem arról van szó, hogy nem hisz, de inkább csak a fejével és a (nagy mélységet sugalló) szólamaival.

Aztán leesik neki a tantusz, megérzi egy pillanatra a transzcendens valóságát, és akkor meg már azt mondja, hogy „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!”. És tudjuk, hogy sok-sok tantusznak kell még leesni, hogy felnőjön a feladatához (többek között egy ilyen "tantusz" az is, amikor háromszor megtagadja Mesterét, holott korábban nagy hangon bizonygatta, hogy ő aztán soha nem tenne ilyet...).

Érdekes ember ez a Péter apostol. A kezdeti megnyilvánulásai, az önmagáról alkotott képe, a kicsit gyermetegnek mondható hite, az öntelt, magát fényező szövegelései.  Azért kíváncsi lennék, hogy férfi létére hogy élte meg a gőgjéből fakadó nehézségeket, vagy hogy mennyire lehetett elviselhetetlen az előszeretettel hangoztatott felsőbbrendűségével, és hogy hogy oldhatta fel az ebből fakadó kellemetlen helyzeteket. Aztán a hatalmas út, amit bejár... Jó, hogy nem kell még csak megközelítőleg sem tökéletesnek lennünk, mert ő aztán sok minden volt, csak épp nem tökéletes. Egyelőre egyébként inkább nem szimpatikus, mint igen, mert nem tudok mit kezdeni az idealista szájhősökkel, mint amilyen ő volt az alatt az idő alatt, amíg Jézus körül volt. Többet kellene talán foglalkoznom az ApCsel-lel, hogy már inkább azt tarthassam szem előtt, amikor érett korában alkalmassá vált arra, hogy az Egyház fejévé váljon. Figyelemre méltó és reményteli.

"Everybody lies", avagy a hipokrízis születése

 Az "Everybody lies" a népszerű kórházas sorozat főszereplőjének, dr Gregory House-nak a mottója. A mai evangélium juttatta eszembe. Jó, mi? :-)

"¹Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és tanítványaihoz:
– ²Az írástudók és farizeusok elfoglalták Mózes székét. ³Mindazt tehát, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de tetteiket ne kövessétek, mert beszélnek, de nem cselekszenek. ⁴Súlyos és nyomasztó terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk egy ujjal sem akarják azokat megmozdítani. ⁵Mindent csak azért tesznek, hogy lássák az emberek. Megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk szegélyét. ⁶A lakomákon az asztalfőn, a zsinagógákban a fő helyeken szeretnek ülni. ⁷Szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.
⁸Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok! ⁹Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van! ¹⁰Ne hívassátok magatokat tanítónak se, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. ¹¹Aki a legnagyobb közöttetek, az legyen a szolgátok! ¹²Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik." 

(Mt 23,1-12 Simon Tamás László Újszövetség-fordítása)

A kiemelt részeket kapcsoltam össze a fenti mottóval ösztönösen. A hipokrízis melegágya. Bár a sorozatban nem erről van szó, ott más miatt hazudnak az emberek, mint ahogy mi is kerülünk olyan helyzetbe, amikor nem mondunk igazat, vagy csak a töredékét mondjuk el, sokszor amiatt, mert nem emlékszünk a pontos részletekre. De az evangéliumban nem erről van szó, hanem hipokrízisről.

A direkt hipokrízis rendkívül romboló, és nagy árat fizetnek érte az emberek. Sokszor nem is tudják, mekkorát. (Aki mondjuk alapból ilyen, így éli az életét, az valószínűleg soha nem is fogja megtudni, mert mindig megmagyarázza, és túllép a veszteségeken.) Biztos vagyok abban, hogy mindannyian találkoztunk már ilyen emberekkel, és valahogy ösztönösen távolságot veszünk tőlük.

A farizeusok és az írástudók Izrael elitje volt. Az írástudókat "bölcsnek", "törvénytudónak" és "tanítónak" is hívták, a tisztelet irántuk egyre nőtt. Ők értelmezték az Írást, azt, ami a Törvényben feketén-fehéren szerepelt, adott, konkrét élethelyzetekre próbálták alkalmazni, így jogi és teológiai kérdésekben egyaránt ők döntöttek. Ez azért elég nagy hatalom, és ha nem megfelelő személyiséggel párosul, nagyszerű alkalom a hipokrízis felvillantására.

Nézzük a farizeusok vallási csapatát. A rituális tisztaság megőrzése végett távolságot vettek a környezetüktől, mintegy kívülállóként tekintettek az emberekre. Érdekes, hogy fokozatosan eltávolodtak a politikától, mégis hatalmas befolyással bírtak, nagy szerepet töltöttek be a főtanácsban. Céljuk a Törvény előírásainak tökéletes, betűről betűre való betartása volt. Igazából sok esetben fontosabb volt nekik a Törvény betűje, mint az eléjük kerülő, hús-vér ember (jól mutatják azok az esetek, amikor Jézus ebbe a tulajdonságukba ütközött, ami lépten-nyomon történt). Tisztaságmániások voltak (ma kényszerbetegség lenne a diagnózis), és testvérületekbe tömörültek. Egyébként, teológiai szempontból nem lett volna egy rossz népség (pl. hittek a halottak feltámadásában és várták az eljövendő Messiást, mint mi, keresztények), csak egy meglehetősen lenézős népség volt, mert hát az ember ember, ugye...

Jézus szavai jól bemutatják, hogy emberileg milyenek lehettek e két csoportnak a tagjai. Ha jól belegondolunk, hogy ma milyen tulajdonságokkal rendelkezik a bármilyen területen működő (egyáltalán nem a politikára gondolok, hiszen az egy annyira speciális, torzult személyiségű egyedeket eredményező, reménytelen vakfolt, hogy azzal egyáltalán nem foglalkozom, hanem minden más területére az életnek), másokat bármilyen módon vezetők nagy hányada, nem kell meglepődni, hogy két millenniummal korábban sem volt más a helyzet. Az ember ember. (Ehhez még csendben hozzátenném, de tényleg csak csendben, mert nem vagyok sem feminista, sem a túlzásba vitt emancipáció híve, sőt, ezen a téren inkább a tradicionalista eszméket preferálom, hogy a kétezer évvel ezelőtti állapotokkal kapcsolatban csak férfiakról beszélünk, és ma sem a nőkkel összefüggésben említeném a fentieket. És nem csodálkozom.)

Eljutottam arra az önmegfigyelésre az elmúlt pár hónapban, hogy a hipokrízist nem tudom már közel engedni, senkitől.  Voltak hozzám egészen közel állók, akik folyamatosan ebben éltek, de ma már igyekszem kizárólag olyan kapcsolatokat fenntartani, ahol ez nem jellemző.

Minden csak egy epizód

Ez a legújabb mottóm (az egyik). Vannak olyan epizódok, amik egészen rövid ideig tartanak - pillanatok, percek, órák, vagy napok -, vannak hosszabb ideig - évekig - tartó epizódok az életünkben, és vannak életünk végéig kitartó epizódok is, mint egy barátság, vagy egy krónikus betegség. 

A barátság továbbra is a fő elmélkedős témám, annyit léptem benne előre, hogy júniusban megjelent a Sapi teológiai folyóiratában a barátságról szóló tanulmányom, ami inspirál a könyv befejezésére (aminek egy részlete a megjelent tanulmány), aminek a kiadására újabb ígéretet kaptam.

 

Azért jutott eszembe a barátság és az epizód témája, mert a kettő, úgy tűnik számomra, erősen összekapcsolódik. Az elmúlt években meglehetősen intenzív folyamatok zajlottak a barátságaim terén. Vannak, amik még most is zajlanak, vannak, amik már megérkeztek, különböző végkicsengéssel. Két dolgot fogalmaztam meg konklúzióként (10+ év megfigyelés távlatából). Az egyik az, hogy a valódi barátság nem a gondolkodás szintjén köttetik, hanem valami elképesztően mély, lelki és zsigeri szinten, és ezért örök, és ezért a nehéz konfliktust is túlvészeli. Gyerekkoromban olvastam valahol egy versikét, ami sokszor elgondolkodtatott: "A barátság egy aranyfonál, mely ha egyszer elszakad, össze lehet kötni ugyan, de a csomó megmarad." Az éretlen, gyermekded barátság valóban ilyen. A valódi, lélek mélyén kötött barátság el sem szakad, bármi történjen is (a könyvemben írok Jézus és Júdás barátságáról is, ami sosem szakadt el, egészen Júdás haláláig tartott - és talán tovább is). Lehet, hogy tudati szinten nem tudjuk helyrehozni, ezért megszakítjuk, de a lélek csendben mindig sírni fog a barát után. 

Négy, két fiú- és két lánybarátságom is felfüggesztődött évekre, az egyik fiúval csak néhány hónappal ezelőtt. A három másik eset konklúziója és végeredménye: a két lánnyal mélyült és megerősödött a barátság, és az első pillanattól kezdve ott folytattuk, ahol évekkel korábban abbahagytuk, ugyanazzal a közelséggel, pedig az egyik esetben 7 év, elég kemény, intenzíven megdolgozó lelki sérüléseket okozó szünet volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ott tartunk majd, ahol most vagyunk. (Egyébként ez a barátság és hat év után az újratalálkozás Barbival inspirálta a szakdolgozatot majdnem négy évvel ezelőtt, aminek az első fejezete a megjelent tanulmány, és ami a majd megjelenő könyv alapja is egyben.) A harmadik esetben nem folytattuk onnan, ahol abbahagytuk, nincs meg a lelki kötődés, megszűnt barátság lenni - mert valószínűleg nem is volt az.

A barátság olyan, mint a keresztség: eltörölhetetlen pecsét, van, és kész. A kapcsolatok megpróbáltsága mutatja meg ennek igazságát. A könyvben írok Jézus problémás kapcsolatairól - mindegyik megpróbált! Péter, Lázár, Júdás, Lázár nővérei, amikor Jézus nem megy el haldokló testvérükhöz. Mindegyik kapcsolat egy mély konfliktust hordoz - ahogyan minden barátság is előbb-utóbb, hiszen ez egy dinamikus, energikus folyamat, nem lehet langyos víz, és különbözőségünk elkerülhetetlenül összefeszül. Az én baráti kapcsolataimról akkor derült ki, hogy valódi barátságok, amikor megpróbálta őket a komoly konfliktus és el kellett távolodni, akár hosszú évekre. A lányokkal (és csak velük) minden esetben megerősödött.

Ami elvezet a másik megállapításomhoz: egy heteroszexuális nő és egy heteroszexuális férfi között nem lehet mély, tiszta barátság, mert ez egy olyan fokú lelki intimitás és megnyílás, amiből nehezen marad ki a férfi-női dinamika (lehet velem vitatkozni), és mert nem barátságokat keresünk egy másik neműnél, még ha ezt is állítjuk. (Egyébként is, a barátságokat nem keressük, azok megjelennek az életünkben, megrezdül a lelkünk, és felismerjük a másikban, hogy a barátunk. Aztán meg esetleg várnunk kell a másikra, amíg ő is megérkezik, de erről már írtam korábban.) Illetve attól függ, hogy mit nevezünk barátságnak. Ami számomra a barátság, abba nem fér bele ez. Sokáig hittem azt, hogy nincs igazuk azoknak, akik az ellenkezőjét állítják, azóta megmutatta és bebizonyították a tapasztalataim, hogy nekem nem volt igazam. Nagy veszteségek árán tanultam ezt meg, de lehet, hogy nem is veszteség, csak egy lezáruló epizód, ez pedig a másik mottómhoz vezet.

A másik mottómat a lelkivezetőmtől tanultam épp egy éve a lelkigyakorlat során, azóta dolgozik bennem: "Nem sírunk vissza régi kegyelmeket, mert minden jónál mindig még jobb jön." Ettől a gondolattól mindig izgatott kíváncsiság tölt el, és az előttem álló ismeretlenre nyitok, nem pedig az elmúlt jót vágyom vissza. (Különben is: ami valódi volt, úgyis marad valamilyen formában, csak egy ideig nem explicit, ami meg nem volt az, csak egy rövid epizód volt, az a sorsa, hogy menjen. Helyet enged a még jobbnak.) Szép gondolat.

Tavaszi Szellő

Két éve nyáron otthagytam Kamaraerdőt (Gubát, Malőrt, és a többi depressziós, kizsigerelt lovacskát, akiknek a sorsát már nem bírtam tovább nézni), és elmentem "nyaralni" Dunavarsányba. Fontos szempont volt, hogy mindennap lovagolhassak, és ez egy lovas hely, ezért választottam. Rögtön beleszerettem Szellőbe, akivel kapcsolatban csak mosollyal az arcomon tudok beszélni, órákig. Egy évig intenzíven jártam, aztán egy évig egyáltalán nem. Idén áprilisban mentem el újra meglátogatni, aztán nyáron pár hétig újra jártam, ami a három hónap bezártság után olyan volt, mint a friss, tavaszi fuvallat, valódi, mély öröm.

Szellő nagyon okos kislány, rendkívül békés és kedves, csak nagyon ijedős (egyszer emiatt estem le róla, amikor a semmiből berongyolt elé oldalról egy vizsla, ő meg ugrott kettőt ijedtében). Velem szemben meglepően elnéző is, és olyan gyakorlatokat képes elsőre, majdnem tökéletesen megcsinálni, amikor járóiskolázunk, amiket soha azelőtt nem gyakorolt, és amiken Liza, az oktató is meglepődik. (Odin, akivel mindig terepre jártam, egy képet és egy kis videót is feltettem a blogra korábban, Liza lova volt.)