1 %

... ha még nem késő:

Bakonybéli Szent Mauríciusz Alapítvány

Bankszámlaszám: Zirc és Vidéke Takarékszövetkezet 73900054-11074410-00000000

Adószám: 18929146-1-19

Egy gondolat

A minap egy nagyon szép gondolatot olvastam (Chambersnél) a barátságról:

"A barátság a gondolat, a szív és a szellem azonossága."

Hát nem szép? Mert amíg mindhárom megvan, addig a barátság is tart (ez már a saját gondolatom, nem Chambié). Ha meg valamelyik borul, nos akkor történhet ez-az (persze nem feltétlenül)...

Annyi minden történt-történik folyamatosan. Beszélgetések, elmélkedések, meg már Dobogókőről is annyira írnom kéne. Na majd az államvizsga meg a felvételi után júliusban...

Hehe :-))))))

Ajánlanék egy filmet

Tegnap két irodalom tétel között megnéztem egy remek filmet attól a Stephen Daldry nevű rendezőtől, aki az egyik kedvenc filmemet is rendezte, a Billy Elliotot (és mellesleg az Órákat is (The Hours), ami szintén nagyon jó, illusztris színészcsapattal).

A felolvasó (The Reader) a címe, és ez egy film Ralph Fiennes-szel az egyik főszerepben (fontos info lehet, már ha valaki legalább annyira kedveli őt mint én, márpedig én nagyon kedvelem :-). Azoknak nem ajánlom, akik kész vannak a drámától, mert az élettől is elmegy a kedvük hetekre, ezért csak vicces filmeket néznek inkább. Meg azoknak sem, akiket megbotránkoztat a nagy korkülönbség egy kapcsolatban, illetve az enyhe pedofília jelensége a képernyőn :-))). A többieknek viszont nagyon is.

Nagyon jó kis rendező ez a Stevie, meg kell állapítanom. Ez a film sem az egyszer-elég-volt-köszi kategória. (Mondjuk a Billy Elliotot semmi nem tudta még eddig űberolni nálam, az a csúcs eddig.)

Lelkigyakorlat

A múlt héten egy egyhetes, csendes szentignáci lelkigyakorlaton voltam a dobogókői jezsuita lelkigyakorlatos házban, amiről mindenképp írok majd, ha lesz időm (most nincs, mert tanulnom kell a keddi vizsgára, aztán meg majd a jövő keddire), mert várakozáson felüli, elképesztő és fantasztikus volt. Kavarog bennem az a rengeteg pozitívum és felismerés, amit kaptam és megéltem ott, soha nem volt még ilyenben részem, semmilyen szempontból. Olyan része is van, ami elmondhatatlan, mert nem gondolat, hanem a teljesség érzése és az Úrral való teljes egység tapasztalása, az egész hét folyamán, minden pillanatban. Egy dolgot viszont megtaláltam, az egyik napi homília történetét, amit az atya felolvasott nekünk a misén (minden nap volt mise, rendhagyóak voltak, ilyeneken sem vettem még részt soha azelőtt). Engem megragadott, és örültem, hogy megtaláltam a neten, mert gondoltam megosztanám.

A történetet egy idős zsidó asszony mesélte el:

A nagyapa áldása

Kislánykoromban, péntek délutánonként, amikor nagyapához mentem, ott várt a finoman illatozó tea az asztalon. (Különös módon tálalta nagyapám a teát: nem adott teáscsészéket, kistányért alá, cukortartó sem volt nála. Egy ezüst szamovárból poharakat töltött meg. Először egy teáskanalat tettünk a poharakba, hogy ne pattanjon meg a finom üveg. És nagyapám nem is úgy itta a teát, mint mások mifelénk. Egy kockacukrot vett a fogai közé, azon szűrte magába a forró teát. Én is úgy tettem, mint ő. Sokkal jobban tetszett nekem így, ahogy ő csinálta, mint nálunk otthon.)

Ha kiittuk a poharainkat, két gyertyát tett nagyapám az asztalra és meggyújtotta őket. Aztán néhány (héber) szót váltott Istennel. Néha hangosan kimondva, néha csak magában mormolva, néha csak behunyta a szemét, és hallgatott. Ilyenkor, tudtam, a szívével beszél Istennel. Türelmesen vártam, mert tudtam, ezután a hét legjobb percei következnek.

Amikor abbahagyta a beszélgetést Istennel, hozzám fordult: "Gyere ide hozzám!" Magamat kihúzva elé álltam. Fejemet lágyan érintve tette rám a kezét. És akkor köszönetet mondott Istennek, hogy vagyok, és hogy ő a nagyapám lehet. Kitért néhány olyan dologra is, amivel az elmúlt napokban meg kellett küzdenem, és elmesélte ezeket Istennek. Egész héten izgatottan vártam, mit is fog majd Istennek mesélni rólam. Ha hibáztam, akkor dicsérte az őszinteségemet, hogy bevallottam a hibát. Ha valami nem sikerült, akkor arról beszélt, mekkora kitartással próbálkoztam megoldani a feladatot. Ha sikerült úgy elaludnom, hogy nem kellett égve hagyni a lámpát az éjjeliszekrényen, akkor a bátorságomat dicsérte. Amikor végére ért, akkor megkérte a régvolt asszonyokat - akiket én már jól ismertem az elbeszéléseiből, Sárát, Ráchelt, Rebekát és Leát -, hogy vigyázzanak rám.

Ez a néhány perc volt egész héten az az idő, amikor teljes békében és biztonságban éreztem magam. Otthon, a családomban, csupa orvos és ápolónő volt, mindenki azért küzdött, hogy többre vigye. Úgy látszik, mindig volt még valami, amit meg kellett volna tanulni. Ha egy dolgozatra a lehetséges 100 pontból csak 98-at kaptam, apám azt kérdezte: "És a másik kettő hol maradt?" Egész gyermekkoromban ezek után az elmaradt pontok után loholtam. Nagyapámat ilyesmi egyáltalán nem érdekelte. Neki elég volt, hogy vagyok. És ha nála voltam, valahogy tudtam, hogy igaza van...

Hét éves voltam, amikor meghalt. (Addig nem volt olyan hetem, amikor nem lett volna.) Nehéz volt nélküle. (Úgy tudott rám nézni, mint más senki, és néhány olyan nevet is adott, amit csak tőle hallottam: Nehume-le, ami azt jelenti, hogy "szeretett kis lélek". Azóta sem nevezett így engem senki.) Először attól féltem, hogy ha nincs már ő, aki rólam Istennek mesél, akkor megszűnök létezni. Aztán, később, rájöttem egy titokra: megtanultam, még akkor, nagyapám szemével látni magam. És azt is, hogy egyszer megkapni az áldást azt jelenti, hogy azt mindenkorra megkaptam.

Sok évvel később, amikor anyám már nagyon öreg volt, és furcsa módon ő is elkezdett gyertyákat gyújtogatva Istennel beszélgetni, elmeséltem neki ezt. Szomorúan felnevetett, és ezt mondta: "Életed minden egyes napján megáldottalak. Csak nem volt bennem annyi bölcsesség, hogy ki is mondjam..."

Amikor befejezte a történetet az atya, azt mondta, hogy ha nem is tudunk olyan személyt mondani az életünkben, aki így beszélne rólunk, a Szentháromság egymás között biztos, hogy ezzel a hatalmas szeretettel és hálával beszélget mindegyikünkről maguk között, mindig.

Újévi vidámság

Kamillától kaptam egy ímélt, amiben ezzel a filmmel kívánt boldog új évet. Igen jópofának tartom a dolgot, és tovább adom, Nektek kívánva áldott, békés és boldog új esztendőt:





(Nem, nem vagyok HIT-gyülis, de ettől még tetszik a dolog :-)))

Karácsony

Sok szépséget, áldást, békességet, örömöt, vigasztalást, és szeretetteljes ünneplést kívánok mindnyájatoknak sok szeretettel.

Walking in the Air

We’re walking in the air
We’re floating in the moonlit sky
The people far below are sleeping as we fly

I’m holding very tight
I’m riding in the midnight blue
I’m finding I can fly so high above with you

Far across the world
The villages go by like dreams
The rivers and the hills
The forests and the streams

Children gaze open mouthed
Taken by surprise
Nobody down below believes their eyes

We’re surfing in the air
We’re swimming in the frozen sky
We’re drifting over icy mountains floating by

Suddenly swooping low on an ocean deep
Rousing up a mighty monster from his sleep

We’re walking in the air
We’re dancing in the midnight sky
And everyone who sees us greets us as we fly

Christ Is Come

Jeremy Camp

The word of the prophets,
Centuries old.
The birth of Messiah,
Has been long foretold.
That unto you,
Now unto you

Christ is come,
Let all creation sing.
God's own Son,
Oh hail the newborn King.
The word made flesh,
Now dwells among us,
Christ is come

Those born in darkness,
Have seen a great light
The Redeemer of our hearts,
Has been born this night.
Now unto you,
Unto you.

Prince of Peace,
Yeshua,
Messiah,
The Son of Man,
Holy One,
King of Kings,
Lord of Lords,
The Great I Am,
Comforter,
Counselor,
Author and Finisher,
Divine Truth,
Revealer,
Deliverer,
Healer,
You are God,
Jesus You are God.

A Csoport

Már régóta tervezem, hogy írok róla. Az egyik legkedvesebb csoportom. A hajléktalanokról van szó. (A másik kedvenc a nyugdíjas csoport, őket is naaaagyon szeretem :-)

Nagyon közel kerültünk egymáshoz, és kicsit bele is látok már a mindennapjaikba. Azért írom le a tapasztalataimat, mert amíg nem kerültem a közelükbe, én sem tudtam szinte semmit róluk, csak az előítéleteimből éltem.

Náluk is van egyfajta "társadalmi rétegződés". Akiket az utcán látunk, az csak az elenyésző hányada a számuknak. Sokkal többen vannak, akik szállókon laknak, vagy akár albérletben, csak hivatalos lakcímük nincs (az van a lakcím kártyájukon, hogy "X kerület, lakcím nélküli").

Akiket én tanítok, minden nap tisztálkodnak, tiszta a ruhájuk, és akár valami kis munkájuk is van (egyikőjüknek van egy pár órás takarítói állása). Napközben a Fedél nélkül című újságot árulják, vagy iskolákba járnak előadást tartani a hajléktalanságról (ketten), különféle szervezetek tagjai és konferenciákra járnak, szerkesztik a lapjukat, írnak, riportokat készítenek - masszív alkoholizmusból jött ki az egyikük, a másikuk meg sokáig egy ház pincéjében lakott a kisgyerekével, mert haza nem mehetett...

Mindegyiküket keményen megpróbálta az élet, amitől akár gonoszak, megkeseredettek is lehetnének, utálkozhatnának, és engem is utálhatnának, hogy nekem meg milyen jó... És végtelenül türelmesek egymáshoz, velem meg kifejezetten kedvesek. Van, akinek nehezebben megy a tanulás, ezért lelassítja az órák menetét, de sosem csinálnak problémát abból, ha várni kell egymásra.

Az első pillanattól kezdve ugyanúgy kezeltem őket, mint akármelyik más csoportomban a hallgatókat. Ugyanazt követelem tőlük, és ugyanannyi házi feladatot adok nekik. Ők azok, akik mindig megírják a leckét (pedig nem a meleg lakásban töltik a napjukat, hanem az utcán lapot árulva), és ami számomra döbbenetes, hogy összejárnak együtt tanulni és gyakorolni, segítik és tanítják egymást.

Soha, egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy lenne különbség közöttünk. A legelején volt néhány olyan óra, amikor azt éreztem, hogy egyikük megpróbál provokálni, de pár óra után rendeződött a dolog, és teljesen elfogadtak. Tegnap kaptam ajándékot karácsonyra az egyiküktől: sütött nekem sütit, ültetett egy virágot, és ami a legfontosabb talán, hogy kinyomtatta az összes írását, és az élettörténetét, ami röpke 37 éve ellenére már most 20 oldalra rúg... Megértettem, hogy annál többet nem nem is tudna adni magából, mint hogy megosztja velem a kreatív lényét. (Tőle egyébként szinte minden héten kaptam valami kis apróságot.)

Néha, egy-egy feladat közben elgondolkodtam, hogy vajon mikor csinálhattak ilyet utoljára... Például a múltkor activity-t játszottak melléknevekkel, hahotáztunk. Megkérdeztem tőlük, hogy szoktak-e játszani. Hát nem nagyon... Azt találtam mondani, hogy játszani fontos, minden életkörülmények között, de aztán amikor órákkal később eszembe jutott ez az okos beszólásom, akkor nagyon elszégyelltem magam, mert hogy a csudába jutna eszükbe az, hogy játszanak, amikor az alapvető komfort érzetük sincs kielégítve sokszor - egyikük az utcán alszik, saját választása volt - és napközben a Menhely Alapítvány székhelyén tördeli a lapot -, éhesek időnként, és egyáltalán nincs már meleg az egész napos utcán kóválygáshoz...

Akarnak tanulni, mert reményt látnak a nyelvtudásban, a változás és felemelkedés reményét. Annak a reményét, hogy van esély egy jobb életre. Lehet tőlük tanulni türelmet, állhatatosságot és kitartást. Egyre mélyebb és nagyobb tiszteletet érzek irántuk.

Megint éneklünk. Szépet.

MEGHÍVÓ

A BÁRDOS LAJOS TÁRSASÁG HANGVERSENYÉRE, MELYET 2009. DECEMBER 12-ÉN 18 ÓRAKOR RENDEZ

A RÉGI ZENEAKADÉMIÁN

(Bp. VI. Vörösmarty u. 35.)

MŰSOR:

Bárdos Lajos: Karácsonyi bölcsődal

Carissimi: Jónás oratórium

Közreműködik:

Király Judit, Honinger László, Tarjányi Béla – ének

Oláh Miklós – cselló

Király Miklós – continuo

Gálné Udvardy Mónika, Dévai Anikó - hegedű

Előadja: az Óbudai Kamarakórus

Vezényel: Erdős Ákos

Négy miseének az adventi és karácsonyi ünnepkörből

Négy miseének a Mátyás-graduáléból

Szokolay Sándor:	Énekszó, zeneszó
Kerényi György::	Karácsony van ma
Karai József:	Az angyal énekel
Bárdos Lajos:	Mostan kinyílt
Bárdos Lajos:	Confirma hoc, Deus
Bárdos Lajos:	Jubilate Deo

Előadja: a Szent Márton Kamarakórus

Vezényel: Dr. Áment Lukács

Konferál: Dr. Márkusné Natter-Nád Klára

A belépés díjtalan, mindenkit szeretettel várunk!

Lóri előad

Ezt kaptuk ma Lóritól:

"Kedves Kórus!

Nagyon sokakkal beszélgettem az elmúlt időben arról, hogy mi van, mi lehet a Camino után! Az útról, az ott szerzett élményekről és a tapasztalatok "hasznosításáról" mindenképpen érdemes beszélni.

Ennek fényében Karácsony előtt előadást tartok azoknak, akiket érdekel a téma, maga a Camino, illetve az utána kanyargó út!

Az előadás helye: Puskin mozi

Ideje: 2009. December 17. (csütörtök) 18.00

belépő: 500 Ft.

Szeretettel várlak benneteket, és kérlek, ha tudod, hogy érdekel valakit a téma, add tovább az információt!

Köszönettel!

Varga Lóránt"


Szerintem érdemes elmenni, én mindig nagyon jól szórakozom ezeken az előadásokon.

Miért is nem írtam egy ideig

Azért, mert brutális két hét van a hátam mögött. Sok pozitívummal azért, pl a múlt hétvégi bakonybéli látogatás sok mindent felülmúlt, vagy a tegnap délután Barbival, vagy egy-két óra pl a hajléktalan csoporttal. De ezeket a rövid időszakokat leszámítva szétesett a világ.

Főleg tegnap. Ha a tegnap reggelre volt felvezetés az elmúlt két hét, akkor örülök is neki, mert biztos sokkal rosszabbul bírtam volna... Mert a tegnap reggelnek előzményei is vannak:

Költöznöm kell, mert lebontják a házat, ezt már rég tudom, és még nyáron megegyeztünk a főbérlőmmel, hogy kölcsönösen két hónap felmondási időt adunk egymásnak. Ő nekem azért, hogy legyen elég időm találni valamit, és ne olyat, amit egyébként ha nem szorítana az idő semmiképp nem fogadnék el, én meg neki azért, hogy találjon valakit helyettem, ha esetleg mégis csak nyáron kezdenének neki a bontásnak. Na ebben jól megegyeztünk, és én tartottam is magamat ehhez a megállapodáshoz. Nyáron, amikor felbukkant valami lehetőség, akkor mindig két hónap költözési időt mondtam, és azt is elmondtam, hogy miért.

Telt-múlt az idő, egyszer csak kiderült, hogy ugyan még mindig bizonytalan a konkrét időpont, de már felajánlották neki a pénzt az önkormányzattól, és már csak az a kérdés, hogy milyen szerződést kössön velük a kiköltözést illetőleg. Akkor azt kértem, hogy kérdezze meg, hogy itt lehet-e maradni a bontásig a lakásban, mert én nagyon szívesen itt maradnék, hiszen szeretem. Azt mondta megkérdezni. Közben megint eltelt két hét, és másfél hete pénteken felhívott, hogy november végéig költöznöm kell (!!!!!!), mert ő bizony aláírta a szerződést, és már kiutalják neki a milliókat. NEM kérdezte meg, hogy ott lehet-e maradni a lakásban, mert őt csak a pénz érdekelte, méghozzá minél gyorsabban. Na ekkor már nagyon elszomorodtam, mert iszonyú rosszul esett, hiszen nem ezt beszéltük meg...

És aztán jött a következő aranyos lépése. Odaadta a bútorokat egy ismerősének, azt is mondván, hogy november 22-én tud eljönni értük az illető, aki el is jött pár nap múlva, és meg is nézte a bútort. Megbeszéltem vele, hogy mivel én november 22-én egyáltalán nem vagyok itthon, és ráadásul a bútorban tartom a ruháimat, szeretném, hogy azután vigye el őket, amikor én már kiköltöztem pár hét múlva (csak két héttel kellett volna többet várnia). Azt mondta, hogy neki mindegy, rendben, tud várni. Közben én azért szép lassan kipakolgattam a szekrényekből (már amennyire ezt a meglehetősen szűkös szabadidőm engedte).

A főbérlőm mint kiderült mégis csak ragaszkodott a 22-éhez, vagyis a tegnaphoz, úgyhogy mégis megbeszélte a férfivel, hogy jöjjön csak a bútorokért amikor neki megfelelő, mindegy milyen nap és hogy otthon leszek-e, az nem számít, majd ő a lakásban lesz. Vasárnap az egyetlen nap, amikor kialudhatom magam, mert egész héten fél 5-kor meg 5-kor kell kelnem. Azt mondta a főbérlő, hogy ide jön vasárnap hajnalban pakolni. Akkor már nem csak szomorú voltam, hanem irtó dühös is, mert elmondtam neki, hogy mi a helyzet az alvással meg a vasárnappal... Megkértem, hogy jöjjön fél 10-re. Arról fogalmam sem volt, hogy mit beszélt meg a szekrények új tulajdonosával... Akkor azt mondta, hogy jó, akkor 9-re idejön.

Nekem a horror az volt - és megmondom őszintén, még ma is sokkolt az egész drasztikussága -, hogy 9-kor bekopogott 5 férfi, és elkezdték rámolni az otthonomat. A főbérlő fél 10 után érkezett (!!!!!!), és mintha ott sem lettem volna, rendezkedett a személyes holmijaim között, az intim szférámban. Az egyik ember odavetette, hogy
- Te laksz itt?
Mintha egy zsák krumpliról beszélt volna.
És a legrosszabb az volt, hogy nekem 10-kor el kellett mennem itthonról, és úgy rámolták a lakást, meg rendezkedtek, hogy itt sem voltam... ISZONYÚ VOLT!

Nem értem ezt a mérhetetlen tapintatlanságot a főbérlőm részéről. Emberileg nullába vétel, a másik igényeinek a totál leszarása nem is egyszer, és nagyon durva felrúgása a kölcsönös megállapodásoknak.

A megbocsátásról szóló íráson amiatt gondolkodtam el különben, mert iszonyúan haragszom rá, és most még nem tudok neki megbocsátani. Biztos eljön majd az az idő is, hiszen nem súlyos dolog ez, de még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyenek az emberek (pedig már megtapasztalhattam az elmúlt 3 évben, hogy nagyon szomorú, de így van. Akiben a leginkább bízol, és azt feltételezed, hogy van benne annyi empátia, és átérzi a kiszolgáltatott helyzetedet, és pont ezért nem fog veled szemétkedni - vagy épp mert abban a hitben vagy, hogy szeret az a másik, és soha, de soha nem gondolnád mire képes - pont az szúr ki veled a leginkább, mert eszébe sincs belegondolni a te helyzetedbe, vagy a te igényeidet figyelembe venni... MERT ILYEN AZ EMBEREK 99%-A. Csak saját magukkal törődnek, és még akkor is inkább keresztül viszik az egoista terveiket, ha közben nagyon pontosan érzik, hogy mennyire gáz amit csinálnak, és rosszul is érzik magukat miatta. Én ezt sosem hittem el, és mindig iszonyúan sokkolt, újra és újra, amikor megtörtént. Most sem fogom sokáig így gondolni, tudom. De most így gondolom, talán érthetően.)

Nem valami pozitív kicsengés, mi? A padlóról nem pozitívkodik az ember - illetve irigylésre méltó, aki onnan is tud. Egyetlen szerencsém - újra és újra be kell látnom - az Istennel való szoros kapcsolatom. Tudom, hogy jól van így, minden. Meg kellett és meg kell tapasztalnom mindazt a rengeteg fájdalmat, ami folyamatosan ér, mert ha szociálisan sérült emberekkel fogok foglalkozni, akkor tudnom kell mit beszélnek ők, és én is miről beszélek. Úgyhogy ilyen szempontból nem bánom, és hálás vagyok az Úrnak. De ettől még dühös vagyok és szomorú, és nem is kicsit. Elég nehezemre esik áldásokat küldeni neki az imáimban. Most még nem érzésből teszem, csak kötelességből.

Barbihoz költözöm egyébként (hacsak nem találok addig otthonra, amit kétlek, mert energiám sincs keresni, meg időm sem). Fura ez, de az Úr álomban mondta meg neki, hogy meg kell osztania velem a fedelét egy időre. És nem probléma neki, teljesen természetes. Pedig nem tudjuk, hogy mennyi lesz az az annyi...

Csak hogy valami pozitívval zárjak, Bakonybél felhőtlenül boldog másfél nap volt. Játszottunk, hahotáztunk, együtt ebédeltünk, és részt vettem a kora reggeli Lectio divinán, amin még eddig soha. Elképesztő jó volt együtt imádkozni a szerzetes testvérekkel a 45 perces meditáció alatt. Végre eleget beszélgettem Ábellel, és ami a legjobb, hogy végre nem csak arról, hogy hogy vagyok lelkileg, hanem Istenről is. Már rég vágytam erre. Kaptam is egy könyvet tőle, amit el kell olvasnom, aztán megbeszéljük amikor legközelebb megyek. Ja, ami még ennél is viccesebb, hogy egy napon születtünk, pont 10 év különbséggel. Legközelebb a születésnapunkon megyek, hogy együtt ünnepelhessünk. Most először jöttem onnan úgy el, hogy nem maradt bennem hiány, vagy annak az érzése, hogy belém szorult valami.

Iszonyú sokat olvasok is, szinte minden szabadidőm azzal megy el, meg a zh-kra készüléssel, a beadandókkal, az előadásokkal. Nagyon jó könyvek a kötelező olvasmányok. Bárcsak több időm lenne olvasni. Már rég nem járok biciklivel szép időben sem, mert a BKV-n nagyon szeretek olvasni, és gyakorlatilag az az olvasással tölthető időm legnagyobb része. Na majd egyszer mindenre lesz elég idő... Nyelveket tanulni, olvasni, filmeket nézni garmadával, zongorát gyakorolni (Barbinál lesz lehetőségem, ő zongoratanár, van otthon zongora), gregoriánokat tanulni, írni, újra kollázsokat gyártani, és még ezer más dolgot, ami örömet okoz ebben az őrületben, amit világnak hívunk...

Ezt olvastam ma

... a Heti lélekemelőben, Sánta János írása:

"Megbocsátás és bocsánatkérés

Olyan mértékben kapunk bocsánatot Istentől, amennyire mi is meg tudunk bocsátani másoknak. Nincs megbocsáthatatlan bűn, kivéve azt, ha hiányzik belőlünk a megbocsátás szelleme. Súlyos tévedésben él az, aki azt mondja, hogy megbocsát, de nem felejt. Inkább ne bocsásson meg, de felejtsen. Többre megy vele.

Az igazi bocsánat nem valamiféle hangulatos érzelmi töltet, és nem jókedv kérdése. Megbocsátani annyi, mint úgy tekinteni a másikra, hogy tiszta lappal kezdhet előttem. Ha túl tudok emelkedni a másik gyengéin, és úgy tekintek rá napról napra, hogy érte kell élnem. Mert általa Istennek élek.

Akik azt mondják, hogy erre vagy arra a bűnre nincs bocsánat, azok Isten helyett akarnak erkölcsi rendet építeni. Mentségükre szolgál, ha azért mondják, mert még nem ismerték fel a krisztusi bocsánatot. Reméljük, hogy eljutnak erre a szabad lelkiállapotra."


Na de ezen azért elgondolkodtam mostan. Az igazság az, hogy mindig is elgondolkodtatott a téma. Főleg az utóbbi pár évben, amikor olyan emberek gyengeségével találtam szembe magam eléggé fájdalmasan, akiket nagyon közel engedtem magamhoz.

Mi az, hogy megbocsátani? Nekem az, hogy nincs rossz érzésem már a másikkal szemben. További neheztelés nélkül elfogadom, hogy gyenge volt a másik egy helyzetben, amikor felelősséget kellett volna vállalnia és figyelembe vennie egy ember érzéseit, de nem tudom elfelejteni, nem tudok barátomnak tekinteni egy ilyen embert, és mondjuk nem evezek olyan vizekre ha netán kommunikációra kerül a sor, ahol nem biztos, hogy elhinném, amit hallok, mert már iszonyú sok hazugságot hallottam tőle... Maximum akkor, ha biztosan tudnám, hogy újjászületett, és Isten értékrendjére alapozza az életét. Akkor igen. És akkor barátság is lehetne. Addig viszont nem, és nem azért, mert haragszom, hanem mert még ha bizonyos téren tiszta lapot is tudok adni, mélyebb, lelki síkon már nem adok esélyt egy újabb kudarcra. Mi mástól változnának gyökeresen dolgok, ha nem Isten kegyelmétől? Kegyelem nélkül nincs érdemi változás, addig pedig alapjáraton ugyanazok maradunk, csak egyre öregebbek.

Szóval visszatérve a megbocsátásra: mit jelent a felejtés? Biológiailag is lehetetlen, ha csak nem amnéziás vagy Alzheimer-kóros valaki. Nem tudom elképzelni, hogy valaki beüljön egy sörözőbe csevegni azzal, aki megerőszakolta pl, vagy megölte egy hozzátartozóját. És ez nem azt jelenti, hogy esetleg nem bocsátott meg neki.

Nem tudom baráti szeretettel szeretni azokat, akik a lelkem legmélyébe tapostak. Tudom őket őszinte felebaráti szeretettel szeretni, ami azt jelenti, hogy ha bajban lennének, vagy szellemi segítségre lenne szükségük, akkor természetesen azonnal segítenék, de ennél nem több. Nem hordozom a fájdalmakat senkivel szemben, de idegenek számomra ezek az emberek - mert én is idegennek számítottam, amikor megtették amit megtettek, és ezt nem tudom elfelejteni. Még egyszer: nem haragszom, de nem szeretem egyiküket sem jobban, mint egy idegent, aki az utamba kerül, és a segítségemet kéri.

Nem gondolom, hogy van olyan bűn, amit Isten kegyelmének segítségével ne lehetne megbocsátani. Számtalan példa volt már erre a történelemben is akár, de biztos vagyok abban, hogy a hétköznapi életben is sokan tudnának olyan súlyos, emberi mértékkel elképzelhetetlennek tartott eseteket mondani, ahol megbocsátott a sértett fél. De vajon barátok is lettek-e? Egyáltalán kell-e baráti szeretettel szeretni valakit, aki mély és nehezen gyógyuló sebeket ejtett a lelkemen, vagy akiben már nem tudok megbízni úgy, mint azelőtt? Mit jelent a tiszta lap? Lehetőséget egy barátságra valakivel, aki iszonyú fájdalmakat okozott, újra és újra hinni valakinek, aki folyton hazudik - újra és újra feltételezve azt, hogy a következő alkalommal nem fog? Ez a hülyeséggel és az öngóllal egyenlő. Akkor a mostani szellemi állapotomból kiindulva azt gondolom, hogy én soha, de soha nem leszek igazán jó keresztény, csak ha utolér az amnézia vagy az Alzheimer-kór...

Segítség! Bábaház nyittatnék!

Van egy nagyon kedves, evangélikus lelkész barátnőm, Petra, aki egyben dúla is, otthon szülésekben közreműködik bábák mellett. Na már most ezt az emilt kaptam tőle ma:

"Kedvesek,

Fontos eseményt szeretnék hírül adni, és egyben a segítségeteket kérem.

November 21-ére (szombat) jótékonysági koncertet szervezünk az alakuló
Bábaház Alapítvány javára (www.babahaz.hu).
A koncert este 7-kor
kezdődik (kb 1-1,5 órás).

Szeretnénk, ha a mintegy 200 főt befogadni képes terem csurig, de
színültig, púpozva megtelne. Ha ezt sikerülne elérnünk, akkor
bizonyosan befolyna akkora összeg az adományokból, amekkora a Bábaház
Alapítvány elindításához kell. Több, mint egy éve próbálunk erre más
módokon gyűjteni, de a válság elsöpörte az emberek adakozó
lehetőségeit, eddig még nem sikerült. Ezért sokkal többet várunk most
ettől az eseménytől, hiszen ha sok ember belead egy kicsit, akkor
többre megyünk majd.

Amiben tudnátok segíteni:
- a legfontosabb, hogy eljöttök és jelenlétetekkel is emelitek az est
fényét. :-)
- hasonlóan fontos, hogy az általatok ismert és elképzelhető összes
fórumon segítetek népszerűsíteni az eseményt: hívjátok meg szűkebb,
tágabb és legtágabb családotokat, barátaitokat, munkatársakat,
internetes ismerősöket, klub-, sport- és vetélytársakat, egyszóval
MINDENKIT, aki él és mozog! :-)
- akinek honlapja van vagy ahhoz hozzáférése, az tegye ki a koncert
bannerjét (lementhető a www.babahaz.hu - ról)
- csatolom, és a csoportba is felteszem a plakátot, amit ki tudtok
nyomtatni, helyezzétek el őket stratégiai fontosságú helyeken, úgymint
bölcsi/ovi/iskola faliújság, fitnesz terem faliújság, védőnői
szolgálat faliújság, orvosi rendelő stb. stb., ahol csak jártok. Nem
kell százasával szórni a szórólapokat, csak 8-10 plakátot kitenni oda,
ahova érdemes, az sokkal többet ér!
- ha valakinek van sajtókapcsolata (internetes, nyomtatott vagy
audiovizuális médiumok egyaránt szóba jöhetnek), azt is jó lenne
bevonni.

Az ötleteket, felajánlásokat ide a listára is küldhetitek, vagy nekem
e-mailben. A koncertre a belépés ingyenes, és lesz a közepén egy adomány-gyűjtés.

Szeretettel várlak Benneteket és mindenkit, aki általatok érkezik majd.
Ölelés,
Petra, (Nandu)"

A plakát pedig:

Szeretettel meghívjuk jótékonysági koncertünkre.

Az 1999-ben alakult, és azóta egyre népszerűbb ÉgÍgérő Gospel Kórus repertoárján eredeti afro-amerikai gospel dalok szerepelnek, melyeket nem kevésbé eredeti előadásmódban, vagyis sok lendülettel, tánccal, tapssal és jókedvvel tárnak a közönség elé. A főként egyetemistákból, fiatalokból álló énekegyüttest Körmendy Petra vezeti. Igazi lélekemelő zenei csemege!

Az esten megszólalnak a Holdudvar Bábaház tagjai:

Noll Andrea Nandu holisztikus bába,

Szabó Zsuzsanna és Körmendy Petra dúlák (asszonytársi segítők),

valamint gondolatokban és szemet-szívet gyönyörködtető képekben megjelennek a velük szült/született kismamák, kisbabák.

A koncert helyszíne: Lágymányosi Ökumenikus Központ (LÖK),
Budapest XI. ker.,
Magyar tudósok krt. 3.

Időpontja: 2009. november 21. szombat 19 óra

A belépés díjtalan.

Kérjük, hogy adományával járuljon hozzá az est jótékonysági céljához.

A koncerten befolyt adományokat az alakuló Bábaház alapítvány javára fordítjuk, melynek célja:

· A várandósság és anyaság megbecsülésének elmélyítése;

· A háborítatlan szüléshez és születéshez való jog támogatása;

· A szülészeti szakemberek képzésének magasabb színvonalra emelése, hogy az általuk tett szolgálat ne csak értő, hanem érző is lehessen;

· A gyermekáldásra való tudatos testi-lelki felkészülés segítése;

· A nők szülésre való képességébe vetett bizalom erősítése;

· A szüléssel kapcsolatos tudás közkinccsé tétele;

· A szülésnek, mint a női élet kulcsélményének elismertetése;

· A nemek közti egyensúly kibontakozásának támogatása; az anyaság és az apaság együttes tisztelete;

· A családok kiteljesedésének támogatása a lelki és spirituális harmónia, valamint az otthon- és közösségteremtés terén.

Szóval ha tudnátok segíteni, ő mindenképp megköszönné, én pedig nagyon örülnék, hálásan.

Miről is szólnak az imáink?

Minden hétfőn kapom a heti lélekemelőt emailben. Van benne egy vers az elején, aztán következik egy tanulságos történet, majd egy lelkipásztori elmélkedés. Azért másolom be az egyik írást amit ma reggel kaptam, mert egyrészt nagyon ütősnek tartom, másfelől pedig majdnem pont ezekért a dolgokért szoktam naponta többször is imádkozni, és gondolom nem vagyok egyedül. A tapasztalataim szerint tényleg így működik a dolog...

...és Isten azt mondta: NEM!

Megkértem Istent, hogy vegye el büszkeségemet, de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy büszkeségemet nem Ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.

Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges, de Ő azt felelte: nem.

Azt mondta, hogy a lelke egészséges, a teste csak átmeneti.

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke.

Nem kapni, hanem megszerezni kell.

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, csak az áldását adhatja, a boldogság rajtam múlik.

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalmaktól, de Ő azt mondta: nem.

"A szenvedés eltávolít a világi dolgoktól és közelebb visz hozzám."

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom.
De hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretnem úgy, ahogy Ő szeret engem.

Erre azt felelte: "Látom, már kezded érteni!"

Kértem erőt...
És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet...
És Isten adott problémákat, hogy megoldjam őket.

Kértem bátorságot...
És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem őket.

Kértem szeretetet...
És Isten küldött gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmet...
És Isten adott lehetőségeket.

Semmit se kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
Az imáim meghallgatásra leltek.

Fáj. Még mindig...

1926-2009

:-(((((((

Legyőztek az elemek

Igen. Villamosra kellett szállnom, és bérletet is vettem, vége a lógás adrenalinnal teli energiabombájának.

Reggel 6-kor még bringával indultam el. Sokkal hidegebbre számítottam, de annyira felöltöztem, hogy egyáltalán nem fáztam. (A szomszédommal egyszerre indultunk, ő kapásból rosszul lett, amikor meglátta a biciklit... Aztán sajnálkozva beszállt a kisteherautójába. Én ma sem sajnáltam magam egyáltalán, mint ahogy hétfőn sem a zuhogó esőben, mert egyáltalán nem szenvedtem a helyzettől.) Nem esett még az eső, viszont nagyon erős szél fújt már akkor is. Majdnem lefújt a Szabadság hídról. Délután már, amikor újra indulnom kellett, az eső is zuhogott, és még erősebb lett a szél. Akkor már nem mertem megkockáztatni a hídon való átkarikázást... Az eső önmagában nem riaszt el, és a hideg sem, de a szél nem volt kellemes.

Azért nem adom fel, várom a szélcsendes napokat, és újra a nyeregben leszek :-))))

Ma én voltam

... minden macsó típusú szépfiú legtitkosabb álma. Iszonyat hogy néztem ki. Mivel egész nap zuhogott az eső, magamra öltöttem egy, a Royal Bank of Scotlandet reklámozó, hatalmas, vízhatlan lebernyeget, aminek a kapucniját a fejemre húztam (na jó, csak a sötétben...), és még arra vettem fel a sisakot... A lebernyeg alatt tornyosult Quasimodo-púpként a hátamra a hátizsákom, és az egyre nagyobb szélben mint egy megőrült zászló lebegett mögöttem az elég nagyméretű lebernyeg. A nadrágom szára a zoknimba tűrve... A felismerhetetlenségig nőies külsőt kölcsönzött nekem az összeállítás :-))).

Mire Csepelről a Radnóti színházhoz értem, csavarni lehetett a vizet a dzsekim és a blúzom ujjából, amik kilógtak a lebernyeg alól. Leállítottam a színház előtt a bringát, majd bementem a jegypénztárba. Nem lakatoltam le a biciklit, mert az egyik pénztáros épp kint bagózott, azt mondta, hogy ráles. Amikor kijöttem (gyorsan ment a dolog, 5 percbe se tellett):
- Nem vitte el senki.
- Hát, ebben az időjárásban nem sokan akarnak biciklire ülni, úgyhogy megértem.
- Igen, ilyenkor csak a hősök bicikliznek...
- ... meg a hülyék. Még elgondolkodom, én melyik csoportba tartozom. Na köszönöm a megőrzést, viszontlátásra.

Azzal elkerekeztem a kedvenc cégemhez. Mire odaértem, a hajamból is csorgott a víz (akkor még nem alkalmaztam a kapucnis trükköt, azt már csak este, a tök sötétben mertem megkockáztatni hazafelé... :-), valamint még egy kellemes dolog történt. A lebernyeget (ezt egy - egyáltalán nem macsó... - férfitól láttam egyszer) mintegy kötényként (hasonlóan ahhoz, ami felfogja a fáról lehulló szilvaszemeket) ráfogtam a kormányra, hogy ne legyen csuromvizes a combom, mert azt utálom a legjobban az esőben tekerésben. Remekül működött a dolog, épp csak összegyűlt mindig a víz a kötényben, amire aztán mindig ügyelni kellett, hogy ne legyen túl sok benne, mert a lábamra zúdulhat, ha nem figyelek. Na egyszer nem figyeltem, és egyenesen a cipőm belsejébe folyt a jéghideg lé. Akkorra már a szél is feltámadt, amúgy is elég hideg volt, csak arra vágytam, hogy megszárogathassam a ruháimat a kézszárító alatt...

... épp csak annál a cégnél nincs kézszárító. Szívás, nem is kicsi. Viszont, volt egy hősugárzó, amit beüzemeltünk, és a cipőmtől elkezdve a zoknimig (addig mezítláb voltam, mintha csak a zuhany alól léptem volna ki hajmosás után, mint otthon - még egy repi-pólót is kaptam, amíg a blúzom száradt...), a hősugárzót a legnagyobb fokozatra állítva szárogattam mindent, az egyenletes száradás érdekében időnként forgatva a cuccokat óra alatt, miközben magyaráztam... Azt is tudni kell, hogy az a terem, ahol voltunk, eleve nagyon meleg, hát még a fullra állított hősugárzóval... Az egyik srácnak folyt az izzadtság az arcán végig. És amint megszáradt valami, rögtön fölvettem, így szép lassan felöltöztem az órán, majd amikor már minden lógatott cucc megszáradt és rajtam volt, akkor a lábamhoz tettem a hősugárzót, és a nadrágom szárát is megszárítottam ilyeténképpen.

Mindenki nagyon sajnált, hogy egész nap ázom, én meg annyira élveztem, egyáltalán, egyetlen percig sem szenvedtem, mert nem áztam annyira nagyon, mint amennyire úgy tűnt. Egy pár kesztyűt el tudtam volna viselni, főleg este már, de tanulván az esetből, szerdán már kesztyűvel indulok útnak.

Megyek most, és rámeditálok arra a kérdésre, hogy hős vagyok-e vagy a másik verzió... :-))))

Miről is szól a szerzetesség?

Érdekes beszélgetés zajlott múlt vasárnap egy drámatársammal. Nem jött a szeptemberi drámára, és megkérdezte tőlem, hogy mi volt. Elmeséltem neki, hogy nagyon szép volt a játék, nekem főleg azért, mert végre olyan téma volt, amit nem bőgtem végig, sőt, kifejezetten jól éreztem magam közben, mert soha nem volt problémám a kérdéssel, nincsenek rossz élményeim és negatív tapasztalataim. (Mondjuk kvázi negatív szereplőnek, egy erős félelemnek választott be engem a játékos lány, de azzal nem tudtam azonosulni.)

Aztán a bemelegítő körben, amikor mindenki elmondja, hogy mi volt vele azóta, hogy nem láttuk egymást, elmeséltem, hogy még mindig kérdés számomra a szerzetesség vagy család irány. A szünetben odajött hozzám a srác:
- Nem értek valamit. Dehát azt mondtad, hogy soha nem volt problémád a múltkori játék alapkérdésével, akkor miért akarsz szerzetesnek menni?
- ??? Mi a kérdés? Hogy jön a kettő egymáshoz? Nem értem...
- Hát nem azért lesz valaki szerzetes, mert csalódott?
- ??? Nem. Ez egy hívás Istentől, amire igent mondasz - vagy nemet. Semmi köze a csalódásaidhoz. Ha azért mész szerzetesnek, mert csalódtál, akkor egy tragédiába ugrasz fejest... Csak akkor szabad annak menned, ha teljesen rendben vagy minden téren - és elhívást kapsz a dologra. Ezt nem te találod ki, és nem a fejedben zajlik...
- Dehát lemondasz minden örömről...
- Dehogy mondasz le! A szerzetes barátaim a helyi focimeccsekre járnak, moziba, színházba, hülyéskednek egymással, nagyokat röhögnek. Nem vész ki egy szerzetes életéből a szórakozás és a vidámság. Csak nem házasodik, és nem születnek gyerekei, mert nem fekszik le senkivel. De azért ezen kívül sok minden van... Illetve az már régen rossz, ha CSAK ez az örömforrás egy ember életében...

Érdekesnek találom, hogy az emberek nagy többségének a fejében ez él a szerzetességről. Persze nekem is voltak mindenféle ötleteim a szerzetesekkel kapcsolatban, amíg nem ismertem meg a bakonybélieket, úgyhogy megértem.

Rájöttem, hogy még mindig nincs rendben a lelkem egy bizonyos téren (az elmúlt két hétben sorozatosan jöttek elő a sebek és a helyzetek), és amíg ez a dolog nem gyógyul meg teljesen, addig semmiképp nem lehetek sem szerzetes, sem családanya. Az egyik (szintén szerzetes, lány) ismerősömnek 4 év volt a gyógyulás időtartama egy nagyon hasonló problémában... Már egy jó ideje azt érzem, hogy egy helyben állok az életemmel. Eldönteni sem tudom, hogy merre induljak, saját kútfejemből nem is kívánkozik elindulni semerre, mert inkább megvárnám az indíttatást, de az meg csak nem jön. Olyan érzés, mint amikor elrontja az ember a gyomrát, ami meg csikarja azt, de egyik irányba se mozdul a cucc, csak egyre keményebb az ember hasa, fáj és nehéz elviselni. Már mindegy az irány, csak induljon a téma. És nem, és nem értettem, hogy miért nem. A héten volt egy beszélgetés (pont ezzel a szerzetes lánnyal), ami közben rájöttem a dolog nyitjára, hogy sok gyógyulás történt az elmúlt egy évben, de még mindig van valami, ami nincs rendben. Megértettem valamit a felszínen, de nem a gyökerét, és beláttam, hogy nem indulhat a gyomorrontás javulása semerre, amíg a gyökér a legmélyéig nem gyógyul. (Érthető ez?) Felszínre kell jönnie a legmélyebb sebeknek, és csak azután gyógyulhat és mozdulhat a dolog. És ez nagyon sok idő lesz, mert ez az alapproblémája a felnőtt életemnek, az A PROBLÉMA, amivel küzdök amióta csak az eszemet tudom, tehát nem kétperces buli lesz. Abban bízom, hogy Isten is jól tudja, hogy ha családanyának kell lennem mégis inkább, akkor már nincs sok időm csak lassan kigyógyulni a gyomorrontásból, kicsit turbóra kell kapcsolni az elsősegélyt...

Még más érdekesség is történt a vasárnapi drámán. Ugyanez a srác beválasztott engem a felesége szerepébe, és a játék végén egy állóképben azokat a dolgokat kellett összeszedni, aztán a társak által megszemélyesíteni, amikre egy nőnek szüksége van ahhoz, hogy szeresse és tisztelje a férfit. Szerepelt többek között a biztonság, tisztelet, megbecsülés, olyan családapa képe, aki örül a közös gyermeknek, és a jó szexuális kapcsolat. És én, aki félig-meddig szerzetesnek készülök, ott álltam egy ilyen kör kellős közepén, körbevéve azokkal a férfi tulajdonságokkal, amikre a legtöbb nő vágyik... Mindenki azt latolgatta, hogy vajon véletlen-e, hogy pont ebbe a szerepbe és jelenetbe csöppentem bele pont én, és én meg csak azt tudtam mondani, hogy alaposan átgondolom még a dolgot, nem is egyszer...

Bújócska

Mostanában nem nagyon kommunikálok Barbin meg a húgomon kívül senkivel a kelleténél többet. Elvonulósat játszom, és nagyon jól esik. Amikor végre van egy fél vagy egész szabadnapom, akkor nagyon jó kikapcsolni a telefont, csak olvasni, vagy meditálni-imádkozni, egyszerűen eltűnni a köznapi létből. Nem válaszolok mélekre (bocsánatot kérek mindenkitől, főleg Tőled Regi kedves), és sms-ekre sem nagyon. Nem azért, mert nem szeretném a barátaimat vagy az engem keresőket, hanem azért, mert nem vagyok szociális passzban. Ez van most. Befelé figyelek, és csakis akkor kifelé, ha valakinek segítségre van szüksége. De most nem nagyon barátkozom, mert nincs rá energiám. Legszívesebben lemondanám az összes közösségi programot.

Már egy ideje szeretnék elvonulni egy egyhetes, irányított, egyéni lelkigyakorlatra, főleg hivatás tisztázás céljából (szerzetesség versus család kérdéskör...), de egy összefüggő hetem csak karácsony és újév között van. Írtam az attyapusztai kármelitáknak, hogy segítsenek, ők tovább passzoltak, így jutottam a dobogókői Manréza otthonba, a jezsuitákhoz. A jelentkezéshez ki kellett tölteni egy jelentkezési lapot, amin volt egy-két érdekes kérdés, pl: "Tudja-e vállalni, hogy az egész lelkigyakorlat alatt teljes csendben van?" és: "Van-e lelki egyensúlya és pszichikai teherbíró-képessége?" Hát nem izgalmas egy ilyen helyzet? Rettenetesen várom...