Tűzkeresztség

Megvolt az első önálló koncertünk Pápán. Szerettük. A közönség is. :-)

A koncert

Íme a meghívó, egy kis YouTube-os ízelítővel:

Jan Pieterszoon Sweelinck: 96. zsoltár, Ausculta Énekegyüttes

https://m.youtube.com/watch?v=-ysw5-4LKsc

Mindenkit szeretettel várunk. :-)

Ausculta Énekegyüttes

Kb egy éve alakultunk, most lesz az első két, önálló koncertünk, majd linkelek meghívót is, ha elkészül. Azért addig is az időpontok: október 31. 15.30. Pápa, Református nagytemplom, és november 15. 16.30. Budapest, Mária utcai jezsuita templom.

Zenék a múltból

Érdekes ez. Időnként a szemem elé kerülnek a múltból dolgok. Bizonyos részük nem esik jól, mások meg igen. Ismét a fülembe akadt ez:



Ez egy olyan zene, amit érdekes módon bármikor szívesen meghallgatok, pedig egyből az jut eszembe, hogy a legelső alkalommal, amikor életemben először Veszprémben jártam és aludtam, akkor hallottam sokat, szó szerint éjjel-nappal. Ami nagyon érdekes, hogy szívesen gondolok vissza arra az egész alkalomra, az egész békéjére és szépségére. Hát... ezt sosem gondoltam volna, igen meglepő. Az az öröm idéződik fel bennem újra, amit akkor (és még néhány alkalommal) éreztem: jófajta beszélgetések, séták, a gyertya remegő lángja és ez a meditációs zene éjjel. Különös hangulata volt az egésznek. Nagyon érdekes, hogy erre emlékezni kifejezetten jó érzés, mint ahogy arra is, amilyennek akkor láttam azt a valakit, aki által megismertem ezt a zenét.

De jó... :-)))

Érdekes, ahogy vannak emlékek, amiket nem tudnak megnyomorítani és megcsúfítani későbbi történések. Valahogy az történik egy ideje, hogy azokért a dolgokért, amik nagy élményt jelentettek valaha valaki által, akkor is tudok mindenféle nosztalgia nélkül tiszta és ártatlan hálát és örömöt érezni ha eszembe jutnak valamiről, ha a jelen már egész más is, illetve a jelenhez vezető út sem volt simára betonozott. A valóság az a valóság, de el lehet ismerni a lélekemelő dolgokat a múltban.

Azon is gondolkodtam mostanában a kéthetes bakonybéli nyaralás közben-után, hogy azt sem gondoltam volna, hogy a múltban megfigyelt gyakorlathoz képest viszonylag hamar közömbössé tudnak válni események és emberek. Ez meg onnan jutott eszembe, hogy egy év után megint "nagy kört" mentem, és eltűntek a sátrak a domb alján és az emberek az út közepén - újra teljesen az enyém Bakonybél...

De jó... :-)))

Olyan, mint rég

Ma reggel (hétfő van) jöttem meg Bakonybélből, ahol az évi rendes oblátustalálkozó zajlik (még mindig, holnap délutánig, csak nekem el kellett jönnöm a ma reggeli busszal a tanítás miatt).

Olyan volt a mostani hétvége, mint nagyon rég, amikor még minden impulzus ott új volt. Iszonyú jó emberekkel voltam együtt, énekeltünk a fiúkkal (az énekegyüttes fiútagjaira gondolok, Izsákra és Günterre, csak Emese nem volt velünk), a tegnapi misén is, ami nagy sikert aratott, úgyhogy nagy megerősítés ez nekünk, hogy jó az, amit csinálunk. Az októberi koncertünkre már gyűlik a nézőközönség. :-)

Teljes eufóriában vagyok mindig, amikor onnan visszajövök, és sóvárogva vágyom oda. Különösen a mostani alkalom ilyen extra euforikus. Intravénás spirituális fix... :-D Ha elképzelem, hogy a mai program az ott maradtaknak többek között lovaglás Izsákkal, akkor meg még rohadtul irigykedem is. Na mindegy, én majd egyénileg mehetek lovagolni Gojko hátán egy szép napon. Legalább több idő jut majd rám, mint 15 perc. Mindennek van előnye... Végtelen békesség van bennem tehát és eufória (ami kicsit ellentmondás, de érthető, azt hiszem). A Camino jutott eszembe, mert ott éreztem ezt nap mint nap.

***

Ami viszont elgondolkodtat tavaly augusztus óta, akármikor Bélben vagyok, az az, hogy egy éve képtelen vagyok a meditációs körutamat - ami előtte napi program volt - megtenni, mert dühös leszek. A múltkor, amikor ott voltam, próbálkoztam vele, de visszafordultam egy bizonyos ponton, azóta meg sem próbálom, és ez annyira dühít.

Mert mi is történt tavaly augusztusban?

A meditációs körutam egy kb egyórás lassú, meditatív séta, fel a dombra, ahonnan rálátni az egész falura, majd egy ismerős tanyája mellett lesétálva a Borostyán-kúthoz, fel a Kálváriára, onnan pedig vissza a monostorba. Az ottlétemnek ez a körút az egyik fénypontja, mint ahogy a spirituális életem fellegvára Bakonybél. Szent, a szakrális manifesztációja.

Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik kellő érzékenységgel rendelkeznek, tiszteletben tartják egy másik ember szent helyét, mert az érzékenységhez hozzá tartozik a spirituális érzékenység. Akik igazán érzékenyek, nagy tisztelettel közelítenek az ilyen helyek felé, mert felismerik a spirituális hely fontosságát és mélységét. Vagy mérhetetlen bunkóság és arrogancia, amikor semmibe vesszük a másik szakrális közegét, vagy mérhetetlen butaság, együgyűség, mert fel sem fogjuk a jelentőségét. Nem tudom, itt melyik játszott be, nem is akarom már végiggondolni, és soha nem is fog kiderülni. Meg tök mindegy is, annyi biztos, hogy rendesen meglepő volt, finoman szólva.

Tavaly összesen két hétvégén látogattam Bbélbe, egyszer júliusban, egyszer meg augusztusban, az évi rendes néma lelkigyakorlat alkalmával. Vicces, mert azelőtt rendszeresen úgy mentem oda, hogy széthajtva magam, két napig lázasan feküdve, utána indulhatott az elcsendesedés. Ezt elkerülendő, tavaly először megelőző lépéseket tettem, hogy ne vesszen el két nap (vitamin hegyek, rendes és elegendő alvás), hanem már aznap megpróbáljak belemerülni a lelkigyakorlat némaságába, befelé figyelve, teljes nyugalomban, kiküszöbölve minden egyéb zavaró tényezőt.

Az a szokásom, hogy mindennap ebéd után megteszem a meditációs körutamat, úgyhogy a megérkezésem napján úgy határoztam, hogy már aznap a meditációs körúttal indítom el az elcsendesedést. El is indultam, és amikor odaértem a dombról lefelé tartó ösvényhez, sátrakat pillantottam meg a tanyához tartozó fasor tövében. Nagyon elcsodálkoztam, mert ott soha nem szoktak sátrat verni (biztos a tanya tulajdonosa sem örült annyira a dolognak), mert nagyon olcsók a szállások, meg mert nem szokás, hiszen magánterület, még ha nincs is elkerítve.

Tovább menve észrevettem egy csókolózó párt az út közepén... Az az ember volt, akivel kétszer is brutál megjártam párkapcsolati szempontból, először 8, másodszor 2 évvel ezelőtt...

Mindannyian fel tudunk sorakoztatni az életünk során hibás lépéseket, de ez mindent felülmúlt... Azt nem is ecsetelem, hogy milyen állapotban volt az illető, vagy hogy még nekem kellett ráköszönni, mert simán elment volna mellettem nagy peckesen a kb fél méteres ösvényen, ahol nem volt kitérő, és arra sem volt lehetőség, hogy más irányt vegyen az ember, vagy úgy tegyen, mintha nem vette volna észre a másikat (ez - is - azóta is érthetetlen számomra, de persze abban az állapotban, amiben volt, nem is csoda).

Iszonyú bizarr volt az egész jelenet, főleg azért, mert még soha azelőtt nem fordult meg ott az illető, én próbáltam győzködni őt, amikor még elvileg egy hajóban eveztünk (szándékosan nem használom a társ vagy pár vagy párkapcsolat  szavakat), hogy menjünk el együtt majd, hogy megmutathassam neki, hogy mi az én szakrális, szent közegem. Hogy megtiszteljem azzal, hogy megosztom vele azt, ami számomra a szentség, spirituális tisztaság része. Azt feltételezve, hogy érti ennek a mélységét és megfelelően tiszteletben tartja.

Jogilag persze mindenki oda megy, ahova akar. Én mégis elhűltem ennek az érzéketlenségnek és arroganciának a tapasztalásán (és komoly kérdéseket vetett fel bennem az illetővel kapcsolatban, de ez más tészta...). Mennyire kicsi az EQ-ja valakinek, aki megcsinál egy ilyet? Ha jól belegondolunk, ha valaki valahol 3 napig csövezik, el kell végeznie mindenféle biológiai tevékenységet ez alatt az idő alatt, szóval nemcsak átvitt értelemben "tesz" egy szakrális közegre, hanem szó szerint is...

Azóta is dühít ez az egész, amikor arra járok, amivel szándékomban áll foglalkozni, amikor legközelebb hosszabb időre oda megyek, mert persze, hogy nem kérünk számon valakitől valamit, ami természetes módon hiányzik belőle. Azt hiszem, az fáj a legjobban, hogy az egész tisztasága veszett el, mert már nem tudom úgy tekinteni, mintha nem történt volna meg, mindig ott van ennek a végtelen arroganciának a következménye.

Persze ebben egy olyan aspektus is belejátszik, hogy oké, kapunk hideget-meleget egy embertől, elegünk is lehet egy ponton a hidegtől, amikor már csak azt kapjuk, de még mindig azt feltételezzük, hogy érti a dolgokat, elég érzékeny ahhoz, hogy felismerje a fontos dolgokat, például azt, hogy egy ember szent közegéhez tisztelettel és érzékenységgel közeledünk. Érdekes módon az meg sem érintett, hogy milyen tevékenység közepette láttam meg az embert, inkább az a döbbenet, hogy amit gondoltam az érzékenységével kapcsolatban, az csak egy illúzió volt, és az igazságnak ez a fajta durvaság bizonyult, meg az a tudat, hogy valószínűleg nem is érti, hogy mi a baj ezzel az egésszel...

Na mindegy, tényleg nagy kár, de azért még ezzel együtt is Bakonybél a szuperlativuszok szuperlativusza. :)

Teológiai állítások a szabadságról

Pénteken szigorlat lesz morálteológiából, és most azokat a tételeket tanulom, amiknek az anyagából 4 évvel ezelőtt vizsgáztam. Van a fenti címnek megfelelő alcíme az egyik tételnek, és ez a gyöngyszem tartozik alája:

"Az ember alapvetően nem a szabadságra, hanem a jóra ... kapott meghívást: ennek megvalósítási közege, lehetőségi feltétele a szabadság. Így nem egy értéksemleges szabadságot kapunk, hanem a szabadság a lényege szerint a jóra, az üdvösségre irányul. A szabadság nem semleges. A szabadság több, mint semleges előfeltétele annak, hogy egyik vagy másik dolog között választani lehessen. Inkább felhatalmazás a jóra, pozitív indíttatás és erő ahhoz, hogy tényleg akarhassunk, ne legyünk rá túl gyöngék vagy túl megkötöttek. A szabadság nem csupán egy nyitott kapu, ahonnan egyformán lehet ebbe vagy abba az irányba menni; magában hordja már a rendeltetést és adottságot a jó felé vezető útra. A szabadság meghívott a jóra: lényege szerint a jóra irányul, lényegéhez nem tartozik tehát a lehetőség a rossz megvalósítására. A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése."

Eszembe jutott, hogy az egyik dogmatika óra után tavaly az egyik karmelita csoporttársammal pont a szabadságról beszélgettünk még óra után jó ideig. Akkor értettem meg épp a fenti igazságot. Nem akkor vagyunk szabadok, ha a szabadságra hivatkozva valami rosszat teszünk (ráadásul pontosan tudjuk, hogy rossz - használjuk, becsapjuk, eláruljuk a másikat, hogy csak az emberi kapcsolatokat említsem), mert ezt rabságból tesszük. Ezer dolognak lehetünk a rabjai: önzés, félelem, hiúság, hiányérzet, fájdalom, bosszú, annak az igénye, hogy jó képet mutassunk magunkról, tényleg bármi, végtelen a sor... Még az is lehet, hogy pontosan tudjuk, hogy valami nem kóser motivál, amikor teszünk valamit, és a legtöbbször magunk sem vagyunk tudatában, csak hajt valami. Az biztos, hogy nem ezt hívhatjuk szabadságnak, mert ezek mind megkötözik az embert, hajtják, hogy megtegyen dolgokat, amikről azt hiszi, hogy teljesen szabadon teszi...

Aztán meg eszembe jutottak olyan beszélgetések is, amikor valaki a saját rabságából elkövetett rosszat a másikra kente, mert ugyan ahhoz nem volt elég ereje, hogy ne tegye meg, de felelősséget már nem vállalt érte, inkább azt kérdezte attól, akit becsapott, hogy ő miért nem volt óvatosabb, jobban kellett volna figyelnie... Ilyet is sokszor csinálunk.

"A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése". Gyönyörű.

What was he thinking???

Holnap a morálteológia egyik tantárgyából vizsgázom. Szexuáletika a neve, nagyon izgi tételcímek vannak, ezt főleg akkor érzem, amikor a nyílt színen, utazás közben tanulom...:

9. Maszturbáció
11. Házasságtörés
12. Prostitúció
13. Nemi erőszak felnőtt ellen
14. Gyerek elleni nemi erőszak
15. Homoszexualitás

Furán szoktak valamiért rám nézni az emberek... Örülök, hogy csak holnapig kell ezt tanulnom. Persze jövő héten meg szigorlat a tantárgyból, az egyik legnehezebb (és az előző kettő se volt könnyűnek mondható... Remélem, nem követem a sormintát, és most nem fogok az első próbálkozáskor megbukni, mint az előző két szigorlatnál...).

***

Na de, na de! Találkoztam azzal az emberrel, aki megalapította majdnem 20 évvel ezelőtt a JC-t (Jerks' Club). Ő volt az első, és nagyon sokáig nem jó szívvel gondoltam rá (sem). Hála Istennek nem találkoztunk kb 18 évig, és tényleg nem tudom meddig, harag volt bennem. Nem sokszor jutott eszembe, de amikor igen...

És teljesen meglepődtem, mert amikor rám köszönt, természetes öröm volt bennem. Azon gondolkodtam, hogy az úton hol hagytam el a haragot... Elmondtam neki, hogy nagyon sokáig nagyon haragudtam rá, mondta, tudja. Biztos nem tudtam elengedni... Mondtam, az már rég megtörtént, de amiket mondott (elsoroltam), azok azért vérlázítóak voltak, nemde? Tátott szájjal hallgatta, annyit kérdezve a végén, hogy: 

- Én ilyeneket mondtam? Bocsánatot kérek...

- Elfogadva.

Aztán arra is rájöttem, hogy az emberek alapvetően nem változnak, ha nem fejlesztik a személyiségüket tudatosan... Ő sem változott. Amikor elmondtam, hogy egyedül vagyok, és egyre inkább a bencés lét a pálya, annyit mondott:

- Épp válok, elkérhetem a telefonszámodat?

:-)))) Jó, mi?

Szóval megint megértettem valami nagyon fontosat, csak azt sajnálom egy kicsit, hogy nem 8 évvel ezelőtt értettem meg, mert akkor kimaradt volna egy-két feleslegesnek tűnő kör... Persze akkor most nem lennék az, aki vagyok, és az meg viszont most éppen annyira tök jó. Meg a megbocsátás is könnyebb, ha az ember rájön, hogy a másik nem tud nem jerk lenni, mert a jerk-ség a személyiségének a része, és az alapdolgok évtizedek alatt sem változnak, csak más előjelet vehetnek, ha az ember tudatosan fejleszti a személyiségét. De a JC tagjai pont azért azok, mert nem teszik, és ők így vannak jól. Persze azt is megértettem, hogy miért nem működik valami alapjában véve két ember között. Nem, nem az, hogy valaki jerk, hanem az, hogy nem látja (vagy nem akarja látni), ezért nincs esélye másmilyen lenni. Mindenkinek nyitva áll a változás lehetősége, de persze azt is rögtön lehet tudni, hogy ki az, aki meg is fogja ragadni, és ki az, aki úgy öregszik meg. Na ez az, ami miatt valami eleve, végérvényesen nem működik, soha nem is működött, és soha nem is fog két ember között. 

Már egyébként félig-meddig feloszlattam a klubot (és folyamatosan oszlatóban van, mint azt a fenti találkozás mutatja), pont azért, amit megértettem, és mert szeretettel meg lehet engedni mindenkinek, hogy olyan legyen, amilyen, mert neki pont úgy jó, nekem meg tök mindegy. Különben is, valaki pont a jerk személyiségjegyért szereti azt a másikat...

Homiletika

A prédikáció tudománya, ebben a félévben kötelező tantárgyunk volt. Namármost. A csoport 8 hallgatóból állt, összetételét tekintve pedig 7 papnak készülő szerzetes fiúból és belőlem, az egyetlen laikusból és nőből ráadásul. Vizsgáznunk is kellett ám! Írni kellett a pünkösdi szentírási helyekre (a kétnapi olvasmányok illetve szentleckék és az evangéliumok közül kötelezően az aznapi - a vigíliáról vagy a másnapi miséről - evangélium és az olvasmány vagy szentlecke tetszés szerint) egy homíliát (prédikációt), amit el kellett mondani egymás előtt a vizsga napján, amire aztán megkaptuk a félévi jegyünket. Nekem is ez volt a feladat. Próbáltam a félév során többször is meggyőzni a tanár atyát, hogy engedje meg, hogy én írásban adhassam be, és aztán meghallgathassam a többieket, de ne kelljen már prédikálnom. Nem engedte meg, amiért most már nagyon hálás vagyok, mert nagyon jó élmény volt.

(A történethez hozzátartozik, hogy előző nap elküldtem Izsáknak, aki mégiscsak egy homília-mondást rendszeresen gyakorló pap, és kértem, hogy nagyon őszintén mondjon véleményt, mert nem szeretnék lebőgni azzal, hogy hülyeségeket beszélek. Ha nem gondolja, hogy jó, átírom. Nem kellett egyáltalán átírnom, csak azt javasolta, hogy tegyek bele egy szóviccet a kétértelműséget demonstrálandó, mert egy olyan is belefér. És tényleg.)

A vizsgán csak vázlat lehetett nálunk, nem leírt teljes szöveg, mert nem lehetett felolvasni, szabadon kellett beszélni.

Íme a homíliám, amit már sosem fogok többet elmondani (persze akkor megtehetném, ha evangélikus vagy református lennék és lelkésznek készülnék, de nem ez a helyzet még csak perspektivikusan sem), de tényleg nagyon örülök, hogy legalább egyszer megtehettem:

„Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai." (Ter 11,1)

Kedves Testvérek, amikor elolvastam ezt a sort, nyelvtanárként az első gondolatom az volt, hogy „Ez gyönyörű! Ez minden nyelvtanár álma!" Ezt pedig azonnal követte a második: „Ha ez így lenne, más hivatás és munka után kellene néznem..."

Egy nyelv, egy szókincs - de vajon a jelentés is egy?

Gyakran tapasztalom azt, hogy anyanyelvemet beszélőkkel sem értjük egymást, a meg nem értettséggel járó szenvedést. Elbeszélünk egymás mellett. Ennek több oka is lehet:

- különböző háttér, neveltetés, IQ,,

- a legfontosabb különbség a világnézeti, gondolkodásmód- illetve értékrend-beli.

- a szavak különböző konnotációval bírnak (amikor elmondom egy beszélgetés során, hogy egyedül vagyok és merre orientálódom egyre inkább, másképp reagál egy Istennel szoros személyes kapcsolatban élő, mint egy olyan, akinek semmi vagy csak kevés köze van Istenhez. Az előbbi nem kérdez, mert érti, az utóbbi sajnálkozik azon, hogy biztos a sok csalódás keserűsége okozza...) Persze a negatív félreértések mellett vannak pozitív jelentéstartalom különbségek, amikre a szóviccek épülnek, különben nem értenénk (és milyen kár lenne) pl azt, amikor a horgász kifog egy kövér pontyot, és annyira megörül, hogy boldogan mondja neki: „Haza viszlek vacsorára!" A ponty meg azt feleli: „Á, fogyózom! Menjünk inkább moziba."

Ugyanakkor azt is sokszor megtapasztaltam már, hogy más anyanyelvet beszélőkkel mélyen, akár azonnal megérthetjük egymást, olykor szavak nélkül is, a teljesség akár extatikus élményét, amikor egy hullámhosszon vagyunk - mert egy közös nyelvet beszélünk.

Mi ez a közös nyelv?

„Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: "Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak." Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek." (Jn 7,37-39a)

Amikor egy új, akár teljesen kezdő nyelvi csoportom alakul, mindig nagyon különböző képességű, tudásszintű, hozzáállású, személyiségű emberek alkotnak új közösséget, és ezt a nagyon színes közösséget kell megtanítanom egy új közös nyelvre. Hogy teszem ezt? Szabályokat adok nekik, előre felhívom a figyelmüket a buktatókra, bátorítom és vigasztalom őket, ha elcsüggednének. Mindenkire külön-külön, egyenként odafigyelve, mindenkinek szem előtt tartva a sajátosságait, igényeit.

Ha úgy tetszik, Jézus egy nyelvet tanított ott a templomban egy olyan közösségnek, ahol elvileg egy nyelvet beszéltek, egy szókincset használtak - és mégis, sokan nem értették őt. Jézus ma is, folyamatosan tanít minket - Isten népét, ami a közös alap, a Lélek nyelvére. Feltárja az egyetlen szabályt - a szeretetparancsot -, felhívja a figyelmünket a buktatókra, vigasztal és bátorít, ha elcsüggedünk. Ahogy egy nyelv tanulása halálunkig tart, ha komolyan vesszük (én mindenképp, hiszen ez a hivatásom), Jézus is életünk végéig tanít minket a szeretet nyelvére, a Lélek nyelvére.

De ennél sokkal többet is tesz: „tanárokat" képez ki: minket, Isten népét, papokat, szerzeteseket, a keresztény hitüket hivatásként élő laikusokat is, mint jómagam, hogy vegyenek részt a munkában.

És hogy mi ez a munka? A Lélek nyelvét, a szeretetet tanítani, összehozni a különbségeket, átadni a szabályt, felhívni a figyelmet a buktatókra, bátorítani és vigasztalni, ha szükséges. Ugyanakkor megengedni azt, hogy minden ránk bízott a saját tempójának megfelelően haladhasson, akár elbukhasson, és bízni abban, hogy még ha nem is látványosan, de gyarapodik. Úgy tenni mindezt, hogy mindenki, aki a közelünkbe kerül, biztonságban érezze magát velünk, a szeretetünkben.

Kedves Testvérek, adja meg Isten a Lélek szeretetével és erejével azt a bölcsességet, hogy a „mennyei tantestület" tagjaiként méltó munkatársai lehessünk.

OBA

Only Boys Aloud, BGT:

Az Only Men Alouddal ugyanaz:

Út a szabadsághoz

Anselm Grün könyve.




Egy másik ajánlatom Mustó Péter SJ atya műve:

Erósz - filia - agapé

Egyszer már írtam ezzel a témával kapcsolatban, ha jól emlékszem, bár most nincs kedvem meg időm sem visszakeresni, hogy tényleg így van-e. Azt biztosan tudom, hogy ha így is volt, abszolúte mindenféle háttértudás nélkül próbáltam okoskodni (de persze ilyet már rég nem tennék :-))). Na de most viszont a Szexuáletika c. morálteológiai tantárgy keretében jól kiveséztük a három fogalmat, amelyeken többször is jól elgondolkodtam.

Aztán persze a fogalmakról az embernek eszébe jutnak konkrét esetek, és ez velem sem volt másképp. A jutott eszembe, hogy Andi barátnőm mennyire hasonlít Barbira nagyon sok dologban - épp csak egészséges lelkű, nem konfliktuskerülő, érzelmileg teljesen megbízható, a konfrontációt természetesnek vevő, azt ennek megfelelően kezelő, egészségesen szerető felnőtt ember.

Azután eszembe jutottak a barátaim, hogy mit jelent az: szeretni valakit úgy, hogy biztonságban érzi magát a másik szeretetében az ember. Ha nem is konkrétan az agapé elsajátítására hajt az ember (mert csak remélhető, nem elsajátítható közvetlenül), de lehet bepillantást kapni azért egy igazi barátságot megtapasztalva. Attól igaziak az igazi barátságaim, hogy teljesen önzetlenek, biztonságos szeretet - a filia értelmi szeretete - hatja át őket, és meg van engedve bennük a konfliktus. Aztán meg kezelve is van, nem pedig elszaladva attól.

És aztán végiggondoltam a párkapcsolataimat, amik közül egyetlen egy juthatott volna el legalább a filiáig (és még az sem...) - a legelső, Zsoltival. Egyetlen egy sem utána, de ez nem elkeserítő, hanem - megértve végre azt, hogy az erósz nagyon-nagyon kevés egy kapcsolathoz, ingó-bingó alap, amire építve a kapcsolat össze is dől, eléggé hamar - felszabadító. Az agapé szellemi és lelki magaslatait csak kivételes kapcsolatok érik el, úgyhogy az tényleg csak ajándék, ha valaki megtapasztalja a párkapcsolatban, de a filia értelmes szeretete az alap, nem az erósz.

Érdekes, valahogy ösztönösen is erre vágytam mindig, a filia szeretetére a párkapcsolataimban, csak nem tudtam ugyebár megfogalmazni. Senki nem volt alkalmas erre, azt persze nem tudom, hogy én az voltam-e, azon túl, hogy vágytam arra is, hogy ilyen szeretetet adjak, és hogy ilyet kapjak. Az akkori barátaim sem ilyen szeretettel szerettek, most már ezt is tudom. A barátságban van valami mély testvérség, a másikkal való egység, közösség, minél több ponton, annál erősebb a kötelék. Nincs benne versengés, sértődés, konfliktuskerülés, félelem, hanem őszinteség, bizalom és biztonság jellemzi. Nincsenek benne elvárások és játszmák. Sose gondoltam volna, hogy lehet ilyen emberi kapcsolatokat fenntartani - és ez nem azt jelenti, hogy nincsenek konfliktusok. Épp ez az, hogy még azok is beleférnek. Konfliktusok minden kapcsolatban vannak időnként, hozzá tartozik az élethez. Mint ahogy a halál és a rossz is.

Jut szembe... Múlt héten nem kellett sok ahhoz, hogy valaki, aki talán a legkedvesebb családtag a számomra, a saját hibájából meghaljon. Széles érzelmi skálán keresztülmegy az ember ilyenkor... Azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy minden felnőtt, értelmes embernek joga van meghozni egy rossz döntést, még ha az életébe kerül is, és az ember nem tehet mást, mint hogy megengedi neki, mert nem mondhatjuk meg másoknak, hogy mit tegyenek, ha máshogy képzelik.

Ez a megengedés a nehéz... Mindenkinek joga van rosszul dönteni, majd viselni a következményeket. Néha nagyon kevésen múlik egy emberélet. Van, ami visszafordítható, és van, ami végérvényes. Ennek az igazságát végigasszisztálni egy szerettünk esetében? Rendkívül nehéz.

***

Mennyire más minden, mint akár pár évvel ezelőtt... El sem tudom képzelni, hogy ki más és hol máshol lehetnék, ha nem az, aki és ahol most vagyok. Valahogy minden olyan evidens (nem feltétlenül könnyű mindig, de a nehézségek is az élet része, így a közhely), a küzdelmek a helyükön vannak, teljesen kiveszett a játszma, a manipuláció, a stressz (na ez azért csak szinte, mert nem volt piskóta végigizgulni a már említett, múlt heti egészségügyi nyitott kérdéseket...) az életemből, és eltűntek a bizonytalan és őszintétlen kapcsolatok is. Milyen nagy mértékben kimerítettek érzelmileg, lelkileg és spirituálisan is az üres, egy helyben toporgó, hazugságokkal, tiszteletlenséggel és félelemmel teli baráti- és párkapcsolatok (különösen Barbi, illetve István kétszer is, hogy a két legdurvábbat említsem), és milyen elképzelhetetlennek tűnnek az ilyen (illetve ennek töredékében ennyire gáz) kapcsolatok ma már.

Ilyenkor visszanézve látványos a fejlődés, meg ha arra tekint az ember, ami és akik körülveszik: kik a barátai; hogyan tölti a szabadidejét; mik számára az értékek; hogy kezeli a kríziseit; mibe veszi az embereket a környezetében és úgy ámblokk is; ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen pontosan tisztában van saját magával; nem fut el a nehézségek és az életfeladatok illetve a fontos konfliktusoktól elől; mit jelent a szépség számára; meg tudja-e húzni a határait; meg tud-e igazán érteni másokat, vagy csak azt mondja, mert ez a képe saját magáról, és el is hiszi; nyafog és menekül a nehézségek idején, vagy kihívásnak és megoldandó feladatnak tartja őket, esetleg észreveszi, hogy épp az elfogadást és elengedést kell megtanulni a helyzeten, és még sorolhatnám. Talán az egyik legfontosabb, hogy mindent el mer-e fogadni magában, és be meri-e ismerni, hogy nem tökéletes - nemcsak szájjal, mert ezt kell mondani, hanem őszintén, szívvel is...

***

Csepel, HÉV-töltés (ahhoz képest, hogy mérsékelten okostelefonnal készítettem őket, szerintem egész jól sikerültek, különösen a sárga gyönyörűség :-):

Alnus glutinosa

Annyit sétáltam már a monostor arborétumában, hogy lassan az összes fa latin nevét fejből nyomom. Kedvencem a Salix alba név, azt meg külön viccesnek találom, ha a mézgás éger latin nevének első tagjából kivesszük az l betűt...

Nagyon jó és a hét vége felé eléggé megrázó lelkigyakorlat volt a mostani. Persze egy lelkigyakorlat annál sokkal személyesebb, mint hogy megossza az ember, épp erről is szól, a befelé tekintésről, de azért megfogalmazódott bennem néhány dolog, természetesen egyik sem újdonság.

Azt hiszem, elsődlegesen azt fogalmaztam meg, hogy rendkívül hálás vagyok azokért a nagyszerű emberekért, akik most körülvesznek. Ha nem lettek volna olyanok, akik nagy fájdalmat okozva kikerültek az életemből, a mostani barátaim nagy része nem lenne. Ez a lelkigyakorlat nagyrészt arról szólt. hogy átértékeljem a múltbeli fájdalmas végű kapcsolataimat, és megköszönjem azt, hogy már nincsenek a közelemben. Elképesztő olyan spirituálisan magas szinten létező és mellesleg lelkileg és intellektuálisan is példaértékű embereket mondhatni a barátaimnak, mint amilyenek a barátaim. Ordító a különbség néhány múltbeli kapcsolattal...

Nyilván ez azért van, mert az ember fejlődik, ha akarja, ha nem. Folyamatosan. Ha tesz érte, akkor felfelé halad, és akkor olyan irányban cserélődnek a hozzá közel állók, ha pedig nem tesz érte, akkor csúszni kezd, amit egy idő után már elég nehéz megállítani, mert észre sem veszi az ember.

A lelkigyakorlat alatt azt is megértettem, és maximálisan elfogadtam, hogy miért menekülnek valamibe emberek. Alkoholba, kapcsolatokba, szerekhez, stb. Rendkívül nehéz ítélet nélkül vagy a megítéltetés lehetőségének a fájdalma nelkül szembenézni azzal a különbséggel, amilyennek gondoljuk magunkat és amilyenek igazából vagyunk. Hatalmas erő kell hozzá, aztán pedig álhatatos kitartás, hogy az értékek felé haladni kezdjünk, elfogadva a sorozatos bukás-felállás kimerítő kettősét. Erőn felüli munka - és a legtöbben nem is képesek rá, inkább elmenekülnek és a körülményeket, a világot, a másik embereket hibáztatják. Teljesen érthetően. Áldozatnak sokkal könnyebb lenni és csúszni lefelé, hiszen a gravitáció megteszi a dolgát, nekünk csak bele kell engedni magunkat (jó adag önsajnálattal együtt persze).

Mindannyian hibázunk, okozunk fájdalmat, rosszul csinálunk dolgokat, őszintétlenek és gyengék vagyunk. Azok is, akik azt hiszik, hogy mindent jól csinálnak, de valahogy olyan a személyiségük, hogy el tudják hitetni másokkal, hogy jobbak náluk. Nem, én is ugyanolyan gyenge és küzdő vagyok, mint mindannyian, kivétel nélkül. És a küzdéseim okozta csapkodások során mások sérültek és sérülnek, mint ahogy én is sérültem, amikor mások önmagukkal való küzdelmének a harcterébe kerültem. Ezen a héten megértettem ennek a mechanizmusát, nagyon felszabadító volt, mindkét irányban.

Az fogalmazódott meg egy Izsákkal való beszélgetésünk során, hogy háromféleképpen reagálnak az emberek a saját tökéletlenségükre (és így másokéra): vagy kíméletlen őszinteséggel szembenéznek velük meg a menekülő stratégiájukkal, és az utóbbival felhagyva kínkeserves melóval elkezdenek dolgozni magukon és  tyúklépésben történő változáson; vagy homokba dugva a fejüket belemenekülnek valamibe - főleg alkoholba (kb harminc év körül kezdhet el nagyon lecsúszni és hazugságokba menekülni az ember, és az a legveszélyesebb ebben, hogy egy idő után kizárólag olyan emberekkel veszi körül magát, akik nem szembesítik és akik nem is húzzák pozitív irányba, majd reménytelenül bezárkózik a világába, tovább csúszik, és így öregszik meg) - feldobva a karjukat, hogy ja, kérem, így alakult; vagy pedig elkezdenek kettős életet élni, amikor mindenki tudja, hogy milyen apuka/anyuka (kivéve apukát/anyukát...), de kifelé mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne.

Életem egyik legjobb lelkigyakorlata volt, minden pillanatával és történésével abszolút a helyén.

***

Pangeának hívják, mexikói axolotl, és egy végzett csoportomtól kaptam ajándékba májusban. Június végéig volt velem, aztán elvittem egy tenyésztőhöz, hogy jó sorsa legyen, mert nagyon kényes az igényes módon való tartása, amit én nem tudtaqm volna neki biztosítani. Kéthetente kapok róla képeket, és szeptemberben meglátogatom, mert azért az én kedvenc állatom (ő A gyerek). Innen indultunk májusban, kb 4-5 centis volt, még a lábfejek sem voltak miknd kifejlődve:

 Néhány hete:



Pár napja, már 20 centis nagylány! :-)

Változatlanul nagyon cuki.

Alter Bridge

Még egy hét és végre itt a pihenés. Azt hiszem, ha valaha is, akkor idén nagyon megérdemlem. Nem emlékszem, mikor dolgoztam, tanultam és vizsgáztam ennyit utoljára. Teljes kifáradás. Gyakorlatilag június 26-án megvolt az utolsó vizsga, a szigorlat, a következő héttől 54 órám volt két hétig, majd negyven végig, hajnali fél 1-fél 2-ig készüléssel, mindennap. (Bevállaltam két elég macerás, rengeteg készüléssel járó intenzív csoportot, ezért kell ennyit készülnöm.)

Ez az év az egyik legjobb év volt, a könyöktöréssel együtt (kicsit más szempontból ugyan, mint az, amikor Dániában voltam, mert az nem felülmúlható szerintem, és ez már csak így marad). Sok minden történt, rengeteg nehézség, fájdalom és mély felismerések az egyik oldalon, egyre mélyülő barátságok és szeretetkapcsolatok, hatalmas szakmai és belső fejlődés a másikon - kizárólag pozitívan tudok visszagondolni, ez a végső mérleg.

Az elmúlt tanévben (ki hinné, hogy már a negyedik évet fejeztem be a Sapin?...) mindkét félévben brutál sok tantárgyat felvettem, valamint volt olyan két hónap, hogy negyven órát tanítottam is a nappali tagozat mellé, és mégis, azt érzem, hogy most mentek a legkönnyebben a vizsgák, a tavaly elmaradt szigorlatot is sikerült letenni. Nem görcsöltem, nem stresszeltem - nem voltam maximalista, ha kettest kaptam, az is jó volt. Lazán ment.

Az is nagyon feltöltött, hogy idén éreztem először, hogy amellett, hogy persze, érdekesek a tantárgyak, kerek egészet alkotott minden tantárgy, amit tanultam. Most először éreztem, hogy azért jöttem a Sapira, hogy ezeket tanuljam, amiket idén. Valahogy értelmet nyertek előző tantárgyak, és előjöttek előzőleg megtanult témák, aminek következtében átláttam az egészet.

Az az igazság, hogy tavaly nyáron egy hatalmas, sokéves teher ment le a lelkemről, azóta tényleg minden sokkal könnyebben megy. Mennyit számít... Az is megfogalmazódott és tudatosult bennem, hogy maradok a teljesen őszinte kommunikáció mellett, és ha nem tudok valakivel mit kezdeni, egyszerűen nem erőltetem a kezdést, hanem azonnal elengedem, bárki is legyen az. Sokkal könnyebb így. :-))

Elképesztő sokat tanultam szakmailag az elmúlt öt hét alatt (ezért volt érdemes iszonyú sokat dolgozni, mert ez az érem másik oldala). Egyrészt bevállaltam egy olyan nyelvvizsga felkészítőt, ahol párhuzamosan két vizsgára készültek a gyerekek, tehát mindennap négy óra helyett nyolcra kellett készülni. Rengeteget kaptam ebből a tapasztalatból. Másrészt pedig van nálunk az úgynevezett 'gold' csoport. ahol egész más tankönyvől tanulnak és interaktív tábla használatával. Átvettem egy ilyen csoportot úgy, hogy előtte nem tanítottam sem a könyből, sem a tablát nem ismertem. Így, egy hétvégét azzal töltöttem, hogy megtanultam a tábla használatát és megismerkedtem a tankönyvvel - ennek köszönhetően viszont 'gold'-os tanár lettem, így bármikor tudok vállalni ilyen csoportot, ami jelentősen megnövelte a lehetőségeimet a csoportválallás terén.

Angoltanár vagyok, ez a hivatásom, végtelenül szeretem, nem dolgozni megyek, amikor megyek, hanem játszani, és erre is jó volt ez a pár hét, hogy újra és újra tudatosuljon bennem ennek az igazsága. Úgy látom a környezetemben, hogy nem sokan mondhatják ezt el, én meg hálás vagyok a Jóistennek, hogy így van.

A következő nagyon fontos dolog, hogy megint tizenéveseket tanítottam/tanítok, akik megismertettek azzal a zenével, amire talán huszonéves korom óta várok. Amikor először meghallottam, az volt az érzésem, mint amikor sokáig víz alatt van az ember és egyszer csak felbukkan a levegőre és megtelik a tüdeje friss levegővel. Évekig kerestem ezt a zenét, úgy, hogy nem tudtam mit keresek, csak azt éreztem, hogy valamit elvesztettem nagyon régen és most végre megtaláltam.

Hát, nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról hazafelé, amikor először meghallgattam. Régóta vágytam igényes rockzenei impulzusra, mert a körülöttem lévők nem hallgatnak rockzenét már, így nem ismerem a mai felhozatalt. Más zenéket is megismertem, nagyon jó volt ez a találkozás ebből a szempontból (is) a srácokkal.

Írország régi vágyam, most végre teljesül. Remélem, hogy az immáron hagyománnyá vált évi rendes zarándoklat is benne lesz. ST barátnőm azt mondta, van egy sziget, ahova meztélláb zarándokolnak az őrültek emberek. Na, majd meglátjuk, hogy belefér-e időjárásilag. Azért nem szeretnék tüdőgyulladással visszatérni...

Bencés obláta jelölt lettem idén nyáron, megalakult a dékániánk Bakonybélben, végre elindult a folyamat. Erre is évek óta vártam, izgalmas. Végérvényesen a bakonybéli monostrohoz tartozom így, és ha eljutok a fogadalomtételig, akkor majd hivatalosan is (bár félig-meddig ez is már hivatalos). :-))))))

Most így ennyi, ez is csak dióhéjban. :-)

Címszavak

Eszembe jutott néhány dolog, címszavakban:

Jerk - mindig is kíváncsi voltam arra, hogy ennek a szónak a jelentését valaha is megérzem-e, mert hogy nem elég azt tudni, hogy milyen magyar megfelelője van. Azért gondolom, hogy mostanra megérett ez bennem, mert amikor ez a szó az eszembe jut, 3 arc is társul hozzá rögvest... :-))))

Helyemen vagyok - Nah, ez az igazi kegyelem. Állandóan mosolyognom kell. Pontosan tudom, hogy éppen ott vagyok, ahol lennem kell, az a hivatásom, amiért itt vagyok, azzal foglalkozom, amit tennem kell, és mind lelkileg, mind pedig spirituálisan hihetetlenül gazdagon gyarapodok. És visszagondolva az elmúlt egy év történéseire, pontosan ugyanezt tudom elmondani, minden mozzanata a helyén volt, minden mozzanatát újra ugyanúgy tenném. Semmit nem csinálnék másképp, nem akarnék megspórolni semmilyen érzést és tapasztalatot belőle, beleértve a nagyon fájdalmasakat (többnyire olyanok voltak). Jó és szükséges kilépni illúziókból, azt gondolom, és ha az csak úgy lehetséges, hogy sérül az ember, akkor azt is be kell vállalni, különben soha nem látjuk a valóságot, olyannak a másikat, amilyen, hanem azt feltételezzük, hogy sokkal jobb és életünk végéig vágyhatunk valami (valaki) olyan után, ami a mi szempontunkból kevés értéket hordoz. Isten úgyis tudja, hogy meddig kell menni a "kísérletezésben". Krízishelyzetekben derül ki, hogy ki milyen, abban, ahogy a helyzethez hozzááll, hogy rombol-e maga körül, másokat felelőtlenül, ide-oda csapongva használva és sérüléseket okozva (hiszen a másik úgyis aaaannyira előrehaladott spirituálisan, túléli...), vagy méltóság- és felelősségteljesen jutva túl a nehéz időszakon, nem taposva bele másokba. Újra megengedném magamnak, hogy megtapasztaljam egy másik ember rám nézve fájdalmas gyengeségét és a méltóság teljes hiányát, különben még ma is azt hinném, hogy elszalasztottam egy jó barátság lehetőségét egy fantasztikusnak gondolt emberrel. Nem beszélve a saját utamról azóta... Mindenképp megérte, minden pillanata.

M4 - Pipa, ez is megvolt. Nem tudom eldönteni, hogy szépnek vagy csúnyának látom-e a Fővám téri megálló random- és rusztikus-szerű betonnemtommicsodáit, talán keresztgerendáknak nevezném őket. Van bennük valami lenyűgöző, annak ellenére, hogy a panel-lakótelepekre emlékeztetnek.

Parfüm - Végre, újat kellett vennem. Majd' egy éve várok arra, hogy elfogyjon az előző, sajnáltam kidobni.

Figyelmesség - A parfümmel kapcsolatban jutott az eszembe. Három kategóriába tudnám szedni azokat, akik figyelmesnek mondhatók.
Az első kategóriába azok tartoznak, akik tényleg figyelmesek, a másik ember a figyelmességük fókusza, a másikért önmagáért figyelmesek
A második csoport trükkös, mert látszólag a másik ember a fgyelmük központja, de csak addig, amíg akarnak tőle valamit. (Ilyen az, amikor valaki teljesen érthetetlen módon parfümöt ajándékoz valakinek, aki gyakorlatilag senkije, majd amikor már javában "valakije", akkor nem fontos, hogy a névnapján annyit mondjon, hogy helló, ugyanakkor egy előző "valakinek" a születésnapját és a névnapját is elsőként tartja számon...)
A figyelmesek harmadik csoportja kicsit hasonlít a másodikra, mert ők azok, akik gyakorlatilag kizárólag saját magukra figyelnek (vagyis a totál önzők), és úgy használják a figyelmességet mint eszközt, akár teljesen érzelemmentesen, ha a szükség úgy kívánja.

Motiváció - Ez arról jutott eszembe, hogy másfél éve tanítok valakit, akinek ugyanazokat a hibáit javítom, minden egyes órán, teljesen feleslegesen, másfél éve. Egész jó is lehetne, hiszen már van egy középfokú nyelvvizsgája. Most végre elkezdett tanulni, mint a güzü, jegyzeteket készít arról, hogy milyen hibákat kellene kiküszöbölni, megírja az összes házit - mert új munkahely után néz és fierce a verseny... Hát, igen. A motiváció. Ez egyébként oda-vissza érvényes, mert sokkal inkább motivált egy tanár, hogy minél érdekesebbé tegyen egy órát, ha kölcsönös a buzgalom. Azon gondolkodtam, hogy a "tanárfikázós" (én csak így hívom) minőségbiztosítós lapon, ahol minden tanfolyam végén értékelni kell a tanárt, van egy ilyen kérdés, hogy "Mennyire motiválja Önt a tanár?" Olyan kérdés miért nincs, hogy "Mit gondol, mennyire motiválja Ön a tanárt?" (Ez így leírva még viccesebb :-)))))

Feltételes mód - Sokszor elhangzott a fejemben az elmúlt egy évben a "Mi lett volna, ha...?" klasszikus kérdés. Az az érdekes, hogy mindig is pozitív volt a válaszom erre, mint fentebb írtam, mert tudtam, hogy nem lehetett másképp, és minden így volt a legjobban. Ami a legjobb, hogy 100%-ban megtanultam hallgatni az intuíciómra, akkor is, ha már előre látom, hogy fájdalmasak lesznek a következmények. Nah, ettől kell igazán mosolyognom, de ez már az istenkapcsolat téma, amibe most nem mék bele.

Szerelempatak - Morális szemináriumon került elő ez a film, nagyon bájos, ajánlom, aki még nem ismeri esetleg: http://vimeo.com/88069694

Érettségi találkozó, 2014

Ki hinné, hogy már a 25. évforduló? Mintha tegnap lett volna... :)

Lustaság vs maximalizmus

Rettenetesen lusta vagyok. Rengeteg dolgom lenne a Sapin, minden hétre beszámolókat kell írni az egyik tantárgyból, és már időben el kellene kezdeni a tanulást, mert 15(!) tantárgyat felvettem a jelenleg heti 40(!) saját órám mellé... Ez csomó zh-t jelent, ja, és az egyik "tantárgy" egy szigorlat, amiről tavaly nyáron lemaradtam, hát most talán nekimegyek.

Szóval abból indultam ki, hogy lusta vagyok emellett a "kis" elfoglaltság mellett. A legrosszabb mégis, hogy egyáltalán nincs rossz érzésem. Olyanokat csinálok, hogy ha elmaradnak óráim pl, akkor aznap lehet, hogy be se megyek a főiskolára, hanem egész nap itthon maradok, ami enyhén szólva luxus hétköznap... Ezen a héten is ez történt kedden. Minden délelőtti céges órámat lemondták, egyetlen szemináriumra kellett volna befáradni, de én nem fáradtam be, hanem pl. megnéztem a Wall Street farkasa c. filmet (beadandó írása helyett persze...), olvasgattam, meg ilyesmik. Olyan ritkán akad ilyen nap, szemrebbenés nélkül kihasználom. Mivé lettem én, a hajdani brutál maximalista az élet útvesztőjében! Ha lenne hasonlóan laza, vállalkozó szellemű és bátor valaki a környezetemben, akkor merészebb dolgokat is bevállalnék (de az volt mindig is a problémám, hogy ilyennel még nem találkoztam - illetve most ha jobban belegondolok, Barbi kicsit ilyen volt, bele lehetett vonni időnként kicsit bizarrabb ad hoc döntésekbe, programokba, de ő volt az egyetlen, és ő ugye már rég nincs - na de ez az egész ad hoc cucc egy másik bejegyzésnyi gondolat. Pedig mekkora volt, amikor összepakoltunk egy pillanat alatt, és elmentünk a Zemplénbe pár napra... Ez hiányzik).

De az is jó program, ha hétköznap, fényes nappal a Duna-parton sétálgathat az ember a szikrázó napsütésben, tényleg sétálgatva, nem sietve, komótosan, élvezve a napsütést. Jó nagy kontraszt az örökös rohanással. Ez pedig a múlt héten történt, akkor is úgy döntöttem, hogy a dagadt ruhát másra hagyva felmék a padlásra.

***

A múlt szombaton volt a farsang Bakonybélben. Na, arról ugyan lemaradtam, de az esti táncházba épp odaértem az esti busszal. Igazán élmény volt 3 órán keresztül dél-alföldi ugrós táncokat lejteni barátok és egyéb csupa jó arcok társaságában. Még soha nem jártam ott farsang napján, amit most egy kicsit sajnálom, na de majd jövőre, és attól fogva!

Igazából azért mentem, mert Izsák barátom elmegy hosszú időre (először végigjárja a Caminót, ahova kicsit engem is "magával visz", mert egyrészt készítettem neki egy könyvjelzőt, amit elvisz a könyvében, másrészt elküldtem vele egy réges-régi nyakláncot - amiből még sok évvel ezelőtt két egyformát vettünk az akkori Kedvessel -, hogy letegye a Cruz de Ferro-nál egy mécses kíséretében. Szóval ilyenformán megyek vele :D), és hogy együtt legyünk egy kicsit, mielőtt elutazik. Elmentünk a lovához, aztán amikor lefelé sétáltunk a tanyáról, ahol Gojko (a ló) lakik, elől battyogtunk Izsákkal, mögöttünk kantáron vezetve Gojko, aki egy ponton, kicsit meglepő módon odahajolt hozzám, és egyszerűen beleszagolt a hajamba hátulról. Izsák csak annyit mondott, hogy "Hát, férfi!" :)

Furcsa, hogy hónapokig nem lesz itt, ami azért érdekes, mert évekkel ezelőtt is volt olyan, hogy fél évig nem láttuk egymást, csak az a különbség, hogy akkor még nem voltunk barátok, most meg sokszor ő az első, akit felhívok, ha valami van, hogy ő mit csinálna a helyemben. Annyiszor eszembe jut, hogy érdemes volt küzdeni évekig, még úgy is, hogy lutri volt a végkifejlet, mert igazán abból lesz jó kapcsolat, amit konfliktusok érlelnek, és ez mindenfajta kapcsolat esetén így van.

Szinte minden olyan tanítványommal, akivel nagyban különböző a személyiségünk vagy nem dolgoznak a vizsgáért, annyit, amennyit kellene, elérkezik a "dumcsi" eseménye. Ezt a "dumcsit" nem laza beszélgetésnek kell ám elképzelni! Ez a szembesülés ideje, és ez baromi fájdalmas szokott lenni, főleg a lányoknál, akik valamivel érzékenyebbek. A reakciókról, amik érkezni szoktak egyszer könyvet kellene majd írnom, de ez más téma. Na szóval egy ponton mindenki fentebb említett, nálam angoltanulós életében jön a "dumcsi", ami egy komoly konfliktus helyzet, ahol mint felnőtt, felelősséggel el kell gondolkodni dolgokon és hozni kell egy döntést (mit akarok, azt hogy akarom, stb). (Nemcsak a tanítványaim közül, hanem a magánéletemben is számtalanszor okozott embereknek ez a feladat megoldhatatlan problémát és megfutamodást, amiért ma már kifejezetten hálás vagyok nekik, különösen a legutolsó esetnek.) A dumcsi azért izgalmas, mert tükröt tart az embereknek arról, hogy hogyan kommunikálnak, egyáltalán tényleg tudnak-e őszintén kommunikálni, vagy ezt csak képzelik magukról (találkoztam ilyennel az elmúlt félévben, meglepő volt az ordító kontraszt aközött, amilyennek gondolják magukat és aközött, amilyenek valójában), és inkább megfutamodnak, másrészt előrelendíti az emberi kapcsolatokat valamerre, vagy így, vagy úgy, mert kiderül, hogy a másikat hibáztatják, vagy magukba néznek először. Nem húzzuk egymás idejét, ha nem jó, ami van, ez a bottom line.

Ez az eszmefuttatás azért jutott eszembe, mert azt hiszem Izsák volt az első bátor, felnőtt módon kommunikáló a sok konfliktus kerülő, hozzám közel álló, majd végül gyáván megfutamodó ember után, akivel még csak nem is barátként, egy komoly és érzékeny témákat érintő konfliktus-sorozat őszinte, évekig tartó, folyamatos megbeszélése után lettünk azok az egymást teljes őszinteséggel megtisztelő és szerető barátok, akik most vagyunk, és amit el sem tudtam képzelni valaha. Papp Miklós atya a morális teológia órán egyszer azt mondta a Sapin, hogy a konfliktus két ember kapcsolatában rendkívül fontos dolog, tessék hazamenni és konfrontálódni. Hát... Most már el sem tudom képzelni egyetlen kapcsolatomat sem őszinte kommunikáció nélkül. Nem konfliktus nélkül, mert úgy el tudom, hanem gyáva hallgatással majd elmeneküléssel a másik részéről ilyen esetben rendezés vagy legalább arra őszintén törekvés helyett. És azt hiszem, hogy már nem is tudnék senkit olyat közel engedni magamhoz, aki nem hasonlóan kommunikál. Talán már azokat is sokkal jobban ki tudom szúrni a nyári "tréning" óta, akik azt hangoztatják fennhangon, hogy csúcs módon kommunikálnak, közben pedig nem tudják, hogy mit takar a terminus, majd közölnek egy, a másik iránt komoly felelősséget és figyelmet kívánó folyamat végén (amely folyamattal kapcsolatban transzparenciát ígérnek, hogy ne derült égből villámcsapásként érjen egy megérkezett és fájdalmas - és mellesleg egyáltalán nem egy nap alatt meghozott - döntés) valami totál váratlan, gyávaságtól és a másik érzéseinek, igényeinek totál semmibe vételétől bűzlő maszlagot.

Néha olyan embereknek, akiket arra elég mély érzésűnek tartok, elmesélem az Izsákkal való barátságunk történetét, egyszer valaki - akinek a mély érzésre való képességével kapcsolatban alaposan befürödtem, több szempontból is erősen... - annyit kérdezett csak, amikor elmondtam, hogy minden kapcsolatért dolgozni kell, semmi nem megy magától, és hogy mi Izsákkal kb 3 évig küzdöttünk, hogy "De minek?" Tisztán látszik, mennyire érti a lelki mélységeket szegény. Nagyon megdöbbentem, kicsit sokkoló volt a válasz primitívsége.

Tényleg sajnálom azokat az embereket, akik mindent könnyen akarnak és gyorsan, semmiért nem akarnak megdolgozni, csak úgy magától klappoljon minden. Senki nem jó, akivel nem könnyű, odáig már el sem jutnak, hogy a gyémántot minden esetben meg kell csiszolni, hogy ragyogjon, hogy vannak esetek, amikor próbálkozni érdemes, mert lehet érték valamiben (valakiben...), ami nem egyértelmű első látásra, sőt, még akár nyilvánvaló nehézséget is hordozhat, és hogy nem feltétlenül annyira értékes az, ami könnyű... Sok értéket veszítenek az ilyen emberek, de az a jó hír számukra az egész tragédiában, hogy míg a mély érzésűek valahogy érzik, hogy elveszítenek valami értékeset, ennek a veszteségnek a fájdalmát, addig azok az emberek, akik csak a könnyű dolgokat keresik, és simán eldobnak bármit, fel sem fogják, hogy valami értékes járt a közelükben, hogy ajándékba kaptak egy csiszolatlan gyémántot (egy jó kapcsolat, barátság lehetőségét). Valahogy hiányzik belőlük a képesség a valódi odafordulásra a másikhoz, de a jó hír számukra tényleg az, hogy ez nekik nem fáj - pedig igen nagy veszteség ez a hiány! -, mert nem is tudják, mi hiányzik. Semmi baj ezzel, el kell őket kerülni, ennyi.

Szóval lusta vagyok, ha van rá mód.

Mese Edami sajtról és Márványsajtról

Hiába, hatással van ránk, amit olvasunk. Rám most épp a "meséskönyv". Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, mert kipattant a fejemből a fenti című, párbeszédes mese-szerűség, (nem archetipikus :), gondoltam, megosztom. Íme:

- Hú, de gyönyörűséges vagy Te Márványsajt ! Nem tudlak csak messziről nézni, akkor inkább eltűnök. Pár héttel ezelőttig évekig az Edami sajtot fogyasztottam, de a készítője közölte egyik napról a másikra, hogy többet már nem árul nekem Edami sajtot. Egész idáig iszonyúan szenvedtem emiatt. Mondjuk egy ideje húzódott ez a nagy változás, de reméltem, hogy meggondolja magát. Keveset fizettem érte, felment az ára, de én nem akartam többet fizetni. Úgy voltam vele, hogy így is jól járt, nem vagyok hajlandó változtatni, én ilyen vagyok.
- Megértem, ez tényleg nagyon rossz. Engem hosszú évek óta nem árul a készítőm.
- Nem tudom megérteni, hogy lehet ez... ? Egy ilyen szép, ízletes, jó állagú sajt... Én azt hiszem, Rád szeretnék áttérni, már nem kell nekem az Edami.
- Biztos?
- Igen, biztosan érzem. Árulják annak, aki meg tudja adni az árat, ha én már nem tudtam, csak ez a fontos.
- :)))))) De jó! :))))))
- Annyira finom vagy, olyan természetes zamatod van, ami az Edamiból hiányzott, és még más tulajdonságok is vannak benned teljesen természetesen, amik nagyon-nagyon értékesek.
- Ó, ennek nagyon örülök. De biztos, hogy már nem vágysz a másik sajtra?
- Hát, most hogy így mondod, de igen, nagyon is. Egy kis időt kérek, amíg áttérek, de mindenképp váltani fogok és már csak Márványsajtot akarok fogyasztani. Csak egy kis idő az egész, igyekezni fogok. Már úgyis olyan ízetlen volt a végén, folyton megpenészedett a hűtőben, mert megvettem ugyan, de nem ettem. Igyekszem kitakarítani a hírmondóját is, sőt ! Másik hűtőt veszek !
- Hát... Ha már tényleg nem érdekel, akkor miért vettél részt az első sorokban tolongva az Edami sajt készítőjének a születésnapján? A névnapján meg még tovább léptél. Aztán később mikor jelezted, hogy nagyon éhes vagy, eljöttél enni (merthogy a Márványsajt a király, magasan vert mindig is minden sajtot) de tegnap volt a Márványsajtok ünnepe, és ahhoz képest, hogy éhség ellen jól jött belőlem egy kevés, nem ünnepeltél, még csak szolidan sem, ahhoz képest, amit az Edami ünnepeken rendeztél... Ez elég rosszul esett, mert folyton azt mondod, hogy a Márványsajtra térsz át és elvileg ez volt folyamatban az ünnep napján.
- Azt hittem, hogy már nem érdekel az Edami sajt és érdekel a Márványsajt, de tévedtem, és mégis inkább az Edami készítőjével egyezkedem (képzeld, már lépéseket is tettem az ügyben, amíg Te várakoztál) és megadom az árat, amit kér. Ne harcsi ! Igazából a Márványsajt túl pikáns nekem, én az egyszerű ízeket preferálom. Csak semmi kacifánt, arra most egyáltalán nem vágyom. Két szín egy sajton belül ? Dehogy ! Csak egyszínű, minél egyszerűbb legyen. Egyébként egyáltalán nem biztos, hogy az Edami sajtkészítő újra elkezdi nekem árulni a sajtját, de én mégis megpróbálom minden erőmmel meggyőzni. Pár hónap alatt erre a döntésre jutottam. Bár lehet, hogy inkább egy teljesen új, de hasonlóan egyszerű sajt után nézek, mondjuk az Ementáli után, az is eléggé átlátható (csupa lyuk) és hétköznapi, pont nekem való. Tudom, hogy ezalatt az idő alatt türelmesen és hűségesen vártál, hiszen mindvégig azt mondtam Neked, hogy a Márványsajtot akarom, és pár pillanatig még magam is elhittem, de ez nem tartott szinte semeddig ! Hát bocsi, igazán sajnálom a kellemetlenségeket. Biztos vagyok abban, hogy vannak, akiknek a Márványsajt jön be. Egyébként meg nagyon rendes vagyok, hiszen még húzhattam volna a döntést hosszú-hosszú ideig (bár el sem tudod hinni, mennyire nehéz döntés volt...).
- Aha. Kedvességed valóban határtalan.

***

Baromi jó filmet láttam ma, a címe: A látogató (The Visitor). Érdemes megnézni.

Farkasokkal futó asszonyok

 

Ez a könyv életem egyik legütősebb (ha nem a legütősebb) olvasmánya. Ez áll a hátsó borítóján:

"Minden nőben él egy zabolátlan és időtlen lény, az Ősi természeti asszony a maga hatalmas erejével, éles ösztöneivel, szenvedélyes kreativitásával és korlátlan tudásával. A társadalomba való beilleszkedés során azonban többé-kevésbé megszakadt vele a kapcsolatunk, a civilizáció merev szerepekbe kényszerít bennünket és elfedi előlünk saját lelkünk életadó üzeneteit. Ha már nem találjuk az utat e hatalmas éltető forrás felé, félelemmel, szorongásokkal teli túlszelídített, eltiport lényekké válunk. Clarissa Pinkola Estés élvezetes stílusban megírt könyve megtanít arra, hogyan lehet helyreállítani a megbomlott egyensúlyt, újra megtalálni a női vitalitást és a korlátlan tudást, mely ott rejtőzik minden asszony tudatának ősi rétegeiben. A jungiánus elemző és mesemondó szerző harminc évnyi kutatás és gyógyító gyakorlat eredményeit osztja meg olvasóival, népmeséken, tündérmeséken, mítoszokon és álmokon át vezet el az állandó változásban lévő női lélek legbelső életébe, begyógyítja a lélek sebeit és segít újra megtalálni a kapcsolatot az Ősi, Természeti Asszony bölcsességével."

Nemcsak az öntudatlanul zabolátlan nőkhöz szól (vagy legalábbis akik úgy sejtik, hogy "valami nem stimmel velük, csak nem tudják, mi"), hanem minden nőhöz, sőt! A zabolátlan férfiakhoz is, akik a zabolátlan nőkhöz valók. (A nem zabolátlan férfiak úgysem értik... :) Azért írok róla, mert a történetek és a szimbólumok elemzésének olvasása közben értettem meg a (közel)múlt kapcsolatainak miértjét és hogyanját.

Az első négy történetet olvastam el (15 van összesen), a második Kékszakáll története, itt egy gondolat az elemzésből:

"Minden teremtménynek meg kell tanulni, hogy ragadozók léteznek."

A negyedik történetből, melynek címe Manawee pedig ez a bekezdés vágott mellbe:

"Kékszakálli vagy Mr. Fox-féle energiákat hordozhatnak a férfi erői, amelyekkel megpróbálhatja lerombolni a nők kettős felépítését. Az ilyen udvarló nem tűrheti a kettősséget, a tökéleteset keresi, az egyetlen igazságot, az egyetlen mozdíthatatlan, megváltozhatatlan femina substanciát, ami az egyetlen tökéletes nőben testesül meg. Most figyelj! Ha ilyen emberrel találkozol, olyan sebesen fuss az ellenkező irányba, ahogyan csak bírsz. Jobb, ha kívül-belül Manawee-hez hasonló kedvese van az embernek: ő sokkal jobb udvarló, mert tiszteli a Kettő gondolatát. A cselekvésben pedig a Kettő hatalma egyetlen összetartozó entitás."

Két kérdés fogalmazódott meg bennem azután, hogy ezeket olvastam:
1. Miért kizárólag Kékszakáll-akkal találkoztam eddig és egyetlen Manawee-val sem? és
2. Miért nem fordultam sarkon és futottam el?

Izgalmas kérdések. Érdekes és elég összetett a válasz, amit a témában folytatott sok-sok olvasás, valamint hosszas meditálások után találtam. Mind a férfi, mind pedig a női lélek két részből áll, a női lélekrészből, amit animának hívnak és a férfi lélekrészből, amit animusnak. Az a nőies nő és a férfias férfi, akiben ezek integrálódnak, a nőkben az animus belesimulva a domináns animába és a férfiaknál fordítva. Mindkét nemnél fel kell fedezni mindkét lélekrészt, el kell fogadni a saját nemű lélekrészt, mert csak akkor lehet egészségesen integrálni a másikat. 

Amíg nem egészségesen integrálódik a két rész (vagy sehogy...), addig egészségtelen párkapcsolatai lesznek az embernek. Van úgy, hogy valamiért nem vagyunk hajlandók elfogadni (gyerekkori sérülés következménye lehet) a saját nemű lélekrészünket, így a másik fog dominálni, azt meg esetleg utáljuk (legalábbis ez így volt az én esetemben). Ez egy érdekes folyamat. Egy nő túl határozottá válik, mert a nőisége sérül, egy férfi pedig nem tud férfias lépéseket tenni, határozott döntéseket meghozni, és ezt nagyon utálhatja magában.

(Itt jegyezném meg Anselm Grün Élet az életért c. könyve nyomán, amelyben épp ezt az integrációt taglalja, hogy az anima: gyöngédség, együttérzés, óvó anyaság, az animus pedig: szilárdság, erő, készség a felelősségvállalásra és elkötelezettségre, a kockázatra, a konfrontációkra, kitartás.)

Annak a nőnek, akinek már gyerekkorában meg kell tanulnia szilárdnak és erősnek lenni, annak a fejében esetleg az anima a gyengeséggel kapcsolódhat össze és felnőttként rettenetesen szenvedhet ettől. És akkor Kékszakáll-féle (vagy nagyon nőies) férfiakat fog találni, mert velük lesz komplementer a kapcsolat, ami azért furcsa, mert ez egy kicsavart komplementerség. Normális esetben olyan férfit keresünk mi nők, akibe a mi animus lélekrészünket vetíthetjük bele, és a férfiak is fordítva ilyen nőt keresnek. Ott van a gáz, ahol torzult az ellentétes lélekrész, mert nem vagyunk kibékülve a sajátunkkal, esetleg nem is tudjuk, kik vagyunk - meg hát ugye sosem tudatos azért ez. Döbbenetes utólag felismerni, hogy én nem az animust vetítettem bele a másikba, hanem az animát, amit a másik tökéletesen meg is testesített, mert ő meg sokkal inkább nőies, mint férfias, hiszen a Grün-féle animus meghatározás egyetlen tulajdonságával sem rendelkezik. És egy ilyen kapcsolat nem is működhet.

Az igazi nő valóban kettős: rendelkezik a domináns anima tulajdonságaival, amibe belesimulnak az animus attribútumai határozottan és szilárdan meghúzott határok formájában, a társ mellett való kitartás, elkötelezettség formájában, az őszinte és nyílt kommunikációban való konfrontáció formájában. Egy zabolátlan férfi érti csak meg a zabolátlan nőt (azt ugye értjük, hogy a zabolátlanság nem bunkó viselkedést, szertelenséget vagy a másik igényeivel szemben tanúsított figyelmetlenséget, önzést jelent, hanem épp az ellenkezője. A zabolátlanság az én olvasatomban szabadságot, bátorságot illetve magabiztosságot jelent, minden emberi érzelem természetesnek vételét és megengedését jelenti, a negatív érzelmekét is), és csak egy ilyen férfi nem fog egy ilyen nőt "fura egy nőnek" tartani, csak azért, mert természetes és szabad. Meg kell tanulni szeretni mindkét lélekrészt, mert nagyon szerethetőek, ha a helyükön vannak és a megfelelő mérték jellemzi őket.Szeretem a zabolátlanságomat, a természetességet, a szabadságot. És szeretek ízig-vérig nő lenni, érezni, merni önmagam lenni, nem akarni megfelelni senkinek.

Anselm Grün írta azt is, hogy "Az emberekkel is ott érezhetem magam otthon, ahol az együttlétben megérzek valamit a misztériumból, amely mindkettőnket felülmúl." Az az érdekes, hogy minden barátságom alapja ez a misztérium - és egyetlen párkapcsolatomban sem volt jelen, emiatt nem is lettek, nem is lehetnek a barátaim a volt kedveseim, most értettem meg. Mert ehhez spirituális érzékenység szükséges, ez pedig egyetlen volt kedvesemnek sem volt tulajdonsága. Azért érdekes ez, mert én meg nagyon is érzékeny vagyok spirituálisan. 

Ide kapcsolódik Pál Feri egy előadása, amit nemrég hallgattam a honlapján. Felsorolta, hogy a jól működő párkapcsolatnak mik a feltételei (de szerintem mindenfajta kapcsolatnak is feltétele egy-egy pont):

- Érett szülőség feltételei
- Felelősségteljesség, megbízhatóság
- Reális igények és elvárások
- Önmagunk, magatartásunk, helyzetünk pontos értékelése
- Az érzelmek megfelelő kifejezésére való képesség
- Az új családdal való lojalitás erősebb, mint az eredetivel
- A legnehezebb helyzetben is képes a pozitívumot meglátni
- Képes építő visszajelzéseket adni
- Humorérzék
- Stabil értékrend és erkölcsiség
- Spirituális érzékenység 

A legutolsó pontot először nem is gondoltam, hogy mennyire fontos, de valóban elengedhetetlen, mert egész más szinten működik két ember, ha az egyik érzékeny spirituálisan, a másik meg nem. Ehhez kapcsolódó az a gondolat, amit már nem emlékszem, hogy hol és kinél olvastam az elmúlt hetekben, hogy azok a (bármilyen típusú) kapcsolatok működnek egészségesen, ahol elég sok lelki munkával és nyitottsággal segíti egymást a két fél spirituálisan FELFELÉ haladni, ez fontos, nem pedig lehúzzák egymást vagy langyos vízben lubickolnak kényelmesen. Ehhez persze megint csak feltétel a spirituális érzékenység, mindkét fél részéről. Most már ez is világossá vált számomra, meg mindezek nyomán az is, hogy bizonyos események nem is történhettek volna másképp, és hogy bizonyos dolgok, kapcsolatok SOHA nem fognak működni, semmilyen szinten (és lehet, hogy valaha volt valami alapjuk, de már nincs). Nem azért, mert ezt vagy azt TETTÜK és hibás valaki, mert nem, hanem azért, mert teljesen különbözőek VAGYUNK, a lényegünk összeférhetetlen, és a víz soha nem keveredik az olajjal. A barátságaink a legjobb példa erre. Csak olyanok a barátaink, akikkel azonos a spirituális érzékenységünk, vagy egyikünknek sincs. Egy párkapcsolat alapja is a barátság, épp ezért tudunk csak azokkal barátok lenni esetleg, amikor vége van, akivel azonos módon működik a spiritualitás, vagy pedig hiányzik mindkét részről - vagyis nem is hiányzik. 

Így igazából most tudtam elengedni vágyat legalább barátságok után (ha már más nem lehet), mert megértettem, hogy minden feltétel hiányzik hozzájuk. Ez felszabadító.

Nyár, 2013 2. rész: Zarándoklat

Eredetileg két hétre indultam vissza a Caminóra, de Emma (csoporttársam a Sapin) felvetette azt a javaslatot, hogy miért nem megyek a Via Sacra zarándokútra, amely Bécs és Mariazell között fut az Alpokban. Ez lett a vége. Az meg, hogy csak egy hét lett belőle annak köszönhető, hogy rettenetesen drága volt, nem fért bele több napi szállás kifizetése. Lelkileg viszont annál gyümölcsözőbb volt, folytatódott az a munka, ami a lelkigyakorlaton elkezdődött egy héttel korábban.

Egy helyett három meditációs- és imatémám volt, mindennap eggyel foglalkoztam egész nap. Illetve az egyikkel csak egy fél napig tudtam foglalkozni, aztán ejtenem kellett teljesen, mert annyira súlyos, most már hosszú ideje fennálló családi probléma, hogy ijesztő mértékben megviselt nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is aznap, és szükségem volt még a térdemre pár napig hegyet mászni.

Itt a zarándoknapló, amit írtam:

1. nap 2013.08.13. kedd

Nem volt kedvem elindulni. Félelem volt bennem, kialvatlansággal küszködtem, baromira nem volt kedvem megint egyedül lenni, szomorú voltam. Bántam, hogy keddre vettem vonatjegyet és nem szerdára. Az egész púp volt a hátamon.

A vonaton egy rettenetesen bunkó bácsi ült velem szemben, aki folyton belém rúgott, kurva anyázta a telefonját, feltette az asztalra a bőröndjét, amit a szarban húz, más meg az asztalon eszik - pl. én. A hátam mögött francia srácok ültek, akik kicsit többet ihattak előző este a kelleténél, mert az egyik többször is telehányta a vonatot, mert nem jutott el a wc-ig... Szóval klassz volt.

Wien Meidling állomáson megállt a vonat, és még azon gondolkodtam, hogy milyen vicces lenne, ha kiderülne, hogy onnan kell indulnom... Aztán bementem a Westbahnhofra. El kellett jutnom valahogy a zarándokút kezdőpontjáig, ami a Lichtenstein kastély a Brunn-valami állomásnál. Na, kiderült az információnál, hogy valóban vissza kell mennem a Meidling állomásra az U6-os metróval és onnan egy másik vonattal ebbe a Brunnba. :))))))

Nos, leszálltam a vonatról, bementem pisilni az állomáson lévő étterembe, és megkérdeztem az ottani felszolgáló lányt, hogy hol van a kastély. Mondta, hogy egy óra sétányira a helytől, balra fordulok, majd egy parknál jobbra, aztán egyenesen. Az első kereszteződésnél nem voltam abban biztos, hogy ott kell balra fordulni, vagy a következőnél, úgyhogy pont arra sétált egy egyáltalán nem szimpi néni, megkérdeztem, hogy jó felé megyek-e a Hunyadi-parkhoz. Szó szót követett, végül elvitt nemcsak a parkig, hanem a kastélyig egyenesen. Tényleg baromi sokat kellett volna sétálnom. Kiderült, hogy a néni nagyon kedves és tök jófej volt.

Elindultam, és nem volt jó a séta. Esett előzőleg az eső, ezért csurom víz lett a gatyám az erdőben, leszedtem az az összes pókhálót, fáztam, aztán iszonyú meleg lett, fáradt voltam, hiszen reggel 6-kor indultam otthonról, és jóval előtte keltem. A végén el is áztam, mert megint esett. Beértem Heiligenkreuz-ba, ahol gondoltam, hogy megszállok. Hát nem volt szállás, mert az egyetlen hely, ahol lehetett volna, a monostor volt, de az meg tele volt. A következő falu 4km-re, Mayerling, elindultam. Útközben az egyik elágazásnál megkérdeztem egy épp a házából akkor kilépő embertől, hogy jó irányba megyek-e Mayerling felé. Szó szót követett... felajánlotta, hogy elvisz ahhoz a házhoz, amit ajánlottak ott. A házban nem volt hely, a hotelben pedig €54(!) volt a szoba ára egyetlen éjszakára, mondtam, hogy na azt nem, úgyhogy elvitt a következő faluba, Allandba, kitett az első szálláslehetőségnél, megvárta, amíg kiveszek egy szobát, aztán elhajtott.

A hely - Thessaloniki étterem és bár - egy görög tulajdonban lévő szállás. €30-at kértek a szobáért, ami még fűldugóval is brutál hangos volt és ahol a wc és a zuhanyzó a folyosón voltak. Megkérdeztem a pincért, hogy az árban van-e reggeli, azt mondta, van. Hány órakor kérem? Mondtam, 7-kor. Azt mondta, nem lehet, 8-kor van legkorábban. Mondtam, akkor legyen 8. Elmentem misére, ami a szállás mögötti templomban volt, aztán 3/4 8-kor elmentem aludni. Izomlázam volt, lázas voltam, iszonyú rosszul éreztem magam.

Spirituálisan nagyon jól sikerült a nap, nagyon közel éreztem Istent magamhoz. A templomban fél órával a mise előtt rózsafüzért mondtak asszonyok, én meg félálomban meditáltam, ahogy duruzsoltak. Nagyon jó volt.

2. nap 2013.08.14. szerda

Reggel 8-kor lementem reggelizni. Azt gondoltam, hogy negyed 9-kor már úton lehetek. Sehol senki nem volt az étteremben. Negyed 9-kor megjelent a tulaj valószínűleg, aki felébresztette a szakácsot. Azt mondták, hogy azt mondtam, hogy 7-kor akarok reggelit, akkor meg nincs. Mondtam, nem úgy volt az, kétszer beszéltem az esti pincérrel, mondtam, hogy 8 óra ok lesz. Hát ők azt nem tudták. Majd csinálnak rögtön reggelit. Mondtam, hogy nem kell reggeli, adják vissza a pénzem egy részét, és már ott sem vagyok, nem akarnék várni. Visszaadtak €5-öt, aminek azért (is) örültem, mert eleve max. €25-öt akartam fizetni, bár még azt is soknak találtam. Sűrűn bocsánatokat kértek, én meg elindultam. Alland nem a zarándokútvonalon helyezkedett el, hanem 2 km-re attól, úgyhogy vissza kellett sétálnom a zarándokútra, ezért akartam korán indulni.

Az idő csodálatos volt egész nap. Felhős volt az ég, de nem esett, kicsit hűvös volt, vagy kicsit meleg, épp ideális sétáló idő. Az erdő gyönyörű volt és az Alpok hegyvonulatai csodálatos látványt nyújtottak. Igazán élvezet volt a kirándulás. Ma sem találkoztam egy teremtett lélekkel sem, mint ahogy tegnap sem. Kinéztem reggel egy szállást Kaumberg előtt (elvileg Kaumberg az első etap végállomása, de én nem akartam elmenni odáig), a Gasthof Renzenhof-ot. Annyira jól ment a séta, lelkileg is feltöltődés volt, egy helyre be is mentem kávézni, az is jól esett, aztán többször ültem órákig templomokban, ami spirituálisan teljesen feltöltött, meg aztán azt fizikai megújulás is követett minden alkalommal, úgyhogy azt gondoltam, hogy mégiscsak elmegyek Kaumbergbe, és ott majd csak találok egy helyet a 3 szálláslehetőség egyikénél. De aztán betértem wc-re a Gasthofba és nagyon szimpatikus volt a tulajdonos asszony. Megkérdeztem, hogy mennyi egy szoba. Azt mondta, €28. Mondtam, ha €25-ért kiadja, kiveszem. Kiadta, kivettem, azt mondta, reggelit is ad. Kérdeztem a hölgyet, hogy lesz-e aznap este mise valahol a közelben, és amikor kiderült, hogy egy 6 km-re lévő faluban, akkor kölcsön adta a hiper-szuper biciklijét (tényleg fantasztikus járgány). Elmentem misére, ami nagyon jó volt, sokat énekeltem rajta. Ma rengeteget beszéltem németül... :)))))



3. nap 2013.08.15. csütörtök

Reggeli után elindultam 8-kor. Gyönyörű volt a séta, egyedül a hegyekben, dalra fakasztott. Túl meleg volt, illetve a nagyon meleg meg tűző nap csak később jött, egy ideig nagyon kellemes volt az idő. Aztán leégett az arcom, annyira tűzött a nap.

Felmentem Araburg várához, de előtte Kaumberg városánál majdnem eltévedtem. Egy angyal jött ismét a segítségemre és útba igazított. Totál elvesztem volna, és ő volt az egyetlen, aki a megfelelő időben épp szembe jött velem.







A várnál megkaptam életem legnagyobb dicséretét: azt hitték a kiejtésem alapján, hogy angol vagyok. Azt hiszem, ennél nem kell több egy angoltanárnak... :))))

Hainfeldnél (ami egyébként egy nagyon hangulatos kisváros, gyönyörű templommal) meguntam az erdőt egyedül. Kicsit el is sétafikáltam az időt, nagyon jó volt lassan, meditálva, Istennel beszélgetve menni. Csak innen még 2,5 óra volt az a hely (St. Veit an der Gölsen, egy kicsi városka, talán inkább falu), ahova a szállást terveztem. Úgyhogy, lévén már fél 2, innen a főút mellett gyalogoltam ismét, nem pedig a zarándokúton. Be is értem fél órával a vártnál előbb, totál kihalt volt minden. Elindultam szállást keresni. Épp szembe jött velem egy pár, megkérdeztem őket, hogy tudnak-e valamit. Kicsit kapatosak voltak, épp a kocsmába (!) igyekeztek. A nő beszélt angolul, elmondta a két lehetőséget. A szimpatikusabb helyet megnéztem, úgy láttam, hogy lakatlan (mekkorát tévedtem!). Megjegyeztem az ajtón lévő telefonszámot, aztán elindultam a másik hely felé. A kocsma előtt vitt el az utam, ahonnan kijött a férfi, és mondott valamit németül, amit ugye nem értettem. Behívott, hogy beszéljek a feleségével. Először ment a huzavona, amikor kiderült, hogy €35 a szállás és én azt mondtam, hogy annyit nem fizetek, megpróbálok alkudni a telefonszámos szállás tulajával. Erre a család (nemcsak pár volt, hanem egy egész család ült a kocsmában) felajánlotta, hogy van egy üres szobája, ingyé odaadja egy éjszakára. Azt gondoltam, megütöttem a főnyereményt. Apuka néha próbált totál részegen hozzám érni, ami egyáltalán nem tetszett, de megpróbáltam nem törődni a dologgal. Azért némi rossz érzést keltett bennem. Aztán meghívtak egy ásványvízre, majd amikor végeztek az újabb italaikkal és a hazamenetelre került volna a sor, apuka felállás közben elvágódott, összetört egy poharat, ahogy először nekiesett az asztalnak, majd a pultnak, stb. Ijesztő, sajnálatos, kiábrándító és kijózanító volt az esemény. Akkor úgy döntöttem, hogy megpróbálom a telefonszámos helyet, akit a pultos nő fel is hívott nekem.

A szállás tulajdonosnője közölte, hogy €34 az ár. Erre egyfajta "tánc" kezdődött köztünk, én megpróbáltam minél kevesebbre alkudni, ő magyarázta, hogy mennyire több szempontból sem adhatja kevesebbért. Végül győzött benne a jóérzés, €25-öt engedélyezett, majd amikor mondtam, hogy ágynemű sem kell, a földön simán elalszom a hálózsákomban a polifoamon és reggelit sem kérek, akkor ő maga mondott €20-at, később azt is megengedte, hogy az ágyon aludjak a hálózsákkal, valamint, hogy reggel kaphatok teát is. A férje utánam jött a templomba és megmutatta a legrégebbi részét a templomnak. Mindegy is azt hiszem, hogy mit gondolnak, mert ma egész nap azért imádkoztam, hogy €20-ért kapjak szállást...

Este elmentem kaját nézni, mert a reggeli után csak kb fél 2-kor ettem egy nápolyit, holnap pedig böjtölni szándékozom, és baromi éhes lettem estére. Bementem a legszimpibb vendéglátóipari egységbe, ahol rendeltem egy hamburgert, és mivel vágni lehetett a füstöt, ezért kinn vártam meg a tápot, mert majd' megfúltam, pedig szívesen csevegtem meg ismerkedtem volna a helyiekkel, akik úgy tűnik mind alkoholisták, nem lévén más időtöltési lehetőség a faluban. Este másik kocsmákban az előző kocsma csaposait is láttam, valamint a vendégeket is, amikor bezárt a másik kocsma.

A templomban sokáig ültem, bár estére már annyira elfáradok, hogy majdnem elalszom mindig, amikor bemegyek a templomba meditálni. Azért nagyon jó volt, az meg különösen, hogy gregorián zene szólt, férfiak énekeltek, mintha a 'srácokat' (bakonybéli szerzetes barátaim :) hallgattam volna.

4. nap 2013.08.16. péntek

Reggel a néni nem volt valami kedves, bár megkérdezte, hogy szeretnék-e teát inni. Azért úgy tűnt, örült, amikor nemet mondtam. Azonnal viszlátot mondott, és már-már kilökött az ajtón. Biztos vagyok benne, hogy megbánta a nagylelkűségét. (Felajánlotta, hogy az ágyon aludjak a föld helyett, én azt mondtam, hogy nem fogok, aztán mégis kihasználtam az alkalmat és tényleg az ágyon aludtam.)

A templomba mentem először, egy órát töltöttem el ott. Na, kb ez volt a napi spiritualitás, mert utána már nem nagyon ment. Aztán a bankba mentem pénzt kivenni, majd elindultam. A célállomás Lilienfeld volt, a terep pedig sík. Útközben találtam egy Penny Market-et, ahol vettem nápolyit, szinte végig a bicikliút volt a zarándokút is egyben.

Megérkezvén a városkába, bementem az első Gasthofba, ahol a hölgy közölte, hogy tele vannak és nem is tud mit mondani. Megpróbált két másik helyre telefonálni, ott is azt mondták, hogy nincs hely. Még ott ácsorogtunk kicsit, nagyon kedves volt, mindenképp segíteni akart, erősen gondolkodott, aztán rájött, hogy van még egy szobája. A végén mégis sikerült hol aludnom :). €36 kicsit a földhöz vágott, alkudni sem lehetett, de éreztem, hogy el kell fogadnom és nincs apelláta, mert nem lesz más lehetőségem ma este. Ezzel mondjuk az is eldőlt, hogy nem maradhatok jövő hét végéig... Kedden vagy szerdán haza kell mennem így.




Alig tudtam lábra állni, ami azért volt nagyon fura, mert tegnap hegyet másztam és semmi baj nem volt a térdemmel, ma meg sík terepen, keveset sétáltam... Nagyon durva. Este elmentem a ciszterci apátságba a misére, ma épp Szent István királyunkat tisztelték a miséken Ausztria szerte, érdekes érzés volt.

A séta szörnyű volt. Égetett a nap, az orrom szénné égett, fáradt voltam és nyűgös.

5. nap 2013.08.17. szombat

Borúra derű... Érdekes ez a körforgás. Kutya baja a térdemnek vagy a vállamnak, egész szép volt a séta és nagyon gyümölcsöző megint.

Reggel alaposan és rengeteget bereggeliztem, jó, hogy erre nem kellett később gondot fordítani. Beszélgettem kicsit a kedves nénivel, aztán 9 körül elindultam. Ma megint egyetlen felhő sem volt az égen, komolyan megijedtem, hogy mi lesz az orrommal, de aztán majdnem végig árnyékban ment az út. Meg a sapkát is előszedtem, úgyhogy nem volt annyira vészes a dolog.

A mai célállomás Türnitz. Reggel a kedves néni azt mondta, hogy simán találok szállást itt. Hiszek neki. És tényleg, az első hotelba bementem (Hotel Löwen), és először kaptam egy egyágyas szobát a zarándoklat alatt. Azt mondták, €39 reggelivel. Kérdeztem, és reggeli nélkül? €31. Akkor ezt a megoldást választom, thank you very much. Aztán elmentem a közeli szupermarketbe és a €8-ból két napra vettem kaját... Nemcsak reggelit, egész napra. Na erről ennyit... A szálláson egy jakuzzi is van. Ha nem egyedül lennék, ki is próbálnám. Így nincs kedvem. Olyan a hely, mint egy mediterrán szálloda. Nagyon kellemes. Az kevésbé, hogy pár kiskölyök a szobám előtt rohangál fel-alá, meg pont az én ajtóm előtt állnak meg ordibálni. Remélem, este nem ez lesz a tendencia. Most nagyon türelmesen bírom a dolgot, este nem biztos, hogy nem fogom megkérni őket persze nagyon kedvesen, hogy valahol máshol tegyék.



Érdekes, a templomban épp egy gyászmisét tartottak, amikor elmentem sétálni, épp kifelé jött a tömeg a halottaskocsit követvén. Valaki, akit az egész falu szeretett halhatott meg, mert ki volt plakátolva az esemény és hosszú sorban kígyózott a tömeg a temető felé. Érdekes volt.

6. nap 2013.08.18. vasárnap

Már hajnalban köszöntött Anyu névnapos smse. Lassan ment az összepakolás, több, mint másfél óra volt a reggelivel együtt, mire el tudtam indulni. Még két névnapos sms-re vágytam, az egyik meg is érkezett a nap folyamán, a másik meg iszonyú rosszul esett (és erősen elgondolkodtatott...), hogy nem volt fontos annak, akitől reméltem. (Utólag egyáltalán nem bánom, mert átrendezett a fejemben kérdéseket, de akkor nagyon rosszul esett.)

Gyönyörű helyeken kirándultam, Türnitz határában pedig összetalálkoztam az egyik bácsival, akivel tegnap futottunk össze séta közben. Ő biciklivel volt és megszólított. Persze megismertük egymást, rögtön használtam is a wc-jüket. Lothar és Veronika, a felesége épp nyaralnak Türnitzben.

Szóval az úttól nagyon távol sétáltam ma, gyönyörű erdei utakon, teljesen egyedül (mint mindig). Elkanyarodtam a Falkenschlucht című természeti csoda felé, ami kicsit a Rám-szakadékra emlékeztetett. A szakadékban, ahogy sétáltam, egyszer csak a hegyről leesett egy szikla darab, és kb fél méterrel a fejem mellett landolt. Sokáig remegtem, aztán már nem mertem annyira elengedni magam, mindig fölfelé néztem, nehogy valami lepottyanjon megint... Félelmetes volt. Ráadásul teljesen egyedül voltam, ki tudja, mikor jön arra valaki, hát, nem volt kellemes perspektíva. Ez a Falkenschlucht egyébként tényleg gyönyörű. Itt egy kisfilm, csak ízelítőnek:

http://www.youtube.com/watch?v=K0R9fdGba3w&feature=youtube_gdata_player


 

Aztán hegyet másztam, háromszáz valahány méterről (Türnitz) föl ezer fölé, majd le az annabergi kilencszáz valahány méterre. A térdemről nem kell beszélni... Bár korántsem annyira vészes, mint számítottam. Azért jó volt megérkezni. Annaberg egy gyönyörű síparadicsom, megnézném télen is, így sem utolsó. A szállás és a templom is nagyon szép:







7. nap 2013.08.19. hétfő

Egész gyorsan össze tudtam szedni magam reggel, aztán elindultam. Jó idő volt ma, felhős volt az ég és nem volt rekkenő meleg. Előttem láttam egy csoportot haladni, megpróbáltam nem utolérni őket, de csak sikerült a végén, mert leültek pihenni. Kiderült, hogy magyarok, Mariazellbe igyekeztek ők is, és később az is kiderült, hogy ők is Annabergben aludtak. Szó szót követett, az ő szállásukon végeztem este €12-ért, a Via Margaritarum szervezethez tartoznak és egy közösséget alkotnak, akikhez csatlakozom, mert a zarándoklat is érdekel meg már régóta keresek közösséget is. Vacsizni is elmentem velük.

A séta gyönyörű volt, nagyon szép helyeken jártam, de a térdem teljesen kikészült és a lábam is. Sok volt neki a hegymenet ma. Rengeteg lovat láttam, meg találkoztam egy hatalmas bernáthegyi kutyával, kicsit megszeppentem azért.

Mariazell egy szép osztrák városka, a katedrális hihetetlenül díszes barokk épület, teli arannyal. Fél 5-kor volt egy mise magyarul, egy bencés atya tartotta. Az orgonista annyira szörnyű volt, hogy nem bírtam röhögés nélkül. Sajnos. Talán nótaénekes lehet az eredeti szakmája. Egyébként meg fura volt megint megérkezni, bár most nem taglózott le annyira, mint a Camino végén. Most már csak a szívemben, a múltban (ahogy Izsák fogalmazta) meg lelki értelemben vagyok úton, mert megint megérkeztem valahova, megint el kell engedni valamit.

 
 

8. nap 2013.08.20. kedd

Reggel összepakoltam, elmentem a 9 órakor kezdődő, magyar nyelvű misére, aztán úgy gondoltam, hogy még sétálok picit a városkában, majd keresek egy buszt, ami elvisz Klein Mariazellbe. Elég hideg volt, esős, csábított az ajánlat, hogy menjek haza a csapattal. Meg már ugye hivatalosan megérkeztem oda, ahova indultam, úgyhogy már ez sem vonzott, nem volt miért úton lenni. Viszont a szabadság meg vonzott, hogy még 2 napot eltöltsek sétával. 12-kor volt a csapat zarándokútjának záróceremóniája, amire meghívtak engem is. Régi szokás a zarándok-keresztelés, amiben engem is részesítettek. Szép volt. Végül pedig mégis hazautaztam velük.