Vadon

Ez egy könyv (és állítólag film) címe, szülinapomra kaptam pár napja. A filmet nem láttam, és lehet, hogy nem is fogom megnézni, mert a könyv nagyon jó.

 

Most hogy végre ismét vége a vizsgaidőszaknak (hihetetlen, hogy legoptimálisabb számításaim szerint már csak egy lesz...), ezt a könyvet kezdtem el olvasni. Persze attól az Andi barátnőmtől kaptam, akivel a Caminót jártam egy hétig 7,5 évvel ezelőtt (akkor még két ismeretlen vándorként), hogy majd hat évvel később a bakonybéli monostor kertjében botoljunk ismét egymásba, hogy végül eztán ugyanabban közösségben éljük bencés életünket oblátaként. (Érdekes, hogy milyen találkozásokat hoz az élet, amik évekkel később bontakoznak ki teljesen véletlenül. Persze az, hogy van-e véletlen, mély filozófiai vagy teológiai kérdés, amibe most nem megyek bele...) Na, szóval Anditól érkezett a könyv. Ő amikor elolvasta, gondolatban újra végigjárta a Caminót. Érdekes, hogy bennem ez fel sem merül. Viszont vannak benne folyamatosan az életemmel, lelki utammal összecsengő részek, mint most épp pl. ez:

"A Pacifikus Túraösvény-túrázásban az volt a legérdekesebb és legalapvetőbb felismerés - bár eközben mégis oly egyszerű... mint a legtöbb dolog -, hogy milyen kevés választási lehetőségem van, s milyen gyakran kényszerülök olyasmit tenni, amire a legkevésbé sem vágyom. Hogy nem lehet sem elmenekülni, sem megúszni. Hogy nem lehetséges a valóságot egy martinival tompítani vagy egy kis hempergés után úgy tenni, mintha nem is létezne."

Ó, igen. Nálam most épp újabb bálványok ledöntése (is) van folyamatban, ami veszteségekkel, fájdalommal és gyásszal jár. Ezeken a nem éppen legkellemesebb érzéseken felülemelkedve alapvetően hálás vagyok azért a képességért, hogy képes vagyok szembenézni mindennel, soha nem futok el és nem kábítom el magam azért, hogy ne lássam a valóságot. Meg azokért a mellettem álló emberekért is végtelenül hálás vagyok, akik ebben társaim.

Végiggondoltam, hogy öt éven belül a harmadik barátságom ér véget, de kb ugyanennyi új, érettebb érkezett. Esztivel is volt egy kb kétéves szünet, amikor feldolgozta, hogy hívő lettem, és amikor újra képesek voltunk beszélni, erősebb lett a kapcsolat és a szeretet közöttünk. Annyira erős volt a barátságunk, hogy kibírta a hosszú időt. Volt olyan "barátságom" is, ami nem bírt ki ilyen komoly válságot, egy éve véget is ért. Barbi óta a második barátkozás-féle volt, aki "szakított velem". Lóri annak idején úgy fogalmazott, hogy nem baj, ha valami nem működő dolog kikerül a hátizsákból, mert valami más értékesnek biztosít helyet. Nagyon örülök, hogy ezek miatt a dolgok miatt tudok sírni, tudom őket gyászolni. És aztán el tudom őket engedni. 

Nagyon jó, hogy van egy kis időm olvasni... :)

Veszprémi koncert képek

Azóta már Pesten is volt egy, amiről viszont nem készültek képek, csak videó és hangfelvétel. A veszprémi koncert nem sikerült annyira jól, a pesti viszont a legjobb volt mindhárom között. Mi is nagyon jól éreztük magunkat, vagy 200 ember ült a 8-9 fokos, teli templomban, nem izgultam egyáltalán érdekes módon, és nagyon szép lett a zene.

Íme a veszprémi képek:

Pótkoncert

Meggyógyultunk (ez a kellemetlen mindössze 4 embernél. Ha csak egyetlen egy lebetegszik...), megszerveztük, íme:

Veni et ausculta :-)

Tűzkeresztség

Megvolt az első önálló koncertünk Pápán. Szerettük. A közönség is. :-)

A koncert

Íme a meghívó, egy kis YouTube-os ízelítővel:

Jan Pieterszoon Sweelinck: 96. zsoltár, Ausculta Énekegyüttes

https://m.youtube.com/watch?v=-ysw5-4LKsc

Mindenkit szeretettel várunk. :-)

Ausculta Énekegyüttes

Kb egy éve alakultunk, most lesz az első két, önálló koncertünk, majd linkelek meghívót is, ha elkészül. Azért addig is az időpontok: október 31. 15.30. Pápa, Református nagytemplom, és november 15. 16.30. Budapest, Mária utcai jezsuita templom.

Zenék a múltból

Érdekes ez. Időnként a szemem elé kerülnek a múltból dolgok. Bizonyos részük nem esik jól, mások meg igen. Ismét a fülembe akadt ez:



Ez egy olyan zene, amit érdekes módon bármikor szívesen meghallgatok, pedig egyből az jut eszembe, hogy a legelső alkalommal, amikor életemben először Veszprémben jártam és aludtam, akkor hallottam sokat, szó szerint éjjel-nappal. Ami nagyon érdekes, hogy szívesen gondolok vissza arra az egész alkalomra, az egész békéjére és szépségére. Hát... ezt sosem gondoltam volna, igen meglepő. Az az öröm idéződik fel bennem újra, amit akkor (és még néhány alkalommal) éreztem: jófajta beszélgetések, séták, a gyertya remegő lángja és ez a meditációs zene éjjel. Különös hangulata volt az egésznek. Nagyon érdekes, hogy erre emlékezni kifejezetten jó érzés, mint ahogy arra is, amilyennek akkor láttam azt a valakit, aki által megismertem ezt a zenét.

De jó... :-)))

Érdekes, ahogy vannak emlékek, amiket nem tudnak megnyomorítani és megcsúfítani későbbi történések. Valahogy az történik egy ideje, hogy azokért a dolgokért, amik nagy élményt jelentettek valaha valaki által, akkor is tudok mindenféle nosztalgia nélkül tiszta és ártatlan hálát és örömöt érezni ha eszembe jutnak valamiről, ha a jelen már egész más is, illetve a jelenhez vezető út sem volt simára betonozott. A valóság az a valóság, de el lehet ismerni a lélekemelő dolgokat a múltban.

Azon is gondolkodtam mostanában a kéthetes bakonybéli nyaralás közben-után, hogy azt sem gondoltam volna, hogy a múltban megfigyelt gyakorlathoz képest viszonylag hamar közömbössé tudnak válni események és emberek. Ez meg onnan jutott eszembe, hogy egy év után megint "nagy kört" mentem, és eltűntek a sátrak a domb alján és az emberek az út közepén - újra teljesen az enyém Bakonybél...

De jó... :-)))

Olyan, mint rég

Ma reggel (hétfő van) jöttem meg Bakonybélből, ahol az évi rendes oblátustalálkozó zajlik (még mindig, holnap délutánig, csak nekem el kellett jönnöm a ma reggeli busszal a tanítás miatt).

Olyan volt a mostani hétvége, mint nagyon rég, amikor még minden impulzus ott új volt. Iszonyú jó emberekkel voltam együtt, énekeltünk a fiúkkal (az énekegyüttes fiútagjaira gondolok, Izsákra és Günterre, csak Emese nem volt velünk), a tegnapi misén is, ami nagy sikert aratott, úgyhogy nagy megerősítés ez nekünk, hogy jó az, amit csinálunk. Az októberi koncertünkre már gyűlik a nézőközönség. :-)

Teljes eufóriában vagyok mindig, amikor onnan visszajövök, és sóvárogva vágyom oda. Különösen a mostani alkalom ilyen extra euforikus. Intravénás spirituális fix... :-D Ha elképzelem, hogy a mai program az ott maradtaknak többek között lovaglás Izsákkal, akkor meg még rohadtul irigykedem is. Na mindegy, én majd egyénileg mehetek lovagolni Gojko hátán egy szép napon. Legalább több idő jut majd rám, mint 15 perc. Mindennek van előnye... Végtelen békesség van bennem tehát és eufória (ami kicsit ellentmondás, de érthető, azt hiszem). A Camino jutott eszembe, mert ott éreztem ezt nap mint nap.

***

Ami viszont elgondolkodtat tavaly augusztus óta, akármikor Bélben vagyok, az az, hogy egy éve képtelen vagyok a meditációs körutamat - ami előtte napi program volt - megtenni, mert dühös leszek. A múltkor, amikor ott voltam, próbálkoztam vele, de visszafordultam egy bizonyos ponton, azóta meg sem próbálom, és ez annyira dühít.

Mert mi is történt tavaly augusztusban?

A meditációs körutam egy kb egyórás lassú, meditatív séta, fel a dombra, ahonnan rálátni az egész falura, majd egy ismerős tanyája mellett lesétálva a Borostyán-kúthoz, fel a Kálváriára, onnan pedig vissza a monostorba. Az ottlétemnek ez a körút az egyik fénypontja, mint ahogy a spirituális életem fellegvára Bakonybél. Szent, a szakrális manifesztációja.

Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik kellő érzékenységgel rendelkeznek, tiszteletben tartják egy másik ember szent helyét, mert az érzékenységhez hozzá tartozik a spirituális érzékenység. Akik igazán érzékenyek, nagy tisztelettel közelítenek az ilyen helyek felé, mert felismerik a spirituális hely fontosságát és mélységét. Vagy mérhetetlen bunkóság és arrogancia, amikor semmibe vesszük a másik szakrális közegét, vagy mérhetetlen butaság, együgyűség, mert fel sem fogjuk a jelentőségét. Nem tudom, itt melyik játszott be, nem is akarom már végiggondolni, és soha nem is fog kiderülni. Meg tök mindegy is, annyi biztos, hogy rendesen meglepő volt, finoman szólva.

Tavaly összesen két hétvégén látogattam Bbélbe, egyszer júliusban, egyszer meg augusztusban, az évi rendes néma lelkigyakorlat alkalmával. Vicces, mert azelőtt rendszeresen úgy mentem oda, hogy széthajtva magam, két napig lázasan feküdve, utána indulhatott az elcsendesedés. Ezt elkerülendő, tavaly először megelőző lépéseket tettem, hogy ne vesszen el két nap (vitamin hegyek, rendes és elegendő alvás), hanem már aznap megpróbáljak belemerülni a lelkigyakorlat némaságába, befelé figyelve, teljes nyugalomban, kiküszöbölve minden egyéb zavaró tényezőt.

Az a szokásom, hogy mindennap ebéd után megteszem a meditációs körutamat, úgyhogy a megérkezésem napján úgy határoztam, hogy már aznap a meditációs körúttal indítom el az elcsendesedést. El is indultam, és amikor odaértem a dombról lefelé tartó ösvényhez, sátrakat pillantottam meg a tanyához tartozó fasor tövében. Nagyon elcsodálkoztam, mert ott soha nem szoktak sátrat verni (biztos a tanya tulajdonosa sem örült annyira a dolognak), mert nagyon olcsók a szállások, meg mert nem szokás, hiszen magánterület, még ha nincs is elkerítve.

Tovább menve észrevettem egy csókolózó párt az út közepén... Az az ember volt, akivel kétszer is brutál megjártam párkapcsolati szempontból, először 8, másodszor 2 évvel ezelőtt...

Mindannyian fel tudunk sorakoztatni az életünk során hibás lépéseket, de ez mindent felülmúlt... Azt nem is ecsetelem, hogy milyen állapotban volt az illető, vagy hogy még nekem kellett ráköszönni, mert simán elment volna mellettem nagy peckesen a kb fél méteres ösvényen, ahol nem volt kitérő, és arra sem volt lehetőség, hogy más irányt vegyen az ember, vagy úgy tegyen, mintha nem vette volna észre a másikat (ez - is - azóta is érthetetlen számomra, de persze abban az állapotban, amiben volt, nem is csoda).

Iszonyú bizarr volt az egész jelenet, főleg azért, mert még soha azelőtt nem fordult meg ott az illető, én próbáltam győzködni őt, amikor még elvileg egy hajóban eveztünk (szándékosan nem használom a társ vagy pár vagy párkapcsolat  szavakat), hogy menjünk el együtt majd, hogy megmutathassam neki, hogy mi az én szakrális, szent közegem. Hogy megtiszteljem azzal, hogy megosztom vele azt, ami számomra a szentség, spirituális tisztaság része. Azt feltételezve, hogy érti ennek a mélységét és megfelelően tiszteletben tartja.

Jogilag persze mindenki oda megy, ahova akar. Én mégis elhűltem ennek az érzéketlenségnek és arroganciának a tapasztalásán (és komoly kérdéseket vetett fel bennem az illetővel kapcsolatban, de ez más tészta...). Mennyire kicsi az EQ-ja valakinek, aki megcsinál egy ilyet? Ha jól belegondolunk, ha valaki valahol 3 napig csövezik, el kell végeznie mindenféle biológiai tevékenységet ez alatt az idő alatt, szóval nemcsak átvitt értelemben "tesz" egy szakrális közegre, hanem szó szerint is...

Azóta is dühít ez az egész, amikor arra járok, amivel szándékomban áll foglalkozni, amikor legközelebb hosszabb időre oda megyek, mert persze, hogy nem kérünk számon valakitől valamit, ami természetes módon hiányzik belőle. Azt hiszem, az fáj a legjobban, hogy az egész tisztasága veszett el, mert már nem tudom úgy tekinteni, mintha nem történt volna meg, mindig ott van ennek a végtelen arroganciának a következménye.

Persze ebben egy olyan aspektus is belejátszik, hogy oké, kapunk hideget-meleget egy embertől, elegünk is lehet egy ponton a hidegtől, amikor már csak azt kapjuk, de még mindig azt feltételezzük, hogy érti a dolgokat, elég érzékeny ahhoz, hogy felismerje a fontos dolgokat, például azt, hogy egy ember szent közegéhez tisztelettel és érzékenységgel közeledünk. Érdekes módon az meg sem érintett, hogy milyen tevékenység közepette láttam meg az embert, inkább az a döbbenet, hogy amit gondoltam az érzékenységével kapcsolatban, az csak egy illúzió volt, és az igazságnak ez a fajta durvaság bizonyult, meg az a tudat, hogy valószínűleg nem is érti, hogy mi a baj ezzel az egésszel...

Na mindegy, tényleg nagy kár, de azért még ezzel együtt is Bakonybél a szuperlativuszok szuperlativusza. :)

Teológiai állítások a szabadságról

Pénteken szigorlat lesz morálteológiából, és most azokat a tételeket tanulom, amiknek az anyagából 4 évvel ezelőtt vizsgáztam. Van a fenti címnek megfelelő alcíme az egyik tételnek, és ez a gyöngyszem tartozik alája:

"Az ember alapvetően nem a szabadságra, hanem a jóra ... kapott meghívást: ennek megvalósítási közege, lehetőségi feltétele a szabadság. Így nem egy értéksemleges szabadságot kapunk, hanem a szabadság a lényege szerint a jóra, az üdvösségre irányul. A szabadság nem semleges. A szabadság több, mint semleges előfeltétele annak, hogy egyik vagy másik dolog között választani lehessen. Inkább felhatalmazás a jóra, pozitív indíttatás és erő ahhoz, hogy tényleg akarhassunk, ne legyünk rá túl gyöngék vagy túl megkötöttek. A szabadság nem csupán egy nyitott kapu, ahonnan egyformán lehet ebbe vagy abba az irányba menni; magában hordja már a rendeltetést és adottságot a jó felé vezető útra. A szabadság meghívott a jóra: lényege szerint a jóra irányul, lényegéhez nem tartozik tehát a lehetőség a rossz megvalósítására. A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése."

Eszembe jutott, hogy az egyik dogmatika óra után tavaly az egyik karmelita csoporttársammal pont a szabadságról beszélgettünk még óra után jó ideig. Akkor értettem meg épp a fenti igazságot. Nem akkor vagyunk szabadok, ha a szabadságra hivatkozva valami rosszat teszünk (ráadásul pontosan tudjuk, hogy rossz - használjuk, becsapjuk, eláruljuk a másikat, hogy csak az emberi kapcsolatokat említsem), mert ezt rabságból tesszük. Ezer dolognak lehetünk a rabjai: önzés, félelem, hiúság, hiányérzet, fájdalom, bosszú, annak az igénye, hogy jó képet mutassunk magunkról, tényleg bármi, végtelen a sor... Még az is lehet, hogy pontosan tudjuk, hogy valami nem kóser motivál, amikor teszünk valamit, és a legtöbbször magunk sem vagyunk tudatában, csak hajt valami. Az biztos, hogy nem ezt hívhatjuk szabadságnak, mert ezek mind megkötözik az embert, hajtják, hogy megtegyen dolgokat, amikről azt hiszi, hogy teljesen szabadon teszi...

Aztán meg eszembe jutottak olyan beszélgetések is, amikor valaki a saját rabságából elkövetett rosszat a másikra kente, mert ugyan ahhoz nem volt elég ereje, hogy ne tegye meg, de felelősséget már nem vállalt érte, inkább azt kérdezte attól, akit becsapott, hogy ő miért nem volt óvatosabb, jobban kellett volna figyelnie... Ilyet is sokszor csinálunk.

"A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése". Gyönyörű.

What was he thinking???

Holnap a morálteológia egyik tantárgyából vizsgázom. Szexuáletika a neve, nagyon izgi tételcímek vannak, ezt főleg akkor érzem, amikor a nyílt színen, utazás közben tanulom...:

9. Maszturbáció
11. Házasságtörés
12. Prostitúció
13. Nemi erőszak felnőtt ellen
14. Gyerek elleni nemi erőszak
15. Homoszexualitás

Furán szoktak valamiért rám nézni az emberek... Örülök, hogy csak holnapig kell ezt tanulnom. Persze jövő héten meg szigorlat a tantárgyból, az egyik legnehezebb (és az előző kettő se volt könnyűnek mondható... Remélem, nem követem a sormintát, és most nem fogok az első próbálkozáskor megbukni, mint az előző két szigorlatnál...).

***

Na de, na de! Találkoztam azzal az emberrel, aki megalapította majdnem 20 évvel ezelőtt a JC-t (Jerks' Club). Ő volt az első, és nagyon sokáig nem jó szívvel gondoltam rá (sem). Hála Istennek nem találkoztunk kb 18 évig, és tényleg nem tudom meddig, harag volt bennem. Nem sokszor jutott eszembe, de amikor igen...

És teljesen meglepődtem, mert amikor rám köszönt, természetes öröm volt bennem. Azon gondolkodtam, hogy az úton hol hagytam el a haragot... Elmondtam neki, hogy nagyon sokáig nagyon haragudtam rá, mondta, tudja. Biztos nem tudtam elengedni... Mondtam, az már rég megtörtént, de amiket mondott (elsoroltam), azok azért vérlázítóak voltak, nemde? Tátott szájjal hallgatta, annyit kérdezve a végén, hogy: 

- Én ilyeneket mondtam? Bocsánatot kérek...

- Elfogadva.

Aztán arra is rájöttem, hogy az emberek alapvetően nem változnak, ha nem fejlesztik a személyiségüket tudatosan... Ő sem változott. Amikor elmondtam, hogy egyedül vagyok, és egyre inkább a bencés lét a pálya, annyit mondott:

- Épp válok, elkérhetem a telefonszámodat?

:-)))) Jó, mi?

Szóval megint megértettem valami nagyon fontosat, csak azt sajnálom egy kicsit, hogy nem 8 évvel ezelőtt értettem meg, mert akkor kimaradt volna egy-két feleslegesnek tűnő kör... Persze akkor most nem lennék az, aki vagyok, és az meg viszont most éppen annyira tök jó. Meg a megbocsátás is könnyebb, ha az ember rájön, hogy a másik nem tud nem jerk lenni, mert a jerk-ség a személyiségének a része, és az alapdolgok évtizedek alatt sem változnak, csak más előjelet vehetnek, ha az ember tudatosan fejleszti a személyiségét. De a JC tagjai pont azért azok, mert nem teszik, és ők így vannak jól. Persze azt is megértettem, hogy miért nem működik valami alapjában véve két ember között. Nem, nem az, hogy valaki jerk, hanem az, hogy nem látja (vagy nem akarja látni), ezért nincs esélye másmilyen lenni. Mindenkinek nyitva áll a változás lehetősége, de persze azt is rögtön lehet tudni, hogy ki az, aki meg is fogja ragadni, és ki az, aki úgy öregszik meg. Na ez az, ami miatt valami eleve, végérvényesen nem működik, soha nem is működött, és soha nem is fog két ember között. 

Már egyébként félig-meddig feloszlattam a klubot (és folyamatosan oszlatóban van, mint azt a fenti találkozás mutatja), pont azért, amit megértettem, és mert szeretettel meg lehet engedni mindenkinek, hogy olyan legyen, amilyen, mert neki pont úgy jó, nekem meg tök mindegy. Különben is, valaki pont a jerk személyiségjegyért szereti azt a másikat...

Homiletika

A prédikáció tudománya, ebben a félévben kötelező tantárgyunk volt. Namármost. A csoport 8 hallgatóból állt, összetételét tekintve pedig 7 papnak készülő szerzetes fiúból és belőlem, az egyetlen laikusból és nőből ráadásul. Vizsgáznunk is kellett ám! Írni kellett a pünkösdi szentírási helyekre (a kétnapi olvasmányok illetve szentleckék és az evangéliumok közül kötelezően az aznapi - a vigíliáról vagy a másnapi miséről - evangélium és az olvasmány vagy szentlecke tetszés szerint) egy homíliát (prédikációt), amit el kellett mondani egymás előtt a vizsga napján, amire aztán megkaptuk a félévi jegyünket. Nekem is ez volt a feladat. Próbáltam a félév során többször is meggyőzni a tanár atyát, hogy engedje meg, hogy én írásban adhassam be, és aztán meghallgathassam a többieket, de ne kelljen már prédikálnom. Nem engedte meg, amiért most már nagyon hálás vagyok, mert nagyon jó élmény volt.

(A történethez hozzátartozik, hogy előző nap elküldtem Izsáknak, aki mégiscsak egy homília-mondást rendszeresen gyakorló pap, és kértem, hogy nagyon őszintén mondjon véleményt, mert nem szeretnék lebőgni azzal, hogy hülyeségeket beszélek. Ha nem gondolja, hogy jó, átírom. Nem kellett egyáltalán átírnom, csak azt javasolta, hogy tegyek bele egy szóviccet a kétértelműséget demonstrálandó, mert egy olyan is belefér. És tényleg.)

A vizsgán csak vázlat lehetett nálunk, nem leírt teljes szöveg, mert nem lehetett felolvasni, szabadon kellett beszélni.

Íme a homíliám, amit már sosem fogok többet elmondani (persze akkor megtehetném, ha evangélikus vagy református lennék és lelkésznek készülnék, de nem ez a helyzet még csak perspektivikusan sem), de tényleg nagyon örülök, hogy legalább egyszer megtehettem:

„Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai." (Ter 11,1)

Kedves Testvérek, amikor elolvastam ezt a sort, nyelvtanárként az első gondolatom az volt, hogy „Ez gyönyörű! Ez minden nyelvtanár álma!" Ezt pedig azonnal követte a második: „Ha ez így lenne, más hivatás és munka után kellene néznem..."

Egy nyelv, egy szókincs - de vajon a jelentés is egy?

Gyakran tapasztalom azt, hogy anyanyelvemet beszélőkkel sem értjük egymást, a meg nem értettséggel járó szenvedést. Elbeszélünk egymás mellett. Ennek több oka is lehet:

- különböző háttér, neveltetés, IQ,,

- a legfontosabb különbség a világnézeti, gondolkodásmód- illetve értékrend-beli.

- a szavak különböző konnotációval bírnak (amikor elmondom egy beszélgetés során, hogy egyedül vagyok és merre orientálódom egyre inkább, másképp reagál egy Istennel szoros személyes kapcsolatban élő, mint egy olyan, akinek semmi vagy csak kevés köze van Istenhez. Az előbbi nem kérdez, mert érti, az utóbbi sajnálkozik azon, hogy biztos a sok csalódás keserűsége okozza...) Persze a negatív félreértések mellett vannak pozitív jelentéstartalom különbségek, amikre a szóviccek épülnek, különben nem értenénk (és milyen kár lenne) pl azt, amikor a horgász kifog egy kövér pontyot, és annyira megörül, hogy boldogan mondja neki: „Haza viszlek vacsorára!" A ponty meg azt feleli: „Á, fogyózom! Menjünk inkább moziba."

Ugyanakkor azt is sokszor megtapasztaltam már, hogy más anyanyelvet beszélőkkel mélyen, akár azonnal megérthetjük egymást, olykor szavak nélkül is, a teljesség akár extatikus élményét, amikor egy hullámhosszon vagyunk - mert egy közös nyelvet beszélünk.

Mi ez a közös nyelv?

„Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: "Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak." Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek." (Jn 7,37-39a)

Amikor egy új, akár teljesen kezdő nyelvi csoportom alakul, mindig nagyon különböző képességű, tudásszintű, hozzáállású, személyiségű emberek alkotnak új közösséget, és ezt a nagyon színes közösséget kell megtanítanom egy új közös nyelvre. Hogy teszem ezt? Szabályokat adok nekik, előre felhívom a figyelmüket a buktatókra, bátorítom és vigasztalom őket, ha elcsüggednének. Mindenkire külön-külön, egyenként odafigyelve, mindenkinek szem előtt tartva a sajátosságait, igényeit.

Ha úgy tetszik, Jézus egy nyelvet tanított ott a templomban egy olyan közösségnek, ahol elvileg egy nyelvet beszéltek, egy szókincset használtak - és mégis, sokan nem értették őt. Jézus ma is, folyamatosan tanít minket - Isten népét, ami a közös alap, a Lélek nyelvére. Feltárja az egyetlen szabályt - a szeretetparancsot -, felhívja a figyelmünket a buktatókra, vigasztal és bátorít, ha elcsüggedünk. Ahogy egy nyelv tanulása halálunkig tart, ha komolyan vesszük (én mindenképp, hiszen ez a hivatásom), Jézus is életünk végéig tanít minket a szeretet nyelvére, a Lélek nyelvére.

De ennél sokkal többet is tesz: „tanárokat" képez ki: minket, Isten népét, papokat, szerzeteseket, a keresztény hitüket hivatásként élő laikusokat is, mint jómagam, hogy vegyenek részt a munkában.

És hogy mi ez a munka? A Lélek nyelvét, a szeretetet tanítani, összehozni a különbségeket, átadni a szabályt, felhívni a figyelmet a buktatókra, bátorítani és vigasztalni, ha szükséges. Ugyanakkor megengedni azt, hogy minden ránk bízott a saját tempójának megfelelően haladhasson, akár elbukhasson, és bízni abban, hogy még ha nem is látványosan, de gyarapodik. Úgy tenni mindezt, hogy mindenki, aki a közelünkbe kerül, biztonságban érezze magát velünk, a szeretetünkben.

Kedves Testvérek, adja meg Isten a Lélek szeretetével és erejével azt a bölcsességet, hogy a „mennyei tantestület" tagjaiként méltó munkatársai lehessünk.

OBA

Only Boys Aloud, BGT:

Az Only Men Alouddal ugyanaz:

Út a szabadsághoz

Anselm Grün könyve.




Egy másik ajánlatom Mustó Péter SJ atya műve:

Erósz - filia - agapé

Egyszer már írtam ezzel a témával kapcsolatban, ha jól emlékszem, bár most nincs kedvem meg időm sem visszakeresni, hogy tényleg így van-e. Azt biztosan tudom, hogy ha így is volt, abszolúte mindenféle háttértudás nélkül próbáltam okoskodni (de persze ilyet már rég nem tennék :-))). Na de most viszont a Szexuáletika c. morálteológiai tantárgy keretében jól kiveséztük a három fogalmat, amelyeken többször is jól elgondolkodtam.

Aztán persze a fogalmakról az embernek eszébe jutnak konkrét esetek, és ez velem sem volt másképp. A jutott eszembe, hogy Andi barátnőm mennyire hasonlít Barbira nagyon sok dologban - épp csak egészséges lelkű, nem konfliktuskerülő, érzelmileg teljesen megbízható, a konfrontációt természetesnek vevő, azt ennek megfelelően kezelő, egészségesen szerető felnőtt ember.

Azután eszembe jutottak a barátaim, hogy mit jelent az: szeretni valakit úgy, hogy biztonságban érzi magát a másik szeretetében az ember. Ha nem is konkrétan az agapé elsajátítására hajt az ember (mert csak remélhető, nem elsajátítható közvetlenül), de lehet bepillantást kapni azért egy igazi barátságot megtapasztalva. Attól igaziak az igazi barátságaim, hogy teljesen önzetlenek, biztonságos szeretet - a filia értelmi szeretete - hatja át őket, és meg van engedve bennük a konfliktus. Aztán meg kezelve is van, nem pedig elszaladva attól.

És aztán végiggondoltam a párkapcsolataimat, amik közül egyetlen egy juthatott volna el legalább a filiáig (és még az sem...) - a legelső, Zsoltival. Egyetlen egy sem utána, de ez nem elkeserítő, hanem - megértve végre azt, hogy az erósz nagyon-nagyon kevés egy kapcsolathoz, ingó-bingó alap, amire építve a kapcsolat össze is dől, eléggé hamar - felszabadító. Az agapé szellemi és lelki magaslatait csak kivételes kapcsolatok érik el, úgyhogy az tényleg csak ajándék, ha valaki megtapasztalja a párkapcsolatban, de a filia értelmes szeretete az alap, nem az erósz.

Érdekes, valahogy ösztönösen is erre vágytam mindig, a filia szeretetére a párkapcsolataimban, csak nem tudtam ugyebár megfogalmazni. Senki nem volt alkalmas erre, azt persze nem tudom, hogy én az voltam-e, azon túl, hogy vágytam arra is, hogy ilyen szeretetet adjak, és hogy ilyet kapjak. Az akkori barátaim sem ilyen szeretettel szerettek, most már ezt is tudom. A barátságban van valami mély testvérség, a másikkal való egység, közösség, minél több ponton, annál erősebb a kötelék. Nincs benne versengés, sértődés, konfliktuskerülés, félelem, hanem őszinteség, bizalom és biztonság jellemzi. Nincsenek benne elvárások és játszmák. Sose gondoltam volna, hogy lehet ilyen emberi kapcsolatokat fenntartani - és ez nem azt jelenti, hogy nincsenek konfliktusok. Épp ez az, hogy még azok is beleférnek. Konfliktusok minden kapcsolatban vannak időnként, hozzá tartozik az élethez. Mint ahogy a halál és a rossz is.

Jut szembe... Múlt héten nem kellett sok ahhoz, hogy valaki, aki talán a legkedvesebb családtag a számomra, a saját hibájából meghaljon. Széles érzelmi skálán keresztülmegy az ember ilyenkor... Azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy minden felnőtt, értelmes embernek joga van meghozni egy rossz döntést, még ha az életébe kerül is, és az ember nem tehet mást, mint hogy megengedi neki, mert nem mondhatjuk meg másoknak, hogy mit tegyenek, ha máshogy képzelik.

Ez a megengedés a nehéz... Mindenkinek joga van rosszul dönteni, majd viselni a következményeket. Néha nagyon kevésen múlik egy emberélet. Van, ami visszafordítható, és van, ami végérvényes. Ennek az igazságát végigasszisztálni egy szerettünk esetében? Rendkívül nehéz.

***

Mennyire más minden, mint akár pár évvel ezelőtt... El sem tudom képzelni, hogy ki más és hol máshol lehetnék, ha nem az, aki és ahol most vagyok. Valahogy minden olyan evidens (nem feltétlenül könnyű mindig, de a nehézségek is az élet része, így a közhely), a küzdelmek a helyükön vannak, teljesen kiveszett a játszma, a manipuláció, a stressz (na ez azért csak szinte, mert nem volt piskóta végigizgulni a már említett, múlt heti egészségügyi nyitott kérdéseket...) az életemből, és eltűntek a bizonytalan és őszintétlen kapcsolatok is. Milyen nagy mértékben kimerítettek érzelmileg, lelkileg és spirituálisan is az üres, egy helyben toporgó, hazugságokkal, tiszteletlenséggel és félelemmel teli baráti- és párkapcsolatok (különösen Barbi, illetve István kétszer is, hogy a két legdurvábbat említsem), és milyen elképzelhetetlennek tűnnek az ilyen (illetve ennek töredékében ennyire gáz) kapcsolatok ma már.

Ilyenkor visszanézve látványos a fejlődés, meg ha arra tekint az ember, ami és akik körülveszik: kik a barátai; hogyan tölti a szabadidejét; mik számára az értékek; hogy kezeli a kríziseit; mibe veszi az embereket a környezetében és úgy ámblokk is; ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen pontosan tisztában van saját magával; nem fut el a nehézségek és az életfeladatok illetve a fontos konfliktusoktól elől; mit jelent a szépség számára; meg tudja-e húzni a határait; meg tud-e igazán érteni másokat, vagy csak azt mondja, mert ez a képe saját magáról, és el is hiszi; nyafog és menekül a nehézségek idején, vagy kihívásnak és megoldandó feladatnak tartja őket, esetleg észreveszi, hogy épp az elfogadást és elengedést kell megtanulni a helyzeten, és még sorolhatnám. Talán az egyik legfontosabb, hogy mindent el mer-e fogadni magában, és be meri-e ismerni, hogy nem tökéletes - nemcsak szájjal, mert ezt kell mondani, hanem őszintén, szívvel is...

***

Csepel, HÉV-töltés (ahhoz képest, hogy mérsékelten okostelefonnal készítettem őket, szerintem egész jól sikerültek, különösen a sárga gyönyörűség :-):

Alnus glutinosa

Annyit sétáltam már a monostor arborétumában, hogy lassan az összes fa latin nevét fejből nyomom. Kedvencem a Salix alba név, azt meg külön viccesnek találom, ha a mézgás éger latin nevének első tagjából kivesszük az l betűt...

Nagyon jó és a hét vége felé eléggé megrázó lelkigyakorlat volt a mostani. Persze egy lelkigyakorlat annál sokkal személyesebb, mint hogy megossza az ember, épp erről is szól, a befelé tekintésről, de azért megfogalmazódott bennem néhány dolog, természetesen egyik sem újdonság.

Azt hiszem, elsődlegesen azt fogalmaztam meg, hogy rendkívül hálás vagyok azokért a nagyszerű emberekért, akik most körülvesznek. Ha nem lettek volna olyanok, akik nagy fájdalmat okozva kikerültek az életemből, a mostani barátaim nagy része nem lenne. Ez a lelkigyakorlat nagyrészt arról szólt. hogy átértékeljem a múltbeli fájdalmas végű kapcsolataimat, és megköszönjem azt, hogy már nincsenek a közelemben. Elképesztő olyan spirituálisan magas szinten létező és mellesleg lelkileg és intellektuálisan is példaértékű embereket mondhatni a barátaimnak, mint amilyenek a barátaim. Ordító a különbség néhány múltbeli kapcsolattal...

Nyilván ez azért van, mert az ember fejlődik, ha akarja, ha nem. Folyamatosan. Ha tesz érte, akkor felfelé halad, és akkor olyan irányban cserélődnek a hozzá közel állók, ha pedig nem tesz érte, akkor csúszni kezd, amit egy idő után már elég nehéz megállítani, mert észre sem veszi az ember.

A lelkigyakorlat alatt azt is megértettem, és maximálisan elfogadtam, hogy miért menekülnek valamibe emberek. Alkoholba, kapcsolatokba, szerekhez, stb. Rendkívül nehéz ítélet nélkül vagy a megítéltetés lehetőségének a fájdalma nelkül szembenézni azzal a különbséggel, amilyennek gondoljuk magunkat és amilyenek igazából vagyunk. Hatalmas erő kell hozzá, aztán pedig álhatatos kitartás, hogy az értékek felé haladni kezdjünk, elfogadva a sorozatos bukás-felállás kimerítő kettősét. Erőn felüli munka - és a legtöbben nem is képesek rá, inkább elmenekülnek és a körülményeket, a világot, a másik embereket hibáztatják. Teljesen érthetően. Áldozatnak sokkal könnyebb lenni és csúszni lefelé, hiszen a gravitáció megteszi a dolgát, nekünk csak bele kell engedni magunkat (jó adag önsajnálattal együtt persze).

Mindannyian hibázunk, okozunk fájdalmat, rosszul csinálunk dolgokat, őszintétlenek és gyengék vagyunk. Azok is, akik azt hiszik, hogy mindent jól csinálnak, de valahogy olyan a személyiségük, hogy el tudják hitetni másokkal, hogy jobbak náluk. Nem, én is ugyanolyan gyenge és küzdő vagyok, mint mindannyian, kivétel nélkül. És a küzdéseim okozta csapkodások során mások sérültek és sérülnek, mint ahogy én is sérültem, amikor mások önmagukkal való küzdelmének a harcterébe kerültem. Ezen a héten megértettem ennek a mechanizmusát, nagyon felszabadító volt, mindkét irányban.

Az fogalmazódott meg egy Izsákkal való beszélgetésünk során, hogy háromféleképpen reagálnak az emberek a saját tökéletlenségükre (és így másokéra): vagy kíméletlen őszinteséggel szembenéznek velük meg a menekülő stratégiájukkal, és az utóbbival felhagyva kínkeserves melóval elkezdenek dolgozni magukon és  tyúklépésben történő változáson; vagy homokba dugva a fejüket belemenekülnek valamibe - főleg alkoholba (kb harminc év körül kezdhet el nagyon lecsúszni és hazugságokba menekülni az ember, és az a legveszélyesebb ebben, hogy egy idő után kizárólag olyan emberekkel veszi körül magát, akik nem szembesítik és akik nem is húzzák pozitív irányba, majd reménytelenül bezárkózik a világába, tovább csúszik, és így öregszik meg) - feldobva a karjukat, hogy ja, kérem, így alakult; vagy pedig elkezdenek kettős életet élni, amikor mindenki tudja, hogy milyen apuka/anyuka (kivéve apukát/anyukát...), de kifelé mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne.

Életem egyik legjobb lelkigyakorlata volt, minden pillanatával és történésével abszolút a helyén.

***

Pangeának hívják, mexikói axolotl, és egy végzett csoportomtól kaptam ajándékba májusban. Június végéig volt velem, aztán elvittem egy tenyésztőhöz, hogy jó sorsa legyen, mert nagyon kényes az igényes módon való tartása, amit én nem tudtaqm volna neki biztosítani. Kéthetente kapok róla képeket, és szeptemberben meglátogatom, mert azért az én kedvenc állatom (ő A gyerek). Innen indultunk májusban, kb 4-5 centis volt, még a lábfejek sem voltak miknd kifejlődve:

 Néhány hete:



Pár napja, már 20 centis nagylány! :-)

Változatlanul nagyon cuki.

Alter Bridge

Még egy hét és végre itt a pihenés. Azt hiszem, ha valaha is, akkor idén nagyon megérdemlem. Nem emlékszem, mikor dolgoztam, tanultam és vizsgáztam ennyit utoljára. Teljes kifáradás. Gyakorlatilag június 26-án megvolt az utolsó vizsga, a szigorlat, a következő héttől 54 órám volt két hétig, majd negyven végig, hajnali fél 1-fél 2-ig készüléssel, mindennap. (Bevállaltam két elég macerás, rengeteg készüléssel járó intenzív csoportot, ezért kell ennyit készülnöm.)

Ez az év az egyik legjobb év volt, a könyöktöréssel együtt (kicsit más szempontból ugyan, mint az, amikor Dániában voltam, mert az nem felülmúlható szerintem, és ez már csak így marad). Sok minden történt, rengeteg nehézség, fájdalom és mély felismerések az egyik oldalon, egyre mélyülő barátságok és szeretetkapcsolatok, hatalmas szakmai és belső fejlődés a másikon - kizárólag pozitívan tudok visszagondolni, ez a végső mérleg.

Az elmúlt tanévben (ki hinné, hogy már a negyedik évet fejeztem be a Sapin?...) mindkét félévben brutál sok tantárgyat felvettem, valamint volt olyan két hónap, hogy negyven órát tanítottam is a nappali tagozat mellé, és mégis, azt érzem, hogy most mentek a legkönnyebben a vizsgák, a tavaly elmaradt szigorlatot is sikerült letenni. Nem görcsöltem, nem stresszeltem - nem voltam maximalista, ha kettest kaptam, az is jó volt. Lazán ment.

Az is nagyon feltöltött, hogy idén éreztem először, hogy amellett, hogy persze, érdekesek a tantárgyak, kerek egészet alkotott minden tantárgy, amit tanultam. Most először éreztem, hogy azért jöttem a Sapira, hogy ezeket tanuljam, amiket idén. Valahogy értelmet nyertek előző tantárgyak, és előjöttek előzőleg megtanult témák, aminek következtében átláttam az egészet.

Az az igazság, hogy tavaly nyáron egy hatalmas, sokéves teher ment le a lelkemről, azóta tényleg minden sokkal könnyebben megy. Mennyit számít... Az is megfogalmazódott és tudatosult bennem, hogy maradok a teljesen őszinte kommunikáció mellett, és ha nem tudok valakivel mit kezdeni, egyszerűen nem erőltetem a kezdést, hanem azonnal elengedem, bárki is legyen az. Sokkal könnyebb így. :-))

Elképesztő sokat tanultam szakmailag az elmúlt öt hét alatt (ezért volt érdemes iszonyú sokat dolgozni, mert ez az érem másik oldala). Egyrészt bevállaltam egy olyan nyelvvizsga felkészítőt, ahol párhuzamosan két vizsgára készültek a gyerekek, tehát mindennap négy óra helyett nyolcra kellett készülni. Rengeteget kaptam ebből a tapasztalatból. Másrészt pedig van nálunk az úgynevezett 'gold' csoport. ahol egész más tankönyvől tanulnak és interaktív tábla használatával. Átvettem egy ilyen csoportot úgy, hogy előtte nem tanítottam sem a könyből, sem a tablát nem ismertem. Így, egy hétvégét azzal töltöttem, hogy megtanultam a tábla használatát és megismerkedtem a tankönyvvel - ennek köszönhetően viszont 'gold'-os tanár lettem, így bármikor tudok vállalni ilyen csoportot, ami jelentősen megnövelte a lehetőségeimet a csoportválallás terén.

Angoltanár vagyok, ez a hivatásom, végtelenül szeretem, nem dolgozni megyek, amikor megyek, hanem játszani, és erre is jó volt ez a pár hét, hogy újra és újra tudatosuljon bennem ennek az igazsága. Úgy látom a környezetemben, hogy nem sokan mondhatják ezt el, én meg hálás vagyok a Jóistennek, hogy így van.

A következő nagyon fontos dolog, hogy megint tizenéveseket tanítottam/tanítok, akik megismertettek azzal a zenével, amire talán huszonéves korom óta várok. Amikor először meghallottam, az volt az érzésem, mint amikor sokáig víz alatt van az ember és egyszer csak felbukkan a levegőre és megtelik a tüdeje friss levegővel. Évekig kerestem ezt a zenét, úgy, hogy nem tudtam mit keresek, csak azt éreztem, hogy valamit elvesztettem nagyon régen és most végre megtaláltam.

Hát, nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról hazafelé, amikor először meghallgattam. Régóta vágytam igényes rockzenei impulzusra, mert a körülöttem lévők nem hallgatnak rockzenét már, így nem ismerem a mai felhozatalt. Más zenéket is megismertem, nagyon jó volt ez a találkozás ebből a szempontból (is) a srácokkal.

Írország régi vágyam, most végre teljesül. Remélem, hogy az immáron hagyománnyá vált évi rendes zarándoklat is benne lesz. ST barátnőm azt mondta, van egy sziget, ahova meztélláb zarándokolnak az őrültek emberek. Na, majd meglátjuk, hogy belefér-e időjárásilag. Azért nem szeretnék tüdőgyulladással visszatérni...

Bencés obláta jelölt lettem idén nyáron, megalakult a dékániánk Bakonybélben, végre elindult a folyamat. Erre is évek óta vártam, izgalmas. Végérvényesen a bakonybéli monostrohoz tartozom így, és ha eljutok a fogadalomtételig, akkor majd hivatalosan is (bár félig-meddig ez is már hivatalos). :-))))))

Most így ennyi, ez is csak dióhéjban. :-)

Címszavak

Eszembe jutott néhány dolog, címszavakban:

Jerk - mindig is kíváncsi voltam arra, hogy ennek a szónak a jelentését valaha is megérzem-e, mert hogy nem elég azt tudni, hogy milyen magyar megfelelője van. Azért gondolom, hogy mostanra megérett ez bennem, mert amikor ez a szó az eszembe jut, 3 arc is társul hozzá rögvest... :-))))

Helyemen vagyok - Nah, ez az igazi kegyelem. Állandóan mosolyognom kell. Pontosan tudom, hogy éppen ott vagyok, ahol lennem kell, az a hivatásom, amiért itt vagyok, azzal foglalkozom, amit tennem kell, és mind lelkileg, mind pedig spirituálisan hihetetlenül gazdagon gyarapodok. És visszagondolva az elmúlt egy év történéseire, pontosan ugyanezt tudom elmondani, minden mozzanata a helyén volt, minden mozzanatát újra ugyanúgy tenném. Semmit nem csinálnék másképp, nem akarnék megspórolni semmilyen érzést és tapasztalatot belőle, beleértve a nagyon fájdalmasakat (többnyire olyanok voltak). Jó és szükséges kilépni illúziókból, azt gondolom, és ha az csak úgy lehetséges, hogy sérül az ember, akkor azt is be kell vállalni, különben soha nem látjuk a valóságot, olyannak a másikat, amilyen, hanem azt feltételezzük, hogy sokkal jobb és életünk végéig vágyhatunk valami (valaki) olyan után, ami a mi szempontunkból kevés értéket hordoz. Isten úgyis tudja, hogy meddig kell menni a "kísérletezésben". Krízishelyzetekben derül ki, hogy ki milyen, abban, ahogy a helyzethez hozzááll, hogy rombol-e maga körül, másokat felelőtlenül, ide-oda csapongva használva és sérüléseket okozva (hiszen a másik úgyis aaaannyira előrehaladott spirituálisan, túléli...), vagy méltóság- és felelősségteljesen jutva túl a nehéz időszakon, nem taposva bele másokba. Újra megengedném magamnak, hogy megtapasztaljam egy másik ember rám nézve fájdalmas gyengeségét és a méltóság teljes hiányát, különben még ma is azt hinném, hogy elszalasztottam egy jó barátság lehetőségét egy fantasztikusnak gondolt emberrel. Nem beszélve a saját utamról azóta... Mindenképp megérte, minden pillanata.

M4 - Pipa, ez is megvolt. Nem tudom eldönteni, hogy szépnek vagy csúnyának látom-e a Fővám téri megálló random- és rusztikus-szerű betonnemtommicsodáit, talán keresztgerendáknak nevezném őket. Van bennük valami lenyűgöző, annak ellenére, hogy a panel-lakótelepekre emlékeztetnek.

Parfüm - Végre, újat kellett vennem. Majd' egy éve várok arra, hogy elfogyjon az előző, sajnáltam kidobni.

Figyelmesség - A parfümmel kapcsolatban jutott az eszembe. Három kategóriába tudnám szedni azokat, akik figyelmesnek mondhatók.
Az első kategóriába azok tartoznak, akik tényleg figyelmesek, a másik ember a figyelmességük fókusza, a másikért önmagáért figyelmesek
A második csoport trükkös, mert látszólag a másik ember a fgyelmük központja, de csak addig, amíg akarnak tőle valamit. (Ilyen az, amikor valaki teljesen érthetetlen módon parfümöt ajándékoz valakinek, aki gyakorlatilag senkije, majd amikor már javában "valakije", akkor nem fontos, hogy a névnapján annyit mondjon, hogy helló, ugyanakkor egy előző "valakinek" a születésnapját és a névnapját is elsőként tartja számon...)
A figyelmesek harmadik csoportja kicsit hasonlít a másodikra, mert ők azok, akik gyakorlatilag kizárólag saját magukra figyelnek (vagyis a totál önzők), és úgy használják a figyelmességet mint eszközt, akár teljesen érzelemmentesen, ha a szükség úgy kívánja.

Motiváció - Ez arról jutott eszembe, hogy másfél éve tanítok valakit, akinek ugyanazokat a hibáit javítom, minden egyes órán, teljesen feleslegesen, másfél éve. Egész jó is lehetne, hiszen már van egy középfokú nyelvvizsgája. Most végre elkezdett tanulni, mint a güzü, jegyzeteket készít arról, hogy milyen hibákat kellene kiküszöbölni, megírja az összes házit - mert új munkahely után néz és fierce a verseny... Hát, igen. A motiváció. Ez egyébként oda-vissza érvényes, mert sokkal inkább motivált egy tanár, hogy minél érdekesebbé tegyen egy órát, ha kölcsönös a buzgalom. Azon gondolkodtam, hogy a "tanárfikázós" (én csak így hívom) minőségbiztosítós lapon, ahol minden tanfolyam végén értékelni kell a tanárt, van egy ilyen kérdés, hogy "Mennyire motiválja Önt a tanár?" Olyan kérdés miért nincs, hogy "Mit gondol, mennyire motiválja Ön a tanárt?" (Ez így leírva még viccesebb :-)))))

Feltételes mód - Sokszor elhangzott a fejemben az elmúlt egy évben a "Mi lett volna, ha...?" klasszikus kérdés. Az az érdekes, hogy mindig is pozitív volt a válaszom erre, mint fentebb írtam, mert tudtam, hogy nem lehetett másképp, és minden így volt a legjobban. Ami a legjobb, hogy 100%-ban megtanultam hallgatni az intuíciómra, akkor is, ha már előre látom, hogy fájdalmasak lesznek a következmények. Nah, ettől kell igazán mosolyognom, de ez már az istenkapcsolat téma, amibe most nem mék bele.

Szerelempatak - Morális szemináriumon került elő ez a film, nagyon bájos, ajánlom, aki még nem ismeri esetleg: http://vimeo.com/88069694

Érettségi találkozó, 2014

Ki hinné, hogy már a 25. évforduló? Mintha tegnap lett volna... :)

Lustaság vs maximalizmus

Rettenetesen lusta vagyok. Rengeteg dolgom lenne a Sapin, minden hétre beszámolókat kell írni az egyik tantárgyból, és már időben el kellene kezdeni a tanulást, mert 15(!) tantárgyat felvettem a jelenleg heti 40(!) saját órám mellé... Ez csomó zh-t jelent, ja, és az egyik "tantárgy" egy szigorlat, amiről tavaly nyáron lemaradtam, hát most talán nekimegyek.

Szóval abból indultam ki, hogy lusta vagyok emellett a "kis" elfoglaltság mellett. A legrosszabb mégis, hogy egyáltalán nincs rossz érzésem. Olyanokat csinálok, hogy ha elmaradnak óráim pl, akkor aznap lehet, hogy be se megyek a főiskolára, hanem egész nap itthon maradok, ami enyhén szólva luxus hétköznap... Ezen a héten is ez történt kedden. Minden délelőtti céges órámat lemondták, egyetlen szemináriumra kellett volna befáradni, de én nem fáradtam be, hanem pl. megnéztem a Wall Street farkasa c. filmet (beadandó írása helyett persze...), olvasgattam, meg ilyesmik. Olyan ritkán akad ilyen nap, szemrebbenés nélkül kihasználom. Mivé lettem én, a hajdani brutál maximalista az élet útvesztőjében! Ha lenne hasonlóan laza, vállalkozó szellemű és bátor valaki a környezetemben, akkor merészebb dolgokat is bevállalnék (de az volt mindig is a problémám, hogy ilyennel még nem találkoztam - illetve most ha jobban belegondolok, Barbi kicsit ilyen volt, bele lehetett vonni időnként kicsit bizarrabb ad hoc döntésekbe, programokba, de ő volt az egyetlen, és ő ugye már rég nincs - na de ez az egész ad hoc cucc egy másik bejegyzésnyi gondolat. Pedig mekkora volt, amikor összepakoltunk egy pillanat alatt, és elmentünk a Zemplénbe pár napra... Ez hiányzik).

De az is jó program, ha hétköznap, fényes nappal a Duna-parton sétálgathat az ember a szikrázó napsütésben, tényleg sétálgatva, nem sietve, komótosan, élvezve a napsütést. Jó nagy kontraszt az örökös rohanással. Ez pedig a múlt héten történt, akkor is úgy döntöttem, hogy a dagadt ruhát másra hagyva felmék a padlásra.

***

A múlt szombaton volt a farsang Bakonybélben. Na, arról ugyan lemaradtam, de az esti táncházba épp odaértem az esti busszal. Igazán élmény volt 3 órán keresztül dél-alföldi ugrós táncokat lejteni barátok és egyéb csupa jó arcok társaságában. Még soha nem jártam ott farsang napján, amit most egy kicsit sajnálom, na de majd jövőre, és attól fogva!

Igazából azért mentem, mert Izsák barátom elmegy hosszú időre (először végigjárja a Caminót, ahova kicsit engem is "magával visz", mert egyrészt készítettem neki egy könyvjelzőt, amit elvisz a könyvében, másrészt elküldtem vele egy réges-régi nyakláncot - amiből még sok évvel ezelőtt két egyformát vettünk az akkori Kedvessel -, hogy letegye a Cruz de Ferro-nál egy mécses kíséretében. Szóval ilyenformán megyek vele :D), és hogy együtt legyünk egy kicsit, mielőtt elutazik. Elmentünk a lovához, aztán amikor lefelé sétáltunk a tanyáról, ahol Gojko (a ló) lakik, elől battyogtunk Izsákkal, mögöttünk kantáron vezetve Gojko, aki egy ponton, kicsit meglepő módon odahajolt hozzám, és egyszerűen beleszagolt a hajamba hátulról. Izsák csak annyit mondott, hogy "Hát, férfi!" :)

Furcsa, hogy hónapokig nem lesz itt, ami azért érdekes, mert évekkel ezelőtt is volt olyan, hogy fél évig nem láttuk egymást, csak az a különbség, hogy akkor még nem voltunk barátok, most meg sokszor ő az első, akit felhívok, ha valami van, hogy ő mit csinálna a helyemben. Annyiszor eszembe jut, hogy érdemes volt küzdeni évekig, még úgy is, hogy lutri volt a végkifejlet, mert igazán abból lesz jó kapcsolat, amit konfliktusok érlelnek, és ez mindenfajta kapcsolat esetén így van.

Szinte minden olyan tanítványommal, akivel nagyban különböző a személyiségünk vagy nem dolgoznak a vizsgáért, annyit, amennyit kellene, elérkezik a "dumcsi" eseménye. Ezt a "dumcsit" nem laza beszélgetésnek kell ám elképzelni! Ez a szembesülés ideje, és ez baromi fájdalmas szokott lenni, főleg a lányoknál, akik valamivel érzékenyebbek. A reakciókról, amik érkezni szoktak egyszer könyvet kellene majd írnom, de ez más téma. Na szóval egy ponton mindenki fentebb említett, nálam angoltanulós életében jön a "dumcsi", ami egy komoly konfliktus helyzet, ahol mint felnőtt, felelősséggel el kell gondolkodni dolgokon és hozni kell egy döntést (mit akarok, azt hogy akarom, stb). (Nemcsak a tanítványaim közül, hanem a magánéletemben is számtalanszor okozott embereknek ez a feladat megoldhatatlan problémát és megfutamodást, amiért ma már kifejezetten hálás vagyok nekik, különösen a legutolsó esetnek.) A dumcsi azért izgalmas, mert tükröt tart az embereknek arról, hogy hogyan kommunikálnak, egyáltalán tényleg tudnak-e őszintén kommunikálni, vagy ezt csak képzelik magukról (találkoztam ilyennel az elmúlt félévben, meglepő volt az ordító kontraszt aközött, amilyennek gondolják magukat és aközött, amilyenek valójában), és inkább megfutamodnak, másrészt előrelendíti az emberi kapcsolatokat valamerre, vagy így, vagy úgy, mert kiderül, hogy a másikat hibáztatják, vagy magukba néznek először. Nem húzzuk egymás idejét, ha nem jó, ami van, ez a bottom line.

Ez az eszmefuttatás azért jutott eszembe, mert azt hiszem Izsák volt az első bátor, felnőtt módon kommunikáló a sok konfliktus kerülő, hozzám közel álló, majd végül gyáván megfutamodó ember után, akivel még csak nem is barátként, egy komoly és érzékeny témákat érintő konfliktus-sorozat őszinte, évekig tartó, folyamatos megbeszélése után lettünk azok az egymást teljes őszinteséggel megtisztelő és szerető barátok, akik most vagyunk, és amit el sem tudtam képzelni valaha. Papp Miklós atya a morális teológia órán egyszer azt mondta a Sapin, hogy a konfliktus két ember kapcsolatában rendkívül fontos dolog, tessék hazamenni és konfrontálódni. Hát... Most már el sem tudom képzelni egyetlen kapcsolatomat sem őszinte kommunikáció nélkül. Nem konfliktus nélkül, mert úgy el tudom, hanem gyáva hallgatással majd elmeneküléssel a másik részéről ilyen esetben rendezés vagy legalább arra őszintén törekvés helyett. És azt hiszem, hogy már nem is tudnék senkit olyat közel engedni magamhoz, aki nem hasonlóan kommunikál. Talán már azokat is sokkal jobban ki tudom szúrni a nyári "tréning" óta, akik azt hangoztatják fennhangon, hogy csúcs módon kommunikálnak, közben pedig nem tudják, hogy mit takar a terminus, majd közölnek egy, a másik iránt komoly felelősséget és figyelmet kívánó folyamat végén (amely folyamattal kapcsolatban transzparenciát ígérnek, hogy ne derült égből villámcsapásként érjen egy megérkezett és fájdalmas - és mellesleg egyáltalán nem egy nap alatt meghozott - döntés) valami totál váratlan, gyávaságtól és a másik érzéseinek, igényeinek totál semmibe vételétől bűzlő maszlagot.

Néha olyan embereknek, akiket arra elég mély érzésűnek tartok, elmesélem az Izsákkal való barátságunk történetét, egyszer valaki - akinek a mély érzésre való képességével kapcsolatban alaposan befürödtem, több szempontból is erősen... - annyit kérdezett csak, amikor elmondtam, hogy minden kapcsolatért dolgozni kell, semmi nem megy magától, és hogy mi Izsákkal kb 3 évig küzdöttünk, hogy "De minek?" Tisztán látszik, mennyire érti a lelki mélységeket szegény. Nagyon megdöbbentem, kicsit sokkoló volt a válasz primitívsége.

Tényleg sajnálom azokat az embereket, akik mindent könnyen akarnak és gyorsan, semmiért nem akarnak megdolgozni, csak úgy magától klappoljon minden. Senki nem jó, akivel nem könnyű, odáig már el sem jutnak, hogy a gyémántot minden esetben meg kell csiszolni, hogy ragyogjon, hogy vannak esetek, amikor próbálkozni érdemes, mert lehet érték valamiben (valakiben...), ami nem egyértelmű első látásra, sőt, még akár nyilvánvaló nehézséget is hordozhat, és hogy nem feltétlenül annyira értékes az, ami könnyű... Sok értéket veszítenek az ilyen emberek, de az a jó hír számukra az egész tragédiában, hogy míg a mély érzésűek valahogy érzik, hogy elveszítenek valami értékeset, ennek a veszteségnek a fájdalmát, addig azok az emberek, akik csak a könnyű dolgokat keresik, és simán eldobnak bármit, fel sem fogják, hogy valami értékes járt a közelükben, hogy ajándékba kaptak egy csiszolatlan gyémántot (egy jó kapcsolat, barátság lehetőségét). Valahogy hiányzik belőlük a képesség a valódi odafordulásra a másikhoz, de a jó hír számukra tényleg az, hogy ez nekik nem fáj - pedig igen nagy veszteség ez a hiány! -, mert nem is tudják, mi hiányzik. Semmi baj ezzel, el kell őket kerülni, ennyi.

Szóval lusta vagyok, ha van rá mód.

Mese Edami sajtról és Márványsajtról

Hiába, hatással van ránk, amit olvasunk. Rám most épp a "meséskönyv". Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, mert kipattant a fejemből a fenti című, párbeszédes mese-szerűség, (nem archetipikus :), gondoltam, megosztom. Íme:

- Hú, de gyönyörűséges vagy Te Márványsajt ! Nem tudlak csak messziről nézni, akkor inkább eltűnök. Pár héttel ezelőttig évekig az Edami sajtot fogyasztottam, de a készítője közölte egyik napról a másikra, hogy többet már nem árul nekem Edami sajtot. Egész idáig iszonyúan szenvedtem emiatt. Mondjuk egy ideje húzódott ez a nagy változás, de reméltem, hogy meggondolja magát. Keveset fizettem érte, felment az ára, de én nem akartam többet fizetni. Úgy voltam vele, hogy így is jól járt, nem vagyok hajlandó változtatni, én ilyen vagyok.
- Megértem, ez tényleg nagyon rossz. Engem hosszú évek óta nem árul a készítőm.
- Nem tudom megérteni, hogy lehet ez... ? Egy ilyen szép, ízletes, jó állagú sajt... Én azt hiszem, Rád szeretnék áttérni, már nem kell nekem az Edami.
- Biztos?
- Igen, biztosan érzem. Árulják annak, aki meg tudja adni az árat, ha én már nem tudtam, csak ez a fontos.
- :)))))) De jó! :))))))
- Annyira finom vagy, olyan természetes zamatod van, ami az Edamiból hiányzott, és még más tulajdonságok is vannak benned teljesen természetesen, amik nagyon-nagyon értékesek.
- Ó, ennek nagyon örülök. De biztos, hogy már nem vágysz a másik sajtra?
- Hát, most hogy így mondod, de igen, nagyon is. Egy kis időt kérek, amíg áttérek, de mindenképp váltani fogok és már csak Márványsajtot akarok fogyasztani. Csak egy kis idő az egész, igyekezni fogok. Már úgyis olyan ízetlen volt a végén, folyton megpenészedett a hűtőben, mert megvettem ugyan, de nem ettem. Igyekszem kitakarítani a hírmondóját is, sőt ! Másik hűtőt veszek !
- Hát... Ha már tényleg nem érdekel, akkor miért vettél részt az első sorokban tolongva az Edami sajt készítőjének a születésnapján? A névnapján meg még tovább léptél. Aztán később mikor jelezted, hogy nagyon éhes vagy, eljöttél enni (merthogy a Márványsajt a király, magasan vert mindig is minden sajtot) de tegnap volt a Márványsajtok ünnepe, és ahhoz képest, hogy éhség ellen jól jött belőlem egy kevés, nem ünnepeltél, még csak szolidan sem, ahhoz képest, amit az Edami ünnepeken rendeztél... Ez elég rosszul esett, mert folyton azt mondod, hogy a Márványsajtra térsz át és elvileg ez volt folyamatban az ünnep napján.
- Azt hittem, hogy már nem érdekel az Edami sajt és érdekel a Márványsajt, de tévedtem, és mégis inkább az Edami készítőjével egyezkedem (képzeld, már lépéseket is tettem az ügyben, amíg Te várakoztál) és megadom az árat, amit kér. Ne harcsi ! Igazából a Márványsajt túl pikáns nekem, én az egyszerű ízeket preferálom. Csak semmi kacifánt, arra most egyáltalán nem vágyom. Két szín egy sajton belül ? Dehogy ! Csak egyszínű, minél egyszerűbb legyen. Egyébként egyáltalán nem biztos, hogy az Edami sajtkészítő újra elkezdi nekem árulni a sajtját, de én mégis megpróbálom minden erőmmel meggyőzni. Pár hónap alatt erre a döntésre jutottam. Bár lehet, hogy inkább egy teljesen új, de hasonlóan egyszerű sajt után nézek, mondjuk az Ementáli után, az is eléggé átlátható (csupa lyuk) és hétköznapi, pont nekem való. Tudom, hogy ezalatt az idő alatt türelmesen és hűségesen vártál, hiszen mindvégig azt mondtam Neked, hogy a Márványsajtot akarom, és pár pillanatig még magam is elhittem, de ez nem tartott szinte semeddig ! Hát bocsi, igazán sajnálom a kellemetlenségeket. Biztos vagyok abban, hogy vannak, akiknek a Márványsajt jön be. Egyébként meg nagyon rendes vagyok, hiszen még húzhattam volna a döntést hosszú-hosszú ideig (bár el sem tudod hinni, mennyire nehéz döntés volt...).
- Aha. Kedvességed valóban határtalan.

***

Baromi jó filmet láttam ma, a címe: A látogató (The Visitor). Érdemes megnézni.