Miért is nem írtam egy ideig

Azért, mert brutális két hét van a hátam mögött. Sok pozitívummal azért, pl a múlt hétvégi bakonybéli látogatás sok mindent felülmúlt, vagy a tegnap délután Barbival, vagy egy-két óra pl a hajléktalan csoporttal. De ezeket a rövid időszakokat leszámítva szétesett a világ.

Főleg tegnap. Ha a tegnap reggelre volt felvezetés az elmúlt két hét, akkor örülök is neki, mert biztos sokkal rosszabbul bírtam volna... Mert a tegnap reggelnek előzményei is vannak:

Költöznöm kell, mert lebontják a házat, ezt már rég tudom, és még nyáron megegyeztünk a főbérlőmmel, hogy kölcsönösen két hónap felmondási időt adunk egymásnak. Ő nekem azért, hogy legyen elég időm találni valamit, és ne olyat, amit egyébként ha nem szorítana az idő semmiképp nem fogadnék el, én meg neki azért, hogy találjon valakit helyettem, ha esetleg mégis csak nyáron kezdenének neki a bontásnak. Na ebben jól megegyeztünk, és én tartottam is magamat ehhez a megállapodáshoz. Nyáron, amikor felbukkant valami lehetőség, akkor mindig két hónap költözési időt mondtam, és azt is elmondtam, hogy miért.

Telt-múlt az idő, egyszer csak kiderült, hogy ugyan még mindig bizonytalan a konkrét időpont, de már felajánlották neki a pénzt az önkormányzattól, és már csak az a kérdés, hogy milyen szerződést kössön velük a kiköltözést illetőleg. Akkor azt kértem, hogy kérdezze meg, hogy itt lehet-e maradni a bontásig a lakásban, mert én nagyon szívesen itt maradnék, hiszen szeretem. Azt mondta megkérdezni. Közben megint eltelt két hét, és másfél hete pénteken felhívott, hogy november végéig költöznöm kell (!!!!!!), mert ő bizony aláírta a szerződést, és már kiutalják neki a milliókat. NEM kérdezte meg, hogy ott lehet-e maradni a lakásban, mert őt csak a pénz érdekelte, méghozzá minél gyorsabban. Na ekkor már nagyon elszomorodtam, mert iszonyú rosszul esett, hiszen nem ezt beszéltük meg...

És aztán jött a következő aranyos lépése. Odaadta a bútorokat egy ismerősének, azt is mondván, hogy november 22-én tud eljönni értük az illető, aki el is jött pár nap múlva, és meg is nézte a bútort. Megbeszéltem vele, hogy mivel én november 22-én egyáltalán nem vagyok itthon, és ráadásul a bútorban tartom a ruháimat, szeretném, hogy azután vigye el őket, amikor én már kiköltöztem pár hét múlva (csak két héttel kellett volna többet várnia). Azt mondta, hogy neki mindegy, rendben, tud várni. Közben én azért szép lassan kipakolgattam a szekrényekből (már amennyire ezt a meglehetősen szűkös szabadidőm engedte).

A főbérlőm mint kiderült mégis csak ragaszkodott a 22-éhez, vagyis a tegnaphoz, úgyhogy mégis megbeszélte a férfivel, hogy jöjjön csak a bútorokért amikor neki megfelelő, mindegy milyen nap és hogy otthon leszek-e, az nem számít, majd ő a lakásban lesz. Vasárnap az egyetlen nap, amikor kialudhatom magam, mert egész héten fél 5-kor meg 5-kor kell kelnem. Azt mondta a főbérlő, hogy ide jön vasárnap hajnalban pakolni. Akkor már nem csak szomorú voltam, hanem irtó dühös is, mert elmondtam neki, hogy mi a helyzet az alvással meg a vasárnappal... Megkértem, hogy jöjjön fél 10-re. Arról fogalmam sem volt, hogy mit beszélt meg a szekrények új tulajdonosával... Akkor azt mondta, hogy jó, akkor 9-re idejön.

Nekem a horror az volt - és megmondom őszintén, még ma is sokkolt az egész drasztikussága -, hogy 9-kor bekopogott 5 férfi, és elkezdték rámolni az otthonomat. A főbérlő fél 10 után érkezett (!!!!!!), és mintha ott sem lettem volna, rendezkedett a személyes holmijaim között, az intim szférámban. Az egyik ember odavetette, hogy
- Te laksz itt?
Mintha egy zsák krumpliról beszélt volna.
És a legrosszabb az volt, hogy nekem 10-kor el kellett mennem itthonról, és úgy rámolták a lakást, meg rendezkedtek, hogy itt sem voltam... ISZONYÚ VOLT!

Nem értem ezt a mérhetetlen tapintatlanságot a főbérlőm részéről. Emberileg nullába vétel, a másik igényeinek a totál leszarása nem is egyszer, és nagyon durva felrúgása a kölcsönös megállapodásoknak.

A megbocsátásról szóló íráson amiatt gondolkodtam el különben, mert iszonyúan haragszom rá, és most még nem tudok neki megbocsátani. Biztos eljön majd az az idő is, hiszen nem súlyos dolog ez, de még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyenek az emberek (pedig már megtapasztalhattam az elmúlt 3 évben, hogy nagyon szomorú, de így van. Akiben a leginkább bízol, és azt feltételezed, hogy van benne annyi empátia, és átérzi a kiszolgáltatott helyzetedet, és pont ezért nem fog veled szemétkedni - vagy épp mert abban a hitben vagy, hogy szeret az a másik, és soha, de soha nem gondolnád mire képes - pont az szúr ki veled a leginkább, mert eszébe sincs belegondolni a te helyzetedbe, vagy a te igényeidet figyelembe venni... MERT ILYEN AZ EMBEREK 99%-A. Csak saját magukkal törődnek, és még akkor is inkább keresztül viszik az egoista terveiket, ha közben nagyon pontosan érzik, hogy mennyire gáz amit csinálnak, és rosszul is érzik magukat miatta. Én ezt sosem hittem el, és mindig iszonyúan sokkolt, újra és újra, amikor megtörtént. Most sem fogom sokáig így gondolni, tudom. De most így gondolom, talán érthetően.)

Nem valami pozitív kicsengés, mi? A padlóról nem pozitívkodik az ember - illetve irigylésre méltó, aki onnan is tud. Egyetlen szerencsém - újra és újra be kell látnom - az Istennel való szoros kapcsolatom. Tudom, hogy jól van így, minden. Meg kellett és meg kell tapasztalnom mindazt a rengeteg fájdalmat, ami folyamatosan ér, mert ha szociálisan sérült emberekkel fogok foglalkozni, akkor tudnom kell mit beszélnek ők, és én is miről beszélek. Úgyhogy ilyen szempontból nem bánom, és hálás vagyok az Úrnak. De ettől még dühös vagyok és szomorú, és nem is kicsit. Elég nehezemre esik áldásokat küldeni neki az imáimban. Most még nem érzésből teszem, csak kötelességből.

Barbihoz költözöm egyébként (hacsak nem találok addig otthonra, amit kétlek, mert energiám sincs keresni, meg időm sem). Fura ez, de az Úr álomban mondta meg neki, hogy meg kell osztania velem a fedelét egy időre. És nem probléma neki, teljesen természetes. Pedig nem tudjuk, hogy mennyi lesz az az annyi...

Csak hogy valami pozitívval zárjak, Bakonybél felhőtlenül boldog másfél nap volt. Játszottunk, hahotáztunk, együtt ebédeltünk, és részt vettem a kora reggeli Lectio divinán, amin még eddig soha. Elképesztő jó volt együtt imádkozni a szerzetes testvérekkel a 45 perces meditáció alatt. Végre eleget beszélgettem Ábellel, és ami a legjobb, hogy végre nem csak arról, hogy hogy vagyok lelkileg, hanem Istenről is. Már rég vágytam erre. Kaptam is egy könyvet tőle, amit el kell olvasnom, aztán megbeszéljük amikor legközelebb megyek. Ja, ami még ennél is viccesebb, hogy egy napon születtünk, pont 10 év különbséggel. Legközelebb a születésnapunkon megyek, hogy együtt ünnepelhessünk. Most először jöttem onnan úgy el, hogy nem maradt bennem hiány, vagy annak az érzése, hogy belém szorult valami.

Iszonyú sokat olvasok is, szinte minden szabadidőm azzal megy el, meg a zh-kra készüléssel, a beadandókkal, az előadásokkal. Nagyon jó könyvek a kötelező olvasmányok. Bárcsak több időm lenne olvasni. Már rég nem járok biciklivel szép időben sem, mert a BKV-n nagyon szeretek olvasni, és gyakorlatilag az az olvasással tölthető időm legnagyobb része. Na majd egyszer mindenre lesz elég idő... Nyelveket tanulni, olvasni, filmeket nézni garmadával, zongorát gyakorolni (Barbinál lesz lehetőségem, ő zongoratanár, van otthon zongora), gregoriánokat tanulni, írni, újra kollázsokat gyártani, és még ezer más dolgot, ami örömet okoz ebben az őrületben, amit világnak hívunk...

Ezt olvastam ma

... a Heti lélekemelőben, Sánta János írása:

"Megbocsátás és bocsánatkérés

Olyan mértékben kapunk bocsánatot Istentől, amennyire mi is meg tudunk bocsátani másoknak. Nincs megbocsáthatatlan bűn, kivéve azt, ha hiányzik belőlünk a megbocsátás szelleme. Súlyos tévedésben él az, aki azt mondja, hogy megbocsát, de nem felejt. Inkább ne bocsásson meg, de felejtsen. Többre megy vele.

Az igazi bocsánat nem valamiféle hangulatos érzelmi töltet, és nem jókedv kérdése. Megbocsátani annyi, mint úgy tekinteni a másikra, hogy tiszta lappal kezdhet előttem. Ha túl tudok emelkedni a másik gyengéin, és úgy tekintek rá napról napra, hogy érte kell élnem. Mert általa Istennek élek.

Akik azt mondják, hogy erre vagy arra a bűnre nincs bocsánat, azok Isten helyett akarnak erkölcsi rendet építeni. Mentségükre szolgál, ha azért mondják, mert még nem ismerték fel a krisztusi bocsánatot. Reméljük, hogy eljutnak erre a szabad lelkiállapotra."


Na de ezen azért elgondolkodtam mostan. Az igazság az, hogy mindig is elgondolkodtatott a téma. Főleg az utóbbi pár évben, amikor olyan emberek gyengeségével találtam szembe magam eléggé fájdalmasan, akiket nagyon közel engedtem magamhoz.

Mi az, hogy megbocsátani? Nekem az, hogy nincs rossz érzésem már a másikkal szemben. További neheztelés nélkül elfogadom, hogy gyenge volt a másik egy helyzetben, amikor felelősséget kellett volna vállalnia és figyelembe vennie egy ember érzéseit, de nem tudom elfelejteni, nem tudok barátomnak tekinteni egy ilyen embert, és mondjuk nem evezek olyan vizekre ha netán kommunikációra kerül a sor, ahol nem biztos, hogy elhinném, amit hallok, mert már iszonyú sok hazugságot hallottam tőle... Maximum akkor, ha biztosan tudnám, hogy újjászületett, és Isten értékrendjére alapozza az életét. Akkor igen. És akkor barátság is lehetne. Addig viszont nem, és nem azért, mert haragszom, hanem mert még ha bizonyos téren tiszta lapot is tudok adni, mélyebb, lelki síkon már nem adok esélyt egy újabb kudarcra. Mi mástól változnának gyökeresen dolgok, ha nem Isten kegyelmétől? Kegyelem nélkül nincs érdemi változás, addig pedig alapjáraton ugyanazok maradunk, csak egyre öregebbek.

Szóval visszatérve a megbocsátásra: mit jelent a felejtés? Biológiailag is lehetetlen, ha csak nem amnéziás vagy Alzheimer-kóros valaki. Nem tudom elképzelni, hogy valaki beüljön egy sörözőbe csevegni azzal, aki megerőszakolta pl, vagy megölte egy hozzátartozóját. És ez nem azt jelenti, hogy esetleg nem bocsátott meg neki.

Nem tudom baráti szeretettel szeretni azokat, akik a lelkem legmélyébe tapostak. Tudom őket őszinte felebaráti szeretettel szeretni, ami azt jelenti, hogy ha bajban lennének, vagy szellemi segítségre lenne szükségük, akkor természetesen azonnal segítenék, de ennél nem több. Nem hordozom a fájdalmakat senkivel szemben, de idegenek számomra ezek az emberek - mert én is idegennek számítottam, amikor megtették amit megtettek, és ezt nem tudom elfelejteni. Még egyszer: nem haragszom, de nem szeretem egyiküket sem jobban, mint egy idegent, aki az utamba kerül, és a segítségemet kéri.

Nem gondolom, hogy van olyan bűn, amit Isten kegyelmének segítségével ne lehetne megbocsátani. Számtalan példa volt már erre a történelemben is akár, de biztos vagyok abban, hogy a hétköznapi életben is sokan tudnának olyan súlyos, emberi mértékkel elképzelhetetlennek tartott eseteket mondani, ahol megbocsátott a sértett fél. De vajon barátok is lettek-e? Egyáltalán kell-e baráti szeretettel szeretni valakit, aki mély és nehezen gyógyuló sebeket ejtett a lelkemen, vagy akiben már nem tudok megbízni úgy, mint azelőtt? Mit jelent a tiszta lap? Lehetőséget egy barátságra valakivel, aki iszonyú fájdalmakat okozott, újra és újra hinni valakinek, aki folyton hazudik - újra és újra feltételezve azt, hogy a következő alkalommal nem fog? Ez a hülyeséggel és az öngóllal egyenlő. Akkor a mostani szellemi állapotomból kiindulva azt gondolom, hogy én soha, de soha nem leszek igazán jó keresztény, csak ha utolér az amnézia vagy az Alzheimer-kór...

Segítség! Bábaház nyittatnék!

Van egy nagyon kedves, evangélikus lelkész barátnőm, Petra, aki egyben dúla is, otthon szülésekben közreműködik bábák mellett. Na már most ezt az emilt kaptam tőle ma:

"Kedvesek,

Fontos eseményt szeretnék hírül adni, és egyben a segítségeteket kérem.

November 21-ére (szombat) jótékonysági koncertet szervezünk az alakuló
Bábaház Alapítvány javára (www.babahaz.hu).
A koncert este 7-kor
kezdődik (kb 1-1,5 órás).

Szeretnénk, ha a mintegy 200 főt befogadni képes terem csurig, de
színültig, púpozva megtelne. Ha ezt sikerülne elérnünk, akkor
bizonyosan befolyna akkora összeg az adományokból, amekkora a Bábaház
Alapítvány elindításához kell. Több, mint egy éve próbálunk erre más
módokon gyűjteni, de a válság elsöpörte az emberek adakozó
lehetőségeit, eddig még nem sikerült. Ezért sokkal többet várunk most
ettől az eseménytől, hiszen ha sok ember belead egy kicsit, akkor
többre megyünk majd.

Amiben tudnátok segíteni:
- a legfontosabb, hogy eljöttök és jelenlétetekkel is emelitek az est
fényét. :-)
- hasonlóan fontos, hogy az általatok ismert és elképzelhető összes
fórumon segítetek népszerűsíteni az eseményt: hívjátok meg szűkebb,
tágabb és legtágabb családotokat, barátaitokat, munkatársakat,
internetes ismerősöket, klub-, sport- és vetélytársakat, egyszóval
MINDENKIT, aki él és mozog! :-)
- akinek honlapja van vagy ahhoz hozzáférése, az tegye ki a koncert
bannerjét (lementhető a www.babahaz.hu - ról)
- csatolom, és a csoportba is felteszem a plakátot, amit ki tudtok
nyomtatni, helyezzétek el őket stratégiai fontosságú helyeken, úgymint
bölcsi/ovi/iskola faliújság, fitnesz terem faliújság, védőnői
szolgálat faliújság, orvosi rendelő stb. stb., ahol csak jártok. Nem
kell százasával szórni a szórólapokat, csak 8-10 plakátot kitenni oda,
ahova érdemes, az sokkal többet ér!
- ha valakinek van sajtókapcsolata (internetes, nyomtatott vagy
audiovizuális médiumok egyaránt szóba jöhetnek), azt is jó lenne
bevonni.

Az ötleteket, felajánlásokat ide a listára is küldhetitek, vagy nekem
e-mailben. A koncertre a belépés ingyenes, és lesz a közepén egy adomány-gyűjtés.

Szeretettel várlak Benneteket és mindenkit, aki általatok érkezik majd.
Ölelés,
Petra, (Nandu)"

A plakát pedig:

Szeretettel meghívjuk jótékonysági koncertünkre.

Az 1999-ben alakult, és azóta egyre népszerűbb ÉgÍgérő Gospel Kórus repertoárján eredeti afro-amerikai gospel dalok szerepelnek, melyeket nem kevésbé eredeti előadásmódban, vagyis sok lendülettel, tánccal, tapssal és jókedvvel tárnak a közönség elé. A főként egyetemistákból, fiatalokból álló énekegyüttest Körmendy Petra vezeti. Igazi lélekemelő zenei csemege!

Az esten megszólalnak a Holdudvar Bábaház tagjai:

Noll Andrea Nandu holisztikus bába,

Szabó Zsuzsanna és Körmendy Petra dúlák (asszonytársi segítők),

valamint gondolatokban és szemet-szívet gyönyörködtető képekben megjelennek a velük szült/született kismamák, kisbabák.

A koncert helyszíne: Lágymányosi Ökumenikus Központ (LÖK),
Budapest XI. ker.,
Magyar tudósok krt. 3.

Időpontja: 2009. november 21. szombat 19 óra

A belépés díjtalan.

Kérjük, hogy adományával járuljon hozzá az est jótékonysági céljához.

A koncerten befolyt adományokat az alakuló Bábaház alapítvány javára fordítjuk, melynek célja:

· A várandósság és anyaság megbecsülésének elmélyítése;

· A háborítatlan szüléshez és születéshez való jog támogatása;

· A szülészeti szakemberek képzésének magasabb színvonalra emelése, hogy az általuk tett szolgálat ne csak értő, hanem érző is lehessen;

· A gyermekáldásra való tudatos testi-lelki felkészülés segítése;

· A nők szülésre való képességébe vetett bizalom erősítése;

· A szüléssel kapcsolatos tudás közkinccsé tétele;

· A szülésnek, mint a női élet kulcsélményének elismertetése;

· A nemek közti egyensúly kibontakozásának támogatása; az anyaság és az apaság együttes tisztelete;

· A családok kiteljesedésének támogatása a lelki és spirituális harmónia, valamint az otthon- és közösségteremtés terén.

Szóval ha tudnátok segíteni, ő mindenképp megköszönné, én pedig nagyon örülnék, hálásan.

Miről is szólnak az imáink?

Minden hétfőn kapom a heti lélekemelőt emailben. Van benne egy vers az elején, aztán következik egy tanulságos történet, majd egy lelkipásztori elmélkedés. Azért másolom be az egyik írást amit ma reggel kaptam, mert egyrészt nagyon ütősnek tartom, másfelől pedig majdnem pont ezekért a dolgokért szoktam naponta többször is imádkozni, és gondolom nem vagyok egyedül. A tapasztalataim szerint tényleg így működik a dolog...

...és Isten azt mondta: NEM!

Megkértem Istent, hogy vegye el büszkeségemet, de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy büszkeségemet nem Ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.

Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges, de Ő azt felelte: nem.

Azt mondta, hogy a lelke egészséges, a teste csak átmeneti.

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke.

Nem kapni, hanem megszerezni kell.

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, csak az áldását adhatja, a boldogság rajtam múlik.

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalmaktól, de Ő azt mondta: nem.

"A szenvedés eltávolít a világi dolgoktól és közelebb visz hozzám."

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom.
De hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretnem úgy, ahogy Ő szeret engem.

Erre azt felelte: "Látom, már kezded érteni!"

Kértem erőt...
És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet...
És Isten adott problémákat, hogy megoldjam őket.

Kértem bátorságot...
És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem őket.

Kértem szeretetet...
És Isten küldött gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmet...
És Isten adott lehetőségeket.

Semmit se kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
Az imáim meghallgatásra leltek.

Fáj. Még mindig...

1926-2009

:-(((((((

Legyőztek az elemek

Igen. Villamosra kellett szállnom, és bérletet is vettem, vége a lógás adrenalinnal teli energiabombájának.

Reggel 6-kor még bringával indultam el. Sokkal hidegebbre számítottam, de annyira felöltöztem, hogy egyáltalán nem fáztam. (A szomszédommal egyszerre indultunk, ő kapásból rosszul lett, amikor meglátta a biciklit... Aztán sajnálkozva beszállt a kisteherautójába. Én ma sem sajnáltam magam egyáltalán, mint ahogy hétfőn sem a zuhogó esőben, mert egyáltalán nem szenvedtem a helyzettől.) Nem esett még az eső, viszont nagyon erős szél fújt már akkor is. Majdnem lefújt a Szabadság hídról. Délután már, amikor újra indulnom kellett, az eső is zuhogott, és még erősebb lett a szél. Akkor már nem mertem megkockáztatni a hídon való átkarikázást... Az eső önmagában nem riaszt el, és a hideg sem, de a szél nem volt kellemes.

Azért nem adom fel, várom a szélcsendes napokat, és újra a nyeregben leszek :-))))

Ma én voltam

... minden macsó típusú szépfiú legtitkosabb álma. Iszonyat hogy néztem ki. Mivel egész nap zuhogott az eső, magamra öltöttem egy, a Royal Bank of Scotlandet reklámozó, hatalmas, vízhatlan lebernyeget, aminek a kapucniját a fejemre húztam (na jó, csak a sötétben...), és még arra vettem fel a sisakot... A lebernyeg alatt tornyosult Quasimodo-púpként a hátamra a hátizsákom, és az egyre nagyobb szélben mint egy megőrült zászló lebegett mögöttem az elég nagyméretű lebernyeg. A nadrágom szára a zoknimba tűrve... A felismerhetetlenségig nőies külsőt kölcsönzött nekem az összeállítás :-))).

Mire Csepelről a Radnóti színházhoz értem, csavarni lehetett a vizet a dzsekim és a blúzom ujjából, amik kilógtak a lebernyeg alól. Leállítottam a színház előtt a bringát, majd bementem a jegypénztárba. Nem lakatoltam le a biciklit, mert az egyik pénztáros épp kint bagózott, azt mondta, hogy ráles. Amikor kijöttem (gyorsan ment a dolog, 5 percbe se tellett):
- Nem vitte el senki.
- Hát, ebben az időjárásban nem sokan akarnak biciklire ülni, úgyhogy megértem.
- Igen, ilyenkor csak a hősök bicikliznek...
- ... meg a hülyék. Még elgondolkodom, én melyik csoportba tartozom. Na köszönöm a megőrzést, viszontlátásra.

Azzal elkerekeztem a kedvenc cégemhez. Mire odaértem, a hajamból is csorgott a víz (akkor még nem alkalmaztam a kapucnis trükköt, azt már csak este, a tök sötétben mertem megkockáztatni hazafelé... :-), valamint még egy kellemes dolog történt. A lebernyeget (ezt egy - egyáltalán nem macsó... - férfitól láttam egyszer) mintegy kötényként (hasonlóan ahhoz, ami felfogja a fáról lehulló szilvaszemeket) ráfogtam a kormányra, hogy ne legyen csuromvizes a combom, mert azt utálom a legjobban az esőben tekerésben. Remekül működött a dolog, épp csak összegyűlt mindig a víz a kötényben, amire aztán mindig ügyelni kellett, hogy ne legyen túl sok benne, mert a lábamra zúdulhat, ha nem figyelek. Na egyszer nem figyeltem, és egyenesen a cipőm belsejébe folyt a jéghideg lé. Akkorra már a szél is feltámadt, amúgy is elég hideg volt, csak arra vágytam, hogy megszárogathassam a ruháimat a kézszárító alatt...

... épp csak annál a cégnél nincs kézszárító. Szívás, nem is kicsi. Viszont, volt egy hősugárzó, amit beüzemeltünk, és a cipőmtől elkezdve a zoknimig (addig mezítláb voltam, mintha csak a zuhany alól léptem volna ki hajmosás után, mint otthon - még egy repi-pólót is kaptam, amíg a blúzom száradt...), a hősugárzót a legnagyobb fokozatra állítva szárogattam mindent, az egyenletes száradás érdekében időnként forgatva a cuccokat óra alatt, miközben magyaráztam... Azt is tudni kell, hogy az a terem, ahol voltunk, eleve nagyon meleg, hát még a fullra állított hősugárzóval... Az egyik srácnak folyt az izzadtság az arcán végig. És amint megszáradt valami, rögtön fölvettem, így szép lassan felöltöztem az órán, majd amikor már minden lógatott cucc megszáradt és rajtam volt, akkor a lábamhoz tettem a hősugárzót, és a nadrágom szárát is megszárítottam ilyeténképpen.

Mindenki nagyon sajnált, hogy egész nap ázom, én meg annyira élveztem, egyáltalán, egyetlen percig sem szenvedtem, mert nem áztam annyira nagyon, mint amennyire úgy tűnt. Egy pár kesztyűt el tudtam volna viselni, főleg este már, de tanulván az esetből, szerdán már kesztyűvel indulok útnak.

Megyek most, és rámeditálok arra a kérdésre, hogy hős vagyok-e vagy a másik verzió... :-))))

Miről is szól a szerzetesség?

Érdekes beszélgetés zajlott múlt vasárnap egy drámatársammal. Nem jött a szeptemberi drámára, és megkérdezte tőlem, hogy mi volt. Elmeséltem neki, hogy nagyon szép volt a játék, nekem főleg azért, mert végre olyan téma volt, amit nem bőgtem végig, sőt, kifejezetten jól éreztem magam közben, mert soha nem volt problémám a kérdéssel, nincsenek rossz élményeim és negatív tapasztalataim. (Mondjuk kvázi negatív szereplőnek, egy erős félelemnek választott be engem a játékos lány, de azzal nem tudtam azonosulni.)

Aztán a bemelegítő körben, amikor mindenki elmondja, hogy mi volt vele azóta, hogy nem láttuk egymást, elmeséltem, hogy még mindig kérdés számomra a szerzetesség vagy család irány. A szünetben odajött hozzám a srác:
- Nem értek valamit. Dehát azt mondtad, hogy soha nem volt problémád a múltkori játék alapkérdésével, akkor miért akarsz szerzetesnek menni?
- ??? Mi a kérdés? Hogy jön a kettő egymáshoz? Nem értem...
- Hát nem azért lesz valaki szerzetes, mert csalódott?
- ??? Nem. Ez egy hívás Istentől, amire igent mondasz - vagy nemet. Semmi köze a csalódásaidhoz. Ha azért mész szerzetesnek, mert csalódtál, akkor egy tragédiába ugrasz fejest... Csak akkor szabad annak menned, ha teljesen rendben vagy minden téren - és elhívást kapsz a dologra. Ezt nem te találod ki, és nem a fejedben zajlik...
- Dehát lemondasz minden örömről...
- Dehogy mondasz le! A szerzetes barátaim a helyi focimeccsekre járnak, moziba, színházba, hülyéskednek egymással, nagyokat röhögnek. Nem vész ki egy szerzetes életéből a szórakozás és a vidámság. Csak nem házasodik, és nem születnek gyerekei, mert nem fekszik le senkivel. De azért ezen kívül sok minden van... Illetve az már régen rossz, ha CSAK ez az örömforrás egy ember életében...

Érdekesnek találom, hogy az emberek nagy többségének a fejében ez él a szerzetességről. Persze nekem is voltak mindenféle ötleteim a szerzetesekkel kapcsolatban, amíg nem ismertem meg a bakonybélieket, úgyhogy megértem.

Rájöttem, hogy még mindig nincs rendben a lelkem egy bizonyos téren (az elmúlt két hétben sorozatosan jöttek elő a sebek és a helyzetek), és amíg ez a dolog nem gyógyul meg teljesen, addig semmiképp nem lehetek sem szerzetes, sem családanya. Az egyik (szintén szerzetes, lány) ismerősömnek 4 év volt a gyógyulás időtartama egy nagyon hasonló problémában... Már egy jó ideje azt érzem, hogy egy helyben állok az életemmel. Eldönteni sem tudom, hogy merre induljak, saját kútfejemből nem is kívánkozik elindulni semerre, mert inkább megvárnám az indíttatást, de az meg csak nem jön. Olyan érzés, mint amikor elrontja az ember a gyomrát, ami meg csikarja azt, de egyik irányba se mozdul a cucc, csak egyre keményebb az ember hasa, fáj és nehéz elviselni. Már mindegy az irány, csak induljon a téma. És nem, és nem értettem, hogy miért nem. A héten volt egy beszélgetés (pont ezzel a szerzetes lánnyal), ami közben rájöttem a dolog nyitjára, hogy sok gyógyulás történt az elmúlt egy évben, de még mindig van valami, ami nincs rendben. Megértettem valamit a felszínen, de nem a gyökerét, és beláttam, hogy nem indulhat a gyomorrontás javulása semerre, amíg a gyökér a legmélyéig nem gyógyul. (Érthető ez?) Felszínre kell jönnie a legmélyebb sebeknek, és csak azután gyógyulhat és mozdulhat a dolog. És ez nagyon sok idő lesz, mert ez az alapproblémája a felnőtt életemnek, az A PROBLÉMA, amivel küzdök amióta csak az eszemet tudom, tehát nem kétperces buli lesz. Abban bízom, hogy Isten is jól tudja, hogy ha családanyának kell lennem mégis inkább, akkor már nincs sok időm csak lassan kigyógyulni a gyomorrontásból, kicsit turbóra kell kapcsolni az elsősegélyt...

Még más érdekesség is történt a vasárnapi drámán. Ugyanez a srác beválasztott engem a felesége szerepébe, és a játék végén egy állóképben azokat a dolgokat kellett összeszedni, aztán a társak által megszemélyesíteni, amikre egy nőnek szüksége van ahhoz, hogy szeresse és tisztelje a férfit. Szerepelt többek között a biztonság, tisztelet, megbecsülés, olyan családapa képe, aki örül a közös gyermeknek, és a jó szexuális kapcsolat. És én, aki félig-meddig szerzetesnek készülök, ott álltam egy ilyen kör kellős közepén, körbevéve azokkal a férfi tulajdonságokkal, amikre a legtöbb nő vágyik... Mindenki azt latolgatta, hogy vajon véletlen-e, hogy pont ebbe a szerepbe és jelenetbe csöppentem bele pont én, és én meg csak azt tudtam mondani, hogy alaposan átgondolom még a dolgot, nem is egyszer...

Bújócska

Mostanában nem nagyon kommunikálok Barbin meg a húgomon kívül senkivel a kelleténél többet. Elvonulósat játszom, és nagyon jól esik. Amikor végre van egy fél vagy egész szabadnapom, akkor nagyon jó kikapcsolni a telefont, csak olvasni, vagy meditálni-imádkozni, egyszerűen eltűnni a köznapi létből. Nem válaszolok mélekre (bocsánatot kérek mindenkitől, főleg Tőled Regi kedves), és sms-ekre sem nagyon. Nem azért, mert nem szeretném a barátaimat vagy az engem keresőket, hanem azért, mert nem vagyok szociális passzban. Ez van most. Befelé figyelek, és csakis akkor kifelé, ha valakinek segítségre van szüksége. De most nem nagyon barátkozom, mert nincs rá energiám. Legszívesebben lemondanám az összes közösségi programot.

Már egy ideje szeretnék elvonulni egy egyhetes, irányított, egyéni lelkigyakorlatra, főleg hivatás tisztázás céljából (szerzetesség versus család kérdéskör...), de egy összefüggő hetem csak karácsony és újév között van. Írtam az attyapusztai kármelitáknak, hogy segítsenek, ők tovább passzoltak, így jutottam a dobogókői Manréza otthonba, a jezsuitákhoz. A jelentkezéshez ki kellett tölteni egy jelentkezési lapot, amin volt egy-két érdekes kérdés, pl: "Tudja-e vállalni, hogy az egész lelkigyakorlat alatt teljes csendben van?" és: "Van-e lelki egyensúlya és pszichikai teherbíró-képessége?" Hát nem izgalmas egy ilyen helyzet? Rettenetesen várom...

Vetésforgó

Tegnap megtartottam az első órát a hajléktalanoknak. Nagyon jó volt :-). Az óra után persze az ima adagjukat is megkapták, mindahányan. Istenem... Nevetgéltek, jól érezték magukat, a kezdeti mogorvaság után kinyíltak és kommunikáltak, és van remény a szívükben, hogy ez talán egy lehetőség a jövőre nézve... És annyira, de annyira hálásak voltak... Nagy öröm volt tanítani őket. Egész más világ, mint A Hivatal (bár már ott is határozottan kellemes a helyzet)...

Most a saját bőrömön tapasztaltam azt, amit még Londonban tanított a tanárképző kurzuson a tanárunk (csak ott nem szociális és társadalmi különbségekről volt szó, hanem kulturális - mert hogy mindenki más országból jött, és az egyik országban ez a tabu, a másikban meg az, azaz hogy nem lehet akármiről társalogni). Hát itt is vannak kemény témák és súlyos lelki terhek, vigyáznom kell. Viszont soha, egyetlen pillanatig sem jutott eszembe előítélet vagy hogy mások lennének. Ugyanúgy tanítom őket, mint az összes többi csoportomat, ugyanazt a követelményt állítom fel nekik, és ugyanannyi házi feladatot kapnak. Nagyon lelkesek voltak, meglátjuk marad-e a jövő hétre is a lelkesedésből. Remélem. Őket is kb olyan szeretettel szeretem, mint a nyugdíjas csoportomat.

Apropó a nyugdíjas csoport: két új "diák" jött, szaporodunk. Volt egy időszak, amikor rettegtünk attól, hogy nem leszünk meg elegen ahhoz, hogy elindulhasson a csoport (ez elvileg 8 fő, de már 6-tal is elindul, csak erősen csökkentett óraszámban), most meg már 10-en vagyunk (velem együtt 11-en :-). Az új tagok tiszteletére ma sütikés klubdélutánt tartottunk. Láthatóan jól érezték magukat :-))). Kiderült, hogy mindenki szeret kirándulni a csoportban, ezért úgy döntöttünk, hogy szervezünk egy közös kirándulást. Már két éve együtt vagyunk (és még mindig nem fejeztük be az Elementary könyvet, ez ám a valami! :-))))).

***

Azt mondta nekem ma valaki, hogy ha esetleg úgy határoznék, hogy kiselejtezem a ruhatáramat, akkor gondoljak rá, mert nagyon tetszenek neki a ruháim. Én ezen annyira meghatódtam, mert soha senki nem mondott nekem még ilyet. Mindig csak én voltam az, aki vágyakozott mások ruhatárára, ráadásul én sose mertem megkérni az illetőket. Pedig milyen jól esik az embernek... Az alap probléma az, hogy én addig hordom a ruháimat, amíg le nem rohadnak rólam, mert hogy kizárólag olyan ruhákat veszek, amiket aztán kivétel nélkül mind nagyon szeretek.

Csupa jó dolog történt ma, és az idő is gyönyörű volt megint. Ez ugye azért volt jó, mert ismét hajnali 6-kor indultam el biciklivel, és csak éjjel fél 10-kor értem haza. Az is jó, hogy teljesen másfelé mentem, mint szerdán, felfedeztem Kelenföld bicikli útjait a sötétben. Majd még ki kell tapasztalnom a legrövidebb utat. Tegnap pl negyed órával előbb hazaértem a Haller utcából, mint ha tömegközlekedtem volna. Átszáguldottam a Lágymányosi hídon, eddig meg mindig a Boráros felé mentem a villamoshoz, ami azért nagy kerülő, most látom csak. Már rég itthon voltam, amikor Barbi még csak felszállt a buszra, amivel fél órát utazott még. Szóval határozottan tetszik ez a dolog nekem, és azt vettem észre, hogy napról napra egyre gyorsabban tekerek.

(Emlékszem az ukrán származású Denys barátomra Londonban, aki egy kb kétszázezer forintot érő biciklit vett - amit aztán a szobájában tárolt, lásd a képet a szobájáról... :-)), és természetesen soha, sehol nem hagyott kinn -, és boldogan mesélte, hogy másodperceket(!) takarít meg azzal a csoda járgánnyal. Ezen én meg csak kuncogtam magamban. Most meg én örülök percek lefaragásának este fél 10 tájban... Magamon is kuncognom kell :-)))). Denys barátomról egyébként tudnék sokat mesélni, elképesztő figura, senkihez nem tudom hasonlítani. Harkivban lakik, egyszer meglátogattam. Lvivtől egy teljes nap volt az út vonattal... Hiába, hatalmas az ukrán sztyeppe. :-))))

Egy történetet azért elmondok - bár iszonyú sok történet van vele kapcsolatban. A pizzériában dolgoztunk együtt, ő volt a felettesem - ő vitt oda engem -, és minden este haza hozott pizzát. Ha valaha jár valaki Londonban, akkor a Domino's Pizzát próbálja ki, a legjobb. Na szóval úgy nézett ki a szobája ahogy a képen látszik, az ágy alatt tele mindenfélével. Amikor visszament Ukrajnába, ki kellett takarítania ugye, és szépen elkezdte elővenni az ágy alól a dolgokat. Talált egy doboz, teljesen kiszáradt pizzát is... Persze az sem volt gyenge, ahogy a bőröndjét szállította. :-))))

Na ez az

... a fizikai megterhelés, amire rég vágytam. Ma legalább 80 km-t tekertem, már reggel 6-kor a biciklin ültem, és azzal mentem a 7 órakor kezdődő órámra. Aztán kétszer haza"ugrottam" napközben (ezek egyenként kb 45 perces ugrások...), majd az utolsó órám után, ami a MÜPÁ-tól nem messze volt és este fél 7-ig tartott, kikarikáztam Óbudára a kórusra (na jó, csaltam egy kicsit, hogy előbb odaérjek, ezért a Batyin felszálltam a HÉV-re), aminek fél 9-kor lett vége, és onnan rekord idő alatt hazaértem, versenyeztem azzal a villamossal, amivel jöttem volna, és megvertem :-)))). Valamint, napközben a sisakom a hátizsákomon csüngött, és még akkor sem vettem fel, amikor zakóztam egy nagyot (pedig pont az ilyen esetre vittem el, ha történik valami veszélyesebb malőr, akkor rögtön a fejemre tegyem), csak már késő este, amikor teljesen sötét lett. A sötétben száguldozást már nem mertem megkockáztatni a sisak nélkül...

Mostanában nagyon rosszul alszom. Szerintem ma nem lesz gond ezzel, remegett már a lábam a fáradtságtól, amikor felcipeltem a másodikra a biciklit, kb 6-szor... Annyira nagyon szeretek biciklizni, és kicsit sajnálom, hogy nem előbb kértem meg Ábelt, hogy valahogy elhozzák nekem. Na mindegy, úgy döntöttem, hogy a hidegben is fogok tekerni, amíg csak nem lesz annyira hideg, hogy már nem okoz örömöt. Legalább addig sem kell bérletet venni, ez is az ötlet. (Azért a HÉV-en lógtam ma, és tegnap hajnalban a Kelenföldi pályaudvar felé a villamoson meg a buszon is. Ennyi szerintem belefér. Ha van olyan ellenőr, aki hajnali fél 6-kor jegyet kér egy járművön, az megérdemli, hogy megbüntessen.)

***

Ma kaptam egy mélt, hogy mégsem tudok abba a bizonyos lakásba költözni. Valahogy éreztem, hogy nincs helyem ott, hiába is erőltettük kétszer is. Most csak arra vagyok kíváncsi, hogy akkor mégis hol fogok lakni, amikor lebontják a házat a fejem fölül... Annyira nagyon azért nem aggódom, mert tudom, hogy jó kezekben vagyok, épp csak annyira nem látom át, hogy mi lesz meg hogy, hogy tényleg érdeklődve figyelem az eseményeket, mintha nem is velem történnének.

Koncert

Nagyon-nagyon szép koncert volt. Amit nem tudtam a koncertig, hogy a Magyar Rádió is vagy közvetítette, vagy felvette. Végig mély hálát éreztem éneklés közben, hogy ebben a kórusban énekelhetek, és ilyen profi koncerteken vehetek részt közreműködőként.

Hogy miféle cserebogár is fejlődött ki abból a 25 évvel ezelőtt indult kis gimnáziumi, hamiskásan éneklő kórusból, aki a kétvonalas cét is alig-alig tudta kivinnyogni, ma meg már majdnem egy oktávval feljebb is simán énekel...

Elmondhatatlanul nagyon hálás vagyok.

Oroszok után Almodóvar

Egyre jobban tetszik a spanyol nyelv. Öcsémmel letöltöttük az összes olyan Almodóvar filmet, amit még nem láttam, ami a zöm, mert csak 3-at láttam eddig, és tizenpár van. Ma elkezdtem megnézni őket, illetve egyet megnéztem, a címe: La Mala Educacion (Rossz nevelés). Érdekes, hogy mostanában csak olyan filmeket látok, ahol homoszexuálisok és/vagy a katolikus papság visszásságai vannak a középpontban... Izsák olasz filmjei is ilyenek voltak, és ez is. Minden esetre nem zavar, és tetszett ez a dráma.

Azon gondolkodtam, hogy mennyire jó lesz majd, ha már nem kell olvasnom az angol feliratot, hanem érteni fogom az eredeti spanyolt :-)). Persze, hogy ez mikor fog elkövetkezni, azt nem tudom, pedig lenne rá motivációm - mi más, ha nem ez? -, és időm is. Meglepően sok időm van ahhoz képest, hogy mennyire féltem, hogy el leszek havazva. Napközben még arra is van időm (na nem minden nap ám!), hogy aludjak. Szerdán pl két órát tudtam aludni napközben (kellett is, mert nem tudom ellenkező esetben, hulla fáradtan mennyire tudtam volna tolerálni Marci karnagyot...).

Nem csak én

Ma volt a zenekaros próba, és határozottan kedves volt velünk a karmester. És nem rossz zenész, ez is kiderült. Úgy látszik tegnap rossz napja volt. Mi azért nagyon jót szórakoztunk ma a kórus levelezésében, közzéteszem az összes hozzászólást (név nélkül, utólagos és nem kért engedelmükkel). Azt esetleg érdemes tudni, hogy drágáimnak szólította a kórust, meg kicsinyítő képzőt használt a szólamoknál (szopránka, altocska, stb), kicsit selypegett sokszor, és hát az affektálást meg már említettem.

"Kedves Mindenki!

A Marci (ő a karmester) minden előzetes várakozásomat alulmúlta. Nem hisztérikus volt, mint ahogy előre mondták, hanem primitív és kulturálatlan és nyersen faragatlan. A nőikartól elnézést kérek, hogy nem szóltam rá a legdurvább beszólásainál sem ... Szóval azt gondoltam, hogy ő csak saját magát járatja le ezzel a sítílussal, meg bizonyította a felkészületlenségét. Hogy alapjában milyen zenész, az nem derült ki ilyen rövid idő alatt számomra. Az a megjegyzése, amit szerintem már nem hallottatok és teljesen logikus, hogy ha az offertórium kimarad, akkor a graduale is (ezek a változó részek) szerintem nekünk csak jó, mert kevésbé fárasztó a koncert, meg nem is tudtunk mindent végig venni, így biztonságosabb is lesz a kevés próba ellenére az egész."

"kedvesek!
remélem nem baj, hogy reagálok...
szóval tegnap együtt utaztam Marcival (a karnaggyal) a HÉV-en, és amikor megkérdezte, hogy nehéz-e nekünk az anyag, akkor elmeséltem neki, hogy nem dilettánsokból áll a kórus. persze szabadkozott, hogy ő azt sosem gondolta...
aztán azon is gondolkoztam erősen, hogy szóba hozzam-e azt, ami engem (meg még talán a többi hívő kórustársamat is - Sharkyval beszélgettünk kicsit erről - bocs Sharky, hogy belekeverlek a bulimba) igen szíven ütött, pedig hát nem vagyok az a bigott típus, a "gloria in excelsis dedó"... de nem tettem, mert az egy kioktatással járt volna együtt, arra meg már egy ideje nincs kedvem senkivel kapcsolatban. ha nem érzi ennyi idősen, akkor az sajnálatos. engem egyébként a tuskósága nem annyira zavart, nem vettem magamra, meg el tudom fogadni, hogy ilyen emberek is lézengenek a világban, és hála Istennek nem sokkal találkozom. ez olyan volt tegnap, mintha egy sosem látott állatot szemléltem volna az állatkertben. (azért néhányszor én is bemutattam a nagyon cupákos beszólásoknál, csak a mihez tartás végett...)"

"Teljesen felesleges beszólni, hiszen egy skizofrénnek sem kezdesz előadást tartani az exisztenciális filozófiáról. Nem értené szegény és csak megzavarodna(nának). Egyszerű ember; így ránézésre elég szegényes ismeretanyaggal (vagy titkolja), és hát minimális szociális érzékenységgel rendelkezik. Biztos nehéz gyerekkora volt. Szerintem is úgy kell tekinteni rá, mint egy marslakóra. (Lehet, hogy az?)

Egyébként nem csak Purcell, hanem Handel sem volt képes normális Alleluját leírni, Hát nem? De! Hát! Én egyébként szintén historikus vagyok az írásban így innentől nem vagyok hajlandó ékezeteket használni.

Na puszika, koruska. Estecsken majd talcsizunk es belecsapunk a közepibe annak a kolbasszagu noikarnak a kocsmai tenorka marokkal."

"miért vagytok kiakadva most Marcira? (Ilán kívül, azt felfogtam.) Miért kulturálatlan és primitív? Ákos is az, amikor azt mondja, hogy sz@r volt ennek vagy annak a szólamnak a belépése? Vagy mert megmondta, hogy mindig lemaradunk (így van), vagy hogy nem érthető a szöveg (nem is tudjuk kiolvasni még mindig), vagy hogy a szopránnak nem jött ki a magas hang (nem jött ki), vagy hogy a basszus nem találja el a hangokat (na, ebben marha nagyot tévedett, mert a basszus mindig eltalálja a hangokat, és a szöveget is érthetően üvölti :) )? Valamit nyilván nem vettem észre, mert nem látom a megbántottságotok okát.
Én tök sokat tanultam tegnap, pl. hogy mássalhangzóra is lehet hangsúlyt adni, na ezt nem tudtam eddig. :) Vagy a messa di voce (amit mezza di vocénak értettem először, de én vagyok a kulturálatlan, mert most utánanéztem, és meSSa). Szóval szerintem megyek, és be is jelölöm a WiW-en, Ti meg nem lesztek a barátai. :P"

"azért az még eszembe jutott, hogy félreértés ne essék: nem vagyok túlérzékeny arra, hogy ki mit mond, merhogy mindenki azt mond, amit akar, csak talán mindenkinek rosszul esik első svungra, ha szidják az anyját (vagy az Apját). azért nem bőgtem át a fél éjszakát emiatt... :-))).
de talán nincs is semmi baj azzal, hogy "dicsőség a magasságban a dedónak"... hehe. ez határozottan jól hangzik."

"Én nem vagyok kiakadva, de szívesen vadásznék Marcival Hermelinre vagy Hermionére vagy mire... :)"

"Na,akkor már én is valamit.

Tökéletesen egyet tudok érteni mindenkivel (na ilyen is ritkán van),de gondoltam annyit tudjunk az ürgéről,hogy bár tényleg nem derültek ki a kvalitásai tegnap,de ő a MÁG (Műemlékek Állami Gondnoksága) zeneigazgatója,a fertődi kastély teljes zenei életét ő szervezi,kb 2 éve nyert egy nemzetközi karmesterversenyen (amit bár a Operettszínház szervezett,és nem tudom,hogy lehet ezt összeegyeztetni az ő historikus gyökereivel,de attól még tény),és nyilván van még sok dolog,amit nem tudunk,és javítson ki valaki (Balázs??),ha tévedek..."

"valaki küldjön egy meghívót a wiw-re! én is be akarom jelölni! most!
ezeket egyébként tényleg jó tudni, és tényleg semmi cinizmus nincs a billentyűimben. elismerem a szakmai nagyságot. de az emberit is, azt talán sokkal inkább..."

"Szerintem is célszerű elkülöníteni a szakmai kvalitását, és az adott helyzetben felvett viselkedését.
Én azt gondolom, hogy egyik oldalról a megjegyzései tök jogosak voltak, viszont nem tudta ezeket képletesen, érthetően tolmácsolni, inkább csak elordította, én meg rendre nem tudtam interpretálni.
A viselkedése sem biztos, hogy az emberi mivoltát jellemzi, de tegnap tényleg köcsög volt .."

"sajnos még valami eszembe jutott...
szóval az, hogy én mindig kész vagyok tanulni, bárkitől. a Marcitól is, aki biztosra veszem, hogy ezerszer jobb zenész, mint én valaha is leszek. és igaza van Gergőnek mindenben, amit leírt a Marci észrevételeivel kapcsolatban, mert tényleg mindig lemaradtunk, tényleg nem mindig jött ki a magas hang a szopránban, tényleg nem érthető a szöveg és nem, a basszus sem találta el mindig a hangokat, ellenben szépen üvöltötte a szöveget, ez igaz. na de! amikor valaki kappanhangon ordítva mutatja be, hogy milyennek is kellene lennie annak a megszólalásnak (egyébként ÚGY mi is tudtuk volna - de ha most jobban belegondolok, ÚGY mégsem...), aztán bratyira vesz tök idegen embereket, egy közösséget, akiknek nem is ismeri a humorérzékét, ez picit veszélyes talán... mert akár lehetne nekünk is pont ilyen a humorérzékünk, és akkor nagyokat kacaghattunk volna a kakifónián is akár, meg minden más, minket fikázáson is, csak hát ez nem így volt. aztán meg lehet, hogy nem egy rossz dolog figyelni már a legelső perc után, hogy hova is kerültem, és akkor pöttyet váltani, ha tudok... "

"Látjátok ezért szeretem nagyon a kórusunkat, mert mindenkinek van véleménye szabadon elmondhatja!:) Mindenkivel egyet tudok érteni..Ila a legutolsó írásod tetszett a legjobban! A Matyié is nagyon. ...

Távol álljon tőlem a tudálékosság, főként azért, mert Sharky és Matyi meg még akik Sárospataki diákok voltak, biztosan több latint tanultak az én 6 félévemmel szemben az egyházzene tanszakon. Bár ott is csak nekünk katolikusoknak volt 6 félév, szegény protestánsoknak csak 2 van..
Zeneileg nekem sincs gondom a karnagy úrral..Főként amit Michael HAYDN-ról mondott szó szerint így van..Pont tegnap került elő XVIII. századi egyházzene-irodalomból Dobszay tanárnővel..Emberileg vannak gondjaim..Bár lehet, hogy csak azért, mert én idegen környezetben ennyire gyorsan nem tudnék oldódni..De meg kell mondanom, hogy az intonáció és az introitus között nagy különbségek vannak.. A Gloriát intonálni szokták az introitus pedig egy változó misetétel, ahogy Ákos is írta este, hogy ha offertórium nincs, akkor graduale se..
Sajnos ezt VI. éves egyházzenész, MA-szakosként nem hagyhattam ki..:)
Csak ennyit szerettem volna. De látom már 5 új levél érkezett is.."Él a kórus" és ez tetszik a legjobban!!!!:)"

"én, aki tegnap ott sem voltam (ezért utólag is elnézést, már megint bokrosak lettek a teendők), értesültem az eseményekről, és oly mértékben átéltem az eseményeket, hogy reggel arra ébredtem, hogy álmomban a fekete cuccomban bóklászom a koncerthelyszínen, és baromira nem találom a kottáimat; majd bekeveredek a helyemre, értsd a zenekar mögött egy kb. 1 méterrel mélyebben fekvő területre, ahol össze-vissza helyezkedtünk el, és arra is kevés esély volt, hogy lássunk valamit a karnagyból."

"Á, Ilám, a japán tizenéves kiscsajok is simán krákognak és köpködnek a bécsi kempingben, mintha otthon lennének..."

"Ágnes, szerintem mindannyian jobban jártunk - beleértve Marcit, vagy őt főleg talán -, hogy nem voltál ott tegnap :-))))))" (csak zárójelben jegyzem meg, hogy Ági időnként nehezen tudja tolerálni a sok hülyeséget, és ennek hangot is szokott adni, ami nem mindig mentes a frusztrációtól...)

"Dlága Kóruszka!
Ne tesszék már nyávogni, olyanok vagytok, mint a fájósz fogú cicamicák, jáááj-jáááj-jáááj! Mosz azt játsszuk, hogy én vadok a motorcónak, ti meg libegtek mögöttem ész próbáltok állva maladni. Ha jól szikerül, lehet, hogy megengedem, hogy ti legyetek erőszakosak velem, jó? Na, ez cak vicc volt, hehehe.
Ákoszka kérte még régen, hogy írjak valamit a Haydnról, bár nyilván "mindenki ismeri az ezzel kezdődő passzusokat". Hátha a Karmester úr tényleg "dugót húz az üstdobra" (igen, így mondta!), és lemehetünk "kérő üzemmódba". A hiteles szöveg valóban quaerite (olyan szó nincs is, hogy quaro).
Az idézett hely Máté ev. 7. fej., 7-8. vers.
Magyarul: "Kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetõnek megnyittatik."
Igen, a szöveg az imádkozásról szól. Nem foglalkozik az olyan ellenvetésekkel (amiket már a korabeli görög filozófusok is felhoztak), hogy az imádság értelmetlen vagy felesleges (hiszen egy mindentudó Istennek nem kell megmondani, hogy mit akarunk), vagy hogy az imádság nem hatékony (amit az emberek a tapasztalatuk alapján mondanak). A sarkos mondatok megértéséhez érdemes tovább olvasni, a tanítás ugyanis nem csak ennyi. A folytatásban Jézus az imádkozó ember és Isten viszonyát a gyermek és az őt szerető apa viszonyához hasonlítja. Ha az ember minden gyarlósága ellenére szívesen ad jót a gyermekének, mennyivel inkább ad Isten jót azoknak, akik kérik tőle? Jézus tanítása tehát nem az, hogy Isten mindent megad, amit kérünk, hanem az: Isten jobban szeret, mint a saját szüleink, így minden jót megad, amit csak kérünk. Mindenekelőtt a vele való közösséget ("a zörgetőnek megnyittatik").
Tágabb kontextusban az egész Hegyi beszéd (Máté 5-7. fej.) erről szól. Jézus számára Isten egyszerre a legszigorúbb bíró és a legszeretőbb Atya, aki előtt megaláz minket a magunk gyarlósága, de aki nem veti el a hozzá fordulókat. Ez a kettősség rejlik pl. a boldogmondások paradoxonjai mögött is (pl. "boldogok, akik sírnak" stb.). Ez az Atya inkább döntésre szólítja fel az embert, hogy viselkedjen olyan "korrektül", ahogyan ő is viselkedik velünk ("legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok is tökéletes", és "amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük").
Na, ennyi mára. Talcsizunk az Ádám Jenciben! Subidubi-ziazaga-

bumm, putty putty!" (Sharky református lelkész lett idén, ő a mi szent szöveg felelősünk)

"Remélem senki nem gondolja,hogy én nem az emberi oldalt tartom fontosnak,vagy hogy nem ugyanazokat gondolom erről a "kedves" emberről,mint a többiek.(Na ha bárki ilyet gondolt,akkor kicsit sem ismer.)Én csak és kizárólag információkat közöltem..."

"Én csak annyit szólnék a témához, hogy felőlem lehet maga a Karajan is, ha nem képes jobbat, sőt csak rosszabbat kihozni a társaságból. Szerintem ezzel a stílussal csak rombol. Arról nem is beszélve, hogy a szopránt az első fél órában jól kicsinálta, majd nyávogott, hogy nincs G-énk és a végére pont olyan lett a darab, mint mikor elkezdtük. Szerintem. Hanghibákat észre sem vett, már igazán nem is erőltettük meg magunkat. Én egy szikrányi belső motivációt nem éreztem.
Sose felejtem el, mikor Iván elégedetlen volt a Dies Irae intenzitásával és egyszer bemutatta csak a zenekarral, hogy milyennek képzeli. Eléggé kirázott akkor minket a hideg és azonnal megértettük, hogy mi a szándéka.
A basszust vendéglátó szinthez hasonlítani???? A többiről nem is beszélve. NOOOMÁLIS???"

"Nincs fönn wiwen. :)"

"te már rég bejelölted volna, mi?
egyébként ma már azt gondoltam, hogy kifejezetten kedves és emberi volt, a Kesztleres viccét szellemesnek találtam (Kesztler bácsi írta az összhangzattan könyvet, amiből minden zenész megtanulhatja többek között a szűkített prímet :-))), és azt is gondolom, hogy nem rossz zenész.
te Gábor, nem azért volt velünk kedves, mert be akartad jelölni a wiwen, és elmondtad neki, hogy mi is?"

A Kalandparkról

... még nem is írtam, pedig kalandos volt :-)).

Miután két órát várakoztunk, hogy bekerüljünk az objektumba (vasárnap nem érdemes odamenni, mert az összes nagycsaládos és kisiskolás odanyomul, és tényleg kettő darab óra, mire az ember felszerelést kap és az oktatópályához jut).

Az oktatópálya kb 50 centire van a föld fölött, azért, hogy azon kipróbálja az ember a karabíner használatát, az ide-oda lengést, csúszást, stb. Elmondják a szabályokat, hány ember tartózkodhat egy-egy állomáson, a kötélen, a létrán, és hogy mennyire fontos és kötelező a folyamatos, karabíneres kibiztosítás. Azzal fenyegettek, hogy leszállítanak a pályáról, ha nem tartja be az ember a szabályokat.

Az oktatónk, egy fiatal srác, nagyon vicces dolgokat mondott, és tényleg mindenre odafigyelt. Én meg, amikor a huszadik óvodás próbálta kicsatolni a karabínerét előttem iszonyú lassan a piciny kis kezeikkel, akkor már el is felejtkeztem a biztosításról, és csak ott ácsorogtam, a soromra várva a platón. Becsatolás nélkül, merthogy elfelejtettem komolyan venni azt az 50 centit. Hallom ám:
- Hé, hé, hé! Mi történik ott?
Néztem körbe, hogy mi a baj... Aztán észbe kaptam.
- Ja, bocs. A fák tetején be fogom kötni magam, arra mérget vehetsz.
- Mindenki ezt mondja, de onnan nagyot lehet esni!
- Hát pont azért fogom tutira bekötni ott magam, mert sejtem, hogy így van ez...
- Tessék betartani a szabályokat!
- Oké, bocs. Nem fordul elő többet.
Kicsit megijedtem, hogy nem enged majd fel, mert nem bízik meg bennem...

Nagyon jó móka volt, annyira élvezetes. Az első pályán végigrohantunk Barbussal, nagyon könnyűnek találtuk. Aztán mentünk az óriás siklópályára, ami hihetetlen klassz. Ülsz a karabíneredben, és repkedsz. Aztán megbeszéltük Barbival, hogy legközelebb megkockáztatjuk a legdurvább pályát, ami a legmagasabbra van építve, és izmos férfiak is nehéznek találták, mert hogy mit szórakozzunk az egyszerűbb eresztésekkel. Na de akkorra már csak fél óra volt zárásig, úgyhogy kerestem egy olyan pályát, ami egy kicsit bonyolultabb, és fél óra alatt bejárható. Találtam is egyet, gyorsan fel is rohantam a létrán, úgy, hogy teljesen elfelejtkeztem a karabíneres biztosításról (kötelező a létramászás közben is biztosítani magunkat). Már a létra tetején voltam, amikor eszembe jutott. Gyorsan körbenéztem, hogy látja-e valaki a személyzet közül, mert akkor bajban vagyok... És akkor megpillantottam azt a srácot, aki az elején oktatott, és aki rám szólt, hogy miért nem biztosítom magam az oktatás alatt, mert hogy ugye majd a fa tetején is ezt fogom csinálni... Épp vacsorázott, az alatt a fa alatt állva, amire felszaladtam. Csak bámult rám tátott szájjal, megállt a falat a szájában, meg a szenya a kezében. Meg sem tudott szólalni a meglepetéstől. Én viszont igen :-)))):
- Hát... becsszó egyszer sem csináltam ezt eddig. Látod, ilyen hatással vagy rám...
Azzal gyorsan tovább szaladtam felfelé a fán. Nem volt ideje válaszolni :-)))).

***

Megint lesz egy jó kis koncert szombaton. Egy Druschetzky misét éneklünk zenekarral, szólistákkal, tokkal-vonóval együtt. Tegnap eljött a karmester a próbára. Nem tudom minősíteni a viselkedését, mert minősíthetetlen. Nem nagyon találkoztam még ezzel az embertípussal közelebbről (talán a karvezetés tanárom a főiskolán volt ilyen... igen, ha jobban belegondolok ő is ilyen tuskó volt alapjáraton, de ő legalább igen nagytudású zenész, és az addig leélt kb 70 éve alatt sok dolgot letett a magyar kultúra asztalára, ezért megbocsátottunk neki. Én egyébként sokat jártam hozzá a főisi után látogatóba, mert bár félelmetes modora van, én azért szerettem. Mindig is jellemző volt rám a mazochizmus, ezzel még dolgoznom kell... :-))).

Szóval jött a ember, beszólogatott a végtelenül kedves és türelmes kórusunknak, aki (velem együtt, be kell vallanom...) a hátsó sorokban bemutatott neki az igazán durva részeknél, egyébként meg úgy tekintettünk rá, mint aki nem normális, tehát magasabb intelligenciával egyszerűen csak ráhagytuk. Nem ment mindig könnyen. Nehéz épelméjűként elviselni egy kulturálatlan, unintelligens ripacsot, aki lefikázza Purcellt (hogy szerinte nem tudott komponálni...), iszonyat kappanhangon énekel, ordítva, de azt kéri, hogy mi ne ordítsunk (nem is tudunk, a mi saját karnagyunk nem egy ordítós típus, rá a francia finomság jellemző), és mindezt affektálva...

Engem egyébként a ripacsság nem érintett meg, csak a legelső 5 percben. Aztán megszoktam, és csak figyeltem, mint egy új állatfajtát. Az egyetlen dolog, ami szíven ütött, az ez a beszólás volt: "Gloria in excelsis dedó" - Isten neve, a Deo helyett ("Dicsőség a magasságban Istennek" a szöveg). Aztán elgondolkodtam, hogy vajon bigott vagyok-e, és azért esett rosszul, de azt hiszem, hogy nem ezért. Egyszerűen senki nem szereti, ha az anyját szidják, és még ha egy féleszű is teszi, akkor is rosszul esik. Ezeket a szavakat, szövegeket én teljes szívemmel átélem. Az a mondat, hogy "Dicsőség a magasságban Istennek" egy igazi ujjongás a szívemből, és soha nem csak úgy mondom, a misén sem. Azt hiszem ezért esett rosszul ez a faragatlanság. (Na azért nem bőgtem át a fél éjszakát, és lefejezni sem kívánnám... :-)))))

***

Megint láttam egy jó filmet: La bestia nel cuore a címe, Cristina Comencini rendezte. Egy újabb olasz film :-)). (Ezek a filmek egyébként egy olaszos barátom kedvencei. Letöltöttük neki, és mivel én mindenre kíváncsi vagyok, amit mások - főleg a barátaim - jónak tartanak, hát meglesem a filmeket. Eddig még egyikben sem csalódtam - meg ahogy ismerem a srácot, nem is fogok, mert teljesen azonos az ízlésünk.)

A szeretet barátság formájú arca

Régen nem becsültem meg a barátságaimat. Valahogy természetesnek vettem, hogy vannak, bár sokszor nem értettem, hogy miért szeretnek a barátaim, amikor annyira önző és elviselhetetlen vagyok. Én nem sokat adtam nekik (legalábbis így érzem most, amikor már bármit odaadok, főleg teljes figyelmet), ellenben elfogadtam mindig, ami rengeteget tőlük kaptam. Követeltem és számon kértem tőlük, bizonyos módon kellett megfelelniük az elvárásaimnak, ami miatt gyakran szorongtak, nem figyeltem rájuk, csakis magamra - és mégis mellettem maradtak. Érthetetlen.

Egy ideje viszont (nem olyan nagyon régóta sajnos, de azért már jóval az újjászületés előtt óta) mélyen átérzem az igazi barátság lényegét. Hogy miről is szól - meg főleg kiről, kikről. Hogy nem csak rólam, és nem csak az a természetes, hogy kizárólag én kapok, kérdezek, mesélek és sírok.

Régen az is jellemző volt rám, hogy féltékeny voltam Barbus összes másik barátjára. A kisebbségi komplexusomból adódott, hogy mindig attól rettegtem, hogy őket jobban szereti, velük boldogabb, és nyilván sokkal többet tudnak nyújtani neki, sokkal jobb barátok. Ma pedig elmesélte, hogy mennyire boldog két napot töltött el egy barátjával (akit én annyira nagyon nem kedvelek, de nincs is bajom vele, számomra "oké"), és én meg annyira örültem, hogy így volt ez, örültem az örömének. Fel sem merültek bennem a korábbi aggodalmak, mert nincs jelentőségük. Pont a barátság szól a teljes szabadságról, nem a ragaszkodásról, sem a szerelem mámoráról, hanem valamiféle cinkos egymáshoz tartozásról.

Na erről (is) írt C.S.Lewis a Szeretet négy arca c. könyvben. A szerelem, a ragaszkodás és a barátság közötti különbségekről, meg arról, hogy nem mindenki képes mély barátságra, mert a barátság az egyetlen, ami nem létszükséglet (bármilyen furcsán is hangzik), ezért elkerülhető. Az igazi és mély barátság a magasabb szférában köttetik, nincs benne birtoklás és vonzalom (mint a másik kettőben), csak megbecsülés és szeretet a maga tisztaságában.

"A barátság - cseppet sem pejoratív értelemben - a legkevésbé természetes szeretet; a legkevésbé ösztönös, testi, biológiai, a legkevésbé szükségszerű. Vegetatív tüneteket nem okoz: barátunk láttán nem gyorsul fel a pulzusunk, nem vörösödünk vagy fehéredünk el. ... Szerelem nélkül nem fogantunk volna meg, ragaszkodó szeretet nélkül nem neveltek volna fel, ám a barátság nélkül jól megélünk és szaporodunk. A biológiai értelemben vett emberfajnak nincs rá szüksége. ...

... azok, akik csupán "barátokra vágynak", sohasem szereznek egyet se. A barátság előfeltétele az, hogy a barátokon kívül valami mást is akarjunk. Ha az őszinte válasz arra a kérdésre, hogy 'Ugyanúgy látod-e az igazságot?' így hangzik: 'Nem látok semmit, az igazság pedig nem érdekel, nekem csak barát kell', legfeljebb ragaszkodásnak van helye, de nem barátságnak. Hiszen miről szól akkor a barátság? Márpedig a barátságnak valamiről 'szólnia' kell, még ha a dominó vagy a fehéregerek iránti rajongásról is. Akinek semmije nincs, semmit nem tud a közösbe tenni; aki sehová se tart, nem lehet útitársa.

Ha két különböző nemű ember döbben rá, hogy ugyanazon a titkos úton járnak, a köztük kialakuló barátság - sokszor már az első fél órában - könnyen szerelembe fordul. Sőt, hacsak fizikailag nem taszítják egymást, illetve ha nincsenek máshol elkötelezve, előbb-utóbb ez egészen bizonyosan bekövetkezik. Ez fordítva is igaz, a szerelem néha barátsággá válhat. Ez a tény nem hogy eltörölné a különbséget a kétfajta szeretet között, hanem még jobban megvilágítja. Ha valaki, akivel azelőtt mély és szoros barátságban voltál, fokozatosan vagy hirtelen a szerelmed lesz, eszedbe sem jut megosztani őt egy harmadikkal. A barátságot azonban féltékenység nélkül megosztod mással. ...

Barátság és szerelem gyakran együtt jár tehát, s ebből talán még inkább megérthetjük, hogy a bartáság is szeretet, méghozzá hatalmas, mint a szerelem. Képzeld el, hogy beleszeretsz a barátodba, és összeházasodtok. És most képzeld el, hogy két lehetséges jövő közül választhatsz: 'Vagy elmúlik a szerelem, de életetek végéig ugyanazt az Istent, ugyanazt a szépséget, ugyanazt az igazságot keresitek, vagy elveszítitek mindezt, ellenben örökre megmarad az elragadtatás, a szenvedély, a szerelem vad vágyai és csodái. Melyiket választod?' Melyik döntést nem bánnád meg? ... "

Nehéz kérdés... Én nem tudom megmondani.

Viszont azon elgondolkodtam, hogy azokat a fiúkat, akiket a kedvesemnek tarthattam - noha "barátomnak" hívtam őket, egyik sem volt soha, egyetlen percig sem az. És ők a barátnőjüknek hívtak, de soha nem voltam a barátnőjük, mert egyikükkel sem jártam az együtt keresés titkos útján, egyikükkel sem volt semmi közös. Ez azért elgondolkodtató. Sem a kapcsolat előtt, sem közben, utána meg főleg, nem váltak a barátaimmá, egyetlen egy sem közülük. Pedig a kapcsolatban is nagyon-nagyon fontos a barátság, a cinkosság, az, hogy "szóljon valamiről", valami többről, mint társfüggőségről vagy fizikai vonzalomról.

Nagyon hálás vagyok a barátaimért. Ezt már sokszor írtam, de egyre mélyebben így érzem. Tudom, hogy ha soha többé nem lesz kapcsolatom (ha netán szerzetes leszek, akkor ez mindenképp így lesz), a barátaim akkor is maradnak, és ez tényleg mélységes hálával és biztonsággal tölt el. Valamelyik nap arról beszélgettünk Barbussal, hogy milyen lehet vajon, amikor meghal valakinek a barátja. Szörnyű lehet. Mintha te magad halnál meg, nem is kicsit, hiszen a barátod nagyrészt olyan mint te vagy. Vagy mintha a testvéred... (Barbus úgyis olyan, mintha a testvérem lenne, ő talán az egyetlen ember, akit bármennyi ideig képes vagyok magam körül elviselni, anélkül, hogy megunnám a társaságát.) Borzasztó űr maradhat az ember szívében, belegondolni is szörnyű...

A legjobbat elfelejtettem

Mostanában sok helyzetben felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is keresek benne. Ez a tanítással is így van, valahogy mostanában nem ugyanaz...

Kaptam egy új csoportot, két hete indult. Az nem biztos, hogy jó ötlet, ha elmondom melyik cég, elég annyi, hogy magas köztisztviselői hivatal. A Hivatalok egyike. Khm...

Szóval 12 fős a csoport, kétszer van órájuk egy héten, reggel 7-től fél 9-ig. Már a második órán 7.03-kor ketten jönnek elsőként, a többiek csak utánuk szállingózva. Gondoltam legjobb a szabotázst a csírájában elfojtani, megkértem őket, hogy jöjjenek pontosan. A következő órán már hárman ott voltak 7.02-kor, ekkor megkértem őket még egyszer. A következő párbeszéd zajlott az egyik alannyal:
- Ez egy köztisztviselői intézmény, itt nem vesz komolyan senki semmit, örülj, ha csak fél órát késnek, a minimum 10 perces késés teljesen normális. Egy olyan nyelvtanfolyamot meg főleg nem vesz senki komolyan, ami teljesen ingyen van, egy kanyit nem kell érte fizetnünk, A Hivatal fizeti. Eddig bejöttem 7 után 5 perccel, kétszer felkeltem, ha most körbenézek, hát többször nem fogok.
- ... ??? ;;; $$$ - na ez voltam én, tágra nyílt tekintettel... SOHA nem találkoztam még ilyen dologgal.

Következő alkalommal eldöntöttem, hogy rendes leszek, nem számít, hogy ki mennyit késik, nem baj, hogy 10 emberre gyártok feladatot és csak 4 van ott, feltalálom magam, nem probléma! Egész reggelre magnós feladatokat terveztem be. Ugyanez a kedves lélek, akitől elakadt a szavam az előző alkalommal, vállalta be, hogy biztosítja a cd-lejátszót. Mondanom sem kell, hogy üres kézzel jelent meg.
- Őőőőő... és a cd?
- Hát bocsánat, hogy tegnap a szabadságom alatt nem intéztem el otthonról.
- Én meg bocsánat, hogy nem tudtam, hogy szabadságon voltál...
- Honnan tudtad volna?
- Na pont ez a lényeg... Ha szóltál volna, megszervezem, hogy legyen másik.
- Na még majd lelkiismeret furdalásom lesz a végén! Tudod, ha egy kicsit rendes vagyok, az már nem tetszik, hogyha még rendesebbnek kell lennem!
- ... ??? ;;; łłł - ismét csak ennyit tudtam reagálni.

És akkor rájöttem, hogy nem találom a helyemet egy ilyen világban, sehogysem. Nyáron minden napom és annak majd' minden pillanata Istennel telt, és amióta vissza kell szokni a világba, azóta szenvedek, mert nem találom azt az arányt, amiben még boldognak érzem magam, mert elegendő mennyiségben benne van Isten a hétköznapokban. És arra gondoltam, hogy elmenekülnék egy lakatlan szigetre, ahol nincsenek köztisztviselők és ignoránsok. Ezt meg is írtam Izsáknak, aki gondolom csak csóválta a fejét... És ma azt mondta nekem az Úr végtelen kedvességgel és türelmesen, hogy Ő sem menekült el a világból, hanem abban élt, és pont az ilyesfajta emberek között működött... És erre én meg jól elszégyelltem magam.

Ami viszont nagyon jó, hogy ma elhozták nekem a biciklimet a "fiúk" Bakonybélből, úgyhogy holnap nem is megyek Szombathelyre, hanem elmegyek végre biciklizni egész nap. Úgyis már csak 2 napig lesz meleg és jó idő, legalább kihasználom, ha már eddig nem volt bicóm.