Eljött az ideje

annak is, hogy megosszam egy álmom valóra válását.

Nagyon régóta vágytam arra, hogy legyen egy olyan szeretetközösség, ami megtartó erővel rendelkezik. A kórus nagyon jó közösség, és már 23 éve az életem szerves része, de ez a vágy egy másfajta, inkább mélyen lelki közösség felé hajtott. Az Isten felé fordulás régóta bennem mocorgott, és egyre inkább azt éreztem, hogy egy olyan közösségre van szükségem, ahol ez az alap, amire minden épül. Ahol nem kell megjátszanom, hogy jó kedvem van, amikor pedig nincs is, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, hasonló értékrenddel bírunk, és ahol szellemileg és lelkileg is sokat fejlődöm, illetve együtt tesszük.

És végre, végre megalakult! Már háromszor találkoztunk, két hétnél több nem telt el egy-egy találkozás között, de inkább csak egy, és elképesztő szellemi és lelki erővel bír a dolog. Barbussal találtuk ki már régen, hogy szeretnénk egy ilyen közösséget, így mi ketten és még egy, Gabi nevű barátunkkal együtt kezdtünk bele a szécsényi gyülekezet mintájára, és azóta van két plusz állandó tagunk is, akiből az egyik igazán nagy segítségre és lelki támaszra szorul. Amikor valaki új találkozik velünk, mindig megkérdezik, hogy mióta ismerjük egymást az új tagokkal is, mert olyan, mintha sokéves barátok lennénk. Pedig egy hónap sem telt azóta, hogy először összegyűltünk nálam. Tegnap Barbinál voltunk. Mindig úgy van, hogy dicsőítő nótákat énekelünk, vagy meghallgatunk valami szép zenét (hú, tegnap pl egy viszonylag új albumból hallgattunk pár nótát, az a címe, hogy "A kegyelem íze" - soha nem hallottam még ennyire gyönyörű, ilyen típusú zenét, találtam aYouTube-on két dalt az albumról, lejjebb hallgatható), beszélgetünk valami érdekesről (leginkább a hitbeli elmélyülésről, az Istennel való járásról van szó természetesen, de beszélgettünk már a férfi-női szerepekről és a kapcsolatok defektességéről is), imádkozunk egymásért, aztán eszünk együtt egy nagyot, majd hazatérünk, rendszerint hajnalban. Nyitottak vagyunk, bárki csatlakozhat hozzánk, aki nem diszkriminál és nem ítélkezik a másik fölött, hanem szeretettel és kedvességgel áll a többi taghoz, még a nehéz esetekhez is. Ja, és aki nem oszt észt az igehelyekkel dobálózva (ez lett a vesszőparipám, de tényleg nem bírom az igehelyes moralizálást mostanában, mit csináljak?). Itt csak szeretni kell, és önmagad lenni, az sem baj, ha szennyes vagy. Mindannyian hordozunk szennyet a lelkünkben, mindannyian küzdünk, és az a célunk, hogy közelebb kerüljünk Istenhez.








Sokat röhögcsélünk. A tegnapi ima, ami értem zajlott, így kezdődött: "Istenünk, köszönjük, hogy nem polipnak teremtetted Ilit!" mire én, hahotázva: "Ezt tényleg köszönöm, Uram!". (Az a történet, hogy mindig valaki tenyerébe adjuk a kezünket, amikor értünk imádkoznak a többiek, és én rendszerint két ember kezébe szoktam adni. Tegnap csak egyvalaki maradt ki, mivelhogy négyen voltunk, erre mondtam azt, hogy ha polip lennék, nem lenne gond, hogy mindenki kezébe adjam a kezemet.) Na jó, azért ez ritka, de ez is belefér. Félelem mentes, felszabadult, szeretetteli a légkör. Jó, hogy minden álom valóra válik egyszer :-))). Már csak az az egy álmom van, hogy a leendő társammal együtt vehessünk részt ebben a közösségben, és ő is ugyanolyan boldog legyen benne, mint amilyennek én érzem magam.

Most értettem meg igazán, hogy milyen egy megtartó közösség, aki elhordozza egymás fájdalmát és nehézségeit mindenféle moralizálás nélkül, csak együtt érezve és imádkozva a másikért, mert még nehezebb lenne enélkül az áldás nélkül ez a mostani állapot. Mindig, mindannyian várjuk a következő találkozást. És megint csak áldom, hogy van Barbi, akivel egyre hasonlóbbak vagyunk, és egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz, még mindig.

Egyébként meg már régóta ajánlgatott egy könyvet, amit meg is szereztem ma. Jálics Ferenc írta, a címe pedig: Szemlélődő lelkigyakorlat. Azért tukmálta annyira, mert most ezek miatt a szenvedések miatt meglehetősen távol kerültem az Istentől, és nem emlékszem, hogy hogyan lehet közelebb kerülni Hozzá, illetve hogy kell elengedni a szenvedést, ami egyre magába gabalyított az elmúlt időben. Na ez a könyv pont erről szól, elolvastam a bevezetőjét. Izgalmasnak ígérkezik. Egy tíznapos lelkigyakorlat "kúra" van benne, amit Barbus már pár hónapja csinál, és azt is elhatároztuk, hogy nyáron megcsináljuk együtt a Börzsönyben a telkükön (ez gyakorlatilag nagyrészt csendes szemlélődés a természetben). A Caminóra is elviszem, lesz rá kétszer 10 napom is, és ott meg aztán lesz természet garmadával (mennyire várom!!!! Folyton előttem van a lemenő nap, ahogy folyamatosan nyugat felé haladtunk, és ahogy a hátunk mögül egyszer csak elénk került a nap, és vezetett minket az utunkon... A másik meg a felkelő nap képe, amit minden hajnalban megcsodálhattam a hátam mögött, és annak az emléke, ahogy a vacogó hidegből egyszer csak finom meleg lett a bőrömön attól az izzó testtől az égen. Gyönyörű...).

Apropó... Barbusnak is lett netje, nosza vérszemet kapott, és úgy döntött, hogy ő is összerittyent egy blogot. Majd belinkelem.

Tanultam egy új szót

Moziba mentünk Barbussal, a Gettómilliomos című, nagyon jó filmet néztük meg. Az új szó pedig, amit tanultam (hála Istennek feliratos volt), a slumdog, ami nyomornegyed lakóját jelenti, nem éppen kedvesen, ugye.

Barbi mostanában minden héten főz nekem, és üvegben elhozza. Minden héten találkozunk legalább egyszer (csütörtökönként szinte mindig), de van úgy, hogy háromszor is. És akkor csomagol nekem. Csak Györgyi volt ilyen barátom ezelőtt.

Remélem a mai állapotnál nem lesz rosszabb már... Érdekes, hogy kívülről egyáltalán nem látszik, hogy belül romokban heverek. Mindenki azt látja, hogy ragyogok, teli vagyok energiával, nem értem... Most akkora küzdelem zajlik a lelkemben, ma is vagy 4 olyan kaliberű kép játszódott le, mint amilyeneket tegnap megosztottam. Pedig egész nap (már amikor nem tanítok...) próbálok Istenre figyelni, és folyamatosan kérem, hogy legyen már vége ennek a történetnek a lelkemben, de olyan, mintha most azok a lenyomott sérelmek feltörnének és útnak erednének végre, amik megalázóak voltak amikor elhangzottak, én pedig nem rendelkeztem kellő büszkeséggel, hogy kikérjem magamnak akkor. Szépen lenyomtam őket a tudatalattimba, ott romboltak (nyilván ezért lettem egyre hülyébb is már a kapcsolat alatt...), és most jönnek ki, mert anélkül, hogy ezeket egytől egyig el nem rendezem, nem gyógyul meg teljesen a lelkem.

Jézus, milyen dolgok kerültek előtérbe ma... Remélem a felszínre hozatal azt is jelenti, hogy majd elfelejtem őket, talán már hamarosan. Soha, de soha többé nem akarok ilyen helyzetekbe kerülni...

Újra olvasom a Mélybenézőt. Akkor olvastam el először, amikor még nem születtem újjá, épp ezért sok dolgot nem is értettem meg. Most viszont teljesen nekem szól, épp ezekről a dolgokról ír. Például, hogy minden, de minden fájdalmat, a legkisebbet is éljünk meg, hagyjuk, hogy felszínre jöjjenek, ne akarjunk túllenni rajtuk, csak mert nem akarjuk érezni őket (vagy mert már azt gondoljuk, hogy nevetséges, hogy ennyi idő után még mindig fáj...). Nincs időhöz kötve, mindenkinek más, nekem ennyi. Sajnos. Egyébként egyetlen előző kapcsolatomat sem szenvedtem meg ennyire - mondjuk nem is bántottak soha ennyire, meg nem is voltam ennyire tudatos, mint most. Nem az ember hiányzik, hanem még mindig nem tudom elhinni, hogy valóban valóság, hogy ezt mind megtette... Még mindig nem képes összekapcsolni az agyam a történteket azzal a képpel, amilyennek eredetileg megismertem. Azért már jó úton haladok, mert csak periódusokban jön elő ez a kettősség ilyen élesen, egyébként csak tompán van bennem a dolog, de minden nap. Nincs olyan nap, hogy elfelejteném, vagy nem jutna eszembe. Most már kíváncsian várom mikor jön el ez az idő. Annak szívből örülök, hogy nem keresztezik az útjaink egymásét többé. Nagyon kicsi az esélye, hogy valaha is látjuk egymást az életben. Kicsit remélem, hogy a nullához közeli, inkább mínuszba hajló az érték...

Szombaton színházba megyünk Barbussal. Jó lesz. Olyan jó együtt lenni vele :-))).
És vasárnap meg jön a család megint ebédre. Azt is várom, a múltkori nagyon jól sikerült. A tesóimmal is nagyon együtt lenni, nagyon közel vagyunk egymáshoz lelkileg, és tök jófejek :-))).

Fűrész

Ma fűrészeltem magamnak fát :-))))). Még sohasem fűrészeltem. Most sem kellett volna, csak gondoltam kipróbálom milyen... Eleve hulla fáradt voltam, de istenuccse jól esett. Kitaláltam, ha valami bánatom lesz a jövőben: lemegyek a pincébe fűrészelni egy kicsit. Semmi más nem volt a fejemben, csak az, hogy sajog a derekam, szeretném, ha már kész lennék... Baltával szétcsapni a rönköket viszont nem tudtam. Ahhoz túl gyenge vagyok, és bazi nehezek voltak a rönkök. Arra egy szomszédot kellett megkérnem. Kénytelen voltam bekopogni a legközelebbi szomszédhoz, hogy jöjjön le a pinyóba, és csapja el nekem azt a 3 rönköt (amit mellesleg egy órán keresztül reszeltem, mert nem ment valami gyorsan. Csak azt sajnáltam, hogy az mp3 lejátszót nem vittem magammal, azzal együtt jobban elszórakoztam volna). Na mindegy, jó móka volt, csak hát ilyenkor azért mindig szembesülök azzal, hogy mennyire rossz, hogy nincs egy férfi a háznál...

Most sem lesz probléma az alvás, bár az már eleve nem probléma, napközben sem. Nagyon fáradt vagyok basszus, néha már majdnem elalszom az óráimon. Ma kifejezetten kínkeserves volt felkelni 5-kor, a villamoson elaludtam. És megint egy őrült hétvége előtt állok, nulla pihenéssel ismét.

(Viszont ma olyat láttam a villamoson hazafelé, amilyet még soha nem azelőtt: egy iszonyat fáradt pasas állva elaludt... Már mint a colstok - nem tudom hogy kell írni - kezdett összecsuklani, S-alakban állt, csak a kapaszkodó tartotta meg attól, hogy össze ne essen. Nagyon sajnáltam... Na azért ennél még sok-sok fokkal jobb a helyzet nálam. :-)))

Na ez sem rossz!

Ez meg a tegnapi lelki kajában érkezett (kicsit elcsépeltnek hathat a téma, de azért mégse nem az, legalábbis szerintem):

"Lelkipásztori elmélkedés

A Kimondhatatlanról

Attól félek, hogy amint kimondom, vagy leírom annak a valaminek a nevét, az - az én gyarlóságom miatt - azonnal megsebzetté, torzóvá, esetleg elillanva láthatatlanná válik, pedig már egy jó ideje szelíd jelenlétével itt él bennem, és lenyűgözi lelkemet. Kedves Olvasó, akivel most megosztani készülök élményemet, arra kérlek, hogy ne rám figyelj, hanem csakis és kizárólag Őrá, vele beszélgess, őt értsd meg, mert benned is ott lakik; az ő neve: Szeretet.

Saját kudarcaim sorozata döbbentett rá arra, hogy mennyire félreértettem Őt. Azt gondoltam, hogy akkor élek a szeretetben, ha mindenki zokszó nélkül elvisel engem, helyesel nekem, mert elismeri jó tetteimet, és elnézi hibáimat; vagyis ha kellemes környezetben megdicsőülhetek, esetleg minden egyéni érdemem vagy erőfeszítésem nélkül.

(Na de nocsak! Hát hát... khm... hogy hányan is gondoljuk ezt így, ugye... Na de lássuk csak tovább.)

Nem, nem ez a szeretet. Most már szégyellem, hogy ilyen ostobán ámítottam magamat; s bocsánatot kérek mindenkitől, akiket úgy akartam csak elfogadni, ha igazságtalan, torz figurává aljasítják magukat az én kedvemért.

(Na ez történt velem a múltkor egy ima alkalmával, amiről nem akartam beszélni... Megláttam ezt magamban visszamenőleg. Még ma is, amikor megérint az az érzés, amit életemben akkor éreztem először Isten tekintetében, még mindig fáj. Tudom, hogy nem tudtam másmilyen lenni, akkor olyan voltam, de mégis, visszatekintésben látni minden olyan lépésemet és tettemet, amit azzal az erőszakos, egoista - Tessék engem úgy szeretni, ahogy vagyok, tök mindegy mit csinálok!!! - lelkülettel követtem el... Nagyon fájdalmas. Nagy tévedés volt. Ahogy az egész eddigi életem ebben a tekintetben. Az emberekhez való viszonyom, ami ugyanolyan egoista volt, mint bárki másé, csak talán kevésbé látványos formában, mert hiszen nagyon szerettem a társaimat is, meg a barátaimat és a családomat is, épp csak nem arról szól az igazi szeretet, amit szinte mindannyian teszünk a szeretteinkkel a világban... Annyi mindennel nem értek már egyet, amivel akár fél évvel ezelőtt is egyetértettem, akár barátságok, akár kapcsolatok terén.)

Be kell vallanom, hogy nem magamtól jöttem rá tévedésemre, hanem megérintett az Örök Bölcsesség a maga valódi szeretetével, s megengedte, hogy rácsodálkozzak az igazira. Most állok küszöbe előtt, s mivel kegyelméből lehullott szememről a hályog, úgy érzem magamat, mint akit megajándékoztak a konverzió élményével.
Tanító Mesterem először is belém karolt, s bizalmas jóakaratával elvezetett mindama hatalmas értékek elé, melyek elérésére sóvárogtam. Bemutatta nekem az éteri szférákig emelkedő szónoki képességet, a titkok prófétikus zsenialitását és a megfellebbezhetetlennek vélt tudományt. Engedte érzékelnem a hit erejét, a szociális szeretet jótékonyságát és az önfeláldozó mártíromság meghökkentő bátorságát; s mindezt zengő érchez és pengő cimbalomhoz hasonlította, melyek semmit sem használnak nekem a szeretet nélkül.
Új Barátom látva elképedésemet, példák sokaságát állította elém, és azt mondta:
- Gondolkozz…! Vajon miért vallottak szégyent azok a jobb sorsra érdemes tudósok, művészek és hősök? Talán rosszul tették azt, amit csináltak? Nem, egyáltalán nem; sőt nagyon is jól…, csak egy valami hiányzott belőlük, s ez a szeretet.
- Jó, jó. Most már kezdem érteni. Eddigi erőfeszítéseikhez még egy kicsit hozzá kellett volna tenniük, valami személyes jóságot, amit Te szeretetnek nevezel.
Barátom elmosolyodott, rám nézett s valami közvetlen egyszerűséggel - hogy meg ne zavarja tévelygő, de már a jó út felé tájékozódó érdeklődésemet - csak ennyit mondott:
- Hát nem egészen erről van szó.
- Hát akkor miről? - kíváncsiskodtam.
- Mielőtt pontosan válaszolnék kérdésedre, gondolkodj el a következő hasonlaton: Amikor a földre éjszaka borul, semminek se látszik a színe, pedig minden egyes létezőnek az is a sajátja; ha azonban fény vetődik rájuk, azonnal megmutatják sajátos színüket. Talán még érdekesebbek az életet hordozó vetemények magvai. Kicsinységük ellenére egy kifejlett növény minden képességét magukban rejtik: nagyságát, színeit, virágát, gyümölcsét, azok ízét és zamatát; de ha az a kis mag nem kap fényt, minden meglévő képessége elenyészik, semmit sem ér. Hangsúlyozom, hogy ez csak hasonlat, de talán mégis segít megérteni a szeretet működését: a szeretet forrása nem bennünk van, miként a fényé sem. Azt kívülről kell befogadni, s azután is csak akkor éri el a célját, ha együttműködünk vele. Eddig segít a hasonlat, de most itt az ideje a különbség, illetve a többlet megértésének is. A fény ugyanis éppúgy fizikai jelenség, mint az élő vagy élettelen anyag. A szeretet azonban személyhez kötődő valóság, úgynevezett lelki minőség, mégpedig olyan, amely természete szerint abszolút érték, nem határolható körül, nem szorítható keretbe, nem korlátozható. Ezért az önmagában véges ember, aki ennek ellenére személyes mivolta miatt mégis a végtelenre nyitott, nem birtokolhatja saját magától a szeretetet, de nagyon vágyakozik utána. Ezért ha a szeretet kívülről megérinti őt, mint a napfény a magocskákat, akkor képes ad abszurdumig együttműködni vele.
- Most már értem. - válaszoltam Barátomnak; de ő csak mosolygott, s valami alig megfogalmazható tapintatos gesztus kíséretében újra csak azt mondta:
- Dehogy érted…, de azért jó úton jársz. Idáig ugyanis csak a szeretet irányára figyeltél fel, de még nem ismered az igazi tulajdonságait. Figyelj csak! Ezt is feltárom előtted: A szeretet első tulajdonsága az, hogy türelmes, azután jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel, nem örül a gonoszságnak, örömét az igazságban leli, mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha (V.ö.: 1 Kor 13,4-8). Ugye milyen szép! Csakhogy ezt is félreértik az emberek; mert hát mindezeket a magasztos tulajdonságot másoktól várják el, és ezért ők maguk soha sem jutnak el a szeretetre. Az a Valaki, aki az igazi szeretettel téged is meg akar ajándékozni, ilyen: türelmes, jóságos, nem féltékeny…, és így tovább; de ezt nemcsak valamilyen mértékben akarja neked adni, hanem abszolút módon. A szeretetnek ugyanis az a mértéke, hogy nincs mértéke. Ha szeretetben akarsz élni, akkor neked is ezen az úton kell járnod.
- Jó, jó, most már nagyjából értem; de bevallom, hogy engem nagyon zavar a szeretet gyengesége, naivsága és félszegsége.
- Mit értesz ezen?
- Hát ez a mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél és mindent elvisel kérdéskör az igazi problémám.
- Szóval még az első követelmény sem megy…? Mivel is kezdődik a szeretet tulajdonságainak felsorolása?
- A szeretet türelmes.
- Úgy van. Csakhogy nem az emberi világ tapasztalataiból kell kiindulnod, mert akkor nagyon hamar csődöt mondasz. Egyértelmű következetességgel az Abszolút Szeretet fényében kell élned, és az Ő szeretetét kell minden helyzetben személyesen megélned. Akkor meg fogod érteni, hogy nem félszegségből vagy gyengeségből tűr el a szeretet mindent, hanem mert végtelenül erős a jóban való állhatatosságban; vagy nem azért hisz el mindent, mert naiv és hiszékeny, hanem a végtelenségig megéli a bizalomadás valóságát, és az ezzel járó győzelem örömét anélkül, hogy a legkisebb mértékben kényszerítene; s a többi, nehezen érthető tulajdonsággal is ugyanez a helyzet.
- Most már értem…!
- Rendben van. Akkor ideje lenne hozzákezdeni. Szedd elő az akaratodat, és kezdj hozzá! Előre biztosítlak, hogy mindvégig, vagyis az ad abszurdumig melletted fogok állni, mert kudarcaidban is el foglak viselni és a reményt sohasem adom fel.
Dr. Balázs Pál"

(Azt hiszem életem legnagyobb élménye volt ennek az addig soha meg nem tapasztalt, abszolút szeretetnek a megélése. Annak a szeretetnek, amelyik még azelőtt, hogy én tudtam volna ki is vagyok igazából, megbocsátotta azt, aki addig voltam, amíg meg nem láttam magamat a tükrében - és persze azóta is megbocsát mindent -, és aki "nevel", tanít, nem mozdul mellőlem, és megáld a kegyelmével az élet minden pillanatában. Akkor is, amikor fáj a lelkem. Mert a fájdalomban van a legközelebb, akkor érezhető a leginkább a szeretete. Néha bepillantást enged "országába". Még szerencse, hogy csak pillanatokra, mert azt az érzést nem lehetne hosszú távon elviselni, annyira tömény szeretet. És olyankor az összefüggéseket, a kérdésekre a válaszokat is megmutatja a maguk teljességében, és az már olyan, hogy nem az értelmével fogja fel az ember, nem is a feje emlékszik rá később, hanem a lelke legmélye. Érdekes érzés. Olyan, mint mikor megnyílik a mindenség, megszűnik arra az időre a különállóság, és a világ egyetlen összefüggő lüktetés lesz.)

Ajj de jó!

Az eheti lélekemelőben olvastam:

"Mennyország és pokol

Egy ember mennyről és pokolról beszélgetett az Úrral. - Jer, lásd a poklot! – mondá az Úr. Beléptek egy terembe, ahol jó néhányan ültek körül egy pörkölttel telt, hatalmas üstöt. Csonttá-bőrré soványodtak, az arcuk kétségbeesett. Mindegyikük kanalt tartott a kezében, mellyel az üstbe nyúlhatott, de a kanál nyele sokkal hosszabb volt, mint a saját karjuk, így nem tudták a szájukba tenni az ételt. Leírhatatlanul szenvedtek. - Most jer velem a mennyországba! – hívta a férfit egy idő múlva az Úr. Egy másik terembe jutottak, pontosan olyanba, mint az első: ugyanaz a húsos üst, ugyanolyan sok ember, ugyanolyan hosszú nyelű kanalak. Csakhogy itt mindenkin látszott, hogy boldog és jóltáplált. - Nem értem – csodálkozott a férfi. – Miért boldogok ezek és miért nyomorultak amazok a másik teremben, ha egyszer minden ugyanaz. - Ó, ez igazán egyszerű – mosolyodott el az Úr. – Az itteniek megtanulták etetni egymást."

és:

"...a legegyszerűbb módja annak, hogy ebben a világban ki tudjuk érdemelni az örök jó sorsunkat az ítéleten: úgy hogy hitvalló módon élünk. Ez természetesen nem melldöngető, állandóan a Jézusról beszélő erőszakoskodást jelent. Hanem a hitet, én elsősorban magatartásommal, életemmel, a szenvedések elviselésével, megbocsátó jóakaratommal vallom meg. Mert ez az, ami a világ szemében és fülében hallatlan újdonság. Azért akármilyen emberséges lenne is ez a világ, azt mindig úgy gondolja az emberek többsége, hogy ha valaki engem megüt, én ugyan nem fogom odatartani a másik felemet is, és ha valaki kihasznál, erőszakoskodik, kinevet, kigúnyol, akkor azért ugyanazt fogja visszakapni tőlem. Azért hülyét nem engedek csinálni magamból – szoktuk mondani. És ezzel igazából az van, hogy én az ösztönember fejével válaszolok a másik ösztönember durvaságára. Ha valaki nem így válaszol, akkor az jel. Meghökkentő jel. És ez a meghökkentő jel lesz a tanúságtétel. Mert ebből, vagy kimondja, vagy nem, de legalább is gondolja a másik, hogy miért csinálja ez így? Miért nem üt vissza? Miért nem úgy reagál, ahogy az ösztönembernek illik reagálnia? Nos, ezt a hitvallást az életmódommal, a gondolkodásommal, a beszédemmel történő szelíd, alázatos, de jobb, következetes és józan, hitvalló életet mondja Jézus annak, hogy aki így megvallja őt az emberek előtt. Hogy akarva, akaratlanul is rákérdezzenek a többiek, hogy te miért vagy ilyen? Miért vagy más, mint a többi? Miért lépsz ki az ösztönemberek, a csorda szelleméből? Szóval, ha így próbálok élni, akkor Jézus ezt azzal jutalmazza, hogy amikor már majd csak a szeretet lesz ott az ítéleten és a másik világban, ott Jézus magáénak, az ő stílusát követőnek vall engem. Ez pedig biztos szerencse. A legnagyobb győzelem!"

Bindes Ferenc, részlet Bindes atya "félnyolcas" prédikációi-ból

Na ezekhez nem kell komment asszem... Próbálom gyakorolni a dolgot, és nagyon jó közösségem van arra, hogy lehessen is...

***

Tegnap kirándultam!

Még sosem jártam ott, Szárliget volt a nevezetes hely. A nevezetességeket ugyan nem lehetett látni a hóvihar miatt, ami a vasúti felső vezetékeket is leszakajtotta olyannyira, hogy 2 (azaz KETTŐ) darab órán keresztül vesztegelt az IC Szárligeten (Bicske és Tatabánya közibe' található).

Szóval 9 óra helyett fél 12-re értem Szombathelyre. Tatabányán megfordult a fejemben, hogy leszállok, és a legelső Pest felé tartó vonattal hazamegyek, de aztán nem tettem. Kár volt. Nem tudtam magamhoz térni délutánig sem, annyira megviselt az eset. 5 és fél óra a vonatban... Este meg még 4 és fél visszafelé... Remélem nem tűnik úgy, hogy sajnálom magam, de nem volt kellemes. Asszem egész jól viseltem, mert a csoporttársaim csak annyit láttak, hogy falfehér vagyok egész nap. Fizikailag éreztem magam nagyon rosszul. Nem kívánom minden hétre, talán érthető...

Aranykor

Most egy olyan korszak van rajtam, hogy talán sosem voltam ennyire kiegyensúlyozott és boldog. Na igen, ezt most végre szívemből elmondhatom.

Nagyon intenzív belső élet zajlik a lelkemben. Napról napra egyre közelebb húz magához Isten, és kérem szépen még mindig normális vagyok ám! :-)))) Nagyon sok emberi kapcsolatom szorosabbá vált, valahogy minden nyugodt, békés és szeretetteljes körülöttem. Egyre inkább abban a "másik világban" élek, miközben teljesen össze tudom egyeztetni a fizikai valósággal. Érdekes.

Kaptam egy új nevet (Krisztusban a szerzetesek is új nevet kapnak). Érdekes története van (nem fontos mi a név, az az érdekes ahogy kaptam). Már hónapokkal ezelőtt megkérdeztem a nevemet, ami egy kósza gondolat formájában röppent a fejembe. Megerősítést vártam az Írásból, de nem jött. Le is tettem róla. Aztán eltelt egy hónap (de lehet, hogy több is), és amikor először mentünk Szécsénybe, és a kör közepén állva imádkoztak értem a többiek, Gabi megszólalt:
- ... a neved.
Azt a nevet mondta, amit már egy hónapja a fejemben hordoztam, megerősítésre várva. Ömlött a szememből a könny, miközben a szám nem szűnt meg mosolyogni... Elképesztő volt. Honnan tudta? Amikor megkérdeztem, azt válaszolta, hogy belülről megállás nélkül azt érezte, hogy meg kell nekem mondania. Két hét múlva ugyanott Ámosz testvér (az ottani gyülekezetet vezető ferences szerzetes) mondta ki, és ő sem tudhatta...

A Crabb könyv elképesztő... Azt hiszem Mr Crabb már-már C. S. Lewisszal vetekszik nálam (bár azért Clive még mindig vezet egy orrhosszal :-)). Úgy mesélnék erről a dinamikus lelki életről, ami most hihetetlen intenzitással zajlik bennem, különösen egy esetről, ami nemrég történt... Csak annyira félek, hogy túlságosan elrugaszkodnak a történések attól a mértéktől, amit még hüledezés - vagy az "Orvos látott már?" kérdés - nélkül elfogad az átlagember... És ezért inkább nem kockáztatok. Talán majd egyszer, akkor, amikor már ennyire sem lesz jelen az egóm, mint amilyen mértékben még mindig itt van - bár már a töredéke sem annak, ami volt... -, és nem fog érdekelni ki mit gondol... Folyamatosan eltűnök, azt érzem. Egyáltalán nincs bennem sem sürgés, sem sóvárgás egy ideje. Nem is létezem mint ego, csak Isten létezik, és bennem Isten... Totálisan átadtam az életem, minden területét. Örömmel és kíváncsian megyek, amerre vezet, találkozom emberekkel, akikkel találkoznom kell, mert egymás útjába kerülünk, megkeresek másokat, akiket úgy érzem meg kell keresnem, még nagyobb energiáim vannak a tanításra és az emberekkel való kapcsolódásra, és beszélek dolgokat, amik nem belőlem jönnek eredetileg... De magamról nem nagyon beszélek már egy ideje. Nagyon minimálisat, és már azok közül sem mindenkinek, akiknek eddig beszéltem. Nem azért, mert nem szeretném őket. Sokkal közelebb érzem magam mindenkihez, akit szeretni tudok vagy akit eddig is szerettem, de jobban esik hallgatni őket, megérezni az érzéseiket, szeretgetni a lelküket. Átérezni a fájdalmukat vagy együtt örülni az örömükkel, érezni a múltjukat és (ha a jelenük nem változik...) a kilátásban lévő jövőjüket. Vagy érezni a változás szelét rajtuk, a lelki értelemben vett gúzsba kötöttségtől való szabadulásuk lehetőségét, ami már megszületőben van bennük, és észrevehető a felismeréseikből, a gondolataik és érzéseik változásaiból, az összefüggések meglátásából, az okoknak önmagukon belül és nem kívül való kereséséből, Istenre találásukból, és egyáltalán: a teljesen másfajta kisugárzásukból, abból a kisugárzásból, ami már olyan ismerős, hiszen erről ismerjük fel egymást... - olyankor ujjong a lelkem, amikor ezt érzem. Persze nem mindenkire tudok így ráhangolódni, csak azokra, akikkel azonos hullámhosszon rezonál a lelkem, és aki nyitott... ez fontos. Egyre több ilyennel találkozom.

Azért a társ kérdés még mindig kérdés, ez talán nem is lesz máshogy - illetve már ebben sem vagyok biztos. De ezt is letettem, és kíváncsian várom, hogy merre visz az utam. Félelem, reménytelenség már nincs bennem, és értetlenség sem. Már megbízom a Teremtőben, és elhiszem az ígéreteit. Azt, hogy Ő sokkal jobban tudja mi a jó nekem, ismeri a szívem igazán legmélyebb vágyát - amit én lehet, hogy nem is ismerek, csak a felszínre feltörő vágyacskákat fogom fel az egóm által (mint pl egy akármilyen kapcsolat, csak ne legyek egyedül...), amiket eddig ki is elégítettem szépen majdnem minden áron, és milyen nagyszerű eredménnyel! - és addig nem nyugszik, amíg AZT be nem tölti. Na ez az ígéret, nem is Akárkitől, és elhiszem végre. Bizonyítania sem kell már.

:-))))

De jó neked!

Ötéves forma, aranyos manó-hangú kislány a nagymamájával a villamosmegállóban:

- Mama, te nem dolgozol?
- Nem, sajnos megszűnt a munkahelyem!
- De jó neked!
- DEHOGY JÓ!!!!

:-)))))))
Annyira értettem a kislány gondolatmenetét!

***

A zúzós hétvége hétfőn hajnalban 2 órakor ért véget, amikor is hazaértem, majd pár óra múlva dolgozni mentem. De megérte! Elmondhatatlanul jó volt. Várom a következő ilyet.

Az egyetem is beizzított most. Végre van komoly indokom arra, hogy leadjam a hétfő-szerda esti órákat. A kórus miatt kiröhögtek a főnökeim, de az, hogy kedden reggel 8-kor kezdődik az első óra, amin ott szeretnék lenni, mert ezért járok oda (irodalom a kedvenc tanárommal, akinek ma elmondtam, hogy úgy érzem nem kedvel... mire meglepődött, és azt mondta, hogy engem kedvel a legjobban, nem érti hogy nem érzem...). Szóval hétfőnként ott alszom mostantól Szombathelyen. Egyébként a mostani félévben reggel 8-tól délután 3/4 6-ig lesznek az órák, folyamatosan, szünet nélkül :-)))). Szép lesz. Aztán vonatozás haza, érkezés 11 körül, majd másnap reggel 7-től tanítás. Még szebb. A két végén égetem a gyertyát mostanában. Még jó, hogy nincs több vége, minden cicó nélkül lángokban állna az összes :-))))).

Kedvenc tanárnő megkért, hogy tartsak egy előadást (lehetőleg zenéset, ahol énekelhetnék is talán) a skót Robert Burns-napon az egyetemen. Nagy buli lesz. Azt mondta lesz skót kaja, zene, meg minden. Egyik hétfő este lesz talán márciusban. Eredetileg úgy volt, hogy nem tudok ott lenni a pesti tanítás miatt, de most, hogy nem lesznek óráim és úgyis ott leszek... Várom. Izgalmas lesz, és elvállalom az előadást is, eldöntöttem. Azért énekelni nem fogok, de beszélni szívesen.

Meg még ami nagyon jó, hogy az egyik kedvenc Katedrás kollégámmal (Borinak hívják, és a feneke aláig ér a haja, nagyon jó fej és tök jó humora van) kitaláltuk, hogy létrehozunk egy blogot ketten, amin angol tanításhoz fogunk ötleteket hinteni. A szombati konferencián az egyik előadáson - ami nagyon hasznos volt, onnan jött az ötlet - mindketten részt vettünk, és mert tényleg oly nagyon hasznosnak találtuk, ezt meg is beszéltük gyorsan. Ezt is várom. Csomó ötletem van, meg ismerek weboldalakat, ahonnak pl könyveket lehet letölteni a tanításhoz, ezeknek a nagy részét nem ismerik a tanárok. Lehet majd beírni ötleteket, szóval jó lesz :-))).

Újabb zúzós hétvége

Hát... nem unatkozom, az már biztos.

Íme a mostani hétvége programja:

Péntek (vagyis ma): tanítás 7-től fél 5-ig, majd Barbussal tali, kórus fél 7-től fél 9-ig.
Szombat: Katedra konferencia fél 10-től fél 6-ig (vagy "csak" 5-ig... majd kiderül holnap, ennyire képben vagyok, mint mindig :-)).
Vasárnap: kirándulás Barbussal meg még két másik társsal, este Szécsényben gyülekezet, érkezés éjjel.

Ma a táskámban volt egész nap a főzelék, amit Barbus főzött nekem, de nem volt 10 percem, hogy megmelegíjjem és megegyem... Egyik óráról a másikra rohantam, mert mindegyik (4 csoport) a város másik pontján van, és pont ki van számolva az idő, hogy amint befejeződnek és elindulok, pont odaérek a következőre.

Tegnap Anyum:
- Na és mit ettél ma?
- Anya, szerintem nem akarod tudni... :-))
- Aha. Értem. Semmit.
- Hát... 3 vagy 4 kicsi méretű pogácsát... :-))

Hát nem örült. Barbi aszonta, hogy jövő héttől főzni fog nekem, és mivel minden héten találkozunk, mindig elhozza. Mondtam neki, hogy befizetek nála egy menüre :-)))). Nincs időm főzni (mellesleg befűteni sincs, mert az legalább 2,5-3 óra, annyit meg nem tartózkodom itthon, csak késő éjjel, ezért meg nem fogok 1-2-ig fennmaradni, amikor másnap reggel 7-től tanítok este fél 8-ig...), amikor meg van 1-1 szabadnapom, pont arra nincs időm, hogy a konyhában sürögjek. Nem panasz ez, csak érdekesnek találom, és figyelem mi lesz ebből :-)))).

***

Ami még érdekes, hogy mennyire egyformán gondolkodunk Barbussal, bár ez már rég megszokott, sokszor írtam erről. Mégis mindig meglepődöm újra és újra, amikor ilyen dolgokkal találkozom:

Szerdán részt vettem egy Meez-es "bulin", ahol egy online, cyber-Bibliakör szerveződik kéthetente szerda este. Most Keresztelő Szent János volt a téma. Nem nagyon szokott véleményem lenni ilyen témákban, inkább csak figyelek, de most az volt a kérdés, hogy mi jut eszünkbe Szt Jánosról, meg hogy mire tanít. Én azt mondtam, hogy az jut eszembe róla, hogy sáskát evett, meg hogy kicsit őrült volt szerintem.

Másnap elmeséltem az eseményt Barbinak, de csak a kérdéseket mondtam el, azt nem, hogy én mit válaszoltam. Ez jutott eszébe:
- Arra tanít, hogy sáskát meg mézet kell enni, és szerintem nem volt teljesen ép...
Leesett az állam... Utána meséltem csak el neki, hogy ezeket mondtam én is...

Jó, nem? :-)))))))

***

Baromi jó könyveket olvasok megint. Az egyiket David Seamand írta és Gyógyító sebeink a címe, a másikat Lawrence Crabb és azt a címet viseli, hogy Nők és férfiak - a különbözőség öröme. Nagyon jók...

Fa

Ezt olvastam a mai lélekemelőben:

"Mi az értékesebb?

Szerelmesek zuhogó esőben, egymás kezét fogva kacarászva bandukolnak...; a barátom kisfia a tornafelszerelését elcserélte egy golyós-tollért...; tudós professzorasszony belép egy kármelita kolostorba (Edit Stein)...; hallom, hogy egy szimpatikus fiatalember a jól fizető, biztonságos állását fölcseréli egy kockázatos vállalkozásra... . Miért? - Az ilyen és hasonló "őrültségek" értetlenséget és botránkozást váltanak ki az úgymond normális emberekből, mert hiszen ezek a cselekedetek nem férnek bele sem az uralkodó viselkedési normákba, sem a megszokott értékrendbe, amely a fajlagos teljesítmény, meg a hasznossági mutatók szerint mér le mindent, és mivel a fenti dolgok pénzértékben nem fejezhetők ki, azok előtt az emberek értetlenül csóválják a fejüket. S ha mégis megpróbálkoznak az értékeléssel, akkor ilyen eredményre jutnak: az ilyen egyének növelik a veszteséglistát, kárt okoznak, csőddel fenyegetnek, vagy - a közfelfogással megegyezően - egyenesen veszélyeseknek minősítik őket mind saját maguk, mind a környezetük számára.
De hát tényleg ilyen egysíkú, mondhatni mennyiségorientált a mi mai emberi életünk? Mindenesetre annyira igazságosnak kell lennünk, hogy a kritikát megfogalmazókat komolyan kell venni. Mert hát mi is lenne velünk, ha mindig és mindenki a haszontalan időtöltésben lelné örömét, vagy keservesen megteremtett értékeinket könnyelműen elherdálnánk, vagy átgondolatlan kalandjainkon rajtavesztenénk. Bizony az élet kőkemény fundamentuma az egymásra épülő lassú növekedés, a számításokkal megalapozott tervezés és megújuló képesség. Hangsúlyozzuk, hogy fundamentuma, amelyre ráépülhet a ház. S bármennyire szép, praktikus és berendezett is az elkészült épület, abból még hiányzik valami nagyon lényeges dolog, az emberi élet, amely szabad, burjánzó, érzelmileg telített, olykor irracionális és művészetekkel megáldott, transzcendens igényű csodálatos valóság. Ezért hallatlanul nagyra kell értékelnünk a felülemelkedés minden reális kísérletét. Szóval a valós, és nem a vakmerő vállalkozásról van szó. Tudnunk kell azonban, hogy az igazi mozgató rugó, egy bizonyos talentum még rejtve van, a környezetében élő emberek még nem érzékelik és nem is látják, de magát az illetőt nem hagyja békén, és "furcsa" cselekvésre indítja. A szerelmes ember viselkedésében meglepő változások következnek be szinte átmenet nélkül. Átrendeződik értékrendje; de hát nagy dolgok születésének lehetünk tanúi. Érthető a kisgyermek szüleinek megdöbbenése, és jól teszik, ha itt és most közbelépnek, de közben azért gondolkozzanak el azon, hogy az is meglehet, hogy ezáltal gyermekükben egy más értékrend talentuma csillant fel. A kármelita szerzetes (és egy más dimenzióban a vállalkozó) sem bolond, hanem belső indítástól vezérelve "látó" ember. Az emberi életet a hétköznapi látásmódtól sokkal nagyobb, transzcendens perspektívában látja, s ez olyan lenyűgözően csodálatos a számára, hogy magával ragadja, de nem fátum-szerűen, hanem a maga részéről tudatos döntéssel. Persze, hogy ezt azonnal nem érti meg a környezete, hiszen ők más szemüvegen nézik az eseményeket. Viszont emberi világunk gazdagságának lassú megértése felé mindnyájunknak el kell indulnunk. Be kell látnunk, hogy valamennyi új értékre mozduló ember olyan kincset jelent, amely valamennyiünket gazdagít, és sokkal, de sokkal értékesebbé tesz.

Dr. Balázs Pál"

És az jutott eszembe, hogy én is egy másik világban élek már egy ideje. És ma rájöttem, hogy még sokan vannak így.

Két hete költöztem el, egy gyönyörűséges cserépkályhában fával fűtök. Eleve a bérleti díjam elképesztően alacsony, és ebben már a víz, a közös ktg és a szemétdíj is benne van. Ezen kívül csak az áramért kell fizetnem, mert a fát ingyen kapom. Számomra teljesen ismeretlen emberek csak úgy hozzák, egy köszönömért cserébe. Fel is aprítják nekem. A múlt héten majdnem minden nap ott várt rám egy halom a bejárati ajtóm előtt...

(Az a történet, hogy két hónapig nem volt lakója a lakásnak, de hogy ne hűljön ki, a tulajdonos gyülekezetéből odajárt egy Laci nevű férfi fűteni minden másnap. Ő mutatta meg nekem is hogyan kell begyújtani, hol a pince stb, és azóta pedig ő az, aki hetente többször is fát hoz nekem. Úgy érzi szükségem van a fára, ezért biztosítja azt. Tehát teljesen ingyen fűtök. És már eddig is annyi fát hozott, amennyi egész februárra elég lesz talán.
A másik meg a tulajdonos bátyja, aki a múlt héten egyik nap eljött, és két órán keresztül darabolt több mázsa fát, amit én képtelen lettem volna, hiszen se baltám, se fűrészem nincs. Hozott baltát is, itt hagyta, Laci meg vett fűrészt.)

Ma egy egész teherautónyit hozott Laci és egy - mellesleg rendkívül jóképű :-))) - srác (persze itt elhasznált és kidobásra kerülő lécekre kell gondolni meg kimaradt hasábokra, nem a klasszikus tűzifára, de akkor is!), és amikor azt kérdeztem, hogy mennyit kell nekem ezért fizetnem és kinek, csak az volt a válasz:
- Ez nem így működik. Mi nem a világi normák szerint működünk. Ha valakinek szüksége van fára - (mellesleg én SOHA, egyetlen szóval nem mondtam, hogy szükségem lenne rá, hiszen nem is ismerem ezeket az embereket...), - mi elvisszük hozzá. Megtehetjük, és elég, ha csak hálát érzel, mert az egy nagyon szép érzés, egyenértékű az öröm érzésével. Mindenkinek jó. Neked is, hogy érezheted, meg nekünk is, akik örömet okozunk neked, így mi is örülünk.

Már régebben is éreztem, hogy én egy ilyen világban élek belül, és ilyenre is vágyom... Ez hihetetlen, hogy ebben a beteg és egyre lejjebb csúszó világban ilyen létezik... És tényleg nem kérnek semmit cserébe! És nem egy szekta tagjai, "csak" keresztények...

Annyira más lett körülöttem a világ azóta, hogy bennem is teljesen más lett - vagyis szeptember óta, de még jobban azóta, hogy saját otthonom is van, ahol a saját belső világomban létezhetek, mint valami kis szigeten. Leírhatatlan a különbség. Ezt nem is lehet magyarázni, mert akik ebben élnek úgyis tudják, akik pedig nem, úgysem értenék. Istenben élek minden pillanatban, és egyre azt veszem észre, hogy a külvilágban is egyre mélyebben, könnyebben és többször ezt élem. Már nagyon ritkán imádkozom az ima klasszikus értelmében, mert az életem minden pillanata ima, de nem befelé fordulós vagy szenteskedő (na pont ezért nehéz ezt megmagyarázni, mert mindenkinek lesz egy elképzelése arról, hogy vajon ez akkor most mit is jelenthet, és jujj akkor biztos hülye meg becsavarodott lett szegény...), hanem pont hogy nyitottabb, befogadóbb és megértőbb lettem. És minden pillanatban hatalmas boldogságban élek, de ez sem azt jelenti, hogy nincsenek padlófogások. De vannak, csak Istennel együtt fogom meg a padlót, Ő pedig hamar felemel úgy, hogy meg is mutatja a padlófogás okát. Minden nap tanít, szeretettel és elfogadással, és arra tanít leginkább, hogy ahogy engem olyannak szeret amilyen vagyok, el kell fogadnom, hogy mindenki mást is olyannak szeret amilyennek megteremtette, mert még azokat is a maguk tökéletességében látja, akiket én elkerülök... És akkor vannak pillanatok, amikor még azokat is tudom szeretni ezzel a szeretettel, akiket legszívesebben elfelejtenék.

Viszont ami nagyon okos dolog volt tőlem: megint túlvállaltam magam. Ezt viszont nagyon sajnálom. Bevállaltam megint egy esti csoportot - így megint iszonyú sok órám lett, plusz kórusra se tudok majd járni, mert pont abban az időben van. Na ez nekem a nagy tanítás: tudni nemet mondani. csak azért nem mondtam nemet, mert nem akartam csalódást okozni a főnökönek. Mindig felhív, hogy milyen csoportot szeretnék (sose megyek be amikor csoportosztás van, mert sose tudom mikor van), most is, amikor van kb 180 angoltanár és feleannyi csoport a világválság miatt. Rengeteg csoport megszűnt, sok tanárnak nem jut óra, én meg dugig vagyok és folyamatosan kapnék újakat... Szóval nem mertem csalódást okozni neki, ha már ennyire kedves hozzám...

Holnap kirándulni megyünk Barbussal :-))). Ma kipattant a fejéből, hogy nosza, én meg olyan vagyok, aki kapható az ilyesmire, nem sokat kell fűzködni (a héten még nem indul az egyetem, utolsó szabad keddem). Bár kifejezetten rosszul esik kimozdulni az otthonomból, egyszerűen boldogság csak úgy itthon lenni, zenét hallgatni a kályha mellett egy teával ücsörögve, vagy olvasni az újdonsült olvasósarkomban (sose volt még ilyenem :-)), de kirándulni és Barbival lenni mindig öröm, szóval egyáltalán nem bánom.

Jó kis hétvége

Így nézett ki a mostani hétvége:

Pénteken reggel 7-től délután fél 5-ig tanítás, utána koncerten éneklés, majd a nap méltó lezárásaképpen éjszakába nyúló cd felvétel.

Szombaton reggel 4 óra tanítás, rohanás haza, nagy autó jövén felpakolás reá, a maradék cuccok és a bútordarabok költöztetése, cipekedés, majd éjjel ismét cd felvétel fél 2-ig.

Ma már csak fél 11-kor tudtam felkelni... És Barbus meglepetés bulija lesz mingyán, mert a múlt héten meg ő volt a jófej egyik nap, és a kishúga összeszedte Nyuszika barátait/ismerőseit/üzletfeleit.

Most megint nem érek rá annyira... Viszont most megint nagyon sokat voltunk együtt a kórussal, ami nagyon jó, ráadásul egy elképesztően gyönyörű, olasz és latin nyelvű cd-t rittyentettünk össze a négy nap alatt.

Világhír!!! :-)

Hát kérem szépen... Mi is felkerültünk a YouTube-ra. Tessék:


Claudio Monteverdi: Io mi son giovinetta (ez a kedvencem :-))





Kodály: Norvég leányok





Lajtha László: Rondel





(Ott áll mögöttem Lóri :-)) Majd írni is fogok, de most nincs kedvem. Időm az rengeteg lenne... Annyi minden történt-történik mostanában, hogy nem tudom hol kezdjem... Így inkább el sem kezdem.)

Harmincnyolc

Ma én voltam a jófej.
Egész nap.
:-)

Hihetetlen

Ma bementem a sarki boltba Pilóta kekszet (már évek óta azzal riogatnak, hogy bezárják a győri kekszgyárat, hát ahányszor csak eszembe jut, veszek egy Pilóta kekszet, hogy emlékezzek majd az ízére, amikor már nem lesz) meg egy kis csokit venni. A fizetésnél ezt kérdezte az eladó, egy fiatal nő:
- Nasi? Mi baj van? Akarsz róla beszélni?

:-))))))))

Költözöm, de tényleg!

El sem tudom hinni... NÁLAM VAN A KULCS! Vasárnap elköltözöm egy kétszobás lakásba, csak egyedül... VÉGRE!!!!!

Teljesen váratlanul jött ez az ajánlat. Múlt vasárnap Rita (nem vér szerinti) tesó átküldött egy emailt, hogy keresnek valakit egy Németországban élő hölgy lakásába, mert kiköltözött az előző lakó. Itt ültem pont a gép előtt, és ahogy megjelent a levél, felhívtam a hölgyet. Ma elmentem megnézni a kéglit, azonnal megtetszett, vasárnap pedig költözöm... Eljönnek kishúgomék meg Barbus kitakarítani a kérót, én meg már ott is maradok. Ami a leggyönyörűbb a lakásban - és nagyrészt ebbe szerettem bele -, az a cserépkályha.

Másik pozitívum, hogy az utolsó vizsgám messze felülmúlta a várakozásaimat a jegyet illetően... Meg voltam győződve, hogy 3-asnál jobb nem lehet, de az a csúcs, és az is csak akkor, ha jobb lábbal kelt ki a tanárnő az ágyból, épp nincs szívatós kedvében (egyébként abban volt... amíg mi írtuk az írásbelit, felsőbb évesek szigorlatoztak nála is. Szó szerint az összeset meghúzta), és épp nem érzi az irántam való ellenszenvét (nagyon szépen mosolygott rám. Meg is lepődtem. Igaz, a szegény szigorlatozókra is nagyon szépen mosolygott... Kicsit mint amikor a hentes rávillantja a legszebb mosolyát a csirkére, de közben feni a kését... :-)). Erre meg még ennél is jobban sikerült... Elképedtem. Na de hogy ne lehessek azért annyira büszke magamra, ezt írta a csoportnak email-ben:

"Kedves hallgatók,

Sokkal jobb eredményekre számítottam, és csak a félév különleges körülményeire való tekintettel csak most és csak önöknek kivételesen alacsonyra tettem a ponthatárokat. ..."

Hát nem cuki? :-))))))))
Ez viszont azt is jelenti, hogy februárig már nem kell többé Szombathelyre látogatnom, részemről vége a vizsgaidőszaknak. Csinosíthatom újdonsült otthonomat a szabadidőmben tanulás és vonatozás helyett... Jó üzlet!

(Még ezt is írta:

"A következő félévben az Irod.2-t Bődy tanárnő, a haladó 1-et én fogom tanítani.

Üdvözlettel,")

(Azon viszont elgondolkodtam ma, hogy mindig lebecsülöm a képességeimet... Nem vagyok valami magabiztos. Ezt viszont senki nem mondaná meg rólam, ez a fura. Olyan, mintha két ember lakna bennem, és néha elámulok azon, amelyiket kevésbé ismerem.)

Egyébként viszont inkább nem minősítem hogy érzem magam a bőrömben...
Ismét meg kell erőltetnem a szememet, hogy haloványan látszódjon a béka ülepe...

Mókás Meez

Jó a net... lehet virtuális fórumokat tartani pl olyankor, ha az egyik résztvevő Szegeden lakik, a másik Nagykanizsán, én meg mondjuk Gyöngyösön...

Megpróbáltam nemrég részt venni egy ilyen fórumon, de ahhoz regisztrálni kell a Meez oldalán, utána meg megalkotni saját magunkat (avatárok) részletesen. Mire mindent megtaláltam, megértettem mi hogyan működik és eligazodtam az oldalon, a fórum résztvevői rég sehol nem voltak már... én azért nagyon jól szórakoztam magammal, és így sikeredett megalkotódom:




Elmondták egyébként, hogy nagyon jó beszélgetés zajlott... Animált chat... Hiába! Rohanunk a XXII. század felé! (Persze azért hozzáteszem, hogy tudom, hogy sokan vannak, akiknek ez a fajta kommunikáció már rég természetes. Én eddig még nem is hallottam sem erről az oldalról, sem a technikai lehetőségről... Még kezdő vagyok.)

:-))))

Anglikán buli

Londonban a St Barnabas nevű anglikán templomba jártam Kensingtonban. Nagyon szerettem. Jártam egy otthoni, kiscsoportos imacsoportba is. Rengeteg szót tanultam ott, mindannyian "árja" angolok voltak :-))). A szombat esti istentisztelet fiataloknak és fiatalos idősebbeknek szólt. Banda játszott, dob, basszusgitár sakál-vokál, és minden volt ott, ami a tradicionalistákat megbotránkoztatja. A legjobban az akkori kurátor prédikációit szerettem, mert folyton vicces dolgokat mesélt a saját életéből, és én nagyon szeretek hahotázni :-))). Szóval sokszor zengett tőlem a templom, amikor ő prédikált.

(Egyszer pl elmesélte, hogy amikor összejött a feleségével anno, egy karácsonyi kiárusításon egyet-fizet-kettőt-kap-pólót vett. Az egyiket a húgának adta, a másikat a(z akkor még) barátnőjének. És elhívta őt a családi karácsonyra. Ő el is ment, és az új pólójában virított. A pasi húga meg ugyanabban nyitott ajtót :-))).)

Akkor is ott voltam, amikor a mostani lelkész, Tim került oda. Egyszer karácsonykor el akartam menni a reggeli istentiszteletre, de ott karácsony napján egész nap nem jár semmilyen tömegközlekedési eszköz, ezért meg kellett szerveznem, hogy ott aludhassak valakinél a templomból, reggel pedig elszállítsanak valameddig kocsival, ott meg felszedjen a házigazdám (Lou). Érdekes volt egy echte angol családnál karácsony előestézni (Louék, akiknél én laktam egy zsidó család, ott nehezen figyelhettem volna meg az angol karácsonyt. Ellenben a hanukát! Azt négyszer is :-)))).

Jeremy Camp zenéjére most rákattantam (mindig kell valami új...). Ezt a nótát különösen azért szeretem, mert sokszor énekeltük a St Barnabasban - igaz, kicsit más stílusban azért... :-))). Örültem, hogy megtaláltam. Néha pogózni is szoktam rá egymagamban a kis szobám magányában... hehe. Na jó, túloztam egy kicsit. Olyan kicsike a szobám, hogy nem tudnám felemelni a lábam a pogózáshoz, marad a szimpla rázás :-)))).

(Úgy látom ma meg vicces kedvemben érem saját magamat a tegnapi kontemplálódós után... kíváncsi vagyok milyen hangulatot hoz a holnap...)

Egyébként ezen a lemezén (The Worship Project) majdnem minden dal kivételesen szép, szerintem.

Jeremy Camp: You're Worthy of My Praise

Szép...

Jeremy Camp: So In Love

:-)))

Ady, Látogatóban Istennél

Ma roppant filozofikus hangulatban vagyok :-)))). (Minden hétfőn érkezik ímélen egy heti lélekemelő, és a maiban csupa olyan dolgokat olvastam, amiket elgondolkodtatónak vagy kimondottan jónak tartok, meg felidéztek régi emlékeket is, pl a zenész-főiskolás éveimből. Gondoltam megosztom, hátha más is épül belőlük.)

***

Régen nem szerettem Adyt. Túl nehéz volt nekem. Ma már másképp látom ezt is... Főleg az istenes versei elképesztőek. Egyet most olvastam újra. Bárdos Lajos zenésítette meg a verset egy kórusműben, a főiskolán is vezényelte Eszter csoporttársunk. Sajnos nincs meg a YouTube-on. Azért félelmetes számomra ez a vers, mert pontosan így érkezett hozzám is...

Ady Enre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon,
De háborús éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

***

Látogatóban Istennél

Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:
- Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
- Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
- Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.
- Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
- Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:
- Az emberek elfelejtik, mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük.

***

Jeremy Camp: Beautiful One

Noé bárkája

Megtalálták :-)))))

(Tudom, hogy már a 80-as években, de nekem még csak most mondták meg, hogy TÉNYLEG ott van az Ararátnál.)

És megint eltelt egy év...

Régen mindig borzasztóan féltem attól, hogy hol és hogyan fogom tölteni a szilveszter éjszakáját. Fontos volt, hogy ne töltsem egyedül. Féltem, hogy senkinek nem jutok majd az eszébe, hogy hívjon, és akkor majd szomorúan tengődhetek otthon... Ez elképzelhetetlen volt. Soha nem akaszkodtam rá senkire, és mégis mindig valahol volt helyem. Mindig felhívtak többen is, és hívtak, hogy legyünk együtt. Idén senki nem kérdezte meg, hogy hol telik majd az este, de nem is hiányzik a másokkal töltött idő. Az év többi napján rengeteg időt töltöttem másokkal, és most úgy fogom eltölteni ezt az estét, ahogy soha eddig: teljesen egyedül.

Barbus elmegy bulizni, én meg elmegyek hozzá. Tavaly nagyon rosszul voltam ebben az időben lelkileg, nem volt lelkierőm számot vetni az eltelt év eseményeivel - nem volt kevés! Megroppantam alatta... Most pedig olyan gyönyörűséges változások voltak, hogy át akarom gondolni az elmúlt időszakot, meg a hogyan-továbbot is.

Lencsét nem főztem - szerintem Barbus sem, úgyhogy nála sem lesz... de vegetáriánusság ide vagy oda: virslit fogok főzni :-)))). Ezt már eldöntöttem.

Kedvesek! Borzasztóan boldog, áldott és lelki életben (is) gazdag új esztendőt kívánok mindannyiatoknak.

Szeretettel:

ila

Áldásos Kételkedés

Minden nap újra és újra meg kell küzdenem a hitemért. Nem adják ingyé...

Az a dinamikus, élő és folyton változó hit, amit magamban érzek, az nem arról szól, hogy egyszer megérkezett az ember lelkébe, aztán onnantól fogva már ott is van, semmit nem kell tenni érte. Minden áldott nap kételkedéssel ébredek, és minden áldott nap meg kell erősítenem a hitemet. Azt, hogy nem csak illúzió amit élek, hanem pont AZ a valóság... Hogy létezik Isten, aki nem egy hófehér szakállas, szenilis nagyapó szemüveggel az orrán szundikálva a hintaszékben, de nem is a véresszájú Caligula-típusú, bosszúálló Isten.

A mindig megbocsátó, mindenkit életre hívó, szeretetteljes Teremtő ő, aki minden egyes teremtményét személy szerint ismeri, és vezetné is, ha azok nem szövögetnének közben más terveket maguknak... Na ezt minden áldott nap végig kell gondolnom, meg azt is, hogy mindig ott állunk a döntés előtt, hogy melyik világot választjuk, a fizikait vagy a lelkit, mert egyáltalán nem mindegy...

Ma különösen küzdelmesen indult a nap ebben a tekintetben. Néha nagyon rosszul élem meg a Teremtőtől való távolságot és a kétkedést, néha hamar elmúlik. Nem tudom mitől függ. Kicsit úgy érzem ilyenkor magam, mint aki a két világ között lebeg, mert a fizikai világba már nem tartozik olyan mértékben, mint a régi életében, de a lelki világ meg hihetetlennek tűnik, és ha logikusan, földi gondolatmenettel levezetem a kérdést, akkor abszurd is... De a régi világot nem tudom választani már, mert akkor is szenvedtem a lelki világ hiányától, amikor még nem is tudtam mi hiányzik és többnyire a fizikai világban éltem, de most meg már, hogy meg is tapasztaltam a "másik világot", érzem, hogy abszolút lelki ember lévén ide tartozom és nem oda.

A titok nem is titok, hogy át kell adni az irányítást, és a saját egónk helyett Istent kell beengedni az életünk MINDEN EGYES TERÜLETÉRE mint végső és egyetlen irányítót. És ez nem megy könnyen. Mindenkinek vannak olyan területek az életében, amiket simán, egy vállrándítással el tud engedni. Nekem ilyen a pénz, a karrier, a vagyon, és minden, a fizikai világgal összefüggő dolog. Azonban messze nem ilyen a kapcsolatok területe. Akármilyen, a lelkemet megérintő és hozzám érzelmileg közel kerülő emberrel való kapcsolatról van szó, nehezen tudom elengedni, ha úgy alakul, hogy el kell. Ma rá kellett döbbennem, hogy azért, mert nem bízom meg a Teremtőben, hogy valóban a legjobb történik akkor, ha egy adott dolog kikerül az életemből, vagy nem úgy alakul, ahogy én azt szeretném. Nem akarom meglátni a tanítást.

Ma erről beszélgettünk Barbival, és én rájöttem, hogy én ugyanazt akarom, mint nagyon sokan az életben, csak az istenhit vonatkozásában, és nem egy földi kapcsolatban: nyugalmat, kiszámíthatóságot, csendes boldogságot, megelégedettséget, és nagyon irigylem azokat, akik ezt elérték (még ha nem is ugyanebben a vonatkozásban, hanem egy párkapcsolatban esetleg) - persze nem mindegy, hogy milyen áron. És pont ez a lényeg: hogy milyen áron. Én is megtehetem, ha van hozzá gyomrom, hogy keresek magamnak valakit - mert hogy társra vágyom, ez a legsarkalatosabb kínja az életemnek, ezt nem tudom letenni, ha megfeszülök sem (időnként ugyan elcsitul egy kicsit, amikor elfoglalom magam fullra, de a mélyben ott mocorog ez állandóan, és időnként kitör mint a Vezúv, és akkor jaj nekem!). Biztos találnék valakit, akibe ugyan nem vagyok szerelmes, de rendes ember, szülhetek végre gyerekeket, veszekedések sem lennének talán, mert egy nyugodt alaptermészetű férfit választanék, én meg már talán vagyok annyira érett, hogy a döntéseimért vállalnám a felelősséget, és nem rá hárítanám örökös neheztelések közepette, ha mégsem jönne be a nagyon áhított nyugalom...

Épp csak boldogtalan lennék, mert AZ ÉLET ÉS ISTEN NEM KISZÁMÍTHATÓ, KÜZDELMES, FOLYTON TANÍT (és akkor kicseszettül fájdalmas módon), VANNAK IGEN NYUGTALAN IDŐSZAKOK, ÉS ÉPP AZ ELÉGEDETLENSÉG AZ, AMI ELŐREHALADÁSRA KÉSZTET. Ezt el kell fogadni. Vagy az ember belesüpped a langyos lelki vegetálásba, elfordul Istentől, az egója segítségével (Istent abszolút kihagyva) kielégíti a vágyait, és elkezd hazudni magának, hogy jó ez így neki... Be lehet csukni a szemünket meg a fülünket (én személy szerint a számat nehezen...), és le lehet élni egy egész életet gyáván és megalkuvón, de EZ NEM ÉN VAGYOK!!!! És akkor viszont marad a napi küzdelem. Meg az, hogy megpróbál az ember megtanulni bízni és reménykedni, hogy a szerető Isten egy olyan életet tervezett nekem, amikor életre hívott ebbe a nem éppen pozitív és jól működő világba, hogy már itt boldog leszek, és nem csak a halál utáni világban...

... mert én abban sajnos nem tudok hinni. Csak abban tudok, amit meg tudok tapasztalni, ezt meg nem. És azt hiszem ez a szenvedés alapja. Mert én itt, ebben az életben szeretnék boldog lenni, és a saját boldogságommal kapcsolatban sajnos vannak elképzeléseim. Hozzátartozik egy igazi társ is, meg a szerelem és legalább egy kétgyermekes családanyaság intézménye. Tudom, hogy erről is le kellene mondanom, hiszen mindent át kellene adni...

... csak akkor meg miért van aaaaannyira mélyen a zsigereimben ez a vágy? Állítólag minden vágy Istentől jön, nem is véletlenül, és ha meg Tőle jön, akkor ki is elégül. Na ez a vágyam (méltó társ-család-gyerek) egy jó ideje olyan, mint amikor elrontja az ember a gyomrát, és se kihányni nem tudja a cuccot felül, se megszabadulni tőle alul... Csak ott csavarja a gyomrot. Én is így érzem. Van egy hihetetlen erős vágy bennem, amire nem érkezik beteljesülés - pedig már lassan kinövök a gyerekszülési korból -, se el nem takarítja azt belőlem a Teremtő, se át nem formálja, és nem is mondja meg, hogy mi az oka ennek a bizonytalan állapotnak. El tudom fogadni, ha más az utam és nem a család, de akkor legalább azt árulja ez, hogy miért hagyja bennem tarolni ezt a kielégítetlen vágyakozást, mire tanít vele engem... De nem jön válasz erre, akármennyit kérdezem.

Ez meg úgy, de úgy elszomorít, amikor épp előtüremkedik a szívemben...

Vetélkedő

El is felejtettem elmesélni, hogy a nyelvészet zh vagy 4-es vagy 5-ös lett azzal a rengeteg tanulással... (Abból gondolom, hogy a félévi jegyem 4-es lett belőle, de a félévi jegybe az előző zh jegye is beleszámított, tehát négyesnél nem lehetett rosszabb ez a dolgozat.) A törire nagyon kíváncsi vagyok... azt még nem kaptuk meg.

Tegnap Anyukáméknál jártunk, ami kifejezetten nagyon jól sikeredett. Majdnem mindenki nagyon élvezte a vetélkedőt, hatalmasakat röhögtünk, és mindenki részt vett benne. Anyukámnak kifejezetten élmény volt a játék, és ennek hangot is adott, aminek különösen örültem, mert ő nem egy játszós fajta. Amikor gyerekek voltunk is nagyon ritkán játszott velünk. Ő írta most a verset a költős feladatnál, és bőszen rajzolgatta a képet is, ami egyébként kifejezetten szép lett. Életemben nem volt még ennyi teám, mint amennyit ajándékba kaptam idén, aminek nagyon-nagyon örültem, mert igen szeretem a teát (de nem mindet!), és csupa olyat kaptam, amit szeretek.

Aztán este megint Barbusnál aludtam, elképesztően jót beszélgettünk ismét. Ma pedig el kellett volna kezdenem tanulni a 4 vizsgára, de találtam Barbinál két elképesztő jó könyvet, amit el is kezdtem olvasni, és valahogy érzem már, hogy ugyanaz fog történni tanulásilag, mint a múltkor... Na viszont most nagyon rosszul fogok járni, ha tényleg így lesz. De egyszerűen olvasni több kedvem van - illetve ahhoz van kedvem! - mint tanulni - mert ahhoz nincs.

Mi más is lehetne az egyik könyv, mint egy C. S. Lewis írás: A nagy válás címet viseli. Izsák ajánlotta többször is még októberben Bakonybélben. Ott csak angolul volt meg, el is kezdtem olvasni, de nem hoztam magammal, a múlt hétvégén pedig már nem volt ott, valószínűleg valaki kölcsön vette. Ez meg csak úgy hevert a Barbi polcán, gyorsan eltettem, elolvasom majd.

A másik könyv egy tanulmányok sorozata, az a teológus hallgató (Poór Balázs) írta egy társával, aki az újonnan megalakult imacsoportunk vezetője. A címe: Az elfedezés (itt a link, pfd-ben olvasható is). Állítólag nagy port kavart ez a tanulmány, mert sokan farizeusként ismertek magukra miközben olvasták, és egyáltalán nem tetszett nekik, amit odabenn magukban legbelül mélyen találtak... :-)))

Majdnem egy hét

Múlt hét szombaton Bakonybélbe mentem villámlátogatásra. Fantasztikus volt, eddig ez volt a legjobb.

Déltől éjjel 10 körülig folyamatosan történt valami. Hatalmas beszélgetések zajlottak, volt egy kóruskoncert, amin megkért Izsák, hogy énekeljek, aztán agapé szeretetvendégséget tartottak hihetetlen mennyiségű kajával, sütivel és forralt borral, amit egy záró imaóra követett, majd a romok eltakarítása nagy röhögések közepette a három szerzetessel és egy (szintén férfi) vendéggel.

Bakonybél mindig fantasztikus, de most egyértelműen azt éreztem, hogy odatartozom. Ábel megtiszteltetésnek vette, hogy a lelki vezetőm legyen.

Amikor ott vagyok, mintha egy másik világba csöppennék (illetve szó szerint ez így is van, csak én még nagyon az út elején tartok, ezért mindig jobban megérzem a különbséget a két világ között). Egyszerűen megszűnnek a fájdalmas vagy problémás gondolatok is, annyira más a lelkület és szellemiség ott... (Sajnos másnap reggel az első busszal el kellett jönnöm, mert dráma volt Pesten. Pedig azt gondolták, hogy majd énekelek a misén. Hát nem tudtam sajnos. Kár.) Annyira nyugodt és meleg a légkör ott mindig... Néha kifejezetten rossz eljönni onnan.

Dráma vasárnap... Nem volt jó. Azt éreztem, hogy nem értem mit keresek ott. Egy évig jó volt, amíg a vájkálási időszak volt, de most már nem a vájkálásról szól a lelki életem egy ideje, hanem a hit és a szoros istenkapcsolatról és általa a gyógyulásról (annak ellenére is így van ez, ha néha még mindig eszembe jutnak régi emlékek, amik aztán feldühítenek). Napról napra zajlik a változás bennem, és a legmeghatóbb, hogy amikor a saját erőmből akartam változni, akkor soha nem sikerült, most viszont folyamatosan ez történik, magától. Érzem is a folyamatot. (Ez mondjuk ugyanolyan munka és küzdelem mint azelőtt, épp csak a tárgya más mint korábban. Barbi egyébként irigyel is ezekért a küzdelmekért, mert ő már egy ideje túl van rajtuk, ő már a megnyugodott állapot fázisában van.)

Azért ez alkalommal is tanultam egy s mást a drámán. Párkapcsolati kérdéssel indult, és szokás szerint az anyával kapcsolatos konfliktusnál kötöttünk ki (illetve az, aki játszott). Na és ebből én (is) mindig igen sokat tanulok. Abba is jobban betekintést nyerek, hogy mit hozok a gyerekkoromból, és egyre közelebb kerülök a szüleimhez, azáltal is, hogy őszintébben ki tudok mondani nekik újonnan felfedezett dolgokat mint korábban. És ezáltal nekik is segítek. (Anyunak direktben is lehet, ő nagyon jó fej ilyen szempontból. Apu keményebb dió, ő könnyen megsértődik, neki nem lehet egó-határokat feszegető dolgokat mondani...)

Ennek ellenére nem éreztem jól magam drámán. Amikor rám került a sor, elmondtam mit éreztem a múltkori pszichológus témával kapcsolatban illetve azzal, ahogy engem kihagyva találták ki a megoldást, és mint kész tényt tálalták. Elmondtam azt is, hogy megrendült a bizalmam a vezetőkkel szemben emiatt, és hogy inkább visszahúzom a mosolygós álarcot, vagy egyszerűen nem megyek el, ha fáradt és kimerült vagyok, de hogy nem fogom többet kiadni az igazi magamat. Azt vártam volna, hogy azt mondják: sajnáljuk, hogy rossz érzést okoztunk, de elkezdtek mentegetőzni, ami meglepett. Mert (és ezt is elmondtam) értékeltem, hogy segítséget próbáltak nyújtani, de az nem volt a megfelelő nekem, ahogy ezt tették. De keményen csak szakmai szemmel néztek, emberileg egyáltalán nem, én meg a lelki beállítottságommal ezt nem nagyon kedvelem. Szóval attól kezdve szépen mosolyogtam, akkor is, amikor bejelentették nekem, hogy nem engednek el a januárban induló, Pál életével foglalkozó bibliodráma csoportba, mert úgy gondolják, hogy a kettő ütné egymást. Azt mondtam nem kérdőjelezem meg a szakmai hozzáértésüket, elfogadom a véleményüket. Pedig annyira, de annyira vágyom arra, hogy odamehessek! Mindegy, biztos még indul csoport másfél év múlva is.

(A szünetben elmentünk ebédelni néhányan, és az egyik drámatársammal beszélgettünk arról, amit mondtam. Azt mondta, hogy teljesen korrekt volt amit mondtam, és az is, ahogy. Nem volt benne sértődöttség - az egyébként sincs bennem egy jó ideje már, semmivel kapcsolatban. Mindent érzésre csinálok, lélekből és nem egóból, erőből vagy a fejemből - sem bántó stílus. Egyszerűen csak kifejeztem mit éreztem, ami érdekes módon viszont védekezésbe és kicsit ridegsébe ütközött a másik fél részéről... Hát mindenképp érdekes dolog volt.)

Viszont a dráma után este találkoztam Boglárral (egyetemi csoporttársunk), akivel elmentünk egy forró csokira meg beszélgetni, aztán a Margit körúti ferences templomba is az ifjúsági misére (ami szintén nem volt jó nekem. Valami nagyon hiányzott, amit Bakonybélben mindig érzek, és amit évekkel ezelőtt itt is éreztem, amikor elmentem ide néhányszor. Már másodszor volt hiányom, úgyhogy eldöntöttem, hogy nem megyek oda többet). Barbi is csatlakozott hozzánk később. Hát ő már nem nagyon fért be a tömött templomba. Az áldozás alatt leléptünk.

Aztán hétfőn karácsonyi készülődésbe fogtam. Sajnos halogatós lettem az utolsó időkben, mindent az utolsó pillanatokban csinálok, és a sütikhez valók megvásárlásával is így tettem. Kicsit féltem attól, hogy úgy járok, mint tavaly, és elfogy az élesztő, mire odajutok a boltba, de még volt pár darab. Nekiálltam hát a beiglinek meg a kókuszgolyóknak, és egész nap a konyhában töltöttem az időt, hangosan üvöltetve a Promise zenekar Nyílt vízen című cd-jét (kedvenc evangélikus lelkészeimből álló együttes, illetve csak állt, mert már feloszlottak sajnos - különösen a fuvolista nagy kedvencem, ő jó barátom is), híres költők (Dsida, Radnóti, Pilinszky vagy Weöres stb) verseire írt, elképesztően üdítő zene. És nagyon-nagyon jó volt készülni.

Nagyon féltem az idei karácsonytól. Eddig mindig együtt voltunk Anyuval, Apuval (ők már rég elváltak), Húgommal, az ő kedvesével, és kedvenc Öcsémmel. Idén Húgomék úgy döntöttek, hogy kettesben akarnak karácsonyozni, Anyu a barátjával (illetve végül annak gyerekeivel) töltötte a Szentestét, így hármasban maradtunk Apuval és Öcsémmel. Apu csinálta a kaját, én a sütiket, Öcsém volt az italos (hehe.. italos volt... :-D), ketten feldíszítettük a fát, este vacsoráztunk, beszélgettünk, ajándékoztunk, jó volt. Más volt mint eddig, de nem volt rossz.
Azért annyira remélem, hogy jövőre már...

Hétfőn este a sütögetés után Barbushoz mentem, és ott aludtam, mert 1. a szomszéd a születésnapját ünnepelte, és már előre bejelentette, hogy hangoskodás lesz, és mivel a szobám fala pont az ő lakásuk falával közös, ezért inkább elmenekültem :-)))). És 2. kedden kirándulni mentünk Barbussal és még egy barátunkkal a Börzsönybe. Gyönyörű időnk volt, napsütés a kirándulás alatt, amint lejöttünk a hegyről, elkezdett esni. Így volt megtervezve természetesen! Aztán délután elmentünk vásárolni Barbussal a városba (23-a estefelé volt már ugye, és még 4 azaz NÉGY embernek nem vettem ajándékot... Mondtam már, hogy erősen halogatós lettem?) Végül mindenkinek sikerült beszerezni pont azt, amit akartam, úgyhogy megelégedetten vettem hazafelé az irányt.

24-én minden évben elmegyek reggel a nagymamámhoz, aztán délután haza. Most is így volt, de előbb Anyuéknál kötöttem ki, ahol bekebeleztem egy nagy tányérral a káposztájából, mielőtt eljutottam hazáig. (Anyuék is megjelentek egyszer csak a Maminál.)

Ma (25-e) reggel elmentem Barbival az istentiszteletre (abba a templomba, ahol ő a kántor), és énekeltünk egy kétszólamú, angol középkori karácsonyi éneket (remélem, hogy a magyar nyelvben, az angoltól eltérően, nincs helyes sorrend meghatározva a melléknevek egymás mellé pakolásának, mert akkor azt most tutira bebuktam :-)))). Azért mentem, mert Barbi nagyon dicséri a lelkészt (Koczor Tamás), illetve a fantasztikus prédikációit. Tényleg nem volt rossz. Úgyis keresek egy olyan helyet, ahol értelmes és hiteles a prédikáció, lehet, hogy majd elnézek egy-egy vasárnap. Ha nem leszek iszonyat lusta összeszedelőzködni reggel időben és bebumlizni a városba, merthogy messze van ám az a nyomorult templom...

Holnap Anyuhoz megyünk mind gyerekek. Olyat fogunk csinálni, amit soha még nem csináltunk. Az angol csoportjaimban a nyelvisiben minden évben csinálok karácsonyi kvízt, és kiscsoportokban versenyeznek egymással. Elővettem a tavalyi kvízt, ami amerikai, és lefordítottam a 20 kérdést. Két csapat lesz, a fiatalok hárman, meg az öregek ketten. Hehe... Aztán még kitaláltam olyanokat is, hogy vicces verset kell majd írniuk karácsonyra, megnéznek egy filmrészletet az Igazából szerelemből (a táncos jelenetet, ahol Hugh Grant letáncikál a lépcsőn), majd kérdésekre kell válaszolni a látottak alapján, végül karácsonyi szavakból összeállított activity, kizárólag mutogatással! Hát... már alig várom. Régen volt olyan, hogy karácsonykor társasoztunk, és a vesztesnek rengeteg kétütemű fekvőtámaszt kellett nyomni. Soha nem felejtem el az öcsém arcát, amikor valami 110-nél tartott... :-D Izgalmasnak ígérkezik. Kár, hogy én nem tudok játszani benne.

***

Az jutott még eszembe, hogy régen annyira vágytam arra a szellemi és lelki közegre, amiben most benne vagyok, különösen az utóbbi pár hónapban. Sokáig éreztem a hiányát, és mindig tervezgettem, hogy majd keresek egy olyan közeget, ahol szárnyalhat a lelkem. Nem találtam, nem is kerestem, de azt hiszem ha előbb találtam volna, akkor már sokkal, de sokkal hamarabb Pestre kerültem volna... Mert Győrben semmi nem történt szellemileg (na meg lelkileg sem), legalábbis nem az előre volt az irány, és főleg nem szárnyalva. Ott csirizzel voltak bekenve a szárnyaim.

De azt hiszem ha nem úgy történt volna minden ahogy megtörtént, akkor nem is tudnám olyan hálával és ujjongással értékelni és ünnepelni azt ami most körülvesz, amilyennel nap mint nap megteszem. Akkor nem vennének körül azok az emberek, akiket a sors áldása felém sodort. Pl Anita, aki egy tanítványom, akivel rengeteget beszélgetünk minden egyes olyan reggelen, amikor órája van velem, aki halad egyre biztosabban és mélyebben Isten felé, aki érdeklődik, és rengeteget kérdez hála Istennek, és akitől egy könyvet kaptam: Anthony de Mello, Úton Isten felé címmel, ezzel az ajánlással: "Nagyon nagy szeretettel legemberségesebb tanáromnak...". Ennél nagyobb elismerést még életemben nem kaptam. Én tartozom hálával Neki. És borzasztóan örül az egóm, hogy ilyennek lát engem :-D.

Másik két tanítványom sem lenne a közelemben, akikre nagy szeretettel gondolok: Ájrín (Irén) és Zsuzsi a nyugdíjas csoportomból. Mindig azzal foglalkoznak, hogy hogy vagyok, és titkon (illetve már nem is titkolják) azért fohászkodnak folyamatosan, hogy társam és családom legyen. Nagy köszönet a szeretetükért és törődésükért. Pótnagymamáim.

Nem ismerném Ábelt, Izsákot, Anzelmet és a bakonybéli békés-boldog monostort sem... És olyan, Istent kereső illetve már megtaláló emberekkel mint pl Gabi, Vero, Regi, Boglár, Sirius vagy Attila sem kerültem volna kapcsolatba, akikkel azóta mély, némelyikükkel viszonylag rendszeres és (talán) mindkét fél számára sok új gondolatot és felismerést hozó lelki életet élünk (akár szóban, akár csak írásban, vagy mindkettőben felváltva) - lehet, hogy nem is kerültek volna az utamba, mert egész biztosan másfele vitt volna az utam (nem kerültem volna a pesti Katedrához, nem valószínű, hogy elkezdtem volna blogot írni... mondjuk Verot és Boglárt mindenképp megismertem volna az egyetem miatt, de a kapcsolat milyensége lenne más, illetve a beszélgetések témája, ez egészen biztos). Minden szóért és gondolatért, ami előre visz a lélek útján és amit ők ültettek a fejembe nagy köszönetet mondok. És a könyvekért, amiket ők ajánlottak (vagy adtak oda konkrétan), és amikből újra csak tanultam és (sz)épültem.
És az imákért...

És persze külön köszönet Györgyinek a kitartó szeretetéért és azért, hogy továbbra is rendületlenül hisz bennem.

Karácsonyi kívánságok

Nagyon sok szeretettel kívánok boldog ünnepeket mindenkinek:

Mit adnék

Karácsonyra

Neked…

Amit én Karácsonyra szívesen adnék Neked,
nem lesz becsomagolva,
nem lesz rajta szalag sem,
nem a posta hozza,
és nem kerül egy fillérbe sem.

A lista hosszú, de a szívemből jön,
ahogy kitárom előtted, mit is adnék:

örömöt, ami hálából fakad,

a bimbóból virággá hajló rózsa fenségét,

az igazi szenvedély tiszteletre méltó erejét,

amit nem érdekel a világi siker,

szabadságot, hogy nem ítélsz meg senkit,
még saját magadat sem,

békét, hogy te magad légy önnön legjobb barátod,

bölcsességet, hogy megértsd hibáidat,
és megbocsásd mások ballépését,

együttérzést, hogy magadhoz ölelhesd a világot úgy, ahogy van, és nem úgy, ahogy te újraalkotnád a legszívesebben,

a magány meglepő örömét,

erőt, hogy a sajnálkozást éppúgy elvethesd, mint a feszültséget, és gyengéden élhess a jelennek,…

…hogy magad és mindenki mást a szív szemével láthass, aminek csak a szeretet számít.

És végül azt kívánom, hogy a Fény feltárja előtted,
hogy mindez az ajándék már benned él,…

… és csak arra vár, hogy kibontsd!

Oh Happy Day

:-)))))

Szabadság

Most megint nincs időm sajnos, pedig... Na nem baj, eljön majd annak is az ideje. Talán már jövő hét kedd után.

Viszont annyit azért mégis csak megosztok, hogy mit olvasok. Larry Crabb könyvét, az a címe, hogy: Új élet - Valódi szabadság. Kifejezetten ajánlom azoknak a keresztényeknek, akik csak "papíron" azok, az életükben viszont ez egyáltalán nem tükröződik, sőt! Alapjáraton nem is érzik jól magukat a keresztény bőrben, netán csalódottak, hogy nem úgy mennek a dolgaik, ahogy ők azt elképzelik, pedig ők hisznek. (Persze előbb be kell merni ismerni ezt az állapotot, és talán ez a legnehezebb.) Elképesztő könyv... Szépen rávezet, hogy mennyire bálványimádás a mai istenhit - egy olyan istenkép is bálványnak számít ugyanis, ami azt súgja, hogy ha én megfelelően viselkedem, betartom a szabályokat, akkor meg kell, hogy az Isten jutalmazzon áldásokkal és egy boldog, láthatóan különb élettel, máskülönben mi értelme hinni benne... Hajlamosak vagyunk követelőzni, aztán összetörni, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy mi azt elvárjuk. (Az ego is tud vallásos élményt produkálni... Szépen át is tud verni. Vigyázni kell ödönnel :-)))).)

Nekem azóta tátva maradt a szám, amióta csak elkezdtem olvasni a könyvet. Valahogy a kosaramba dobta magát a könyvesboltban. Rádöbbentett, hogy miről is szól igaziból az én hitem, mitől is szenvedek egyfolytában... Most végre letértem a bálványimádásról, és végre az igazán komoly munka kezdett el megtörténni a lelkemben, amit már nem én végzek, csak követem figyelmesen, és ami nem mindig kellemes, de mindenképp reménnyel teli és napsütéses. Nincsenek rossz álmok sem egy ideje, és meglepő módon azok a folyamatosan jelenlévő gondolatok is eltűntek, amik már túl régóta tartottak fogva. Már más elképzeléseim vannak a boldogságról is. Érdekes megfigyelnem a napról-napra történő változást, és része lenni annak, amit Barbiék már mondanak egy ideje nekem: hogy a változás a Lélek által történik majd meg, nem a saját akaratomból és erőmből. Akkor, amikor majd sikerül végre elengednem az irányítani akarást MINDEN felett az életemben. Akár a boldogságról alkotott elképzelésem felett, vagy az istenhittel járó "jogos" privilégiumokra vágyásom felett. Borzasztóan érdekes megélni ezt, mert még egy hete is sírógörcsökkel tarkítva szenvedtem azon, hogy soha nem jön el a nyugalom, a belső béke, én biztos rosszul csinálok valamit, ők meg már "új életet kaptak"... Elmondta nekem minden egyes nap Barbus, hogy megtörténik majd velem is, higgyem el. Kinek több időre van szüksége erre, kinek kevesebbre, de mivel az az ígéret, hogy megtörténik, akkor meg is fog. Nagyon bízni sem tudtam - ez is a bálványimádás része volt, csak akkor bíztam, amikor jól mentek a dolgok, mint gondolom nagyon sokan közülünk, de egy ideje nem mentek jól a dolgok egyáltalán, tehát a bizalom sem volt sehol... Ezért érdekes, hogy mégis megtörtént, de ehhez kellett most ez a könyv, a kemény szembesítés - mint ahogy a C. S. Lewis könyv meg azért kellett, hogy az első lépcsőfokra lépjek: éspedig hogy elmélyüljön a (valamiféle) hitem, első körben rátaláljak Istenre. Ez a mostani változás már egyrészt keményebb, de örömtelibb is, mert már a védettség állapotában történik.

Erről a magától történő belső változásról és élményről nagyon szeretnék majd bővebben beszélni, ha lesz időm.

Nessun Dorma

Ezt most láttam Veronál (remélem nem bánod, hogy ide is belinkeltem), és nem tudok lekattanni róla... Egyszerűen elképesztő! Az a mérhetetlen szerénység, amivel kiáll a rút kiskacsa (aki mellesleg egy mobiltelefon árus), és kinyitja a száját, és a zsűrinek meg tátva marad az övé...

Görbe hétvége

Nagyon jó volt a hétvége. Már olyan régen volt ilyen. Színház... nem is emlékszem mikor voltam utoljára színházban. De talán tavaly karácsony táján, mert Barbitól mindig színházjegyet kapok karácsonyra, és akkor elmegyünk kettecskén.

Szeretem, amikor improvizálnak a színészek, azon meg kuncognak. Pécsi vendégjáték volt, Spiró György Kvartett című darabját játszották. A színészek köszül egyedül Márton Andrást ismertem még fiatalabb korából. Volt egy kuncogós jelenet, amikor az egyébként is zseniális színésznő - Vári Éva - elfordult, mert nem tudta abbahagyni a röhögést. Annak, aki a nézőkkel szemben ült nem volt esélye... :-)))). Nagyon jó volt, Barbi párszor elsírta magát az egésznek a reménytelenségén. Elég kemény a történet, és a karakterek is. Főleg, ha aztán az ember elgondolkodik, hogy mennyi hasonló ember van akár a legközvetlenebb környezetében is... De lehet, hogy jobb nem is belegondolni.

Színház után elmentünk pizzázni, aztán késő éjjelig beszélgettünk még. Annyira hiányzott már ez! Rég voltunk így együtt, annyira elfoglaltak vagyunk mindketten.

Vasárnap reggel összefutottam egy volt kollegámmal, akivel még 1998-ban (na hát az sem tegnap volt...) tanítottam együtt az általános iskolában Újpesten. A következő párbeszéd részlet zajlott le köztünk:
- Na és, van családod? Férj, gyerek?
- Nincs. Nem úgy alakult az életem.
- Na hát akkor húzz bele! Nincs már sok időd!
- Hát én belehúznék, de azért ez nem így megy azért... Nem csettintésre lesz az embernek igazi társa...
- Szülj magadnak egy gyereket, aztán majd hátha elfogad valaki később a gyerekkel együtt! - (Megjegyzem ez egy alsó tagozatos tanítónő... Így visszaolvasva még sokkal siralmasabban hangzik, mint amennyire ott hallottam helyben. Aya Isten!)
- Hogy mekkora hülyeség ez! Hány éves vagy?
- 41.
- Hú, akkor kezdj magaddal valamit, mert már most úgy beszélsz, mint a majdnem hatvanéves Anyukám... Te tényleg komolyan gondolod ezt? Hú... ez nagyon kemény, hogy már így gondolkodsz ennyire fiatalon. Hogy én a szaros kis önző egóm miatt szüljek egy gyereket, és tegyem jól boldogtalanná szerető családi háttér néélkül, de én legalább boldog leszek, mert lesz egy gyerekem, és hátha valaki még maga mellé is vesz majd... Soha, de soha nem tennék ilyet egy gyerekkel, érted? Akkor inkább életem végéig egyedül maradok!

És egy fiatal nő... nagyon kemény. Picit ideges lettem, meg kell hogy mondjam. Ekkora baromságot csak Édesanyám mondott évekkel ezelőtt. Pontosan ezt, hogy csináltassak magamnak egy gyereket, mert kifutok az időből... mintha ez lenne a legfontosabb dolog az életben és nem a szilárd és megbízható párkapcsolat... Ezt azt hiszem soha nem fogom tudni megérteni. Mondjuk drága Anyukám már nem hozza fel ezt a témát egy ideje...

***

Elhatároztam, hogy veszek egy torna bérletet. Majdnem 2o évvel ezelőtt jártam erre a helyre. Nagyon kemény, nem aerobic. Prímatorna a neve.

(Milyen fura, hogy csupa tőmondatot írtam... Az előbb fejeztem be a beadandót, amiben viszont háromsoros mondatokat szerkesztettem 5 oldalon keresztül, és lehet, hogy ezt kompenzálom most :-))).

Kutya világ

Találtam ma egy olyan imát, ami a szívemből szól, csak épp nem én fogalmaztam meg:

"Istenem, a te szereteted kormányozza bennem a képességeket és tetteimet, irányítsd munkámat, pihenésemet, jártamat és keltemet tetszésed szerint. A te szereteted égjen a szívemben, fenyítsen és vigasztaljon, alázzon meg és emeljen föl, égesse el tökéletlenségeimet és tartsa meg egész bensőmet a veled való kapcsolatban és a tökéletes engedelmességben. Lemondok a saját akaratomról; vezérelj azon az úton, mely neked tetszik, vezess, aki által akarsz, csak te légy az én mesterem."

***

Egyensúly van a világban. Kb két hete bedobtam a nyelviskolában lévő túró rudis automatába egy rudira való összeget, és kidobott két rudit... az egyiket nekiadtam az egyik tanítványomnak. Szerdán bedobtam több mint egy rudira való összeget (visszaad a gép), de elnyelte, és rudi sem pottyant... Mondom én, hogy van igazság! :-))))) Igaz, hogy a kamatokat is elszedte, de a mai világban még ezt is elfogadja az ember... :-D

***

A mi családunk (is) állatbarát. Volt itt már (meg van is) mindenféle jószág, a legkülönbözőbb forrásból.

Kishúgom talált egy kiskutyát egy hete. Már gyerekkorában is ilyen találós fajta volt, egyszer haza hozott a parkból egy tacskót, akivel az első út az állatkórházba vezetett sérv műtétre, aztán rövid időn belül újabb (ha jól emlékszem) 6 taggal bővült a család :-)))). Még tizenvalahány évig velünk volt Csöpi kutya, és az egyetlen almából a legnyomorultabb kis vakarcs is, akit mindenki máshogy hívott (Anyu a becsületes nevén, Lédynek hítta; Apu Buksinak; mi meg, a gyermekek, Dugónak). Na a mostani kiskutya is a kórházban kezdte, ahol eltávolították a méhét - a rengeteg kölyökkel együtt. Annyira csontsovány a kutya, hogy fáj ránézni. Kilóg az összes bordája, és hátul a lába feletti csontok is (csak szakszerűen megnevezve anatómiailag!!!). A szeme véres a verésektől (valószínűleg sokat kaphatott), és folyton jön, bújik, végtelen ideig simogatódna... Nem akart kimenni a lakásból, amikor haza indultak, mert végre melegben volt, és félt, hogy újra az utcára kerül... A szívem szakad meg érte! Csúnya kiskutya, de elképesztően aranyos, hatalmas fekete szemekkel! Én nem vagyok nagy kutyás, szeretem őket, csak épp nem tartanék lakásban, de azt mondtam, hogy megtartanám, ha nem olyan lenne az időbeosztásom, amilyen, vagy ha kertes házban laknék. Egyből odajött, odanyomta a kis fekete pofiját a lábamhoz. Most kérdés, hogy mi lesz vele, mert vissza az utcára semmiképp nem kerül, de kishúgoméknál már van egy kutyus, jó lenne gazdit találni neki.

Ha esetleg valaki szeretné ezt a csúnya, de borzasztó hálás és kedves kutyust (Szeder névre hallgat), jelentkezzen minél előbb, mert keresünk neki egy szerető gazdit.