Egészen addig volt ez így, amíg Istennek át nem adtam a gyeplőt. Onnantól fogva más irányba ment a gondolkodásom, már az ezoterikus vonal idegen lett számomra, és már csak a tiszta isteni vonal mentén szárnyalt a lelkem. Semmi olyasmi nem esett már jól, amit a Titok című könyv sugallt, semmi, ami az egómat erősíti, és arra tanít, hogy ÉN mire vagyok képes a saját erőmből, ha hiszek magamban és naponta megfogalmazom.
Próbáltam beszélgetni Lórival azóta, hogy újjászülettem, de sosem került sor a beszélgetésre. Mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, meg nyilván nem is volt annyira fontos az egész. Pár hete kérdezte, hogy hogy vagyok, én erre nem tudtam egyértelműen válaszolni. Épp padlón voltam, de a padlót már egyáltalán nem rossz dolognak fogom fel, hanem pont hogy jónak. Naponta padlófogás volt, annak az egyhónapos időszaknak a végén hangzott el a kérdés, amikor minden nap durva tanításokat kaptam fentről, és a durva tanításoknak pont az a lényegük, hogy nem tudsz talpon maradni, órákig a földön fetrengsz, annyira letaglóz, de ugyanakkor boldog vagy a kínjaid közepette, mert tudod, hogy pucolódnak a sebeid, épp a hatalmas szeretet nyilvánul meg minden összerándulásodban, és minden más lesz a végén. Szóval akkor azt írtam neki, hogy nehéz a bőrömben lenni, mert Isten folyamatosan tanít, és az nem mindig kellemes, ugyanakkor boldog vagyok, mert Istennel járok, és annál a kapcsolatnál, ami köztünk van Vele semmi nincs boldogabb...
Kaptam tőle egy mélt a héten. Részlet:
"
Ez volt a régi utam, másfél évig a szakítás után. Ami csakis rólam, az én fejlődésemről szólt. De már egészen más utat járok. Szerintem egyáltalán nem ez a lényeg. Ezt válaszoltam:
"nem gondolom, hogy az a cél, hogy boldog legyek. az egyetlen cél, hogy ne veszítsem el Istent a képből, hanem azt a természetes és mindennapos (
Aztán így folytattam, már nem a boldogság témában:
"nagyon pontosan látom és tudom mi történik velem/bennem, és sokkal nyitottabb vagyok a világra, mint valaha is bármikor, és a világ elképesztő módon megnyílt... leírhatatlan. (ma pl egy egyetemi tanárommal beszélgettem 7 azaz HÉT órán keresztül, és teljesen megnyílt, pedig nem kérdeztem semmit... félelmetes. és nem ő volt az első. és azzal is tisztában voltam, hogy a hét órának a lényeges része az utolsó fél óra volt, amikor a Teremtő került szóba...)
már nem kell keresnem, a helyemen vagyok a világban. nem vagyok mindig vidám, de különösen akkor érzem Isten simogatását, amikor padlón vagyok. mindig vannak kérdéseim, és mindig kapok válaszokat. rendszerint még aznap. mindig egy konkrét szituációban.
ma nagyon furcsa szitu volt. reggel azt kértem, hogy mutasson meg Isten valamit, amit nem tudok magamról. szinte azonnal jött válasz. hazudtam valakinek, mert nem akartam, hogy csalódjon bennem, hiszen láthatóan igen nagyra tart (az említett tanárom). a hazugság kényes kérdés nálam, nem szoktam hazudni, és borzasztóan utáltam régen, ha nekem hazudtak. kb 4 éve nem hazudtam. ma pontosan éreztem a dilemmát, hogy választanom kell: megmondom az igazat - semmi tétje nem lett volna -, vagy hazudok. a hazugságot választottam, nem teljesen tudatosan, és valahogy mégis... nehéz ezt megfogalmazni. fura volt, de utána értettem meg embereket a múltamban, akik pont ugyanazért hazudtak, hogy megmaradjon az a szép és jó kép róluk, amit a másik - esetleg pont én - felállított velük kapcsolatban. ma fullra megéltem azt a félelmet, hogy mennyire fájdalmas, ha csalódást okozunk a másiknak azzal, hogy mégsem vagyunk annyira szuperek, mint amilyennek elképzel minket... és hálát adok, hogy ezt megtapasztalhattam, mert így tényleg megértem a motivációikat. amiatt szomorú vagyok, hogy hazudtam, de a teljes bűnbánatot is megtanította Isten. ez nem is önmarcangolás, nem is önigazolás csini magyarázatokkal, hogy miért is volt jogos amit tettem, meg hogy bagatell!, hanem ennél sokkal sokkal mélyebb feloldozás. alapjáraton nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek, ezért is volt fura ezt a félelmet megélni ma. mostanra már elmúlt, szerencsére.
igen, azt hiszem már nem kutatom én ki vagyok a világban vagy mit érek. ez nem azt jelenti, hogy hátra dőltem. nem. Isten onnantól kezdve "kezelésbe vesz" rendesen, hogy átadja neki az ember az életét. nehéz volt megtanulni a feltétlen és teljes bizalmat, hogy Ő igazi szülő, tényleg törődik velem az életem minden részletére kiterjedően, és tökéletesen szeret, de annyiszor megtapasztaltatta velem ezt az elmúlt majdnem 8 hónapban, hogy azóta semmilyen félelmem nincs. ... azt is nehéz volt megtanulni, hogy ne akarjak én mindent a kezemben tartani. most nem tartok semmit a kezemben, és már-már bűntudatom van, hogy mennyire jól mennek a dolgaim, pedig nem is csinálok semmi különöset. csak szeretem az embereket, nyitott vagyok feléjük, és az emberi kapcsolatokat tartom a legfontosabbnak."
És jobban belegondolva, ez nem igaz. Nem az emberi kapcsolatok a legfontosabbak, azok csak másodlagos fontosságúak. Istennel való kapcsolat a legfontosabb. Azt hiszem ezért mennek jól a dolgok. Amíg az emberekkel való kapcsolat volt fontos, addig sokszor csalódás ért, nem is kell ecsetelni miért.
"az viszont kifejezhetetlen - nekem legalábbis nem sikerül elmondani olyanoknak, akik nem élnek ebben -, hogy milyen érzés ez a kapcsolat Istennel. most már ez a természetes nekem, de el tudom képzelni, hogy meredeken hangzik, ha beszélek erről... mert annyira mély, megfoghatatlan, már-már misztikus, és pont ezért nem egyszerű. lehet apróságokat mondani, amikben megnyilvánul (pl napi sikerek, amiket a "titok" is tartalmazott), de közben elveszik a lényeg, mert nem az a fontos, hogy milyen dolgok jönnek össze a sikerek szempontjából, hanem az, hogy folyamatosan kommunikálunk egymással, és ez akár abban is megnyilvánulhat, hogy szükségem van valamire, és megkapom, mert Isten is úgy látja, hogy tényleg szükségem van rá - már ha ez érthető.
sose gondoltam volna, hogy az a személyiség, aki én voltam akár még tavaly nyáron is, az az önző, egoista, követelőző, erőszakos ember, annyira kedves Istennek, hogy lehajol hozzá, átformálja, és előhozza belőle az igazi lelket, azt, akinek eredetileg megteremtette, minden potenciáljával, a legteljesebb szeretettel, olyannak, akinek Ő látja mindig is, az ego álcája mögött is... ez banálisan hangzik talán, mert lehet, hogy úgy tűnik, mintha ez az egész a realitás elől egyfajta menekülés lenne valami misztikumba, pedig nem menekülök. nincs mi elől. ebben a világban élek, nyitott szemmel és szívvel járok, és maximálisan emberi érzéseket érzek, és nem is mindig érzem Isten közelségét. olyankor csak tudom, hogy ott van, vár, és ha visszafordulok felé, újra láthatom az arcát olyan közel, hogy az orrunk összeér :-)))))."
Tényleg nem keresek már. Azt hiszem különböző utakat csak addig keres az ember, míg rá nem talál a sajátjára, és ott ki nem teljesedik. Én megtaláltam a sajátomat, és ezen az úton kell keményen megdolgoznom minden felismerésért, minden meglátásért, elfogadásért, elengedésért, megbánásért és megbocsátásért. Ez nem hátradűlős móka. Ez vérverejtékes munka, mert mindig visszajön a gőg, az az érzés, hogy jobb vagyok másnál, ha elengedem magam... Minden pillanatban éberséget követel, nyitottságot és elfogadást és maximális Isten felé fordulást. Semmi magánakció, előbb mindig kérdezek, és csak akkor lépek, ha igen a válasz. Ez nekem, aki mindig rögtön rohant türelmetlenül, ahogy kitalált valamit, nagy változás :-))). És a folyamatos kapcsolatot sem mindig könnyű fenntartani. Amikor pl látok egy kiütött szemű hajléktalan nénit az utcán, ahogy végtelenül lassan, mérhetetlen fájdalommal és számomra elképzelhetetlen szenvedéssel az arcán baktat, akkor én is megkérdezem Istentől, hogy hol van, és miért engedi, hogy ennyire reménytelen helyzetbe kerüljenek emberek, akik ártatlan kisgyerekként születtek, mint mindenki más... Hol van ilyenkor, és miért nem enyhít a szenvedésen? (Ez után a látvány után végigbőgtem az utat hazáig.) És mégsem tudok már elfordulni, mert olyan szoros a kapcsolat, és annyi mindent tudok már Róla, hogy befogom a számat, mint Jób. Mert az egóm ilyenkor pontosan tudja már, hogy kussolnia kell, mert nincs esélye.
De azért nem mindig könnyű...
