Annyira mély megtapasztalás és kristálytiszta fájdalom ez, hogy semmilyen, az életemben eddig megélt tapasztalatok és fájdalmak intenzitása nem ér fel vele. Nagyon mélyen és sokat tanít magamról, a világról és az életről. Már nem tudok ugyanúgy nézni a világra, mint eddig. Olyan ez, mint egy beavatási szertartás... Nem lehet nem felnőtté, aki megtapasztal egy ilyet. Porszemnyinek látom minden eddigi küzdelmemet és fájdalmamat, egyik sem ér fel ezzel. Nem tudom elképzelni, hogy van annál fájdalmasabb, mint hogy csillapíthatatlanul szenvedni és meghalni látunk valakit, akit nagyon szeretünk... Azt hiszem soha nem fogom elfelejteni azt a két napot, de főleg az utolsó másfél órát... Mint egy film pereg a fejemben, ma már régi emlékekkel keveredve. Mivel sohasem tapasztaltam ilyet, nem tudom, hogy milyen fázisai vannak, és azt sem, hogy meddig tart, csak figyelem, és sírok, amikor kell (elég gyakran, gondolom ez normális...), és ott, ahol épp rám jön.
Hihetetlen nagy fájdalom, mintha folyamatosan nyomná valami a lelkemet. Sajnálat, önvád, a tapasztalat hatása, emlékek, Kismami hiánya keveredik. Várom, hogy felhívjon, és megkérdezze, hogy "Máskülönben mi újság?"...
A másik oldalon viszont ott van az a megint borzasztó szoros kapcsolat Istennel, aminek a hiányától szenvedtem mielőtt elment a Nagyim. A mai Chambers adag ezt írja:
"Hogy helyesen, vagy helytelenül gondolkozunk az imádságról, az attól függ, milyen az elképzelésünk róla. Ha az imádságot úgy vesszük, mint a tüdő lélegzését vagy a vér keringését, akkor helyesen gondolkozunk. A vér szakadatlanul kering, a lélegzés is szakadatlan. Nem vagyunk tudatában ennek, mégis megállás nélkül folyik. Nem vagyunk tudatában annak sem, hogy Jézus tökéletes kapcsolatban tart minket Istennel; mégis így van, ha engedelmeskedünk neki. Az imádság nem gyakorlás, hanem élet. Őrizkedj mindattól, ami gátolja feltörő fohászaidat. "Szüntelen imádkozzatok" - azaz mindig őrizd meg a szívedből feltörő fohászkodás gyermeki szokását."
Na hát ez most megint szüntelenül így megy, mint a lélegzet.
Ezek a megfogalmazható részei a dolognak, viszont van egy olyan rész is, ami annyira mély, hogy csak érzés, nem tudom megfogalmazni. Azt viszont biztosan érzem, hogy fontos felismerést hordoz, csak még nem fogtam fel a fejemmel, hogy mit...
Reggel felhívtam a Kishúgomat: - Te hogy Vagy? - Hát... nem valami jól. Te? - Én marha szarul. Dolgozol? - Nem. Orvoshoz megyek. - Akkor nem megyünk a Margitszigetre? Nem annyira jó, hogy csak fekszem az ágyban és meg se tudok mozdulni. Ha már nem tudok tanulni a holnapi vizsgára, akkor már legalább töltsünk el együtt egy napot. - Jó. Csörgök, ha végeztem.
És így elmentünk egy fél napra a Margitszigetre kettecskén (illetve hármacskán a kutyával) sírdogálni, emlékezni, beszélgetni, együtt lenni. Nagyon jó volt.
Soha nem gondoltam volna, hogy a gyász ennyire nehéz...
Addig tudjuk kifejezni a szeretetünket ebben a világban, amíg itt vagyunk. Ez világos. Túl sokszor nem mutatjuk ki mennyire szeretjük a másikat- haragból vagy büszkeségből, mert megbántott, vagy kényelemből, vagy lustaságból, vagy azt gondoljuk ráérünk. Aztán egyszer csak nem érünk már rá.
Két dologért imádkoztam tegnap, amikor már nyilvánvaló volt, hogy gyógyulásért teljesen feleslegesen tenném: hogy álmában menjen el a Nagymamám, további szenvedések nélkül, és hogy ott lehessek, egészen a végéig vele, hogy elkísérhessem a "kapuig".
Mindkettő megadatott tegnap este, amiért nem is tudom kifejezni mennyire hálás vagyok az Istennek. Napokkal ezelőtt még nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet, amikor egy haldokló mellett ott ül az ember, de tegnap teljesen természetes volt, hogy odafeküdtem mellé a kórházi ágyon, és hogy amikor kilehelte a lelkét (szó szerint), akkor az arcom 5 centire volt az Övétől...
Iszonyú sokat szenvedett, fájdalmas volt az utolsó két napja, olyan fájdalmakkal, hogy tényleg megnyugvás volt számára megpihenni végre. Nem akartam otthagyni egyedül... Nem tudtam elszakadni a Kismamitól, csak simogattam a fejét, puszilgattam a karját, és utána az utcán annyira hangosan zokogtam, mint egy gyerek.
Nagyon nehéz élete volt. Eltemette két gyerekét, volt rákbeteg, háromszor műtötték, rengetegszer volt kórházban, és az utolsó tizenpár évében nem volt olyan nap, ami valamilyen testi fájdalom nélkül telt volna el. Az volt a legrosszabb, hogy teljesen egyedül élt, és a vége felé már annyira szédült, hogy többször elesett és csúnyán megütötte magát. Sokáig én voltam ez egyetlen, aki látogatta Őt, hetente legalább egyszer, de volt úgy, hogy többször is. Sokszor nehéz volt kezelni a depresszióját, türelmetlen voltam vele és sokszor vitatkoztam. Főleg az elmúlt két évben, amikor engem is ropogatott az élet, és Ő már régóta képtelen volt átérezni egy másik lelkiállapotát, és megkönnyíteni a dolgot. Most nagyon bánom, hogy nem voltam kedvesebb és türelmesebb Vele, akár erőmön felül is.
Két hete került kórházba. Reméltem, hogy még kijön onnan, mert javult az állapota, amikor átszállították a másik kórházba a "rehabilitációra" - bár én inkább annak az osztálynak mondanám, ahova azokat a betegeket szállítják át, akikről végleg lemondtak. Ahogy átkerült (pénteken), már másnap nagyon rosszul lett, és harmadnapra el is ment. (Anyukánk barátja azt mondta, hogy minden rokona ebben a kórházban halt meg... Először nem is értettem, hogy miért vitték át, amikor meghallottam a hírt, aztán amikor elmentem pénteken látogatni, akkor megijedtem, hogy hova került, mert "fura" atmoszférája van annak a helynek, és valahogy éreztem, hogy a legrosszabbtól kell tartanom, de reménykedtem azért...)
Amikor szombaton bementem Hozzá, még beszélgettünk, és amikor láttam, hogy egész nap hányt, kérdeztem a személyzetet, hogy mire számíthatok. Akkor sem mondtak sok mindent, és tegnap már felbőszített az a látvány, ami fogadott. Borzasztó állapotban volt a Kismami. Megkérdeztem a nővért és az orvost is, hogy hogyan lehetséges, hogy úgy néz ki ahogy, és semmit sem tesznek, és hogy haldoklik-e, azért nem strapálják magukat, ÉS NEM MONDOTT EGYÉRTELMŰ VÁLASZT! Azt mondta még akár jobban is lehet, azt ő nem mondhatja biztosan, hogy mi lesz a jövőben, de azt gondolja, hogy ha még valaki szeretné látni, akkor most jöjjön... Megkérdeztem, hogy ez most azt jelenti, hogy haldoklik? És még akkor sem mondta azt, hogy igen. Találjam ki. Aztán amikor fél óra múlva leállt a veséje, akkor már azt mondta, hogy a reggelt nem fogja megérni. Akkor eldöntöttük Anyuval, hogy ott alszunk a kórházban, nem mozdulunk onnan (illetve ezt én már akkor eldöntöttem, amikor bementem és megláttam milyen állapotban van, és még reménykedtem, hogy máshogy alakul a dolog. Azt mondtam, hogy addig ott maradok az ágya mellett, amíg vagy jobban nem lesz, vagy el nem megy.) Fél óra múlva elment.
Eddig nem értettem, hogy emberek hogyan tudják olyan mélyen siratni a nagyszüleiket, hiszen az a természetes, hogy azok megöregszenek, és meghalnak, és ezt megérti az elme. Most már érzem, hogy miért... És most érzem csak igazán, hogy mennyire szerettem a Nagymamámat, akivel mindig egy ágyban aludtam gyerekkoromban, amikor nála töltöttem heteket a szünidőkben, aki nevelt hároméves koromig, mert a szüleim dolgoztak, és akinek én voltam a kedvence, mert mindenkinél jobban szeretett, egészen a végéig...
(Néha ki kellett mennem zokogni tegnap, mert annyira fájt a látvány, és egyszer pont akkor mentem vissza, amikor ott tett-vett a nővér mellette. Azt kérdezte a nővértől, hogy hol van a leány - az én vagyok -? Próbáltam természetes hangon válaszolni, hogy itt vagyok, nem szaladtam el, hát... nehezen ment.)
És most magamat hibáztatom, hogy nem figyeltem rá eléggé az elmúlt fél évben... Szívből remélem, hogy nem haragszik rám. Júliusban lett volna 83 éves.
Tegnap Ábel (a bakonybéli atya) azt mondta a majdnem egyórás telefonbeszélgetés alkalmával, hogy az érzékenységem áldás, de egyben csapás is, mert sok szenvedéssel jár.
Na ezt nagyon látom. Most épp nagy "kedvencem", az Amerikai Egyesült Államok történelmét tanulom, és folyamatosan nyílik kifelé a zsebemben a bicska. Soha nem szerettem azt az attitűdöt, amivel a világhoz állnak napjainkban, de amik a történelmük folyamán történtek... Csak azért nem anyázok, mert nincs értelme.
Persze, hallottam már az indiánok "elrendezéséről" szóló történeteket félig-meddig, de eddig még nem részleteiben. Hát most, hogy így is tanulom, nem mondom, hogy közelebb került hozzám a népség. Persze nem egyszerű ez, de ha összevetem a történelmüket azzal, amit ma művelnek a világban, egyrészt egyáltalán nem csodálkozom semmin, elámulok a szívósságukon, ahogy mi mindent túléltek, másrészt pedig félelmetes belegondolni is, hogy az a töméntelen pénz és befolyás, amivel mindent irányítanak a világban vajon még mi mindenre teszi őket képessé a jövőben... Bármit megtehetnek (és tegyük hozzá: meg is tesznek), amit csak akarnak, mert ez már régóta így van... Baromira csak a saját érdekeik érdeklik őket, semmi és senki más. (Épp most olvastam a Panama csatorna építéséről, hogy milyen trükkökkel szedték el a területet Kolumbiától... de bármit, amire csak megfájdult a foguk... Komolyan ijesztő. Nálam egyébként akkor tették be a kiskaput, amikor kivonultak a Kyoto-kupaktanácsról...)
Most az jutott eszembe, hogy van, aki a Mónika-só előtt ül és anyázik idegbeteg fejjel, én meg a töri könyv előtt teszem ugyanezt ugyan némán, de ugyanazzal a vehemenciával. Teljesen ugyanaz, csak a színvonal más :-)))))
- ... krtrlvzssznya... - Tesssséééék???!!! - A körtér legvonzóbb asszonya :-))) - Ja... Hm... Kösz... (már gyanús volt...) - Nem dícsérlek többet, mert még elbízod magad :-))) - Na azt biztos nem fogom. - És? Hazafelé? :-)) - ... Hm... Jjjjja. - Dolgoztál? :-)) - ... Igen, azt is. - Tudod mi a legnagyobb baj a nőkkel? Minél jobban kiteszi nekik a szívét egy férfi, annál jobban lenézik. Nem így van? - ... Nnnem tudom. - Hogyhogy nem tudod? Marslakó vagy, vagy mi? - Én ezt pont fordítva tapasztaltam... - Neeeem, nem! Nem vagyok húszéves, nem ma kezdtem a csajozást! Minél jobban kiteszi a szívét egy férfi, annál jobban kihasználják, aztán eldobják. - ... - Az ember azt hinné, hogy megszólít egy nőt, és az majd kedvesen elbeszélget vele. - ... Hát... én arra most nem vagyok alkalmas... - Persze, mert az jár a fejetekben, hogy mit zabáltok holnap! Hogy zsíros kenyeret zabáltok vagy mit! Ez jár csak a fejetekben! - ... ... ... - Ez a világ sem olyan mint rég volt. Régen kedvesen elbeszélgettek az emberrel ha ismerkedett, ma meg... (Ezen a ponton már elkanyarodott mellőlem a biciklijével, és magában dohogott...)
Vonzom a hülyéket, ez már biztos! Biztos rám van írva, hogy "Gyertek mind, ti félkegyelműek, mert nálam meghallgatásra találtok!" Dehát miről is beszélgettem volna vele kedvesen? Arról, hogy mit zabálok holnap? Amikor én sem találtam még ki a menüt? Apropó... de rég ettem zsíros kenyeret... Pedig ez tényleg egy jó téma lett volna... Basszus! Elpuskáztam a lehetőséget, hogy valaki kitalálja helyettem, hogy mit flamózzak holnap... Na majd legközelebb barátságosabb leszek.
De azért az eszembe jutott, hogy vajon van egyáltalán a világon valaki, akivel ilyenformán be tud csajozni? Akit meg tud hatni ezzel a gagyi csajozós dumájával? Ééééés, ami a legfurább, hogy tényleg nem volt már húsz éves! Kétszer annyi is lehetett úgy ránézésre... Mennyire beteg világban élünk, egyre sűrűbben rádöbbenek mostanában... Vagy ez a normális, csak épp én nem veszem észre, mert - nem is tagadom - burokban élek?
Átmásoltam a saját írásaimat a másik blogról, egyfelől hogy egyben legyenek, másrészt meg hogy könnyen elérhessem őket, ha épp olvasgatni szottyanna kedvem.
Karácsony
Meleg szavak áldása,
Ajándékok bontása,
Betlehemes jászola,
Forralt bor illata,
Várakozás öröme,
Csókok csattanó csendje,
Szívek repeső násza,
Hiányló lelkek magánya…
Fergetegben kapkodás,
Türelmetlen topogás,
Tanácstalan unalom,
Pénzlefejő hatalom,
Tonnányi ruharakomány,
Szegényeknek adomány,
Tányér leves a téren,
Ordító hideg leheletében…
A szeretet ünnepe ez,
S ha csak egyetlen napig is szeretsz,
Úgy, ahogy jó, ahogy kell, ahogy szép:
Megérte.
Csak nézz bele a csillogó szemekbe:
Amit ott látsz nem csalás, nem ámítás,
A boldogság aranyló fénye csillan ott,
Fényessé teszi a Holdat s Napot,
Nem is kell ajándék.
Karácsony sem kellene…
Szeretni és adni, csak úgy,
Alkalom nélkül, ok nélkül,
Igazi kincseket belül:
Egy mosolyt,
Egy ölelést,
Figyelmet,
Egy tekintetet,
Együttérzést,
Símogatást,
Nemes szívet,
Egy kedves szót, igazat,
Elmondani: „Jó, hogy vagy”,
Időt, ha sok nincs is,
Önmagad…
Kövesd emelt fővel a csillagot,
Mely feletted utat mutatva ragyog,
Merd járni az utad,
Bátran vállalni aki vagy,
Merj adni, kapni, teremteni, szeretni,
A mindenségből részegülni,
Betlehembe elrepülni,
A Gyermeket – Önmagadat – öledben dédelgetni…
Izgatott csomagolás,
Csengőszóra várakozás,
Gyertyafény illata,
Gyülekezés zsivaja,
Megváltó születik,
Üdvösség közeledik,
A fény napja ez,
Reménység ébredez…
(2007)
Helyi Érdekű Vasút
Hihetetlen műgonddal és precizitással bűvölte a kulcstartót. Erre lettem figyelmes. Szimpatikusan lassú mozdulatokkal dolgozott, a külvilág teljesen kirekesztődött számára. Csak Ő létezett és a kulcstartó. Bemutatta a zen, a tao, minden keleti vallás, filozófia, a megvilágosodás és a tökéletes jelenlét valamint az ego eldobásának lényegét, amelyről az összes avatár és beavatott jógi és buddhi beszél amióta világ a világ.
Eggyel kezdte. Megcsodálta tárgyának sárga és piros színét, tökéletesen kerek formáját, azután lassan kinyitotta, hogy egyetlen, ezüst fémszínű kulcsot ráhelyezzen, így adva funkciót is a formának. Még gyönyörködött "A MŰBEN" egy kicsit csillogó szemmel, amikor is dzsekijének jobb ujján levő, cipzárral elhúzható zsebéből elővarázsolt egy pontosan ugyanolyan kulcstartót, amit ugyanazzal az ezeréves bölcsességet is meghazudtoló, jól megfontolt és időzített mozdulattal ráapplikált az előző konstrukcióra.
És nem, ne gondoljuk, hogy itt ér véget a történet! Ugyanabból a - egyébként eléggé kis méretűnek látszó - zsebből (amelybe immár kicsit mélyebben kellett belenyúlni, hogy napvilágra kerüljön a további tartalma), előkerült egy újabb kulcstartó. Formáját tekintve nem sokban tért el az előző kettőtől, ámde míg azok plasztikból készíttettek, ez fém volt! És megkezdődött a kulcstartó gyarapodása. Csak emlékeztetőül: egyetlen kulcs volt látható rajta ezen a ponton még, kettő darab, sárga-piros színű, kerek műanyag kulcstartó társaságában.
Láttam, hogy kicsi lesz a hely az új szerzeménynek. Kinyílt a tartó kapocs, de a dísz leesett a földre. Csodálkozva vettem észre, hogy még az is lassan történt. Mintha lassítva játszottam volna egy filmet. Nagyon élvezetes volt. Akkor le kellett hajolnia, hogy elgurult vagyontárgyát összeszedhesse a lábak között. Először nem látta hová gurult. Aztán egy jól megtermett férfit kellett kicsit félrelöködnie, hogy megkaparinthassa az önállósodott érmét. És sikerült! Újra visszaállt a világegyetem rendje, be lehetett végezni az elkezdett teremtést. Rákerült a harmadik kulcstartó is a kompozícióra. Mission completed.
És újra a zsebe felé nyúlt... akkor már hatalmas érdeklődéssel figyeltem, hogy vajon melyik kulcstartó újabb klónját veszi elő. De akkor valami történt. Felhős lett a tekintete, meg sem moccant percekig, kicsavarodott kezét is ottfelejtette a zsebben, láthatóan kényelmetlen pózban. Láttam az ablakon gondterhelten kifelé tekintő arcán és összevont szemöldökén, hogy a hatévesek minden gondolati erejét segítségül hívja, mert valahol máshol lapult amit keresett, és ő nagyon szeretett volna visszaemlékezni, hogy hol volt az az ott. Nagyon izgultam, hogy mi lesz a dologból. Visszafojtott lélegzettel szurkoltam neki.
Akkor átsuhant egy megkönnyebbült mosoly a kicsi arcán, és boldogan beletúrt a nadrágjának bal zsebébe (épp átellenben a dzsekin található kincsesbányától) és előhalászta onnan azt, amit ha egy hatéves a kezébe kaparint, soha nem kíván más dolgot az életében (legalábbis míg kicsit nagyobb nem lesz). Ez pedig egy (nem fogja senki kitalálni!!!) újabb, bár eredetileg egyáltalán nem kulcstartónak készült tárgy volt, amiből hamarosan a fő dísz lett az amúgy is gyönyörűre sikeredett kicsiarakás-on.
A tárgy a farsang hangulatát idézte. Először azt hittem, hogy egy kenguru, de tévedtem. Egy (talán malac?) hajtogatható, puha "bőre" lehetett a külső héja, belül pedig maga Mici Mackó lapított, ő már kemény anyagból kiöntve. A malac mintegy jelmezként vette körül macit, ő benne ült. Cérna volt az akasztója, ami Mackó fejéből indult ki és a "Malacka" fején lévő aprócska lukon át átdugványozva érte el a rendeltetését. Ebben az esetben viszont az volt a gond, hogy a malac jelmez fejéből kicsúszott a cérna, így nem lehetett ráakasztani a kulcstartó halmazra. Így egyetlen megoldás tette ezt lehetővé: vissza kellett tuszkolni a cérnát az icur-picur lukocskán át. Hááááát.... ez igénybe vette néhány percét. Na nem mintha sietett volna vagy türelmetlenkedés ütötte volna fel a fejét! Á! Semmi kézremegés, semmi anyázás (ahogy az ugye a mai hatévesek egy részétől már meg sem lepő). Ugyanazzal az akkurátus, higgadt precíziós műszerészséggel dolgozott újra és újra, pedig vastag volt a cérna és kicsike volt a luk. Legalább ötször is elvétette. Talán egy fél percre elnéztem akkor, kinéztem a HÉV ablakán, de siettem is vissza lélekben a nagy munkához, és mire odanéztem, épp sikerült a mutatvány. Éééés rákerült a malacbőrbebújtmicimackó is a kupacra!! Megkönnyebbültünk.
Akkor egy boldog mosoly jelent meg szép kis arcán, és először lefelé lógatvaazt ellenőrizte, hogy csörög-e a monstrum. Hát nem csörgött. Ezt hamar megunta, akkor elkezdte próbálgatni, hogy vajon ha ezzel a konstrukcióval a kezében próbálja beletenni a zárba az egyetlen, a tartón fityegő és a karácsonyfadíszektől alig-alig látható kulcsot, akkor vajon sikerrel jár-e majd. Tehát, főpróba, összezárt két ujja lett a zár, amibe belehelyezte a kulcsot és elfordította, többször is minőségellenőrizve a dolgot. Úgy tűnt működött, így elégedetten beletömte az egészet a karján lévő pici zsebbe. Ez alkalommal annak a tanításnak a szép példáját figyelhettük meg, hogy soha nem lépünk ugyanabba a folyóba kétszer. Lehet, hogy egy negyedórával előtte onnan szedte elő azokat a dolgokat, amiket most visszatuszkolt oda, de mennyire más minőségben! Mostmár egy teljes, harmonikus egységet alkottak összefűzve, akkor meg különálló részként lebegtek egy ellenséges univerzumban.
Ezután egy nagyon megható jelenet következett. Immáron bevonta figyelme fókuszába a külvilágot is. Megfordult az ülésen, és a mögötte ülő, hosszú hajú nő haját kezdte birizgálni, kicsi ujjaival fésülgetni, frizurázni, akinek az ölében egy még nála is sokkal kisebb gyerek ült. Éles logikámmal rögvest kitaláltam, hogy valamilyen rokonsági viszony lehet közöttük. Aztán arra gondoltam, hogy mennyire kedves a nő, hogy nem nyafog amiatt, hogy a gyereke össze-vissza kócolja a gyönyörű haját, és mennyire praktikus a gyerekbarát hajviselet. Meg arra is, hogy remélem én sem fogom majd ha egyszer lesz gyerekem szégyellni a tömegközlekedési eszközön, hogy hülyét csinál belőlem. MEG SEM MOCCANT A NŐ, pedig nagyon komoly hajformák jelentek meg a feje tetején! Komolyan mondom, csodáltam és irigyeltem. Aztán átölelte a nyakát a kisfia hátulról, amitől a HÉV-en olyan moraj támadt, mintha egy hollywoodi filmben a naplementében két szerelmes egymás felé rohant volna a tengerparton a nő haját fújó szélben, és ezt látta volna az utazóközönség, ahogy kitekintett a vonat ablakán.
Aztán leszálláshoz kezdett készülődni a család, akkor láttam, hogy három gyerek van, és igazából akkor értettem meg azt is, hogy miért volt annyira türelmes a "nő", amikor megfordult, hogy felöltöztesse a kicsiket, és a gyönyörű, vastag szálú hosszú haja mellé nagy bajusza és szakálla is akadt...
Ajtók
Két, egymással szemben elhelyezkedő ajtó előtt állt sokáig tétován, majd egyre nagyobb bizonyossággal. Az egyik sarkig tárva, egy koromsötét szobába vezetett. A másik, csukott ajtó körül a réseken olyan erővel próbált betörni a fény, hogy az volt az ember érzése: a hatalmas erejű fénynek már csak percekig tud ellenállni az ajtó, mielőtt fülsiketítő robajjal kitörik a tokjából.
A nyitott ajtó felé fordult. A valaha élettel, színekkel, hangokkal teli szoba már teljesen üres és hideg volt. Lassan, módszeresen került ki belőle minden fényforrás. A lakók után először a tárgyak tűntek el. A tárgyak, amelyek szilárd és kézzelfogható formába és alakba öntötték az ablakokon szabadon beáramló, éltető fényt. A lámpák és gyertyák következtek. Ez egy hosszú folyamat volt, sokáig tartott, amíg az utolsó, apró gyertyadarab is a semmibe égett. Utoljára a plafonra ragasztott, sötétben foszforeszkáló csillagok maradtak, amik akkor tűntek el, amikor átfestették a falakat. Aztán megjelent az ablakokon a redőny, félig lehúzva ugyan, de egy darabig még jókora rést hagyva a már gyengébb fénynek. Az addigra már majdnem teljesen üres helyiség falairól eltűntek a képek, a színek, a kisebb, a szemnek és léleknek valaha kedves tárgyak. Érdekes módon a fűtőtestek még mindig működtek, kellemes melegben tartva a már szinte teljesen lecsupaszított, lakatlan, közepes méretű szobát. Láthatóan meg volt pecsételve a sorsa, bár még történt néhány bizonytalan és sikertelen kísérlet arra, hogy újra használható legyen. Végül az ablakok is eltűntek a redőnnyel együtt, a fűtőtestek is leálltak, és a hűvösből lassan hideg lett a könyörtelenül befalazott térben. Már régóta senki sem lépett be, csak az ajtó tátongott még hívogatóan a kongó üresség torkában -
- az ajtó, amely önálló életet élt, és amelyből keserédes nosztalgia áradt. Nem volt rajta kilincs vagy kulcslyuk. Mindkét oldala tele volt ragasztva kollázs-szerűen összerendezett képekkel, film- és zeneposzterekkel, apróbb ajándékokkal és emlékekkel (mozijegyek, koncertmeghívók, étlapok részletei, könyvek kitépett lapjai, játékleírások, italcímkék, csokipapírok), és fényképekkel, letűnt, boldog pillanatokat elcsípett fényképekkel.
Sokáig állt előtte mosolyogva. Hosszú ideig csak tehetetlenül és szomorúan nézte, ahogy szinte magától (kis segítséggel) kiürül a szoba. Sokáig félt ettől, de mostanra már egészen megbarátkozott a gondolattal. Az ajtó volt az egyetlen, ami szinte változatlan maradt: két halványlila, pillekönnyű fátyol került a kollázsokra mindkét oldalon, ezzel elismerve azok létjogosultságát, de már nem tulajdonítva különösebb jelentőséget nekik.
Lassan megfordult, és szemét a másik ajtóra szegezte. Abban a pillanatban, hogy elfordult, háta mögött halk kattanással becsukódott a lefátyolozott ajtó, és tudta, hogy már nincs visszaút. Végérvényesen. Elkápráztatta őt a hirtelen ráömlő, vakító, életet sugárzó fény, ahogy utat tört végre magának az ugyanabban a pillanatban kitáruló, ismeretlen ajtó mögül. Benézett. Semmit nem látott az erős fény miatt, csak a meleget, az éltető áramlást érezte, és azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Boldogan fürdött a fényben.
Szívében hálával és izgalommal sarkig tárta az ajtót...
Angyalok
- Úgy szárnyalnék veled!
- Tudom. És veled tartanék én is, de nem megy. Nehéz vagyok.
- Ha én is nehéz lennék? Akkor együtt lehetnénk?
- Nem. Én mindig nehezebb leszek, mint te. Törékeny vagy és lepkekönnyű. Egyedül kell repülnöd. Nélkülem. Tied az égbolt.
- Sokan cikázunk piros hajnalokon, amikor a többi fény még csak lustán ébredezik. De én úgy megosztanám veled, amit ott fenn, a fényen túl látok...
- Nem érteném. Nem érintene meg. Messze mentél, és egyre messzebb repülsz... Jó.
- Igen. Megnyílt egy dimenzió, egyre csak vonz. Mint egy látomás, olyan az élet. Néha elgondolkodom, hogy vajon mi az igaz? Az, amit a földön járva, az anyagba ragadva élek, vagy a fénnyel való ölelkezés. Annyira más.
- Mindenkinek más. Mit szeretnél?
- Nem akarom, hogy küzdj. Azt akarom, hogy olyan boldog légy, mint én, amikor repülök. Megtanítalak nehéz súllyal is repülni...
- Nehéz súllyal nem lehet repülni. Ismered a fizikai törvényeket. Határolnak.
- Észre veszed majd, hogy egyre könnyebb és könnyebb vagy, egyre magasabbra szárnyalsz te is, és megérint a szépség. Akkor már nem akarsz máshogy élni.
- Így is megérint, csak nem mutatom. Szép vagy.
- Szivárvány volt ma, alá álltam és hozzáérintettem a szárnyam. Látod? Bíbor színű árnyalatot kapott. Szép.
- Taníts meg örülni a szivárványnak. A bíbor színnek, vagy a lilának. Vagy inkább mindegyiknek, egytől egyig. A hangoknak, amiket a csend hordoz. Hogy tudsz ennyire örülni ezeknek?
- Hogy lehet nem örülni? Ezeken kívül semmi nem létezik.
- Te is létezel, itt vibrálsz mellettem. Így én is létezem, itt vibrálsz - mellettem...
- Ó, láttad azt az apró villanást? Egy szerelmes szemében villant ezer kilométerre, a föld másik végében. Milyen kicsi volt, mégis idáig elért a fénye. Mit is mondtál a létezésről?
- Keresem az értelmét.
- Találkoztunk. Leporoltam a nadrágodat, te elfésülted az arcomból a hajamat.
- Én újra poros lettem, de a te arcod tiszta.
- Levágtam a hajamat. Nem takarja már semmi, azért látod tisztának. Csillog a szemed.
- Csak a hegyi tó párája tükröződik vissza benne.
- Szép. Könnyebb lettél már, látod?
- Úgy szárnyalnék veled...
"Mindannyiunk alapvető tapasztalata az ajándékozás, s az az öröm, ami akkor tölti el az embert, amikor valaki másnak odaviszi (ob-fero, oblatio), odaadja azt, amit csak neki készített. Legmélyebb vágyaink egyike, hogy adhassunk, hogy munkánkat, időnket, értékeinket valaki elfogadja. Az ajándék értékét pedig az határozza meg, hogy az ajándékozó személye, szeretete milyen mértékben van jelen benne, a saját kezünkkel készített apróság többet ér, mint a sok pénzen vásárolt értéktárgy. ..."
Aztán eszembe jutott az a kicsit fájó érzés, amit akkor éreztem, amikor valaki, akinek hatalmas szeretettel, hónapokig készítettem egy ajándékot, amiben igazán benne volt a lelkem, annyit mondott rá: - Szép, és ennél nem több. Mert én azt hittem, hogy sikerült beletennem azt a többet, amennyivel többnek készült, és bántott, hogy nem sikerült.
Aztán egy másik alkalom is eszembe jutott, amikor valakinek ajándékot adtam (azt nem én készítettem), az illető megmutatta valaki másnak, aki azt gondolta, hogy neki szólt az ajándék, szépen megköszönte és eltette magának, és az, akié eredetileg volt az ajándék nem merte megmondani az igazat, hogy az az ő ajándéka, és fontos neki, hogy kitől van, és inkább otthagyta a másik illetőnél... Mert nem nagyon volt fontos, hogy tőlem kapta.
Aztán eszembe jutott egy csomó olyan eset, amit inkább eltemetek az emlékezetembe...
Egyre érdekesebbnek találom a nyelvészetet. A héten a jelbeszédről tanultunk, amit már elég rég fontolgatok, hogy megtanulom. Most viszont elképesztő dologgal rukkolt elő a tanárunk: gyerekeknek jelbeszéd (akár négyhónapos kortól), hogy pontosan ki tudják fejezni, hogy mire van szükségük. (Biztos sokan ismerik, nekem ez nagyon új, főleg, hogy gyerekem sincs...) Ajánlott filmeket is a YouTube-on. Meglestem, ezt találtam:
Ahogy a Változások című bejegyzésemben írtam már korábban, volt egy meglehetősen rossz élményem, ami után nem szívesen mentem drámára, és hónapról hónapra egyre rosszabb volt ez. Elképesztően gyáva módon nem mertem megmondani a vezetőknek, hogy mennyire szenvedek ott, ellenben a szünetben sosem mulasztottam el megemlíteni a drámatársaimnak a dolgot, akik minden egyes alkalommal erősen javasolták az őszinte kitálalást, amit én meg is ígértem mindig. Aztán annyiban maradt, és minden újabb ilyen vasárnap hol nem mentem drámára, hol sokkal korábban elmentem, vagy később érkeztem. Minden egyes alkalommal így volt ez.
Nos tegnap, amikor reggel megbeszéltem, a napomat az Úrral, elmeséltem Neki, hogy mennyire zavar már ez a dráma-kérdés engem, és mennyire nem merek lépni egy jottányit sem az ügyben. Azt mondta: - Ma itt az idő, nincs mese, beszélned kell velük. Le kell rendezned a dolgot. Borzasztóan megijedtem először, mert kb annyira szerettem volna meglépni a dolgot, mint amennyire azt szeretném, hogy egyesével kitépkedjék az összes hajamat.
Már majdnem odaértem annak az épületnek a kapujához, amelyikben ezek a szeánszok megtörténnek, amikor cipő kopogást hallottam a hátam mögött, majd odalépett hozzám Saci, az egyik vezetőnk, akinek ez volt a legelső mondat, amit köszönés után mondtam, minden gondolkodás nélkül: - Ma beszélnünk kellene, hármunknak. Gondolom Te is érzed... - Nem, sejtelmem sincs miről beszélsz, de mindenképp beszéljünk. ??? Nem is értettem magam. Na innen már aztán nem volt visszaút...
Aztán amikor felmentem, a többiek azzal fogadtak, hogy ma nem játék lesz, hanem a csoportban mindenki elmondja, hogy hogyan áll a drámához, a csoporthoz, a vezetőkhöz, hogy érzi magát. Ezt a múltkori alkalom végén eldöntötték már (csak én akkor is sokkal előbb elmentem, lemaradtam erről is)... Leesett az állam!!!! ÉS TÉNYLEG MA VOLT ITT AZ IDŐ... Elképesztő.
Felszabadító volt elmondani (sírva, mert még mindig nagyon bántott a dolog, november óta folyamatosan), hogy mennyire rosszul esett az a bizonyos lépésük, meg az, hogy nem kértek bocsánatot amiért fájdalmat okoztak, mindegy, hogy jó szándékkal, vagy sem... Bocsánatot kértek. Aztán előkerült az egyre erősebb hitem, amivel kapcsolatban meg azt mondták, hogy jó lenne, ha bevinném a csoportba a transzcendenst, kicsit elmennének egy új irányba a dolgok, és nem is biztos, hogy baj lenne az... És akkor már tudtam, hogy ezért nem jöhettem el onnan, úgyhogy maradok is. Mondtam nekik, hogy eddig nem vittem be Istent oda, mert senki más nem tűnik hívőnek a csoportban, de most már annyira egybeforrt a dolog azzal, aki vagyok, hogy nem tudom kívül hagyni, és nem is szeretném. Azt mondták néhányan, hogy ezzel érdekes lenne játszani... Tényleg. Csak most nincs semmi bajom, amivel úgy érezném, hogy játszanom kellene. Volt egy időszak, amikor sokat vitatkoztam Istennel, mert nem bíztam benne, és nenm hittem neki, akkor jó lett volna kijátszani ezt magamból, de akkor még nem nagyon reklámoztam ott, hogy hogyan is állok én a kérdéssel. De most látom, hogy mindenki, de mindenki teljesen nyitott rá a csoportban, ez felbiztatott. És aztán ami főleg meggyőzött, az a másik vezető, Győző volt, aki elmondott egy rövid gondolatsort a transzcendensről. Teljesen felvillanyozott, valami megint megnyílt... Szóval jó, hogy maradok.
Kb másfél évig Lóri irányítgatta a szellemi fejlődésem. Nagyon sokat köszönhetek neki, sokat tanultam tőle. Sok gyakorlati tanácsot kaptam, és rengeteg tulajdonságommal illetve viselkedési mintámmal szembesített, néha nem éppen kesztyűs kézzel. Ezerszer összetörtem, mindig azt éreztem, hogy reménytelen eset vagyok, mert azt a célt, amit megmutatott, soha nem fogom tudni elérni, ahhoz túl önfejű vagyok. Kellett a rugdosás, amíg nem szelídültem.
Egészen addig volt ez így, amíg Istennek át nem adtam a gyeplőt. Onnantól fogva más irányba ment a gondolkodásom, már az ezoterikus vonal idegen lett számomra, és már csak a tiszta isteni vonal mentén szárnyalt a lelkem. Semmi olyasmi nem esett már jól, amit a Titok című könyv sugallt, semmi, ami az egómat erősíti, és arra tanít, hogy ÉN mire vagyok képes a saját erőmből, ha hiszek magamban és naponta megfogalmazom.
Próbáltam beszélgetni Lórival azóta, hogy újjászülettem, de sosem került sor a beszélgetésre. Mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, meg nyilván nem is volt annyira fontos az egész. Pár hete kérdezte, hogy hogy vagyok, én erre nem tudtam egyértelműen válaszolni. Épp padlón voltam, de a padlót már egyáltalán nem rossz dolognak fogom fel, hanem pont hogy jónak. Naponta padlófogás volt, annak az egyhónapos időszaknak a végén hangzott el a kérdés, amikor minden nap durva tanításokat kaptam fentről, és a durva tanításoknak pont az a lényegük, hogy nem tudsz talpon maradni, órákig a földön fetrengsz, annyira letaglóz, de ugyanakkor boldog vagy a kínjaid közepette, mert tudod, hogy pucolódnak a sebeid, épp a hatalmas szeretet nyilvánul meg minden összerándulásodban, és minden más lesz a végén. Szóval akkor azt írtam neki, hogy nehéz a bőrömben lenni, mert Isten folyamatosan tanít, és az nem mindig kellemes, ugyanakkor boldog vagyok, mert Istennel járok, és annál a kapcsolatnál, ami köztünk van Vele semmi nincs boldogabb...
Kaptam tőle egy mélt a héten. Részlet:
"A lényeg, ezt te is tudod, hogy boldog légy. ez az egyetlen cél. Értelmesnek, igaznak érezd magad! remélhetőleg ez most történik. Arra kérlek, hogy mindig figyelj arra, ami történik veled. Soha ne ragaszkodj egy úthoz. Amin most vagy, az bármikor új úttá válhat és tessék azt felismerni. A változások most történnek igazán, és a változások sokszor sok állomáson keresztül történnek. Szóval minden esetben járj nyitott szemmel. Ez a lényeg!"
Ez volt a régi utam, másfél évig a szakítás után. Ami csakis rólam, az én fejlődésemről szólt. De már egészen más utat járok. Szerintem egyáltalán nem ez a lényeg. Ezt válaszoltam:
"nem gondolom, hogy az a cél, hogy boldog legyek. az egyetlen cél, hogy ne veszítsem el Istent a képből, hanem azt a természetes és mindennapos (minden pillanatos) kapcsolatot, ami már egy jó ideje van akkor is gyakoroljam napi szinten, amikor nehéznek érzem. Ő ad értelmet az életnek, én teljesen megszűntem létezni. Általa érzem igaznak magam, és maradéktalanul boldognak. persze az jó kérdés, hogy mit nevezünk boldogságnak. azt, hogy jól érezzük magunkat, vagy valami megfoghatatlan, kifejezhetetlen dolgot, ami pont olyan misztérium, mint Isten kiléte."
És eszembe jutott pár dolog a boldogságról. Régen még azt hittem, hogy az a boldogság, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, minden pillanatban élvezetes legyen az élet, és a körülményeinkben semmi zavaró ne legyen. Ma már hiszem, hogy a boldogság az, amikor az ember mindent elenged, ő maga megszűnik önállóan létezni, Isten kezébe teszi az életét, és megszűnnek az aggodalmai, mert Ő biztosít mindent, ami igazán szükséges, és a legjobb. Most ezt mondom, mert nem aggódom, nincs miért. Nincsenek gyerekeim, akikért aggódnom kellene, a magam élete pedig igazán boldog és igazán nagy problémám nincs (a párkapcsolati kérdés most egyáltalán nem kérdés). Szóval a padlón fetrengve és nyüszítve is lehet boldognak lenni Istennel. Igazán maradéktalanul csakis Vele.
Aztán így folytattam, már nem a boldogság témában:
"nagyon pontosan látom és tudom mi történik velem/bennem, és sokkal nyitottabb vagyok a világra, mint valaha is bármikor, és a világ elképesztő módon megnyílt... leírhatatlan. (ma pl egy egyetemi tanárommal beszélgettem 7 azaz HÉT órán keresztül, és teljesen megnyílt, pedig nem kérdeztem semmit... félelmetes. és nem ő volt az első. és azzal is tisztában voltam, hogy a hét órának a lényeges része az utolsó fél óra volt, amikor a Teremtő került szóba...)
már nem kell keresnem, a helyemen vagyok a világban. nem vagyok mindig vidám, de különösen akkor érzem Isten simogatását, amikor padlón vagyok. mindig vannak kérdéseim, és mindig kapok válaszokat. rendszerint még aznap. mindig egy konkrét szituációban.
ma nagyon furcsa szitu volt. reggel azt kértem, hogy mutasson meg Isten valamit, amit nem tudok magamról. szinte azonnal jött válasz. hazudtam valakinek, mert nem akartam, hogy csalódjon bennem, hiszen láthatóan igen nagyra tart (az említett tanárom). a hazugság kényes kérdés nálam, nem szoktam hazudni, és borzasztóan utáltam régen, ha nekem hazudtak. kb 4 éve nem hazudtam. ma pontosan éreztem a dilemmát, hogy választanom kell: megmondom az igazat - semmi tétje nem lett volna -, vagy hazudok. a hazugságot választottam, nem teljesen tudatosan, és valahogy mégis... nehéz ezt megfogalmazni. fura volt, de utána értettem meg embereket a múltamban, akik pont ugyanazért hazudtak, hogy megmaradjon az a szép és jó kép róluk, amit a másik - esetleg pont én - felállított velük kapcsolatban. ma fullra megéltem azt a félelmet, hogy mennyire fájdalmas, ha csalódást okozunk a másiknak azzal, hogy mégsem vagyunk annyira szuperek, mint amilyennek elképzel minket... és hálát adok, hogy ezt megtapasztalhattam, mert így tényleg megértem a motivációikat. amiatt szomorú vagyok, hogy hazudtam, de a teljes bűnbánatot is megtanította Isten. ez nem is önmarcangolás, nem is önigazolás csini magyarázatokkal, hogy miért is volt jogos amit tettem, meg hogy bagatell!, hanem ennél sokkal sokkal mélyebb feloldozás. alapjáraton nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek, ezért is volt fura ezt a félelmet megélni ma. mostanra már elmúlt, szerencsére.
igen, azt hiszem már nem kutatom én ki vagyok a világban vagy mit érek. ez nem azt jelenti, hogy hátra dőltem. nem. Isten onnantól kezdve "kezelésbe vesz" rendesen, hogy átadja neki az ember az életét. nehéz volt megtanulni a feltétlen és teljes bizalmat, hogy Ő igazi szülő, tényleg törődik velem az életem minden részletére kiterjedően, és tökéletesen szeret, de annyiszor megtapasztaltatta velem ezt az elmúlt majdnem 8 hónapban, hogy azóta semmilyen félelmem nincs. ... azt is nehéz volt megtanulni, hogy ne akarjak én mindent a kezemben tartani. most nem tartok semmit a kezemben, és már-már bűntudatom van, hogy mennyire jól mennek a dolgaim, pedig nem is csinálok semmi különöset. csak szeretem az embereket, nyitott vagyok feléjük, és az emberi kapcsolatokat tartom a legfontosabbnak."
És jobban belegondolva, ez nem igaz. Nem az emberi kapcsolatok a legfontosabbak, azok csak másodlagos fontosságúak. Istennel való kapcsolat a legfontosabb. Azt hiszem ezért mennek jól a dolgok. Amíg az emberekkel való kapcsolat volt fontos, addig sokszor csalódás ért, nem is kell ecsetelni miért.
"az viszont kifejezhetetlen - nekem legalábbis nem sikerül elmondani olyanoknak, akik nem élnek ebben -, hogy milyen érzés ez a kapcsolat Istennel. most már ez a természetes nekem, de el tudom képzelni, hogy meredeken hangzik, ha beszélek erről... mert annyira mély, megfoghatatlan, már-már misztikus, és pont ezért nem egyszerű. lehet apróságokat mondani, amikben megnyilvánul (pl napi sikerek, amiket a "titok" is tartalmazott), de közben elveszik a lényeg, mert nem az a fontos, hogy milyen dolgok jönnek össze a sikerek szempontjából, hanem az, hogy folyamatosan kommunikálunk egymással, és ez akár abban is megnyilvánulhat, hogy szükségem van valamire, és megkapom, mert Isten is úgy látja, hogy tényleg szükségem van rá - már ha ez érthető.
sose gondoltam volna, hogy az a személyiség, aki én voltam akár még tavaly nyáron is, az az önző, egoista, követelőző, erőszakos ember, annyira kedves Istennek, hogy lehajol hozzá, átformálja, és előhozza belőle az igazi lelket, azt, akinek eredetileg megteremtette, minden potenciáljával, a legteljesebb szeretettel, olyannak, akinek Ő látja mindig is, az ego álcája mögött is... ez banálisan hangzik talán, mert lehet, hogy úgy tűnik, mintha ez az egész a realitás elől egyfajta menekülés lenne valami misztikumba, pedig nem menekülök. nincs mi elől. ebben a világban élek, nyitott szemmel és szívvel járok, és maximálisan emberi érzéseket érzek, és nem is mindig érzem Isten közelségét. olyankor csak tudom, hogy ott van, vár, és ha visszafordulok felé, újra láthatom az arcát olyan közel, hogy az orrunk összeér :-)))))."
Tényleg nem keresek már. Azt hiszem különböző utakat csak addig keres az ember, míg rá nem talál a sajátjára, és ott ki nem teljesedik. Én megtaláltam a sajátomat, és ezen az úton kell keményen megdolgoznom minden felismerésért, minden meglátásért, elfogadásért, elengedésért, megbánásért és megbocsátásért. Ez nem hátradűlős móka. Ez vérverejtékes munka, mert mindig visszajön a gőg, az az érzés, hogy jobb vagyok másnál, ha elengedem magam... Minden pillanatban éberséget követel, nyitottságot és elfogadást és maximális Isten felé fordulást. Semmi magánakció, előbb mindig kérdezek, és csak akkor lépek, ha igen a válasz. Ez nekem, aki mindig rögtön rohant türelmetlenül, ahogy kitalált valamit, nagy változás :-))). És a folyamatos kapcsolatot sem mindig könnyű fenntartani. Amikor pl látok egy kiütött szemű hajléktalan nénit az utcán, ahogy végtelenül lassan, mérhetetlen fájdalommal és számomra elképzelhetetlen szenvedéssel az arcán baktat, akkor én is megkérdezem Istentől, hogy hol van, és miért engedi, hogy ennyire reménytelen helyzetbe kerüljenek emberek, akik ártatlan kisgyerekként születtek, mint mindenki más... Hol van ilyenkor, és miért nem enyhít a szenvedésen? (Ez után a látvány után végigbőgtem az utat hazáig.) És mégsem tudok már elfordulni, mert olyan szoros a kapcsolat, és annyi mindent tudok már Róla, hogy befogom a számat, mint Jób. Mert az egóm ilyenkor pontosan tudja már, hogy kussolnia kell, mert nincs esélye.
Nagyon szeretem a nyelvészet tanárunkat (is). Őt különösen. Remek, nagy tudású tanár, nagyszerű ember. Mindig mosolyog és nagyon jó humora van.
Ma zh-t írtunk nyelvészetből. Velem egyetlen probléma van a tanulás terén: ha nincs kedvem - nem tanulok. Ezt jól tükrözte a múlt félévi tanulási tendenciám, amikor 3 vizsgára készültem 2 napot átlagban (és így is szinte mindig nagyon jó jegyeket kaptam)... És egyáltalán nem izgat a dolog, hogy milyen jegyet kapok, vagy hogy esetleg üresen adom be. Majd utóvizsga, na puff, csókolom. Eddig még nem kellett.
A mai zh-ra sem kedvem nem volt tanulni Bakonybélben, meg hát lássuk be, időm sem nagyon. Végigszolgáltam a Húsvéti liturgiákat a monostorban mind az 5 nap, és nem mindig aludtam sokat, főleg a pénteki virrasztás után... Szóval nem tanultam, mondhatni egy betűt sem.
Ma benézett a tanárnő a zh előtt nagy mosolyogva a termünkbe. Mondom neki: - Tanárnő, az a helyzet, hogy én erre a dolgozatra egy hangot nem tanultam... Kicsit sűrű volt az élet mostanában... - Akkor maga majd IQ-ból megírja. Nézze át a maximákat délutánig... - Azok micsodák, Tanárnő? - Magyarázzák el neki. :-))))))))
Átnéztem, csak azokat, semmi mást. Benne voltak. Azokat tudtam is. Már azon gondolkodom, hogy a jövő heti irodalom zh-ra mennyit NEM fogok tanulni ismét... Ez a hétvége is sűrű lesz. Szombaton családi összejövetel meg koncerten éneklés este, vasárnap imakör, és meg kell írni az egyetem Burnst estjére 27-ére a vetélkedő kérdéseit Power Pointban, valamint 5 beadandót (felgyülemlett nekem, mert nem voltam már egy hónapja), két töri feladatlapot, és előadást kell tartanom a diszkriminációról az Egyesült Királyságban jövő hét kedden, amire még nem gyűjtöttem anyagot... Király!!! Így visszaolvasva kezd hatni a dózis... Kicsit elhalogattam a dolgokat, rá kell ébrednem a sanyarú valóságra.
***
Teljesen lelkibeteg vagyok. Nem tudom túltenni magam azon, hogy el kellett jönni Bakonybélből. Teljes szomorúságban telt a nap, nincs kedvem semmihez, már várom a május 1-i hétvégét, mert akkor megint megyek majd.
El fogom mesélni mi történt ott a hétvégén, nagy és fontos dolgok. (Meg viccesek is.) De most még nem, majd ha már nem baj, ha elszállnak az érzések. Most még őrzöm őket.
Ez volt az első év, amikor arról szólt a Húsvét nekem, amiről az igazán szól.
Bakonybélben töltöttem csütörtöktől hétfő délutánig 5 napot. Még mindig az élmény hatása alatt vagyok, nem is szívesen mesélek még róla, hanem inkább újra és újraélem.
Nagyon kemény kapitalizmus arat. Az benne a duplán kellemes, hogy míg nyugaton törődnek a fogyasztó igényeivel és komolyan veszik a sirámait és az igazságtalanságok orvoslását (jobban megéri nekik, hogy emberszámba és komolyan vegyék a fogyasztót mint embert is), addig a keleti kapitalizmus levegőnek - illetve kizárólag pénztárcának - nézi azokat, akikből él... Londonban többször is volt olyan, hogy megpróbáltak belőlem pénzt kiszedni, pedig én nem is hatalmaztam fel őket, és amikor meg nem tudtak, meg akartak büntetni... Erre írtam egy levelet - pont olyat, mint ami majd lentebb olvasható -, elmondtam miért is nem jogos a követelésük, és mit szeretnék megoldásként - ÉS OTT MŰKÖDÖTT!!! Eltekintettek a szívatásomtól. Minden egyes esetben, mert mindig tudták, hogy igazam van, és mert nem akartak elveszíteni egyetlen fogyasztót sem. Na itt nem ez a helyzet.
Először azt gondoltam leírom mi is történt, de szerintem komment nélkül is teljesen jól ki fog tűnni a történet a Pannon Ügyfélszolgálatával folytatott levélváltásból:
"Tisztelt Pannon Ügyfélszolgálat!
Az alábbi ügyben fordulok Önökhöz:
2009. január 19-én megrendeltem egy mobil internet lehetőséget a Budapest, Károly körúti üzletükben. Érdeklődtem először az üzletkötőnél (sajnos a nevét nem tudom elolvasni a szerződésen) az árakról és a részletekről, és mivel én napközben egyáltalán nem használom az internetet (ezt már akkor is tudtam), egy 3990 forintos, akkor még meghirdetett csomagnál döntöttem. Meg is kötöttük a szerződést, amit én boldogan alá is írtam, nem is nézve meg a szerződés összegét (nem merült fel bennem, hogy más összeg szerepelhet rajta). Abban állapodtunk meg az üzletkötővel, hogy kipróbálom, hogy használom-e esetleg mégis csak annyit napközben az internetet, hogy inkább megérje a nagyobb tarifájú csomagra váltani néhány hónapon belül.
Ellenben ma megkaptam a telefonszámlámat, és benne, legnagyobb meglepetésemre az internet előfizetés összegét is, amely, mint azóta ellenőriztem a szerződésen, 5990 forintról szól. Ha megtekintik a használat időtartamait az elmúlt két hónapban, észre vehető, hogy egyetlen egyszer sem használtam az internetet az általam eredetileg megrendelt csomagban megadott este 9 és reggel 7 óra közötti eltérő időpontban hétköznap, mivel szent meggyőződésem volt, hogy azt kaptam, amit kértem. Elismerem, hogy pontosan el kellett volna olvasnom azt a rengeteg papírost, amit elém tett a kedves fiatalember aláírásra, de elkövettem azt a hibát, hogy ezt nem tettem meg.
Feltételezem, hogy tévedés volt részéről a dolog, én azonban két dolgot szeretnék kérni, amennyiben lehetséges. Egyfelől szeretném visszakapni a kiszámlázott telefonszámlának azon összegét, amely a 3990 forintot meghaladja, valamint kérem, hogy az eredetileg megrendelt csomagra válthassak, hiszen nem gondolom, hogy azon kívül, hogy nem olvastam el mit ír az üzletkötő azon szerződés összegére amelyet aláírtam, az én hibám lenne a tévedés.
Köszönettel..."
A válasz:
"Tisztelt ...!
Szíves tájékoztatásul közöljük, hogy a Mobil Internet Éjszaka-hétvége tarifacsomagunk 2009. február 02-ig tartó promócióban volt elérhető, jelenleg már nem értékesítjük. Tájékoztatjuk továbbá, hogy mivel előfizetését hűségnyilatkozat köti, így kisebb tarifacsomagra átváltani (Mobil Internet 1 Gb) kötbér kiterhelése mellett van lehetősége.
Sajnáljuk, de a fentiektől eltérő infomációval nem szolgálhatunk.
Tisztelettel,
Csarnai Blanka
Pannon
Internet Ügyfélszolgálat"
Na én ilyesmikkel nem vitatkozom, mert értelmetlennek tartom, hogy elmagyarázzam, hogy tök másról beszélünk. Hogy én nem csomagot váltani szeretnék, hanem a szemétségüket általuk jóvá tenni, jogosan... Csak ennyit írtam vissza:
"Tisztelt Csarnai Blanka!
Igen, valami ilyesmi szellemben fogalmazott és nem elkapkodott válaszra számítottam, így nem ért meglepetésként, ahogy ezt az igazságtalanságot kezelték.
El sem tudom mondani mennyire erős a Teremtővel való kapcsolat most... Szinte kézzelfogható. Folyamatosan tanít és kommunikál velem. Néha nagyon durva élmény, de most egyáltalán nem bánom, mert hihetetlen gyorsan helyükre kerültek számomra eleinte még érthetetlen kérdések az elmúlt héten. Párszor megnyílt a "csatorna" (illetve talán nem zárult be egy ideje), felgyorsult most a "kiképzés".
Valami nagyon készül, azt érzem... Kíváncsian várom.
***
Rengeteg beszélgetés zajlott a hétvégén. Szombaton eljött Regi. Nagyon jó élmény volt, eddig csak telefonon beszéltünk elég régóta, és emileket váltottunk. Vártam már a személyes találkozást, és nekem teljesen természetes volt, hogy itt van, olyan volt, mintha mindig is így lett volna.
Mivel szombat este volt az imacsoport újabb epizódja, hajnali 2 órakor sikerült ágyba kerülnünk, ami azért volt gáz, mert Regi másnap már viszonylag korán indult haza, hulla fáradtan.
Ma pedig végre, végre! Találkoztam Györgyivel és Monival is (az Ő nővére). Már több mint egy éve nem találkoztunk... Nagyon jót beszélgettünk (legalábbis nekem remek volt...), csak túl rövid volt az idő. És most határozottan jól van a lelkem, ami azért örömteli, mert azt hittem sokkal fájdalmasabb lesz a dolog, és hosszú ideig tart majd a regenerálódás (eddig mindig így volt, ezért is nem találkoztunk). De a mai lelki élményt rögtön az esemény után megbeszélgettem az Úrral, és úgy tűnik mostanra már el is csitult a vihar bennem teljesen. Minden esetre rengeteget tanultam már ebből az egy beszélgetésből is...
Este pedig megnéztem a Krisztus utolsó megkísértése című Scorsese filmet, ami a Nagyhétre való tekintettel stílusos filmélmény. Egyszer kb 10 éve ment egy közös vetítésen egy evangélikus táborban, de abba belealudtam kb a legelején már, azóta csak most sikerült végignézni. Nem is rövid, meg elég súlyos is a mondanivalója.
Ma keményen szembesülnöm kellett azzal, hogy rengeteg olyan helyzet van a múltamban, ami egyrészt rohadtul bántja a lelkemet pedig lehet, hogy majdnem 30 éve történt, másrészt rányomja a bélyegét arra, hogy milyen vagyok vagy hogyan viszonyulok dolgokhoz (igen, folyamatosan próbálok változtatni rajtuk, amint felismerem őket...). Ezekkel az érzésekkel alapjáraton nem foglalkozom, de időnként hatalmas erővel előtörnek a lelkem mélyéről, amikor "helyzet" van. Mint ma is. Én legalábbis annak éltem meg, így is reagáltam egy közelmúltbeli eseményre, aztán annak kapcsán előkerült egy régmúltbeli esemény, ami 10 éve bánt folyamatosan. És amikor elindultam ennek az érzésnek a nyomán, még másik 3 szörnyű érzés bukkant fel, amikkel most padlóra is kerültem, ami nem baj, legalábbis azt tanulom egy ideje, hogy nem baj. Az nagyobb baj, hogy a másik félnek is elmondtam a bánatomat, aki ennek nem örült annyira, mert nem is érti az egészet... Ettől meg csak még csalódottabb vagyok.
Most azt gyakorlom, amit a Mélybenézőből tanultam... Kétlépcsős, ez a lépés sem kellemes (megélni a rossz érzést a maga teljességében, és nem elnyomni), de a következő meg még kellemetlenebb lesz rám nézve (beismerni, hogy olyasmit követelek valakitől, amit ő sem a múltban nem volt képes, sem a jelenben nem képes, és sem a jövőben nem lesz képes megadni, és ez nem hibája, az enyém viszont igen, hogy számonkérem rajta). Szar ügy. Mindegy, nem menekülök már el, végigjárom. Az a vicces, hogy elvárni már rég nem várok el semmilyen változást, elfogadtam a helyzetet, nem kergetek légvárakat azzal kapcsolatban, hogy majd egy napon felébredek és minden tökéletes lesz (már a saját ideáim szerint), de néha bizonyos helyzetekben (mint pl ez a mai) önkéntelenül előtörnek belőlem a fájdalmas emlékek és a borzasztó hiányérzet ami nem akar csökkenni az évek múlásával (tudom, hogy senkinek nem a hibája, hogy egyáltalán kialakultak bennem), és akkor padló jobb esetben, rosszabb esetben még konfrontáció is beficcen a padló mellé...
Mindig van valami.
Viszont ismét hoztam egy döntést, és ahhoz keményen tartom magam. Azt a döntést hoztam, hogy nem írok többé egy bizonyos témában (ígéretet is tettem). Úgyhogy ez az utolsó megjegyzés a témával kapcsolatban: ma pont két éve, hogy apró darabokra tört a lelkem egy velem szemben meghozott döntés nyomán... Még mindig keresek elveszett darabokat.
Nagyon kedvelem őt. Igen, a Friends (Jóbarátok, de csakis angolul! - csak a saját hangjukkal érdemes, felirattal) c. sorozatban szerettem bele, azóta érdeklődéssel (igaz, eléggé lanyha) figyelem más megjelenéseit is.
És a rengeteg film között, amikhez hozzájutottam a múlt héten potom pízé', volt egy elképesztő. Azért vettem meg, mert ő játssza a főszerepet, egy tanárt - és mert igaz a történet... A címe: Triumph - The Ron Clark Story (A Diadal). Kétszer egymás után megnéztem... Rengeteget tanított a kétoldalú tiszteletről, meg arról is, hogy elképzelni sem tudjuk mennyit szenvednek gyerekek és milyen körülmények között tengődnek. Arról nem is beszélve, hogy szárnyakat ad a gyerekeknek, ha megbíznak bennük (na nem csak nekik...), és messze túl tudják teljesíteni a legmerészebb álmaikat is (Jézus! úgy beszélek, mint egy hollywoodi rendező...). Zseniális film, jókat bőgtem rajta. Kétszer is.
Volt időm... mára én lettem beteg. Egész nap lázas voltam, délutánig csak aludtam, mert annyira fájt a fejem (végre eltűnt a mély barázda a szemeim közül a homlokomról, semmilyen más trükk nem segített, hogy eltűnjön :-))) - de sajnos nagyon hamar visszajön, elég egyetlen nap nem alvás), délután zenét hallgattam meg filmeket néztem. Semmi nem lett a mára betervezett rengeteg programból, de nem is bánom. Tényleg nem lehet sokáig húzni alvás nélkül, már várható volt a lerotty. Annak örülök, hogy hétvégére esett a dolog, és nem hétköznapra, mert kicsit macerás lázasan végigcsinálni egy napot reggel 7 órai kezdettel este fél 9-ig egyhuzamban, evés nélkül... Na jó, ez a péntek, de a többi nap sem kevésbé kellemes... Vonatozni sem szeretek ilyen állapotban, meg zh-t írni sem, meg egész nap az egyetemen ülni sem, aztán hazafelé ismét vonatozni. Úgyhogy remélem holnapra már kutya bajom sem lesz.
Nagyon jó a film! És egyáltalán nem nyálas. Egy nő, Randa Haines rendezte, aki nem egy ismert rendező. Tök normálisnak is nézett ki, amikor az extrákban beszélt a filmről, és Ron Clark, akiről szól a film is ott volt a forgatáson, minden részletet irányított. Klafi.
Már majdnem két és fél éve nem ültem biciklin. Még jó, hogy ezt nem lehet elfelejteni. Ma úgy volt, hogy kirándulni megyünk Barbival, de reggelre lebetegedett a szegény, úgyhogy nem mentünk sehova. Ezt mondjuk azért nem bántam, mert így végre kialudtam magam.
Tervezgettem pár hete, hogy elmegyek Apuékhoz a biciklimért, és hazakerekezek Békásmegyerről Kelenföldre. Ma itt volt a remek alkalom. Jó idő volt délelőtt, még a nap is sütött. Amikor elindultam délután már beborult, és nagyobb erejű szembe szél fújdogált. 2 óra alatt értem haza, és meg kell vallanom nőiesen, hogy elfáradtam egy kicsit. Elszoktam az ilyesfajta edzésben levéstől. Remegett a lábam mint a kocsonya, ahogy felcipeltem a biciklit a második emeletre. Most legalább majd tudok azzal menni dolgozni egyszer-egyszer. Lehet, hogy nem a reggel 7-kor kezdődő órámra kellene... A villamossal elég 6.20-kor elindulni, így meg már 6 előtt neki kéne lódulnom... Hát... nagyon elvetemültnek kell ahhoz lennem, hogy 4,5-5 órás alvásokkal erre rávegyem magam :-))))).
***
Beszereztem pár filmet. Régi kedvencek (a Passió pl és Jézus utolsó megkísértése), meg olyanok, amiket a tanításban használhatok (Sherlock Holmes történetek vagy Oliver Twist). Mindenki mondta, hogy letölthetném őket, ami igaz is, de ezek mind nagyon olcsók voltak, onnan kezdve, hogy 390 ft, és nem tudtam otthagyni őket. Nagyon szeretek filmet nézni.
Viszont tv-t egyáltalán nem nézek, és minden más médiát is elkerülök. A tanítványaimtól tudom meg mi történik a világban. Ők teljesen kész vannak attól, hogy én nem hallottam pl a Gyurcsány-féle félig lemondást (ami mellesleg egyáltalán nem is érdekel), de más dolgokat sem. Nem értik hogy élhetek így, hogy semmiről nem tudok. Mostanában már az időjárás előrejelzést meg szoktam nézni a neten, ha fontos, hogy tudjam mire számítsak másnap, de eddig azt meg Anyukámtól kérdeztem meg mindig, mert ő egész nap a tv-t nézi úgyis. A sztrájkokat is mindig Tőle tudtam meg, mert mindig felhívott, ha volt valami akciózás.
Szerintem teljesen simán lehet így létezni a világban, míg egyedül van az ember. Akkor már, ha van családja és pl iskolát kell választani a gyerekének, vagy hoppsz megszűnik a férje munkahelye és ott állnak a kakiban 3 gyerekkel, akkor már nehezebb így kivonnia magát az embernek. Akkor valószínűleg nem is fogom.
Na ez viszont elgondolkodtat, hogy mit is akarok tulajdonképpen, és hogy egyáltalán akarom-e, hogy ez a burok-jellegű állapot megváltozzon, a legcsekélyebb mértékben is? Nem is a kényelem a kérdés, hanem hogy akarok-e szembesülni állapotokkal és igazságtalanságokkal, amikkel most még nem kell foglalkoznom, mert csak rólam van szó.
Múlt vasárnap volt egy nagyon érdekes előadás. Egy evangélikus lelkész tartotta, és a palesztin-izraeli ellentétekről szólt, mindenféle szempontból vizsgálva. Nagyon rosszul esett szembesülni azzal, hogy vannak a világban olyan országok, amelyek MINDENT megtehetnek, amit csak akarnak. Megtámadhatnak más nemzeteket koholt vádakkal, és nem ítélhetők el, mert benne vannak abban a bizottságban, amelyik ítéletet hozna felettük, és egyszerűen megvétózzák a büntetést, mert megtehetik. Vagy egy másik nemzetet nem lehet elítélni háborús bűnökkel, mert nem fogadja el a Hágai Egyezményt... Amikor rájöttem arra, hogy innentől kezdve csak játék ez az egész, teljesen összetörtem, és napokig letargikus lettem. Sosem hittem igazán a "másik oldal" létezésében, és most szembesülnöm kellett, hogy masszívan létezik ám. Persze hülyeség, hiszen minden poláris, tehát ha létezik a pozitív Isten (márpedig elfogadom a létezését, ugye), akkor létezik a negatív ellenpólusa is, be kell látnom. Csak nem szeretem belátni az ilyesmit. Pont ezért nem nézek tv-t, nem hallgatok rádiót és nem olvasok újságot. És engem nem zavar, hogy ilyen formán egy kicsit a homokba dugom a fejem, és csak annyira foglalkozom ügyekkel, amennyire feltétlenül szükséges, és nem többet.
Kóruspróba, ezt az instrukciót kaptuk, annak tekintetében miképpen is énekeljünk egy egy kb kétütemes kis frázist, ami egyrészt nagyon gyors, másrészt elképesztően halkan kezdődik, és még abból is halkul a végére: - Olyan legyen a vége, mint a tündérfing. Többen egyből be is jegyezték a kottájukba, hogy legközelebb se felejtsék el, hogyan is adassék elő az a két ütem. Párszor elpróbáltuk még, majd más részre tértünk át. Amikor visszamentünk az ominózus frázishoz, már csak annyit mondott Ákos: - A tündér-motívumtól megyünk. :-)))))
Németh Ágival nagyon régen, kb 20 évvel ezelőtt testi-lelki jóbarátok voltunk, én voltam az esküvői tanúja az első esküvőjén ( a másodikra senki nem volt meghíva a két tanún kívül), aztán meghalt mindkét szülője (és mindkettő ugyanúgy tüdőre áttétes agydaganatban, ami nekem nagyon furcsa...), még 30 éves sem volt, és valahogy teljesen elsodort bennünket az élet egymástól sok-sok évre. Volt pár évvel ezelőtt egy halovány próbálkozás a részéről felelevenítendő a kapcsolatunkat, de kudarcba fulladt. Valahogy nem volt itt az ideje. Most viszont nagyon jóban vagyunk megint. Mindketten sokat változtunk, ez határozottan jót tett. Na nem vagyunk testi-lelki barátnők (olyan nekem csak egy van...), de szeretjük egymást, és szívesen beszélgetünk. Ma is próba előtt összefutottunk, és ahogy ácsorogtunk a gyengén megvilágított gimis ebédlőben, egyszer csak megszólalt egy mondatom közepén: - Olyan szép vagy Cicus! Mint egy... mint egy modern Júlia az erkélyen a szép hajaddal. :-))))) na ez Németh Ági. A próbán mellettem ült ma, végighahotáztam az egészet. Elképesztő hülyeségeket tud mondani, és a legextrémebb asszociációk jutnak eszébe mindenről (az egyik darabban köldökről van szó, el lehet képzelni a fantáziadús beszólásait...). Ja, és mindehhez hozzá tartozik, hogy nemrég volt 40 éves...
Először is: nyugalom van, végre, kb egy hónapi tömény szenvedés után. Nem érdekel mennyi ideig tart, az a lényeg, hogy kinn van a kakiból a fejem...
Aztán a hajnali két órám után elmentem öcsémhez meg a kishúgom kedveséhez (egymás melletti épületben dolgoznak), majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam Barbust, aki meghívott ebédre, és még három órát beszélgethettünk is. Ennek mindketten borzasztóan örültünk. Aztán elmentem cd-ket venni, majd vettem egy hűtőszekrényt (eddig nem volt, hamarosan jön a jó idő, elkerülendő a szalmonellát beruháztam egyre...), benéztem a kedvenc ruhaboltunkba (Barbival rengeteg ruhát vásároltunk ott, és még a mai napig is tesszük, ha épp nem a Siptárban öltözködünk fel...), elmentem moziba, megnéztem a Kétely című filmet Meryl Streeppel (ő az egyik kedvenc), majd a kóruspróbán énekeltem két órát. Hát nem csodálatos? Szeretem, amikor elmaradnak az óráim, mint ma, mert akkor görbe napot lehet csapni. Mint ma. és ami a legjobb, hogy a görbe napok egy része mindig Barbival telik. Szombaton pl kirándulni megyünk egész nap, ha jó lesz az idő. Vasárnap megint imakör, azután Lakatos György fagottművész koncertje este, amire testületileg nyomulunk. (Elképesztően játszik! Úgy volt, hogy Szécsénybe megyünk most vasárnap, de emiatt a koncert miatt áttettük egy héttel későbbre. Ezt meg KELL hallgatni.)
(Mondjuk a mai lazulásért cserébe holnap is és pénteken is 8 órám lesz... És mindkét este bezzeg pedig program. Na azért nem rossz ez így!)
annak is, hogy megosszam egy álmom valóra válását.
Nagyon régóta vágytam arra, hogy legyen egy olyan szeretetközösség, ami megtartó erővel rendelkezik. A kórus nagyon jó közösség, és már 23 éve az életem szerves része, de ez a vágy egy másfajta, inkább mélyen lelki közösség felé hajtott. Az Isten felé fordulás régóta bennem mocorgott, és egyre inkább azt éreztem, hogy egy olyan közösségre van szükségem, ahol ez az alap, amire minden épül. Ahol nem kell megjátszanom, hogy jó kedvem van, amikor pedig nincs is, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, hasonló értékrenddel bírunk, és ahol szellemileg és lelkileg is sokat fejlődöm, illetve együtt tesszük.
És végre, végre megalakult! Már háromszor találkoztunk, két hétnél több nem telt el egy-egy találkozás között, de inkább csak egy, és elképesztő szellemi és lelki erővel bír a dolog. Barbussal találtuk ki már régen, hogy szeretnénk egy ilyen közösséget, így mi ketten és még egy, Gabi nevű barátunkkal együtt kezdtünk bele a szécsényi gyülekezet mintájára, és azóta van két plusz állandó tagunk is, akiből az egyik igazán nagy segítségre és lelki támaszra szorul. Amikor valaki új találkozik velünk, mindig megkérdezik, hogy mióta ismerjük egymást az új tagokkal is, mert olyan, mintha sokéves barátok lennénk. Pedig egy hónap sem telt azóta, hogy először összegyűltünk nálam. Tegnap Barbinál voltunk. Mindig úgy van, hogy dicsőítő nótákat énekelünk, vagy meghallgatunk valami szép zenét (hú, tegnap pl egy viszonylag új albumból hallgattunk pár nótát, az a címe, hogy "A kegyelem íze" - soha nem hallottam még ennyire gyönyörű, ilyen típusú zenét, találtam aYouTube-on két dalt az albumról, lejjebb hallgatható), beszélgetünk valami érdekesről (leginkább a hitbeli elmélyülésről, az Istennel való járásról van szó természetesen, de beszélgettünk már a férfi-női szerepekről és a kapcsolatok defektességéről is), imádkozunk egymásért, aztán eszünk együtt egy nagyot, majd hazatérünk, rendszerint hajnalban. Nyitottak vagyunk, bárki csatlakozhat hozzánk, aki nem diszkriminál és nem ítélkezik a másik fölött, hanem szeretettel és kedvességgel áll a többi taghoz, még a nehéz esetekhez is. Ja, és aki nem oszt észt az igehelyekkel dobálózva (ez lett a vesszőparipám, de tényleg nem bírom az igehelyes moralizálást mostanában, mit csináljak?). Itt csak szeretni kell, és önmagad lenni, az sem baj, ha szennyes vagy. Mindannyian hordozunk szennyet a lelkünkben, mindannyian küzdünk, és az a célunk, hogy közelebb kerüljünk Istenhez.
Sokat röhögcsélünk. A tegnapi ima, ami értem zajlott, így kezdődött: "Istenünk, köszönjük, hogy nem polipnak teremtetted Ilit!" mire én, hahotázva: "Ezt tényleg köszönöm, Uram!". (Az a történet, hogy mindig valaki tenyerébe adjuk a kezünket, amikor értünk imádkoznak a többiek, és én rendszerint két ember kezébe szoktam adni. Tegnap csak egyvalaki maradt ki, mivelhogy négyen voltunk, erre mondtam azt, hogy ha polip lennék, nem lenne gond, hogy mindenki kezébe adjam a kezemet.) Na jó, azért ez ritka, de ez is belefér. Félelem mentes, felszabadult, szeretetteli a légkör. Jó, hogy minden álom valóra válik egyszer :-))). Már csak az az egy álmom van, hogy a leendő társammal együtt vehessünk részt ebben a közösségben, és ő is ugyanolyan boldog legyen benne, mint amilyennek én érzem magam.
Most értettem meg igazán, hogy milyen egy megtartó közösség, aki elhordozza egymás fájdalmát és nehézségeit mindenféle moralizálás nélkül, csak együtt érezve és imádkozva a másikért, mert még nehezebb lenne enélkül az áldás nélkül ez a mostani állapot. Mindig, mindannyian várjuk a következő találkozást. És megint csak áldom, hogy van Barbi, akivel egyre hasonlóbbak vagyunk, és egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz, még mindig.
Egyébként meg már régóta ajánlgatott egy könyvet, amit meg is szereztem ma. Jálics Ferenc írta, a címe pedig: Szemlélődő lelkigyakorlat. Azért tukmálta annyira, mert most ezek miatt a szenvedések miatt meglehetősen távol kerültem az Istentől, és nem emlékszem, hogy hogyan lehet közelebb kerülni Hozzá, illetve hogy kell elengedni a szenvedést, ami egyre magába gabalyított az elmúlt időben. Na ez a könyv pont erről szól, elolvastam a bevezetőjét. Izgalmasnak ígérkezik. Egy tíznapos lelkigyakorlat "kúra" van benne, amit Barbus már pár hónapja csinál, és azt is elhatároztuk, hogy nyáron megcsináljuk együtt a Börzsönyben a telkükön (ez gyakorlatilag nagyrészt csendes szemlélődés a természetben). A Caminóra is elviszem, lesz rá kétszer 10 napom is, és ott meg aztán lesz természet garmadával (mennyire várom!!!! Folyton előttem van a lemenő nap, ahogy folyamatosan nyugat felé haladtunk, és ahogy a hátunk mögül egyszer csak elénk került a nap, és vezetett minket az utunkon... A másik meg a felkelő nap képe, amit minden hajnalban megcsodálhattam a hátam mögött, és annak az emléke, ahogy a vacogó hidegből egyszer csak finom meleg lett a bőrömön attól az izzó testtől az égen. Gyönyörű...).
Apropó... Barbusnak is lett netje, nosza vérszemet kapott, és úgy döntött, hogy ő is összerittyent egy blogot. Majd belinkelem.
