Hétvégén Izsák azt a megállapítást tette, hogy elég sokan megnyílnak a velem való beszélgetések közepette, még olyanok is, akik egyébként meglehetősen zárkózottak, és ezzel a képességgel talán valamit kezdenem kéne...
Ma, amikor épp útban voltam egy programra, összetalálkoztam egy olyan emberrel, akit életemben egyszer láttam, Húsvétkor, Bakonybélben, az ünnepi kavalkád alatt. Láthatóan zavarta valami, és a szokásos "Hogy vagy?" kérdés vége az lett, hogy leszálltunk a HÉV-ről, én küldtem egy sms-t Barbusnak, hogy nem megyek a programra, és öt órás, nagyon mély beszélgetés keretében megosztotta velem a problémáját. Hálás vagyok ezért a bizalomért. Főleg azért, mert egy meglehetősen zárkózott lány, és a beszélgetésben ki is derült, hogy súlyos dolgokat hordoz, amiket én nem biztos, hogy el tudnék hordozni...
Megfordult utána a fejemben, hogy lelkigondozónak kellene állnom, de ahhoz legalább hitoktatói végzettség kell, és nekem meg nem nagyon van kedvem elvégezni egy ilyen iskolát.
Ma, amikor hirtelen lehűlt a levegő, az jutott eszembe, hogy szegény nagymamám milyen nehezen bírhatja a rossz szívével, hogy a reggeli kánikula átcsap hidegbe egyetlen napon belül... Érdekes, hogy néha még mindig nem fogom fel a frankót, úgy tűnik.
Annyi mindent írnék, mert megint akkora a feszültség itt belül... Nagyon nagy ellenállások vannak bennem, és erősen dolgozik az a szombat esti beszélgetés Ábellel. Rengeteg egyéb érzést és (egyáltalán nem kellemes) szembesülést felszínre hozott a gyász, és most csak kapkodom a fejemet, és próbálom kényszeríteni magamat, hogy egyszerre csak egyetlen dologgal foglalkozzam, mert különben megfulladok. Nehezen megy.
Nem csak Kismamit gyászolom... Be kellett látnom szombaton - és azóta folyamatosan -, hogy más, fontos dolgok is hiányoznak az életemből, és mindig is hiányoztak, csak eddig nem kellett szembesülni a hiányukkal ennyire élesen.
(Azt gondoltam nem is olyan rég, hogy nem fogok már játszani a drámán. Hááát... meg kell mondjam, hogy alig várom, hogy legalább egy töredékét kijátszhassam magamból annak, ami most bennem van, és ez sem lesz fáklyás menet...)
Tegnap álmodtam először Mamival, és nem volt jó álom. Zaklatott is volt, félelmetes is, nem is értettem. Még nem vagyok kész arra, hogy álmodjak Vele, mert még mindig sírdogálok minden este, mert hiányzik. Arra meg főleg nem vagyok kész, hogy elmenjek a lakásába, ahol palacsintát sütöttem Neki, vagy kártyáztam Vele, vagy együtt főztünk, vagy kiadagoltam tégelyekbe a gyógyszerét. Képtelen vagyok odamenni, nem és nem megy. Nekem a kevesebb mint 3 hét túl kevés ahhoz, hogy már vidáman ott pakolgassak a lakásban vagy akárcsak egy gyufaszálat arrébb tegyek, főleg hogy kidobáljak egy csomó cuccot, mert még sokáig úgy hagytam volna kegyeletből, ahogy utoljára ott hagyta Kismami...
Egyre több dolog bánt egyre erősebben; nem értek egyet dolgokkal (például a pakolgatással, hogy egy konkrétumot azért mondjak is...) vagy bizonyos hozzáállással; haragszom; méltatlannak, fájdalmasnak és igazságtalannak tartok dolgokat és eljárásokat, és nem szólhatok egyetlen szót sem, mert nem értenek meg olyanok, akik pedig fontos lenne, hogy megértsenek, és mert tök mindegy mit gondolok/érzek, nem számít semennyit sem, úgyis csak az történik, amit más kigondolt... És ilyenkor néha az az érzésem, hogy megbolondulok a bennem lévő feszültségtől.
(Bakonybélben nem volt feszültség, de ma már történt egy-két olyan beszélgetés, ami után nem tudtam leállítani a kézremegést meg a hatalmas gyomorgörcsöt, aminek kettő másodperc sem kellett, hogy megjelenjen. Pl nem szeretem, ha elvárják tőlem, hogy olyat tegyek, amire képtelen vagyok. Nevezetesen, hogy odamenjek a lakásba, és teljes erőbedobással pakoljak meg takarítsak. Én még sokáig nem szerettem volna, ha ott pakolás történik, ehhez képest már KETTŐ nappal Mami halála után elkezdődött ez a folyamat, ami nekem annyira fáj, hogy elmondani nem tudom. Most pedig van egy neheztelő elvárás felém, hogy nekem is részt kellene vennem a lakás rendbe hozatalában, ami nem kis meló, mert olyan állapotban van. Én pedig nem lustaságból nem teszem, hanem gyászból, de az a velem kapcsolatos vélemény, hogy kényelmes vagyok (talán még lustának is tartanak, csak ez talán nincs így kimondva, ez csak feltevés), mert annyira megértik az érzéseimet... Szóval fájnak nekem ezek a dolgok, nem kicsit, és azt érzem, hogy bizonyos szempontból olyan egyedül vagyok a fájdalmammal mint a kisujjam, mert mennyire érez velem együtt valaki, aki kényelmesnek tart egy ilyen helyzetben...?)
Hálát adok az égnek, hogy van egy lelkivezetőm, akit viszont akármikor felhívhatok (amikor be van kapcsolva), és a legkínosabb érzéseimet is elmondhatom Neki. Másképp tényleg nem tudom hogy bírnám.
Azt tanultam meg az elmúlt pár hét alatt, hogy érdemes elengedni dolgokat.
Hol van már az erőszakosságom...? Nincs sehol. Megtapasztaltam, hogy elengedjek mindent, és ajándékként az ölembe csöppen, amit elengedtem. Nem egy dolgot kaptam meg az elmúlt hetekben, amikre nagyon vágytam valamikor, aztán meg a változással együtt el is feledkeztem róluk (illetve elvesztették a fontosságukat, vagy elfogadtam, hogy lehetetlenre vágyom), és a semmiből az ölembe csöppentek. A lehetetlennek tűnők is. Nem nagy és nem fontos dolgok, de én mégis boldog vagyok, két okból is. Egyfelől azért, mert mégis csak megérkeztek hozzám váratlanul, másfelől pedig nem a régi kierőszakolásom nyomán, hanem a teljes lemondást és alázatos elfogadást követően.
Megint nehéz volt eljönni Bakonybélből, de most nem annyira kínzó, mint mindig ezelőtt. Arra gondolok, hogy kicsit több mint egy hónap múlva egy hétig ott leszek megint, a rögtön utána következő hetet pedig egy általuk szervezett biciklis zarándoklaton tölthetem el velük.
Hosszú évek óta vágytam arra, hogy részt vehessek egy ilyen hosszú biciklitúrán. (Na ez is a csendesen ölembe pottyanó, elengedett vágyak egyikének metamorfózisa ajándékká.) Soha nem voltak olyan barátaim, akiket egy ilyen érdekelt volna. Nagyon sok évet kellett várnom, hogy megismerjek olyanokat, akiket ez ugyanúgy felvillanyoz mint engem, de úgy tűnik minden eljön egyszer, ami mély vágyból fakad. Csak győzze kivárni az ember. Én ráértem.
600 km, Németországból indul, napi 90 km tekerés. Gyaloglásban jó vagyok, de hogy biciklin is ennyire fickós leszek-e, azt nem tudom. Szerencsére nem vagyok nyavalygós. Egyedül attól tartok egy kicsit, hogy feltöri a fenekemet a nyereg (Izsák a lelkemre kötötte, hogy egy kipárnázott ülepű biciklisnaciba mindenképp ruházzak be, ami annál is inkább fontos, mert természetes párnám gyakorlatilag nincs :-)))). Abban is reménykedem, hogy a biciklim sem adja fel... Nem a legjobb gyártmány szegény. A bicikli szerelő szerint egyenesen gagyi :-))). Hát igen... azok a jó kis, békebeli kemping biciklik! Azok voltak az igazik! Azt kirobbantani se lehetett az ember alól. Maximum összecsukódott alatta. Emlékszem, amikor egyik évben biciklivel mentünk fel Barbussal a szokásos nyaralásunkra a Börzsönybe, ő egy ilyennel szórakoztatta magát, és folyton azon csodálkozott, hogy "miért lett ilyen földszintes". Észre se vette, hogy miközben tekert, az ülés teljesen leszánkázott. Na ezen meg én szórakoztam jókat.
Kemping biciklim egyébként nekem egyedül Londonban volt. Azzal jártam dolgozni meg suliba is. Egyszer a Hyde Parkban tekertem (tilos bemenni biciklivel), és már messziről kiszúrtam a rendőrt. Mosolyogva odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy tudom-e, hogy nem nagyon örül a rendőrség annak, ha biciklistát lát a parkban. Én, nem is annyira mosolyogva mint inkább megszeppenvén mondtam, hogy attól tartok tudom. Majd megkérdeztem, hogy mennyi az az annyi, amibe nekem most ez a felvilágosítás került? Még mindig mosolyogva azt mondta, hogy nem szeretne velem még egyszer a parkban ilyen módon találkozni, és ha megígérem, hogy nem is fog, akkor vegyem úgy, hogy ingyenesen szolgáltatta az információt. Ekkor már mosolyogtam én is kicsit megkönnyebbülve, merthogy már akkor sem adta óccsójé a tudást... Mondtam, hogy vegye készpénznek az ígéretemet, majd még továbbra is kölcsönös mosolyok közepette kihúztam a csíkot a parkból (természetesen toltam akkor már a biciklit), örülve, hogy ennyivel megúsztam a kalandot. Mondani sem kell, hogy soha többé nem mentem be oda járgánnyal.
Már nagyon alakul a nyár, alig leszek itthon, csupa izgalmas dolog talált meg. Úúúúúúgy várom...
Tegnap este érkeztem Bakonybélbe, eléggé szétesve. Pénteken este már azt hittem megbolondulok, annyira rossz volt. Kifejezetten nem a gyász, hanem más dolgok miatt (de mindenképpen a gyász tükrében), amikről nem tudok írni. Rengeteg dolog van körülöttem, ami kifejezetten zavar és bánt, vagy nem értek, mert annyira idegen tőlem, és nem tudom elkerülni, pedig legszívesebben azt tenném. Eddig egyedül Barbival beszéltem ezekről (de vele sem teljes mélységekig), ő pedig nem lelkigondozó vagy pszichológus (bár nagyon jó dolgokat mondott, mert érzékeny meglátásai vannak). Próbáltam hívni Ábelt péntek este, de ilyenkor mindenki, aki érdemben segíteni tudna vagy ki van kapcsolva, vagy nem veszi fel a telefont. Alig vártam, hogy ideérjek, mert azért egy lelkivezető mégiscsak más. (Elhoztam a lapit is a tanulás miatt, ezért mondom, hogy "ide". Kedden megyek csak haza.)
És elég volt pár óra itt eltöltve, hogy teljes nyugalom töltsön el, és tegnap este óta folyamatosan így van ez. Persze ehhez hozzátartozik a késő esti beszélgetés Ábellel, ahol végre kimondhattam mindent, ami aztán néhány nagyon durva felismeréssel járt, de ami után jól kibőgtem magam, ami pedig felszabadító volt.
Rengeteg kérdés merült fel mostanában hirtelen a merre és hogyan továbbal kapcsolatban az életben, elég kusza most minden, és erre jön a felfokozott érzelmi állapot a gyászban (illetve hát a kettő szorosan összefügg). Ábel segítségével felállt egy fontossági sorrend, hogy mivel kell foglalkozni szépen sorban, és a legelső dolog a gyász. Amíg ez ennyire fájó, addig semmi más problémával nem lehet és nem is kell foglalkozni. Másokat semmiképp nem kell megértenem addig, örüljek, ha a saját érzéseimet megértem, mert sokszor még azokat sem értem igazából mostanában. Aztán majd lehet egyenként foglalkozni a többi zavaró dologgal.
... megint. Tegnap óta. Pedig már volt két nyugisabb nap, amikor tanulni is tudtam. Tegnap kezdtem el dolgozni, lehet, hogy sok volt egyszerre. A hatodik óra után már kifejezetten rosszul voltam. Még jó, hogy lemondták az utolsó kettőt. A hat is sok volt.
Keveredik a gyász mindenféle más, kevésbé elfogadott érzéssel. Haraggal, idegességgel, reménytelenséggel, halálfélelemmel. A saját magam halandóságával. Azzal, hogy mi lesz belőlünk, mire megöregszünk. Kismami rengetegszer mondta keserűen, hogy minek öregszik meg az ember, hogy testi szenvedéseket kelljen átélnie, és ne tudja enyhíteni a fájdalmakat. Soha nem gondoltam bele eddig. Most elborít, meg a saját halálom gondolata is. Utoljára huszonéves koromban volt halálfélelmem, azóta nem jött elő. Nem is féltem, meg nem is érdekelt a kérdés. Az is szörnyű, hogy tudom, hogy ezen a héten hamvsztják a testét, és ennek a gondolata kifejezetten kiborít. Két hete még én fürdettem, fogtam a kezét, simogattam a hátát meg a haját...
Kezdenek visszakúszni az egyéb kérdéseim is, ez a legrosszabb. A gyászt tisztán el tudom viselni, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez aztán tényleg olyan dolog, amit az idő gyógyít, ha hagyja az ember. Mert ha a fejemben megértem - márpedig ez megtörtént már -, hogy az a természet rendje, hogy a nagyszüleink, aztán a szüleink is meghalnak, akkor a mély szomorúság enyhül, és hiányérzetté szelídül egy idő után.
Csak az érzelmeknek ez a keveredése nem kellemes. Nem tudom normális-e, fogalmam sincs hogy hogyan működik ez, vagy hogy hogyan KELLENE működnie. Talán mindenkinél másképpen van, nincs standard, hanem személyre szabott, és akkor sem elvárásokat nem kell felállítanom magammal szemben türelmetlenül, sem rossz érzéseknek nem kell lennie bennem, hogy már túl kellene lennem az egészen, és csak hisztizem (mint amikor eltört a porc a térdemben).
Nincs kedvem közösségbe járni. Leginkább sehova, most a kórust is szüneteltetem, mert messze vagyok a kellemes társaságtól. De itthon kuksolni egyedül sem sokkal jobb... Hát, nem tudom mi lenne most a jó. Talán a hétvégi Bakonybelezés (hehe) jót fog tenni a lelkemnek. Na ez az egy, amit nagyon-nagyon várok.
Ami viszont már határozottan aggaszt pár napja, az a térdem. Nem a törött, a másik. Alig tudok ráállni, annyira fáj. Egy kis idő után bejáratódik, de minden lépésnél fáj. Nem merek orvoshoz menni vele, mert még kitalál valamit, hogy meg kell műteni vagy ilyesmi, azt meg a töröttel is visszautasítottam, nemhogy egy nem töröttel...
Ehh, határozottan nehéz elviselni saját magamat most. Ilyenkor mégiscsak jó, hogy egymagam vagyok, noha azt azért érzem, hogy az ember könnyebben viseli a terheit, ha van kivel megosztania, és talán most még jobban hiányzik valaki, akivel megoszthatnám ezt. Na igen, kezdenek visszakúszni az egyéb kérdések...
Elkezdtem tanulni. Múlt hét kedden, két nappal azután, hogy Kismami elment volt a töri vizsga. Képtelen voltam tanulni előtte, ott meg figyelni, és úgy remegett a kezem írás közben, hogy nem tudtam elolvasni amit leírtam. (Nem lett fényes, de nem javítom ki, az Ő emlékére benne marad az indexemben.)
Utána se nagyon ment egész héten, de csütörtökön valahogy belém tolult egy csomó erő, gyorsan leültem és megírtam az egyetlen esszét, ami még hátra volt, jóval a határidő után. Maradt az irodalom vizsga, amire meg éjjel-nappal olvasni kéne, de most az se megy. Illetve ma elkezdtem tanulni, és ennek kifejezetten örülök. Az még elrettent, hogy hogyan fogok tanítani, de az legalább örvendetes, hogy a tanulás elindult. Így legalább van esélyem. A tanárnő is rendes volt, mert megkértem, hogy két hét múlvára rakja a vizsgát, és így is tett. Szóval időm mint a tenger. Úgyis Bakonybélbe megyek a hétvégén, ott tutira tanulni fogok.
***
Zseniális könyvet olvasok. A szépséges Regitől kaptam (tényleg szép :-))), egyszer csak hozta a postás. Egy jezsuita szerzetes-atyával beszélget a könyv írója, Naszádi Kriszta, és ezek a beszélgetések vannak leírva. A szerzetes - Nemes Ödön atya - állati érdekes életet élt Japánban, és mindenféle, az életvezetéssel kapcsolatos tapasztalatait mondja el (többek között). Nagyon ajánlom. A címe: Szabadon, örömmel, szeretettel.
Ma ezt (is) olvastam benne:
"... Ez a nyugati kultúra nagy-nagy baja, hogy mindent meg akar érteni, mindent elemezni akar. A távolkeleti emberek nem. Bele tudnak simulni a misztériumba. Már megtapasztaltam, hogy Isten tart a tenyerén.Ő tudja, mikor mi lesz. Egy protestáns pásztor barátomtól tanultam Japánban, hogy ha valami szokatlannal, betegséggel, nehézséggel találkozik, akkor rögtön, előre hálát ad, mert hisz abban, hogy ha Isten ezt nem akadályozta meg, akkor előbb-utóbb a javára fogja fordítani. ..."
***
Pillanatképek a pécsi kórusverseny hétvégéjéről, az Óbudai Kamarakórus szemszögéből. (Ezeket a képeket ma tette fel az egyik srác, hátha valakit érdekel egy ilyen atmoszférája.)
Régen nagyon szerettem utazni a kórussal. Mindenfelé jártunk nem csak Magyarországon, hanem Európa szerte.
A mostani hétvégét alig vártam, hogy vége legyen. Nagyon rosszul éreztem magam, volt egy olyan nap, amikor legszívesebben ordítottam volna, nem voltam egyedül eleget, pedig vágytam rá, és ezért türelmetlen is voltam bizonyos helyzetekkel és emberekkel szemben. Egy darabig nem mutattam ki, hanem befelé irányítottam, amitől elkezdtem remegni egy idő után, és nem tudtam megállni. Szörnyű volt. Aztán már nem tudtam nem kimutatni, ezt meg utálom, mert próbálok mindent belül lerendezni, de most a Mami-történések idegállapota mellett egyszerűen nem ment egy bizonyos ponton túl.
Például az nagyon zavart, hogy a szobatársaim - egy kivétellel - folyamatosan szidtak valamit meg elégedetlenkedtek. Minden rossz volt, a szállás, a reggeli, az ágy, a szoba, a fürdő, a WC, MINDEN!!!!! Az agyamra ment egy idő után. Ja, és persze embereket is folyamatosan fikáztak. Annyira elszoktam már ettől. Én is ilyen voltam régen, de most már sem nem panaszkodom nyilvánosan, sem nem pletykálok ki embereket egy ideje, és olyanok sincsenek a közvetlen környezetemben, akik ezt tennék... Az volt a legjobb, hogy ketten is a szobatársaim közül mélyen hívő keresztények... Ezzel szembesülni mindig nagy csalódás nekem. Hát nem arról szól a dolog, hogy ilyeneket már nem csinálunk, mert az újjászületéshez ez is hozzátartozik? Eléggé el vagyok maradva azt hiszem abban a tekintetben, hogy miről is szól az Istennel való kapcsolat, és hogy az mit visz végbe a szívünkben. Az enyémben azt mindenképp véghez vitte, hogy rossznak tartom a mások fikázását és a folyamatos, nyilvános panaszkodást és nyarvogást olyan dolgokon (de ha jól belegondolok nem csak olyanokon), amiken nem tudunk változtatni, ezért nem csinálom. Na az ilyesmikhez nem volt idegem abban a lelkiállapotban, amiben vagyok.
Elment a kórus két este is bulizni, egyszerűen nem tudtam velük menni, egyetlen porcikám sem kívánta. Visszamentem a szállásra mindkétszer, és végre egyedül lehettem, nem kellett visszanyomkodnom a szomorúságot. Még az is rossz érzés volt, hogy elmentem egy koncertre az utolsó este, ami legalább annyira vicces is volt mint szakmailag remek. Az járt a fejemben, hogy nem kellene ilyeneken ülnöm még egy jó pár napig-hétig, mert nem esik jól...
Most nem megyek egy darabig kórusra. Majd ha sokkal jobban leszek.
Most sírok és én pedig ezt a levelet köszönöm neked. Egyikünk sem hibátlan, tudom, hogy én sem; és örülök, ha tudod, hogy ha segíthetek bármiben, mindig szívesen teszem.
És hálás vagyok, hogy elszállt ez a rosszérzés mindkettőnkből, és örülünk majd egymásnak Pécsett!
Szeretettel és köszönettel:"
És amikor ezt a levelet megláttam, megint pillangók kezdtek repkedni a gyomromban a gyomorgörcs helyett, és megint azt éreztem, hogy újra tiszta gyásszal gyászolhatom Kismamit, mert már nem árnyékolja be egy "földi" rossz érzés egy hülye vita miatt.
Kaptam választ a levelemre, aztán zajlott egy pár levélváltás, részemről nem éppen szép. Minden esetre ezt írtam neki utoljára:
"szia! az utolsó levelem után megállított Isten, és megmutatta, hogy milyen rosszul bántam veled. megmutatta, hogy csak magamra figyeltem, egy cseppet sem arra, hogy jó szándékkal odajöttél, hogy vigasztalni próbáltál, és hogy mennyire rosszul eshetett neked, hogy én azt nem úgy fogadtam, ahogy felém közvetítetted. azt is megmutatta, hogy egóból harcoltam, egóból írtam a leveket, és hogy nagyon bántó dolgokat írtam. ma megint nem figyeltem rád, csak magamra. kérlek, hogy bocsáss meg. köszönöm a szeretetet, amit tegnap kaptam tőled. szeretettel i"
De jó lenne, ha ennél már nem lenne keményebb... Nem ringatom magam ebbe az illúzióba. Lesz még egy gyászmise is, és a hiányérzet sem csökkenni tűnik, hanem napról napra növekszik.
Nagyon rossz este egyedül hazajönni. Borzasztóan rosszul viselem a dolgot, és úgy tűnik egyre rosszabbul. Ma megpróbáltam tanítani, de majdnem elsírtam magam az órán, úgyhogy a holnapi óráimat lemondtam, és csak reménykedem, hogy jövő hétre már olyan állapotba kerülök, hogy képes leszek figyelni, meg felkészülni. (Ma reggel az a felkészülés, ami máskor 10 percig tart, 50 percet vett igénybe...)
Ma is egész nap együtt voltunk a Kishúgommal, meg aztán Anyukánkkal is, egészen estig. Annyira jó, hogy így együtt vagyunk... Nem tudom hogy bírnám egyedül, este is elég rossz, amikor hazajövök az üres lakásba, a gondolataimmal együtt. A gondolataim is elég rosszak, de az a film, ami folyamatosan pereg a fejemben az utolsó másfél óráról a legrosszabb... Anya ma elmondta, hogy a Kismami személyi igazolványában csak egyetlen kép van, rólam. Úristen! Fogalmam sem volt arról, hogy ENNYIRE szeretett. A saját fiáról, aki pedig a kedvence volt, sem tartott képet magánál. Egyedül rólam. Egész nap sírtam ma ezután...
Még kóruson is. Pénteken Pécsre utazunk a kórusversenyre, és Purcell Temetési mondatok (Funeral Sentences) című művét énekeljük. Egy hangot sem tudtam elénekelni belőle a próbán, ki kellett mennem és végigbőgtem az egészet, kintről hallgatva. A legrosszabb, hogy értem a szöveget, amit énekelünk, és hozzá a zene... mint egy ravatalozóban.
Meg akarom kérni a kórust, hogy szombaton a versenyen a Mami emlékére énekeljük el (lehet, hogy én nem leszek képes...), és hogy a gyászmisére is jöjjenek el, ha elegendően ráérnek...
Nem nagyon tudok enni. Vasárnap óta ma ettem először szilárd ételt (belém erőltették az Anyuék), egyébként csak levesen élek meg HohesC-n meg ásványvizen. Nem direkt csinálom, de ma már lázas is lettem estére. És ma már azt is éreztem, hogy kezd nagyon rossz lenni már a fájdalom, legszívesebben elkezdenék hárítani. Persze amint rajta kapom magamat leállítom és megélem a féjdalmat a maga teljességében, csak hát sokszor legszívesebben elkerülném.
Mindenki borzasztó együttérző és empatikus, ami annyira jól esik. Nincs szükségem sajnálatra, meg részvétre sem ha valaki nem képes rá, de volt ma egy sokkolóan lelketlen (nem rossz indulatból történt, hozzá teszem) párbeszéd egy nagyon magabiztos, mindent-én-tudok-a-legjobban lánytól a kórusból. Kiültem a folyosóra, mert nem találtam a helyem a próba elején az emberek között a teremben. Ő jött, látta, hogy szomorú vagyok, megölelt, és minden kérdés nélkül (mindenki más rögtön kérdezett...) azt mondta széles mosollyal: - Bármi is a baj, minden jobb lesz! :-DDDD - A halottak nem támadnak fel... :-((((( - Gondolj arra, hogy ők már jó helyen vannak :-DDDD - Hát.. nem tudok erre gondolni, amikor ott voltam valakinek a haldoklása mellett... foglmad sincs milyen ez - De van! Én már hónapok óta nézem a nagypapámét! Azzal elviharzott. Szóhoz sem tudtam jutni a sokktól (merthogy ő az egyik legértelmesebb és elvileg a legmagasabb szellemi és lelki szinten álló kórustársunk párja, szintén ilyen képpel saját magáról a fejében... kineziológus és reiki gyógyító a lány, mindenféle ezoterikus dologgal foglalkozik...), és megijedtem ettől a tapintatlanságtól. Addig zavart a dolog, amíg haza nem értem, akkor írtam neki egy levelet:
"az egyetlen ok ami miatt írok, mert borzasztóan bántott ahogy a kóruson lekezelted a gyászt amit a szívemben viselek, és azt éreztem, hogy ezt meg kell mondanom.
nem csak gondolkodni szokott az ember. a fejemben pontosan tudom, hogy jó helyre került - mélyen hívő keresztényként meg főleg -, azonban a gyász az ÉRZÉSEKRŐL szól, és teljesen természetes dolog. NEM KELL vidámnak és könnyednek lennem, amikor 3 nappal ezelőtt meghalt valaki, akit szerettem. és FOGALMAD SINCS milyen tapasztaláson mentem keresztül. nem ecsetelem neked, mert láthatóan azt hiszed, hogy mindent jobban tudsz és mindenről több meglátásod van. az, hogy követed a nagypapád HANYATLÁSÁT hónapról hónapra elhiszem, hogy szomorú, de kicsit más valakinek az utolsó óráinak szenvedésénél és haláltusájánál 5 centire lenni az arcától... gondolom, hogy 3 nappal később ezt az élmény hatalmas mosollyal az arcomon, a "minden jó!!!" gondolattal a fejemben kellene a hátam mögé hajítanom... hát, én nem vagyok ennyire fasza. én még a konzervatív gyászolás híve vagyok, amíg csak tart. és ez az élmény a legdurvább, amit eddig az életem során megtapasztaltam, eléggé sokkoló. (gondolom te már megélted ezt párszor, ezért tudod ennyire lazán kezelni. nem irigyellek.)
a reakciód minden empatikus készségtől és lelki finomságtól mentes volt, meglehetősen tapintatlan, durva, önző, és meglepett, az az igazság. nem vártam együttérzést (mások szerint ez elvárható ebben a helyzetben), sajnálatot meg főleg nem, de ezzel a reakcióval még most sem tudok mit kezdeni. semmi részvét nem volt benne az iránt, hogy én mit érzek. kizárólag arról szólt, hogy mit kell ilyenkor érezni, mert TE ezt GONDOLOD, hogy így működik.
nem sértődtem meg mielőtt azt hinnéd. kifejezetten fájt a stílusod. bocsánat, ha ez is durvának hat, de hidd el nem durvább, mint amit kaptam. és csak azért írtam le, hogy tanulhass belőle.
szeretettel i"
Tényleg kizárólag azért küldtem el, hogy valakitől megkapja és ha nem a fennsőbbrendűsége hajtja, akkor elgondolkodhasson és másokra tudjon figyelni legközelebb. Nem biztos, hogy igazam van, de eltörpül most minden az elmúlt napok hatása mellett, teljesen lényegtelenné válik, hogy igazam van-e vagy nincs. Nem rosszindulatból írtam, amit írtam. Még nem kaptam választ.
Annyira mély megtapasztalás és kristálytiszta fájdalom ez, hogy semmilyen, az életemben eddig megélt tapasztalatok és fájdalmak intenzitása nem ér fel vele. Nagyon mélyen és sokat tanít magamról, a világról és az életről. Már nem tudok ugyanúgy nézni a világra, mint eddig. Olyan ez, mint egy beavatási szertartás... Nem lehet nem felnőtté, aki megtapasztal egy ilyet. Porszemnyinek látom minden eddigi küzdelmemet és fájdalmamat, egyik sem ér fel ezzel. Nem tudom elképzelni, hogy van annál fájdalmasabb, mint hogy csillapíthatatlanul szenvedni és meghalni látunk valakit, akit nagyon szeretünk... Azt hiszem soha nem fogom elfelejteni azt a két napot, de főleg az utolsó másfél órát... Mint egy film pereg a fejemben, ma már régi emlékekkel keveredve. Mivel sohasem tapasztaltam ilyet, nem tudom, hogy milyen fázisai vannak, és azt sem, hogy meddig tart, csak figyelem, és sírok, amikor kell (elég gyakran, gondolom ez normális...), és ott, ahol épp rám jön.
Hihetetlen nagy fájdalom, mintha folyamatosan nyomná valami a lelkemet. Sajnálat, önvád, a tapasztalat hatása, emlékek, Kismami hiánya keveredik. Várom, hogy felhívjon, és megkérdezze, hogy "Máskülönben mi újság?"...
A másik oldalon viszont ott van az a megint borzasztó szoros kapcsolat Istennel, aminek a hiányától szenvedtem mielőtt elment a Nagyim. A mai Chambers adag ezt írja:
"Hogy helyesen, vagy helytelenül gondolkozunk az imádságról, az attól függ, milyen az elképzelésünk róla. Ha az imádságot úgy vesszük, mint a tüdő lélegzését vagy a vér keringését, akkor helyesen gondolkozunk. A vér szakadatlanul kering, a lélegzés is szakadatlan. Nem vagyunk tudatában ennek, mégis megállás nélkül folyik. Nem vagyunk tudatában annak sem, hogy Jézus tökéletes kapcsolatban tart minket Istennel; mégis így van, ha engedelmeskedünk neki. Az imádság nem gyakorlás, hanem élet. Őrizkedj mindattól, ami gátolja feltörő fohászaidat. "Szüntelen imádkozzatok" - azaz mindig őrizd meg a szívedből feltörő fohászkodás gyermeki szokását."
Na hát ez most megint szüntelenül így megy, mint a lélegzet.
Ezek a megfogalmazható részei a dolognak, viszont van egy olyan rész is, ami annyira mély, hogy csak érzés, nem tudom megfogalmazni. Azt viszont biztosan érzem, hogy fontos felismerést hordoz, csak még nem fogtam fel a fejemmel, hogy mit...
Reggel felhívtam a Kishúgomat: - Te hogy Vagy? - Hát... nem valami jól. Te? - Én marha szarul. Dolgozol? - Nem. Orvoshoz megyek. - Akkor nem megyünk a Margitszigetre? Nem annyira jó, hogy csak fekszem az ágyban és meg se tudok mozdulni. Ha már nem tudok tanulni a holnapi vizsgára, akkor már legalább töltsünk el együtt egy napot. - Jó. Csörgök, ha végeztem.
És így elmentünk egy fél napra a Margitszigetre kettecskén (illetve hármacskán a kutyával) sírdogálni, emlékezni, beszélgetni, együtt lenni. Nagyon jó volt.
Soha nem gondoltam volna, hogy a gyász ennyire nehéz...
Addig tudjuk kifejezni a szeretetünket ebben a világban, amíg itt vagyunk. Ez világos. Túl sokszor nem mutatjuk ki mennyire szeretjük a másikat- haragból vagy büszkeségből, mert megbántott, vagy kényelemből, vagy lustaságból, vagy azt gondoljuk ráérünk. Aztán egyszer csak nem érünk már rá.
Két dologért imádkoztam tegnap, amikor már nyilvánvaló volt, hogy gyógyulásért teljesen feleslegesen tenném: hogy álmában menjen el a Nagymamám, további szenvedések nélkül, és hogy ott lehessek, egészen a végéig vele, hogy elkísérhessem a "kapuig".
Mindkettő megadatott tegnap este, amiért nem is tudom kifejezni mennyire hálás vagyok az Istennek. Napokkal ezelőtt még nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet, amikor egy haldokló mellett ott ül az ember, de tegnap teljesen természetes volt, hogy odafeküdtem mellé a kórházi ágyon, és hogy amikor kilehelte a lelkét (szó szerint), akkor az arcom 5 centire volt az Övétől...
Iszonyú sokat szenvedett, fájdalmas volt az utolsó két napja, olyan fájdalmakkal, hogy tényleg megnyugvás volt számára megpihenni végre. Nem akartam otthagyni egyedül... Nem tudtam elszakadni a Kismamitól, csak simogattam a fejét, puszilgattam a karját, és utána az utcán annyira hangosan zokogtam, mint egy gyerek.
Nagyon nehéz élete volt. Eltemette két gyerekét, volt rákbeteg, háromszor műtötték, rengetegszer volt kórházban, és az utolsó tizenpár évében nem volt olyan nap, ami valamilyen testi fájdalom nélkül telt volna el. Az volt a legrosszabb, hogy teljesen egyedül élt, és a vége felé már annyira szédült, hogy többször elesett és csúnyán megütötte magát. Sokáig én voltam ez egyetlen, aki látogatta Őt, hetente legalább egyszer, de volt úgy, hogy többször is. Sokszor nehéz volt kezelni a depresszióját, türelmetlen voltam vele és sokszor vitatkoztam. Főleg az elmúlt két évben, amikor engem is ropogatott az élet, és Ő már régóta képtelen volt átérezni egy másik lelkiállapotát, és megkönnyíteni a dolgot. Most nagyon bánom, hogy nem voltam kedvesebb és türelmesebb Vele, akár erőmön felül is.
Két hete került kórházba. Reméltem, hogy még kijön onnan, mert javult az állapota, amikor átszállították a másik kórházba a "rehabilitációra" - bár én inkább annak az osztálynak mondanám, ahova azokat a betegeket szállítják át, akikről végleg lemondtak. Ahogy átkerült (pénteken), már másnap nagyon rosszul lett, és harmadnapra el is ment. (Anyukánk barátja azt mondta, hogy minden rokona ebben a kórházban halt meg... Először nem is értettem, hogy miért vitték át, amikor meghallottam a hírt, aztán amikor elmentem pénteken látogatni, akkor megijedtem, hogy hova került, mert "fura" atmoszférája van annak a helynek, és valahogy éreztem, hogy a legrosszabbtól kell tartanom, de reménykedtem azért...)
Amikor szombaton bementem Hozzá, még beszélgettünk, és amikor láttam, hogy egész nap hányt, kérdeztem a személyzetet, hogy mire számíthatok. Akkor sem mondtak sok mindent, és tegnap már felbőszített az a látvány, ami fogadott. Borzasztó állapotban volt a Kismami. Megkérdeztem a nővért és az orvost is, hogy hogyan lehetséges, hogy úgy néz ki ahogy, és semmit sem tesznek, és hogy haldoklik-e, azért nem strapálják magukat, ÉS NEM MONDOTT EGYÉRTELMŰ VÁLASZT! Azt mondta még akár jobban is lehet, azt ő nem mondhatja biztosan, hogy mi lesz a jövőben, de azt gondolja, hogy ha még valaki szeretné látni, akkor most jöjjön... Megkérdeztem, hogy ez most azt jelenti, hogy haldoklik? És még akkor sem mondta azt, hogy igen. Találjam ki. Aztán amikor fél óra múlva leállt a veséje, akkor már azt mondta, hogy a reggelt nem fogja megérni. Akkor eldöntöttük Anyuval, hogy ott alszunk a kórházban, nem mozdulunk onnan (illetve ezt én már akkor eldöntöttem, amikor bementem és megláttam milyen állapotban van, és még reménykedtem, hogy máshogy alakul a dolog. Azt mondtam, hogy addig ott maradok az ágya mellett, amíg vagy jobban nem lesz, vagy el nem megy.) Fél óra múlva elment.
Eddig nem értettem, hogy emberek hogyan tudják olyan mélyen siratni a nagyszüleiket, hiszen az a természetes, hogy azok megöregszenek, és meghalnak, és ezt megérti az elme. Most már érzem, hogy miért... És most érzem csak igazán, hogy mennyire szerettem a Nagymamámat, akivel mindig egy ágyban aludtam gyerekkoromban, amikor nála töltöttem heteket a szünidőkben, aki nevelt hároméves koromig, mert a szüleim dolgoztak, és akinek én voltam a kedvence, mert mindenkinél jobban szeretett, egészen a végéig...
(Néha ki kellett mennem zokogni tegnap, mert annyira fájt a látvány, és egyszer pont akkor mentem vissza, amikor ott tett-vett a nővér mellette. Azt kérdezte a nővértől, hogy hol van a leány - az én vagyok -? Próbáltam természetes hangon válaszolni, hogy itt vagyok, nem szaladtam el, hát... nehezen ment.)
És most magamat hibáztatom, hogy nem figyeltem rá eléggé az elmúlt fél évben... Szívből remélem, hogy nem haragszik rám. Júliusban lett volna 83 éves.
Tegnap Ábel (a bakonybéli atya) azt mondta a majdnem egyórás telefonbeszélgetés alkalmával, hogy az érzékenységem áldás, de egyben csapás is, mert sok szenvedéssel jár.
Na ezt nagyon látom. Most épp nagy "kedvencem", az Amerikai Egyesült Államok történelmét tanulom, és folyamatosan nyílik kifelé a zsebemben a bicska. Soha nem szerettem azt az attitűdöt, amivel a világhoz állnak napjainkban, de amik a történelmük folyamán történtek... Csak azért nem anyázok, mert nincs értelme.
Persze, hallottam már az indiánok "elrendezéséről" szóló történeteket félig-meddig, de eddig még nem részleteiben. Hát most, hogy így is tanulom, nem mondom, hogy közelebb került hozzám a népség. Persze nem egyszerű ez, de ha összevetem a történelmüket azzal, amit ma művelnek a világban, egyrészt egyáltalán nem csodálkozom semmin, elámulok a szívósságukon, ahogy mi mindent túléltek, másrészt pedig félelmetes belegondolni is, hogy az a töméntelen pénz és befolyás, amivel mindent irányítanak a világban vajon még mi mindenre teszi őket képessé a jövőben... Bármit megtehetnek (és tegyük hozzá: meg is tesznek), amit csak akarnak, mert ez már régóta így van... Baromira csak a saját érdekeik érdeklik őket, semmi és senki más. (Épp most olvastam a Panama csatorna építéséről, hogy milyen trükkökkel szedték el a területet Kolumbiától... de bármit, amire csak megfájdult a foguk... Komolyan ijesztő. Nálam egyébként akkor tették be a kiskaput, amikor kivonultak a Kyoto-kupaktanácsról...)
Most az jutott eszembe, hogy van, aki a Mónika-só előtt ül és anyázik idegbeteg fejjel, én meg a töri könyv előtt teszem ugyanezt ugyan némán, de ugyanazzal a vehemenciával. Teljesen ugyanaz, csak a színvonal más :-)))))
- ... krtrlvzssznya... - Tesssséééék???!!! - A körtér legvonzóbb asszonya :-))) - Ja... Hm... Kösz... (már gyanús volt...) - Nem dícsérlek többet, mert még elbízod magad :-))) - Na azt biztos nem fogom. - És? Hazafelé? :-)) - ... Hm... Jjjjja. - Dolgoztál? :-)) - ... Igen, azt is. - Tudod mi a legnagyobb baj a nőkkel? Minél jobban kiteszi nekik a szívét egy férfi, annál jobban lenézik. Nem így van? - ... Nnnem tudom. - Hogyhogy nem tudod? Marslakó vagy, vagy mi? - Én ezt pont fordítva tapasztaltam... - Neeeem, nem! Nem vagyok húszéves, nem ma kezdtem a csajozást! Minél jobban kiteszi a szívét egy férfi, annál jobban kihasználják, aztán eldobják. - ... - Az ember azt hinné, hogy megszólít egy nőt, és az majd kedvesen elbeszélget vele. - ... Hát... én arra most nem vagyok alkalmas... - Persze, mert az jár a fejetekben, hogy mit zabáltok holnap! Hogy zsíros kenyeret zabáltok vagy mit! Ez jár csak a fejetekben! - ... ... ... - Ez a világ sem olyan mint rég volt. Régen kedvesen elbeszélgettek az emberrel ha ismerkedett, ma meg... (Ezen a ponton már elkanyarodott mellőlem a biciklijével, és magában dohogott...)
Vonzom a hülyéket, ez már biztos! Biztos rám van írva, hogy "Gyertek mind, ti félkegyelműek, mert nálam meghallgatásra találtok!" Dehát miről is beszélgettem volna vele kedvesen? Arról, hogy mit zabálok holnap? Amikor én sem találtam még ki a menüt? Apropó... de rég ettem zsíros kenyeret... Pedig ez tényleg egy jó téma lett volna... Basszus! Elpuskáztam a lehetőséget, hogy valaki kitalálja helyettem, hogy mit flamózzak holnap... Na majd legközelebb barátságosabb leszek.
De azért az eszembe jutott, hogy vajon van egyáltalán a világon valaki, akivel ilyenformán be tud csajozni? Akit meg tud hatni ezzel a gagyi csajozós dumájával? Ééééés, ami a legfurább, hogy tényleg nem volt már húsz éves! Kétszer annyi is lehetett úgy ránézésre... Mennyire beteg világban élünk, egyre sűrűbben rádöbbenek mostanában... Vagy ez a normális, csak épp én nem veszem észre, mert - nem is tagadom - burokban élek?
Átmásoltam a saját írásaimat a másik blogról, egyfelől hogy egyben legyenek, másrészt meg hogy könnyen elérhessem őket, ha épp olvasgatni szottyanna kedvem.
Karácsony
Meleg szavak áldása,
Ajándékok bontása,
Betlehemes jászola,
Forralt bor illata,
Várakozás öröme,
Csókok csattanó csendje,
Szívek repeső násza,
Hiányló lelkek magánya…
Fergetegben kapkodás,
Türelmetlen topogás,
Tanácstalan unalom,
Pénzlefejő hatalom,
Tonnányi ruharakomány,
Szegényeknek adomány,
Tányér leves a téren,
Ordító hideg leheletében…
A szeretet ünnepe ez,
S ha csak egyetlen napig is szeretsz,
Úgy, ahogy jó, ahogy kell, ahogy szép:
Megérte.
Csak nézz bele a csillogó szemekbe:
Amit ott látsz nem csalás, nem ámítás,
A boldogság aranyló fénye csillan ott,
Fényessé teszi a Holdat s Napot,
Nem is kell ajándék.
Karácsony sem kellene…
Szeretni és adni, csak úgy,
Alkalom nélkül, ok nélkül,
Igazi kincseket belül:
Egy mosolyt,
Egy ölelést,
Figyelmet,
Egy tekintetet,
Együttérzést,
Símogatást,
Nemes szívet,
Egy kedves szót, igazat,
Elmondani: „Jó, hogy vagy”,
Időt, ha sok nincs is,
Önmagad…
Kövesd emelt fővel a csillagot,
Mely feletted utat mutatva ragyog,
Merd járni az utad,
Bátran vállalni aki vagy,
Merj adni, kapni, teremteni, szeretni,
A mindenségből részegülni,
Betlehembe elrepülni,
A Gyermeket – Önmagadat – öledben dédelgetni…
Izgatott csomagolás,
Csengőszóra várakozás,
Gyertyafény illata,
Gyülekezés zsivaja,
Megváltó születik,
Üdvösség közeledik,
A fény napja ez,
Reménység ébredez…
(2007)
Helyi Érdekű Vasút
Hihetetlen műgonddal és precizitással bűvölte a kulcstartót. Erre lettem figyelmes. Szimpatikusan lassú mozdulatokkal dolgozott, a külvilág teljesen kirekesztődött számára. Csak Ő létezett és a kulcstartó. Bemutatta a zen, a tao, minden keleti vallás, filozófia, a megvilágosodás és a tökéletes jelenlét valamint az ego eldobásának lényegét, amelyről az összes avatár és beavatott jógi és buddhi beszél amióta világ a világ.
Eggyel kezdte. Megcsodálta tárgyának sárga és piros színét, tökéletesen kerek formáját, azután lassan kinyitotta, hogy egyetlen, ezüst fémszínű kulcsot ráhelyezzen, így adva funkciót is a formának. Még gyönyörködött "A MŰBEN" egy kicsit csillogó szemmel, amikor is dzsekijének jobb ujján levő, cipzárral elhúzható zsebéből elővarázsolt egy pontosan ugyanolyan kulcstartót, amit ugyanazzal az ezeréves bölcsességet is meghazudtoló, jól megfontolt és időzített mozdulattal ráapplikált az előző konstrukcióra.
És nem, ne gondoljuk, hogy itt ér véget a történet! Ugyanabból a - egyébként eléggé kis méretűnek látszó - zsebből (amelybe immár kicsit mélyebben kellett belenyúlni, hogy napvilágra kerüljön a további tartalma), előkerült egy újabb kulcstartó. Formáját tekintve nem sokban tért el az előző kettőtől, ámde míg azok plasztikból készíttettek, ez fém volt! És megkezdődött a kulcstartó gyarapodása. Csak emlékeztetőül: egyetlen kulcs volt látható rajta ezen a ponton még, kettő darab, sárga-piros színű, kerek műanyag kulcstartó társaságában.
Láttam, hogy kicsi lesz a hely az új szerzeménynek. Kinyílt a tartó kapocs, de a dísz leesett a földre. Csodálkozva vettem észre, hogy még az is lassan történt. Mintha lassítva játszottam volna egy filmet. Nagyon élvezetes volt. Akkor le kellett hajolnia, hogy elgurult vagyontárgyát összeszedhesse a lábak között. Először nem látta hová gurult. Aztán egy jól megtermett férfit kellett kicsit félrelöködnie, hogy megkaparinthassa az önállósodott érmét. És sikerült! Újra visszaállt a világegyetem rendje, be lehetett végezni az elkezdett teremtést. Rákerült a harmadik kulcstartó is a kompozícióra. Mission completed.
És újra a zsebe felé nyúlt... akkor már hatalmas érdeklődéssel figyeltem, hogy vajon melyik kulcstartó újabb klónját veszi elő. De akkor valami történt. Felhős lett a tekintete, meg sem moccant percekig, kicsavarodott kezét is ottfelejtette a zsebben, láthatóan kényelmetlen pózban. Láttam az ablakon gondterhelten kifelé tekintő arcán és összevont szemöldökén, hogy a hatévesek minden gondolati erejét segítségül hívja, mert valahol máshol lapult amit keresett, és ő nagyon szeretett volna visszaemlékezni, hogy hol volt az az ott. Nagyon izgultam, hogy mi lesz a dologból. Visszafojtott lélegzettel szurkoltam neki.
Akkor átsuhant egy megkönnyebbült mosoly a kicsi arcán, és boldogan beletúrt a nadrágjának bal zsebébe (épp átellenben a dzsekin található kincsesbányától) és előhalászta onnan azt, amit ha egy hatéves a kezébe kaparint, soha nem kíván más dolgot az életében (legalábbis míg kicsit nagyobb nem lesz). Ez pedig egy (nem fogja senki kitalálni!!!) újabb, bár eredetileg egyáltalán nem kulcstartónak készült tárgy volt, amiből hamarosan a fő dísz lett az amúgy is gyönyörűre sikeredett kicsiarakás-on.
A tárgy a farsang hangulatát idézte. Először azt hittem, hogy egy kenguru, de tévedtem. Egy (talán malac?) hajtogatható, puha "bőre" lehetett a külső héja, belül pedig maga Mici Mackó lapított, ő már kemény anyagból kiöntve. A malac mintegy jelmezként vette körül macit, ő benne ült. Cérna volt az akasztója, ami Mackó fejéből indult ki és a "Malacka" fején lévő aprócska lukon át átdugványozva érte el a rendeltetését. Ebben az esetben viszont az volt a gond, hogy a malac jelmez fejéből kicsúszott a cérna, így nem lehetett ráakasztani a kulcstartó halmazra. Így egyetlen megoldás tette ezt lehetővé: vissza kellett tuszkolni a cérnát az icur-picur lukocskán át. Hááááát.... ez igénybe vette néhány percét. Na nem mintha sietett volna vagy türelmetlenkedés ütötte volna fel a fejét! Á! Semmi kézremegés, semmi anyázás (ahogy az ugye a mai hatévesek egy részétől már meg sem lepő). Ugyanazzal az akkurátus, higgadt precíziós műszerészséggel dolgozott újra és újra, pedig vastag volt a cérna és kicsike volt a luk. Legalább ötször is elvétette. Talán egy fél percre elnéztem akkor, kinéztem a HÉV ablakán, de siettem is vissza lélekben a nagy munkához, és mire odanéztem, épp sikerült a mutatvány. Éééés rákerült a malacbőrbebújtmicimackó is a kupacra!! Megkönnyebbültünk.
Akkor egy boldog mosoly jelent meg szép kis arcán, és először lefelé lógatvaazt ellenőrizte, hogy csörög-e a monstrum. Hát nem csörgött. Ezt hamar megunta, akkor elkezdte próbálgatni, hogy vajon ha ezzel a konstrukcióval a kezében próbálja beletenni a zárba az egyetlen, a tartón fityegő és a karácsonyfadíszektől alig-alig látható kulcsot, akkor vajon sikerrel jár-e majd. Tehát, főpróba, összezárt két ujja lett a zár, amibe belehelyezte a kulcsot és elfordította, többször is minőségellenőrizve a dolgot. Úgy tűnt működött, így elégedetten beletömte az egészet a karján lévő pici zsebbe. Ez alkalommal annak a tanításnak a szép példáját figyelhettük meg, hogy soha nem lépünk ugyanabba a folyóba kétszer. Lehet, hogy egy negyedórával előtte onnan szedte elő azokat a dolgokat, amiket most visszatuszkolt oda, de mennyire más minőségben! Mostmár egy teljes, harmonikus egységet alkottak összefűzve, akkor meg különálló részként lebegtek egy ellenséges univerzumban.
Ezután egy nagyon megható jelenet következett. Immáron bevonta figyelme fókuszába a külvilágot is. Megfordult az ülésen, és a mögötte ülő, hosszú hajú nő haját kezdte birizgálni, kicsi ujjaival fésülgetni, frizurázni, akinek az ölében egy még nála is sokkal kisebb gyerek ült. Éles logikámmal rögvest kitaláltam, hogy valamilyen rokonsági viszony lehet közöttük. Aztán arra gondoltam, hogy mennyire kedves a nő, hogy nem nyafog amiatt, hogy a gyereke össze-vissza kócolja a gyönyörű haját, és mennyire praktikus a gyerekbarát hajviselet. Meg arra is, hogy remélem én sem fogom majd ha egyszer lesz gyerekem szégyellni a tömegközlekedési eszközön, hogy hülyét csinál belőlem. MEG SEM MOCCANT A NŐ, pedig nagyon komoly hajformák jelentek meg a feje tetején! Komolyan mondom, csodáltam és irigyeltem. Aztán átölelte a nyakát a kisfia hátulról, amitől a HÉV-en olyan moraj támadt, mintha egy hollywoodi filmben a naplementében két szerelmes egymás felé rohant volna a tengerparton a nő haját fújó szélben, és ezt látta volna az utazóközönség, ahogy kitekintett a vonat ablakán.
Aztán leszálláshoz kezdett készülődni a család, akkor láttam, hogy három gyerek van, és igazából akkor értettem meg azt is, hogy miért volt annyira türelmes a "nő", amikor megfordult, hogy felöltöztesse a kicsiket, és a gyönyörű, vastag szálú hosszú haja mellé nagy bajusza és szakálla is akadt...
Ajtók
Két, egymással szemben elhelyezkedő ajtó előtt állt sokáig tétován, majd egyre nagyobb bizonyossággal. Az egyik sarkig tárva, egy koromsötét szobába vezetett. A másik, csukott ajtó körül a réseken olyan erővel próbált betörni a fény, hogy az volt az ember érzése: a hatalmas erejű fénynek már csak percekig tud ellenállni az ajtó, mielőtt fülsiketítő robajjal kitörik a tokjából.
A nyitott ajtó felé fordult. A valaha élettel, színekkel, hangokkal teli szoba már teljesen üres és hideg volt. Lassan, módszeresen került ki belőle minden fényforrás. A lakók után először a tárgyak tűntek el. A tárgyak, amelyek szilárd és kézzelfogható formába és alakba öntötték az ablakokon szabadon beáramló, éltető fényt. A lámpák és gyertyák következtek. Ez egy hosszú folyamat volt, sokáig tartott, amíg az utolsó, apró gyertyadarab is a semmibe égett. Utoljára a plafonra ragasztott, sötétben foszforeszkáló csillagok maradtak, amik akkor tűntek el, amikor átfestették a falakat. Aztán megjelent az ablakokon a redőny, félig lehúzva ugyan, de egy darabig még jókora rést hagyva a már gyengébb fénynek. Az addigra már majdnem teljesen üres helyiség falairól eltűntek a képek, a színek, a kisebb, a szemnek és léleknek valaha kedves tárgyak. Érdekes módon a fűtőtestek még mindig működtek, kellemes melegben tartva a már szinte teljesen lecsupaszított, lakatlan, közepes méretű szobát. Láthatóan meg volt pecsételve a sorsa, bár még történt néhány bizonytalan és sikertelen kísérlet arra, hogy újra használható legyen. Végül az ablakok is eltűntek a redőnnyel együtt, a fűtőtestek is leálltak, és a hűvösből lassan hideg lett a könyörtelenül befalazott térben. Már régóta senki sem lépett be, csak az ajtó tátongott még hívogatóan a kongó üresség torkában -
- az ajtó, amely önálló életet élt, és amelyből keserédes nosztalgia áradt. Nem volt rajta kilincs vagy kulcslyuk. Mindkét oldala tele volt ragasztva kollázs-szerűen összerendezett képekkel, film- és zeneposzterekkel, apróbb ajándékokkal és emlékekkel (mozijegyek, koncertmeghívók, étlapok részletei, könyvek kitépett lapjai, játékleírások, italcímkék, csokipapírok), és fényképekkel, letűnt, boldog pillanatokat elcsípett fényképekkel.
Sokáig állt előtte mosolyogva. Hosszú ideig csak tehetetlenül és szomorúan nézte, ahogy szinte magától (kis segítséggel) kiürül a szoba. Sokáig félt ettől, de mostanra már egészen megbarátkozott a gondolattal. Az ajtó volt az egyetlen, ami szinte változatlan maradt: két halványlila, pillekönnyű fátyol került a kollázsokra mindkét oldalon, ezzel elismerve azok létjogosultságát, de már nem tulajdonítva különösebb jelentőséget nekik.
Lassan megfordult, és szemét a másik ajtóra szegezte. Abban a pillanatban, hogy elfordult, háta mögött halk kattanással becsukódott a lefátyolozott ajtó, és tudta, hogy már nincs visszaút. Végérvényesen. Elkápráztatta őt a hirtelen ráömlő, vakító, életet sugárzó fény, ahogy utat tört végre magának az ugyanabban a pillanatban kitáruló, ismeretlen ajtó mögül. Benézett. Semmit nem látott az erős fény miatt, csak a meleget, az éltető áramlást érezte, és azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Boldogan fürdött a fényben.
Szívében hálával és izgalommal sarkig tárta az ajtót...
Angyalok
- Úgy szárnyalnék veled!
- Tudom. És veled tartanék én is, de nem megy. Nehéz vagyok.
- Ha én is nehéz lennék? Akkor együtt lehetnénk?
- Nem. Én mindig nehezebb leszek, mint te. Törékeny vagy és lepkekönnyű. Egyedül kell repülnöd. Nélkülem. Tied az égbolt.
- Sokan cikázunk piros hajnalokon, amikor a többi fény még csak lustán ébredezik. De én úgy megosztanám veled, amit ott fenn, a fényen túl látok...
- Nem érteném. Nem érintene meg. Messze mentél, és egyre messzebb repülsz... Jó.
- Igen. Megnyílt egy dimenzió, egyre csak vonz. Mint egy látomás, olyan az élet. Néha elgondolkodom, hogy vajon mi az igaz? Az, amit a földön járva, az anyagba ragadva élek, vagy a fénnyel való ölelkezés. Annyira más.
- Mindenkinek más. Mit szeretnél?
- Nem akarom, hogy küzdj. Azt akarom, hogy olyan boldog légy, mint én, amikor repülök. Megtanítalak nehéz súllyal is repülni...
- Nehéz súllyal nem lehet repülni. Ismered a fizikai törvényeket. Határolnak.
- Észre veszed majd, hogy egyre könnyebb és könnyebb vagy, egyre magasabbra szárnyalsz te is, és megérint a szépség. Akkor már nem akarsz máshogy élni.
- Így is megérint, csak nem mutatom. Szép vagy.
- Szivárvány volt ma, alá álltam és hozzáérintettem a szárnyam. Látod? Bíbor színű árnyalatot kapott. Szép.
- Taníts meg örülni a szivárványnak. A bíbor színnek, vagy a lilának. Vagy inkább mindegyiknek, egytől egyig. A hangoknak, amiket a csend hordoz. Hogy tudsz ennyire örülni ezeknek?
- Hogy lehet nem örülni? Ezeken kívül semmi nem létezik.
- Te is létezel, itt vibrálsz mellettem. Így én is létezem, itt vibrálsz - mellettem...
- Ó, láttad azt az apró villanást? Egy szerelmes szemében villant ezer kilométerre, a föld másik végében. Milyen kicsi volt, mégis idáig elért a fénye. Mit is mondtál a létezésről?
- Keresem az értelmét.
- Találkoztunk. Leporoltam a nadrágodat, te elfésülted az arcomból a hajamat.
- Én újra poros lettem, de a te arcod tiszta.
- Levágtam a hajamat. Nem takarja már semmi, azért látod tisztának. Csillog a szemed.
- Csak a hegyi tó párája tükröződik vissza benne.
- Szép. Könnyebb lettél már, látod?
- Úgy szárnyalnék veled...
"Mindannyiunk alapvető tapasztalata az ajándékozás, s az az öröm, ami akkor tölti el az embert, amikor valaki másnak odaviszi (ob-fero, oblatio), odaadja azt, amit csak neki készített. Legmélyebb vágyaink egyike, hogy adhassunk, hogy munkánkat, időnket, értékeinket valaki elfogadja. Az ajándék értékét pedig az határozza meg, hogy az ajándékozó személye, szeretete milyen mértékben van jelen benne, a saját kezünkkel készített apróság többet ér, mint a sok pénzen vásárolt értéktárgy. ..."
Aztán eszembe jutott az a kicsit fájó érzés, amit akkor éreztem, amikor valaki, akinek hatalmas szeretettel, hónapokig készítettem egy ajándékot, amiben igazán benne volt a lelkem, annyit mondott rá: - Szép, és ennél nem több. Mert én azt hittem, hogy sikerült beletennem azt a többet, amennyivel többnek készült, és bántott, hogy nem sikerült.
Aztán egy másik alkalom is eszembe jutott, amikor valakinek ajándékot adtam (azt nem én készítettem), az illető megmutatta valaki másnak, aki azt gondolta, hogy neki szólt az ajándék, szépen megköszönte és eltette magának, és az, akié eredetileg volt az ajándék nem merte megmondani az igazat, hogy az az ő ajándéka, és fontos neki, hogy kitől van, és inkább otthagyta a másik illetőnél... Mert nem nagyon volt fontos, hogy tőlem kapta.
Aztán eszembe jutott egy csomó olyan eset, amit inkább eltemetek az emlékezetembe...
Egyre érdekesebbnek találom a nyelvészetet. A héten a jelbeszédről tanultunk, amit már elég rég fontolgatok, hogy megtanulom. Most viszont elképesztő dologgal rukkolt elő a tanárunk: gyerekeknek jelbeszéd (akár négyhónapos kortól), hogy pontosan ki tudják fejezni, hogy mire van szükségük. (Biztos sokan ismerik, nekem ez nagyon új, főleg, hogy gyerekem sincs...) Ajánlott filmeket is a YouTube-on. Meglestem, ezt találtam:
Ahogy a Változások című bejegyzésemben írtam már korábban, volt egy meglehetősen rossz élményem, ami után nem szívesen mentem drámára, és hónapról hónapra egyre rosszabb volt ez. Elképesztően gyáva módon nem mertem megmondani a vezetőknek, hogy mennyire szenvedek ott, ellenben a szünetben sosem mulasztottam el megemlíteni a drámatársaimnak a dolgot, akik minden egyes alkalommal erősen javasolták az őszinte kitálalást, amit én meg is ígértem mindig. Aztán annyiban maradt, és minden újabb ilyen vasárnap hol nem mentem drámára, hol sokkal korábban elmentem, vagy később érkeztem. Minden egyes alkalommal így volt ez.
Nos tegnap, amikor reggel megbeszéltem, a napomat az Úrral, elmeséltem Neki, hogy mennyire zavar már ez a dráma-kérdés engem, és mennyire nem merek lépni egy jottányit sem az ügyben. Azt mondta: - Ma itt az idő, nincs mese, beszélned kell velük. Le kell rendezned a dolgot. Borzasztóan megijedtem először, mert kb annyira szerettem volna meglépni a dolgot, mint amennyire azt szeretném, hogy egyesével kitépkedjék az összes hajamat.
Már majdnem odaértem annak az épületnek a kapujához, amelyikben ezek a szeánszok megtörténnek, amikor cipő kopogást hallottam a hátam mögött, majd odalépett hozzám Saci, az egyik vezetőnk, akinek ez volt a legelső mondat, amit köszönés után mondtam, minden gondolkodás nélkül: - Ma beszélnünk kellene, hármunknak. Gondolom Te is érzed... - Nem, sejtelmem sincs miről beszélsz, de mindenképp beszéljünk. ??? Nem is értettem magam. Na innen már aztán nem volt visszaút...
Aztán amikor felmentem, a többiek azzal fogadtak, hogy ma nem játék lesz, hanem a csoportban mindenki elmondja, hogy hogyan áll a drámához, a csoporthoz, a vezetőkhöz, hogy érzi magát. Ezt a múltkori alkalom végén eldöntötték már (csak én akkor is sokkal előbb elmentem, lemaradtam erről is)... Leesett az állam!!!! ÉS TÉNYLEG MA VOLT ITT AZ IDŐ... Elképesztő.
Felszabadító volt elmondani (sírva, mert még mindig nagyon bántott a dolog, november óta folyamatosan), hogy mennyire rosszul esett az a bizonyos lépésük, meg az, hogy nem kértek bocsánatot amiért fájdalmat okoztak, mindegy, hogy jó szándékkal, vagy sem... Bocsánatot kértek. Aztán előkerült az egyre erősebb hitem, amivel kapcsolatban meg azt mondták, hogy jó lenne, ha bevinném a csoportba a transzcendenst, kicsit elmennének egy új irányba a dolgok, és nem is biztos, hogy baj lenne az... És akkor már tudtam, hogy ezért nem jöhettem el onnan, úgyhogy maradok is. Mondtam nekik, hogy eddig nem vittem be Istent oda, mert senki más nem tűnik hívőnek a csoportban, de most már annyira egybeforrt a dolog azzal, aki vagyok, hogy nem tudom kívül hagyni, és nem is szeretném. Azt mondták néhányan, hogy ezzel érdekes lenne játszani... Tényleg. Csak most nincs semmi bajom, amivel úgy érezném, hogy játszanom kellene. Volt egy időszak, amikor sokat vitatkoztam Istennel, mert nem bíztam benne, és nenm hittem neki, akkor jó lett volna kijátszani ezt magamból, de akkor még nem nagyon reklámoztam ott, hogy hogyan is állok én a kérdéssel. De most látom, hogy mindenki, de mindenki teljesen nyitott rá a csoportban, ez felbiztatott. És aztán ami főleg meggyőzött, az a másik vezető, Győző volt, aki elmondott egy rövid gondolatsort a transzcendensről. Teljesen felvillanyozott, valami megint megnyílt... Szóval jó, hogy maradok.
